I can't tell the future I just work there. (Crys & Maya)

Megint ott voltam a szigeten. Tudtam, hogy álmodok, arra is emlékeztem, hogy nem először járok itt. Szelíd, zöld dombok, ragyogó napsütés, lágy kanyart leíró, tiszta patak - ha valami cseles mentális projekció vagy látomás, akkor az illetőnek nem sok drámai érzéke lehet -, és a patak partján, alig tíz-tizenöt lépésnyire tőlem ott állt a vörös hajú nő, ahogy mindig. Nyúlánk volt, halvány arcú, királynői tartású, zöld szemének pillantását egyenesen az én tekintetembe fúrta. Feszült figyelemmel vártam, hátha most megszólal, de csak a szellő susogott a mező fölött, és a víz halk csobogását lehetett hallani. A nő vörös fürtjei az arcát cirógatták, vonásain aggodalom látszott, és még valami... De mi?

Úgy éreztem, órák teltek el, míg némán ácsorogtunk egymással szemben, én kíváncsian, ő makacsul hallgatva, aztán - továbbra is a szemembe nézve - felemelte jobb kezét, és ujjai közül egy medallion hullt alá, majd pörgött egy darabig az őt tartó aranyláncon. Régimódi locketnek tűnt, finom mintázattal, vajon kinek a képét rejtheti? Szerető? Elhunyt atya? Jóbarát? A legfurcsább az volt, hogy valahogy nem illettek egymáshoz a nő meg a medál. Mintha csak két külön korból vagy világból származtak volna. Figyeltem, ahogy lassan megáll a lánc hintázása, és akkor hirtelen az agyamba tolult egy kép, egy másik arc, nagyon hasonló a szemköztihez, csak egy kicsit fiatalabb. A nő, velem szemben egy kissé fölvonta a szemöldökét, aztán a kezében tartott ékszerre meredt, ami szabályosan elkezdett égni. Megpróbálta eloltani, majd mikor ez nem sikerült, a láncot egy gyors csuklómozdulattal átpasszolta nekem. Ösztönösen utánakaptam, és meglepetten pillantottam le, mikor a tenyeremen landoló fém csupán langymeleg volt. Helyette immár a nő lángolt, de nem fájdalom látszott az arcán, inkább végtelen szomorúság. Oda akartam ugrani hozzá, belökni a patakba, vagy valami mást tenni, bármit, de....

Fölébredtem.

Zihálva meredtem a sötétben magam elé, míg realizáltam, hogy otthon vagyok. Mármint a TARDISban. Ki lehetett ez a nő? És a másik, aki annyira hasonlított rá, a testvére vajon? Léteznek egyáltalán? Nem tudtam melyik a nyugtalanítóbb gondolat: ha igen, és valamit a tudomásomra akar(nak) hozni, vagy ha nem, csak valaki illetéktelen mászkál a gondolataim közt időről időre.

Zárjuk rövidre a dolgot, gondoltam, és átviharzottam az adatbankba. Lezöttyentem a karosszékbe, halántékomra nyomtam a tappancsokat, és megpróbáltam minél pontosabban felidézni az álmomban látott arcokat. Érdekes módon csak a fiatalabb nő képét sikerült megragadnom, a másik arc mintha kifakult volna emlékeim közül, hiába erőltettem az agyam. Node, fél sikerből is lehet teljeset csinálni, legalább egyikükről kiderül, hogy kicsoda.

A bal oldali monitoron egy név jelent meg egy fénykép társaságában: Crystalia Amaquelin. Alatta adatok helyett dátum és koordináták. Csak egy pillanatig tétováztam, de kíváncsiságom, ahogy általában, erősebb volt a józan ész hangjánál. Fél perc múlva már az irányítópanelnél ültem, számokat gépelve, és úton voltam a titokzatos vörös hajú lány felé.

New York, here I come...

Ujjai végtelenül finom, türelmes mozdulattal simították végig a koszos, reszkető, gubancos szőrű kóbor macska szőrét. Az állat nem lehetett több öt hetesnél és félelmetesen hosszú szőre volt, a tekintetében pedig sokkal több értelem fénylett, mint a legtöbb humanoidéban, akiket itt látott.
- Lockjawra emlékeztetsz valamiért.- Lassan két hónapja tartózkodott már az emberek New York nevezetű városában, de pár kósza, képlékeny információn kívül mást nem tudott begyűjteni. Azzal már tisztában volt, hogy Medusalith bizalma irányában nem megingathatatlan, ennek ékes bizonyságául szolgált a lépteit árnyékként kísérő Caleb jelenléte. Nővére ezt aggodalomnak nevezné, de Crys reálisabban- vagy inkább szűklátókörű szemlélettel felügyeletnek tekintette.
Nem volt túlzottan ellenére a testőr jelenléte, az eltelt hetek alatt viszonylag közeli ismeretségbe kerültek- véletlen, avagy sem, de a férfi a mellette lévő szobát bérelte ki a szállodában. Crys tartotta a három lépés távolságot és nem avatta be terveibe, semmi szükség nem volt arra, hogy Attilan városába szinte azonnali hatállyal visszavigyék.
- Szeretnél hazajönni velem?- Az állat nedves orrát mutatóujja begyéhez nyomta és megdörgölte fejével, amit a hosszú, vörös hajú nő egyértelmű válaszként könyvelt el. A novemberi, hűvös levegő nem zavarta, sokkal élesebbnek érezte érzékeit a hidegben. A levegőben terjengő bűzt azonban képtelen volt megszokni. Az otthonában lévő friss levegőhöz képest ez hol van? Jobbjába felvette a tarka foltos, félhosszú szőrű macskát és felállt, hogy elinduljon visszafelé, amikor…
Különös, szirénázó hang hasított a csöndes reggel némaságba és hamarosan szemei előtt egy kék… telefonfülke kezdett körvonalazódni.

What kind of joke is this?

Vékony, ívelt szemöldökei magasra húzódtak fel homlokán és szorosabban fogta a megrémülő állatot. Hátrébb lépett egyet és mély levegőt véve leengedte balját, ami körül az általa uralt energia szemmel láthatóan vibrált, rózsaszínes fényt öltve magára. Készen állt, hogy a kilépő ellen felvegye a harcot, ha olyan fellépést tanúsít, de…
Az ajtó feltárulása után egy szőke hajú nő lépett ki, meglehetősen… érdekes ruházatban. Idegszálain halovány borzongás futott végig. lopva a nő mögé pillantott és némileg megütközve állapította meg, hogy az építmény belülről tágasabbnak látszik.
- So… Who are you and what do you want?- Nőies, érzékien telt hangjában ott rezgett a hűvös él és nem lazított tartásán.

Soha ennyire borzasztó utazást nem éltem még át. Az időörvényben látomások támadtak meg, nem is igazán tudtam eldönteni, hogy magamnál vagyok-e vagy ájultan heverek valahol, és csak a tudatom pislákol. Aztán kiszívódtam a testemből, és láttam magamat az irányítópultnál matatni, közben néha oda-odapillantottam az egyik kijelzőre. Úgy tűnt, mintha az idő valami nyúlós, ragacsos anyaggá vált volna, a TARDIS meg csak küzd az átjutásért. Nem tudom, meddig voltunk odabent, felőlem akár hetek vagy hónapok is lehettek volna. De meglehet, alig tartott fél percig az egész.

Mikor megérkeztünk, kellett pár lélegzetvételnyi idő, mire föl tudtam állni a székből. Ezek szerint mégsem volt valódi, és itt ültem mindvégig. Fájt a fejem, borzasztó hányingerem volt, és mintha duplán láttam volna. Föltápászkodtam, bár a lábam nem nagyon akart engedelmeskedni, az ajtóhoz vánszorogtam, és kiléptem. Az ajtókeretbe kapaszkodva egy szobát láttam, benne egy szép, fiatal nőt, aki egy macskát ölelt magához, és gyanakodva nézett rám. Hát persze.

Még halványan realizáltam, hogy oda a minibusz kinézet, ehelyett egy rendőrségi telefonfülkéből fogok kilépni (ó, köszi, ennél jobban ha akartam volna sem cseszhettem volna el az antrémat), aztán éreztem, hogy menten kifut alólam a lábam, és a szőnyegre fogok rogyni. Utolsó energiámmal a nő ezerféle érzelemmel küzdő arcába néztem, és annyit susogtam rekedten:

- Could you help me, please?

Aztán elsötétült minden.

Miután hazaért az apró állattal, gondosan megfürdette, megszárította és megetette meleg étellel. A műveletek közben eszébe jutott, hogy mennyire régen járt már otthon és halkan sóhajtott.
Nem teljes egyetértésben váltak el nővérével és távozása óta egy szót sem váltottak- Crystalia feleslegesnek tartotta a kommunikációt irányába, tudta jól, hogy Caleb minden lépéséről tájékoztatja az Istenek városát, ami egyre jobban növelte benne a feszültséget. Alsó ajkába harapva emelte fel a földről a macskát és ölelte magához, fülét vakarva figyelte az ablakon át New York reggeli, bágyadt városának ébredezését.
Egészen addig, míg a különös jelenés meg nem zavarta tompa kábulatát és elkerekedő szemekkel nézte a fülkéből kilépő nőt. Míg balja körül testet öltött az energia, pulzálva, szinte vágyva az elszabadulást… Addig jobbjával letette maga mellé az állatot, ami a fürdőszoba felé vette az irányt. A fiatal, vörös hajú nő ezt nem is bánta, legalább nem kell figyelnie a jövevényre addig, amíg kiderül, mit akar a bozontos, szőke hajú nő tőle.
Az, aki a következő pillanatban ájultan terült el a szoba padlózatát borító puha, selymes szőnyegen.
- What’s wrong with… Ahh.- Lemondóan sóhajtott, megigazította a testén feszülő kockás inget és a nőhöz lépve hátára fordította. Szemeit felhúzva pillantott bele pupilláiba, ellenőrizte a légzését, a carotis communison a pulzusát és végigtapogatta a testét, keresve valami sérülés nyomát. Semmit sem talált. A test önmagában véve könnyebb volt, mint amire számított- egy átlagos, földi nőéhez hasonlított a súlya. Óvatosan egyenesedett fel vele és a szobájába lépve végigfektette az ágyon, a takaróval betakarta, miután levette a cipőjét.
Hosszú percekig, némán figyelte az eszméletlen nőt: a földi egységeket nem riaszthatja, nem csupán az ismeretlent, még önmagát is hatalmas bajba keverné. Az éjjeliszekrényre tett két szem Aszpirint egy pohár víz kíséretében és elvonult a konyhába teát főzni, bízva abban, hogy nem az ágyában fogja kilehelni a lelkét hívatlan látogatója.
A fehér vízforraló sípolni kezdett, Crys pedig elzárta a tűzhely lángját, a vizet két csészébe öntötte a tea filterre. A teához szükséges kellékeket egy tálcára helyezte és visszaindult a szobába. Vonásairól nem lehetett leolvasni egyetlen érzelmet sem, óvatosan a dohányzóasztalra helyezte a tálcát és felegyenesedett a halk neszre.
- Ah, szóval felébredt. Azt ott egye meg. Teát kér?- Hűvösen, távolian beszélt és mégis ott volt hangjában a kimért udvariasság. Mintha csak egy politikai megbeszélésen venne részt Attilanon. - Most pedig… Válaszolna az előbbi kérdéseimre?- Karjait keresztbe fonta maga előtt, úgy pillantott le zöld lélektükreivel az ágyban fekvő idegenre.

Sűrű, lustán hömpölygő köd előttem, ugyanez mögöttem, fogalmam sincs, hol vagyok. Valahonnan kiáltásokat és csatazajt hallok, fém ütközik fémnek, talán előlem jönnek a hangok, bár a ködben csalóka az ilyesmi. Az orromig sem látok, de tényleg. Mintha körülölelne, fojtogatna ez a nyirkos paplan. Kiáltani próbálok, hátha meghallják a küzdők, de nem sok reményt fűzök hozzá, hangomat valószínűleg elnyomja a fegyvercsattogás. Elindulok hát arra, amerre sejtem őket. Ahogy lépek - érzem, hogy mezítláb vagyok - mintha aranyfénnyel fluoreszkálni kezdene a köd. Sosem láttam még ilyet, belemerítem a kezem a sűrű fátyolba, s mikor visszahúzom, látom, hogy ugyanolyan aranfényben izzik a tenyerem is. Most másfelől hallom a hangokat, próbálok arrafele orientálódni, erősen koncentrálok, de tartok tőle, hogy ha hamarost nem lyukadok ki valahol, menthetetlenül elveszek itt... akárhol is legyen ez.

Aztán minden átmenet nélkül kibukok a ködfalból, és egy tisztásra érkezem. Vakítóan ragyog a nap, a tisztás közepén, a harsogóan zöld füvön egy férfi és egy nő küzdenek, verítékfényes arcukon feszült figyelem, kezükben finommívű kardok. Küzdelmük inkább hasonlít táncra, mint vérre menő párbajra, mozdulataikban sincs nyoma indulatnak. Nem akarom megzavarni őket, és gyönyörködtet kecses koreográfiájuk, elhatározom hát, hogy leülök. Ebben a pillanatban azonban a nő - a vörös hajú nő, akit már száz álmomban láttam - felém fordul, és rám szegezi a kardját, ám arca elégedettséget tükröz. Majd bólint (tán el is mosolyodik?, nem láttam tisztán), tiszteleg párbajtársának, és lassú macskaléptekkel elsétál.


Egy ágyban ébredtem föl, és egy pillanatig fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Szemem ösztönösen a TARDISt kutatta, de a járgány helyett egy fiatal, vörös hajú nő kérdő tekintetébe ütközött. Crystalia, robbant be a tudatomba, és hirtelen felrémlett, ahogy megérkezem... a szőnyegpadlóra.

A nő tekintetét követve gépiesen bedobtam a két szem gyógyszert - hatni ugyan nem fog, de legalább ártani sem - és bár a kérdés elsiklott a fülem mellett, a hölgy valószínűleg arra volt kíváncsi, teszem hozzá, teljes joggal, mi a csudát keresek a lakása közepén egy ősöreg, rendőrségi telefonfülkével.

Hálásan rámosolyogtam, mikor felém nyújtott egy csésze teát. Ez az igazi gyógyszer.

- Köszönöm a kedvességét, és elnézést a durva betolakodásért. A nevem Maya Smith, és... lehet, hogy furcsán hangzó dolgokat fogok mesélni. Nem foglalna helyet? Elég, hmm, hosszúra nyúlhat a mondandóm.

És elkezdtem mesélni az álmaimat a szigetről, a másik vörös hajúról, a különös veszélyérzetről, a szomorúságról...

Láttam, hogy a mondandóm zavarba ejti a nőt, szoborszép arcán gyors egymásutánban tucatnyi érzelem futott végig, miután befejeztem meglehetősen zagyvának tűnő mesémet. Ő ezek szerint tudja, miről beszélek, gondoltam, de mire ismét rápillantottam, már újra a hűvös-nyugodt álarc nézett vissza rám, enyhe türelmetlenséggel a tózöld szemekben.

Hogy tudok-e bármi konkrétumról? Minden univerzumokra, hiszen azt sem értem, miért kellett idejönnöm, csak a szokásos késztetés, valami hatodik érzék, ami megsúgja, ha valaki bajban van. Töprengve néztem végig a karcsú alakon. A felszínen - rendkívüli szépségétől eltekintve - hétköznapi fiatal nőnek tűnt, de az álmaim és valami megfoghatatlan feszültség, ami ott bujkált a lényében, a hangjában, arról árulkodtak, hogy valami sokkal bonyolultabb dologról van itt szó. Valami, amibe talán most jobb lenne nem beleártani magamat. Igen, ez volt az a halk csengő, aminek a figyelmeztetésére általában nem szoktam hallgatni. Mert annyi még a tanulni-, látni-, felfedeznivaló.

Mélyen belélegeztem a tea aromáját, és élvezettel kortyoltam a tűzforró italba.

És nem utolsósorban vétek lenne hagyni, hogy egy ilyen különleges teremtés anélkül sétáljon bele a bajba, hogy valaki mellette lenne. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha kiderülne: tudtam volna segíteni, de nem tettem.

- Ennyi volt az üzenet, amit kaptam - már ha ezt egyáltalán üzenetnek lehet nevezni, gondoltam fanyarul - de egyértelmű, hogy veszélyben van, és az illető, felteszem a testvére, nem tud idejönni segíteni. Talán ezért fordult hozzám, bár fogalmam sincs, milyen módon sikerült ezt elérnie. Szóval ha úgy gondolja, segítségére lehetek...

Ismét az a feszültség, de csak egy pillanatra, ha nem figyeltem volna annyira az arcát, észre sem veszem, hogy kissé összeszorítja a száját, és megfeszül az állkapcsa... aztán újra a semleges figyelem.

- Ám ha csupán hívatlan betolakodóként beleavatkoztam az életébe, megköszönöm a teát, és már itt sem vagyok.

Gondolkoztam, hogy mosolyogjak-e, de őszintén szólva engem is feszélyezni kezdett a helyzet, pedig ez elég ritkán fordult elő velem, úgyhogy inkább csak belekortyoltam megint a teába, és az éjjeliszekrénykére helyeztem a csészealjat.

Kezdjük akkor az egyszerűbb részével.

- Megtalálni valakit nem igazán bonyolult dolog. Végtére is... ez csak egy bolygó. Mennyien lakhatják? Hat-hétmilliárdan? Pár milliárd egyedi lenyomat közül kiválasztani azt az egyet, akit keresünk, megfelelő technológiával pillanatok kérdése.

A gyanakvó tekintet, amit kaptam, megért volna egy külön misét. Jó, lehet, én se reagálnék másképp, ha egy ósdi telefonfülke landolna a nappalimban minden előzetes figyelmeztetés nélkül. (Miért telefonfülke már megint, te hiú járgány, miért kell mások tollaival ékeskedned? EZ még pláne cikis helyzeteket is teremthetne, te lökött, még ha az eredetit nem is láthatták sosem, de tévét mégiscsak néznek az emberek.) Ja igen, a fülke.

- A nappaliban lévő építmény, ahogy nevezte, a járművem. Egy űrhajó, vagy afféle. Kicsit szeszélyes ugyan, de a legtöbbször elvisz oda, ahova szeretnék menni.

Vagy amikor, tettem hozzá gondolatban. Szükségtelen bonyolítanom a már így is épp elég kényelmetlen helyzetet azzal, hogy teljeskörű leírást nyújtsak a TARDISról. A fiatal nő közben elfordult, hogy tüzet rakjon, míg a fullosan zakkantaknak kijáró tapintatos közömbösséggel hallgatta magyarázatomat.

- Az enyémek -, a hangom egy pillanatra elcsuklott - ilyesfajta járművekkel közlekedtek szerte a galaxisban.

Hogy megrendültségemet leplezzem, ismét csak belekortyoltam a teába. Hány éve már, és még mindig nem tudok enélkül a szúró kis fájdalom nélkül gondolni Gallifreyre. Néha annyira vágytam haza, hogy láthassam az enyémeket, hogy a magamfajták közt lehessek egy kicsit...

... talán nem is velem van baja a lánynak, csak ő is aggódik valakiért vagy félti az övéit. A családját. Vajon miért kellett hátrahagynia őket?...

Együttérző szomorúsággal néztem rá, ahogy lassú mozdulatokkal pakolta a hasábokat egymásra, közben mutatóujjammal köröket rajzoltam a selymes tapintású takaróhuzatra azon gondolkozva, mit is mondhatnék, amivel oldhatom a dermedt hangulatot. Ő nyilvánvaló okokból nem akar beavatni élete részleteibe, én viszont kutyafülét sem értek az egészből, hiába is gondolja másképp. Vöröses szőrű macskája otthonos békességet sugározva, összegömbölyödve szuszogott a szőnyeg napfényes foltján.

- Eszemben sincs magára erőltetni a segítségemet - mondtam végül csöndesen. - Csak arról van szó, hogy tudom, milyen egyedül lenni.