Maya és Kev - a találkozás

2016 nyár, kora este, Miami kikötője

Friss tengeri szellő csapja meg Sánchez arcát jachtja fedélzetén ücsörögve. Hófehér cipőjét hevesen kopogtatja a hajópadlón. A hajópallón két fekete aktatáskás férfi lép a fedélzetre.
- Végre! Csak, hogy itt vannak! – horkan fel mérgesen a két merevarcú érkezőre.
- Itt van az árú? – kérdi az egyik.
- Attól függ. Abban a táskában zöld hasúak vannak? – firtatja a latin csávó. A rideg arcú fickó az asztalra dobja a bőrtáskát és felpattintja.
- Remek! Úgy tűnik van árú is. – nyúl bele öltönye zsebébe és egy fehér anyaggal teli átlátszó nejlonzacskót vesz elő. Leteszi az asztalra. A másik öltönyös alak bicskát kap elő és egy gyors mozdulattal belevág a nejlonba, apró mintát vételezve és megízlelve.
- Pont jó. – állapítja meg lakonikusan.
- Hát még szép! Sánchez csak a legjobb minőséggel szolgál! – vigyorog tovább a drogdíler. Hirtelen egy madárrikoltás zavarja meg a társaságot és a tekinteteket is. A hangoskodó állat épp a kajüt fedélzetén tollászkodik.
- Hülye madár! – morogja Sánchez, miközben újra az asztal felé fordulnak, mely üres. Ijedelem fut át a férfi arcán, s a két öltönyös homloka is beráncosodott. Az öltönyösök fegyver rántanak, de nem Sánchezre szegezik, hanem egy másik irányba. Sánchez abba az irányba fordul. Egy bőrkabátos, borostás képű fickó áll ott a jacht szélén, széles vigyorral. Bal karja végén kampón, azon pihen az aktatáska. Jobbjában pedig a heroinos zacskót dobálgatja. Oldalán pedig egy kard pihen.
- Elnézést uraim! De magukat most jól kirabolják! – Sánchez szóhoz sem jut a látványtól. Üzleti partnereinek nincs szüksége beszédre. Helyettük szól a pisztoly. De mintha ezt már előre sejtette volna a rejtélyes alak, s fehér felhővel terítette be a levegőt, megnehezítvén a pontos célzást. Pár lövés eldurranása után Sánchez odarohan a jacht széléhez. Ám holmi golyó lyuggatta hulla helyett egy facsónakot lát, rajta az előbbi férfival, kinek vállán egy madár pihen.
- Jó futást uraim! A parti őrség már közeleg! – s valóban, a távolban kék és piros fénnyel villogó motorcsónakok közelednek. Sánchez is előkapja pisztolyát, hogy lelője a fickót, de az felnyit egy ajtót csónakja alján és bemegy. Nem érti mi történik, ahogy azt sem, hogy különös búgó hang közepette a csónak elhalványul, majd eltűnik.
- Ez szép zsákmány volt, Csibém! – dobom le a pénzzel teli aktatáskát a Tardis padlójára kedvenc papagájomhoz beszélve. Lecsatolom balomról a fémkampót és vidáman lépek a kezelőpulthoz. Az egyik lámpa hevesen villog. Tekintetemet a radarernyőre vettem, közbe az egyik tárcsát forgatom az élesítéshez.
- Ez nem lehet igaz! Egy időúr van a közelben! Talán… ő lenne az? – pislogok nagyokat. A bemérés sikeres, így a pontos tér és időkoordináták megvannak. Már csak rá kell szánnom magamat, hogy elindítsam a Tardist.
- Végül is… ha nem is ő az… jól fog jönni egy ismerős arc… - jutok végre döntésre és hátra húzom az indítókart.

2016 ősz, nappal, New York, Central park

Egy méretes lombhullató fa materializálódik a Central parkban, némi gépi hanghatás kíséretében. Hiába, a Tardis kaméleon üzemmódja tökéletesen működik. A tengeren csónak, az erdőben fa. A fatörzs oldala kinyílik s szerénytelen személyem lép ki raja. Most nem viselem kampókezemet, de kardomtól nem válok meg, még ha fekete bőrkabátom alá is rejtem. Fejemre húzom háromágú tengerészsapkámat, amit még Feketeszakálltól csórtam el. Szükségem is lesz rá, mert enyhén szemelkél az eső. A borús idő azonban nem töri meg hangulatomat. Magabiztos léptekkel kezdek el trappolni tengerészcsizmámban. Sajnos nem áll rendelkezésemre technikai eszköz, így kénytelen vagyok természetfeletti érzékeimre támaszkodni. Ez nem lesz egyszerű dolog, lévén ritkán használom. Na meg egy több milliós emberlakta városban csak úgy hemzsegnek a gondolatok és az érzések. Hosszú lesz ez a kutatás. De ebben az évtizedben ráérek. Így hát belevetem magamat a tömegbe.

2016. szeptember 23., déltájban, egy nyüzsgő utca alatt

Először is: borzasztó szag van itt. Meg víz. Sok büdös víz. Valami pincében lehetek, a fejem fölött vagy két méterrel keskeny ablakokon át emberi lábakat látok, amint napi dolgaik után sietnek. Meglehetősen forgalmas a hely. De én mit keresek itt?
Helyzetfelmérés. A földön ülök, valami hideg, átható szagú folyadékban, remélem, hogy víz. Nem vagyok megkötözve, megbilincselve, és nem érzek fájdalmat sem: aki kiütött, valószínűleg nem fizikai erőt használt. Szerencsére nappal van, valószínűleg dél, elég sok fény szűrődik be az utca porától koszos ablakokon, hogy körül tudjak nézni a helyiségben.
Hiú remény persze, hogy a TARDIS is itt legyen, de ezt a gondot hipergyorsan elteszem későbbre. Az előttem lévő pocsolyában ugyanis egy réginek tűnő újságot veszek észre. Fölveszem, és a fény felé tartom. The Picayune, New Orleans. A dátum 1909. augusztus 19. A címlapon virító fénykép ugyan homályos a kortól és a nedvességtől, de így is tisztán felismerem az alakot a tömegben. A Csirkefogó.

(a következő bejegyzések Maya számára is előzményként történtek)

2016. március 17., Szent Patrik napja, Boston

Sodor a sokaság, a hangulat a dermesztő óceáni szél ellenére is remek, a zenére pedig abszolút nem lehet panasz: ha nem hömpölyögnénk a park felé, nem tudnám megállni, hogy táncoljak, és ezzel nem vagyok egyedül. Itt-ott kis csoportok válnak le a menetből, és az út szélén vad jiggelésbe kezdenek, egy srác veszettül pogózik a Flogging Molly számra, ami éppen szól. Persze figyelnem kell, nem szórakozni vagyok itt, rántom vissza elkószáló gondolataimat, és vetek egy pillantást az előttem haladó férfi hátára. Zöld póló, zöld cilinder, hát persze, remek ismertetőjegyek, de a különös érzés, ami körülötte vibrál, úgy mutatja őt számomra a tömegben, mintha egy órási, piros nyíl lenne a feje fölé rajzolva.
Két hete, hogy megláttam, amint a járgány körül sündörög. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek arra van szüksége, hogy fölnyomjon egy veterán hippibuszt, és igazából nem is tett semmi olyasmit, ami miatt figyelemre kellett volna méltatnom. Valójában igyekezett annyira jelentéktelennek tűnni, amennyire csak tudott. Épp ez lett benne gyanús.  Másnap egy videoüzenetet találtam a kommunikációs csatornán, amit... én küldtem magamnak. Ez önmagában még nem lett volna különös, néha szoktam így feljegyzéseket hagyni, de a figyelmeztető személyleírás arra a férfira vonatkozott, aki a TARDISt vizslatta. Én pedig meglehetősen zaklatottnak, hogy ne mondjam, rémültnek tűntem.
Aztán tíz napig kerestem a pasast, míg tegnap végre ráakadtam. Egy magas alakkal tárgyalt, akiről ránézésre le mertem volna fogadni, hogy bőven több kromoszómája van, mint huszonhárom pár. De mire visszamentem hozzájuk a járgánnyal, nyomuk veszett. Most pedig itt vonulok, teli torokból éneklem a felcsendülő Whiskey, You're the Devil-t, és figyelek...

1909. augusztus 17., kora este, New Orleans

Úgy tűnik, már megint hamis nyomra futottam. Bosszúsan ráncolom a homlokom: pedig a TARDIS határozottan jelezte egy másik időúr jelenlétét. De a szállodai szoba üres, a szenzorok pedig semmit sem mutatnak. Csalódottan sóhajtok, és kinézek az ablakon. Az utcán emberek nyüzsögnek, dekorációkat tesznek a lámpákra, a kirakatokba, készülnek a nyárfesztiválra. Csupa hétköznapi nő és férfi... illetve... vajon ki lehet az a fura alak, aki a nyüzsgés közepette áll, mint aki kívül esik az időn, és csak néz - pontosan a szállodai szoba ablaka irányába.

Valamikor a múltban, New Orleans-ben

Az emberek fejlődnek. Egyre okosabbak és unalmasabbak. Vagy csak rossz kort választottam. Megesik az ilyen. De legalább közeledik a fesztivál. Jól fog esni a lazítás. Szokásommal ellentétben most halászként ütöm el az időt. Nem árt néha pár hét nyugisabb időszak. Főleg mert közeledik a Nagy Háború. Akkor nem lesz unatkozás! A hajóm most ért vissza az útról. Egy darabig nem is fog újra tengerre szállni, mert közeleg a hurrikán. Nem hiszem, hogy bevárom. Talán pár napot még ellődörgök a városban, de ennyi. Egy kis piálás, táncolás, aztán el innen erről az uncsi helyről és időből. A Tardis valahol a tengerparton pihen egy hatalmas szikla képében. Én meg hátamon matrózzsákomat átvetve lépdelek fütyörészve. Utam a kocsmába vezet, nem is tervezek máshova menni. Mulatni van kedvem! Valami különös érzés fog el. Mint egy ismerős illat, mely megcsapja az orrot. Leállítom lépteimet és kicsit körülnézek. Ama épület felől érzem hol utam előtt elszállásoltam magamat. De semmi. Biztos csak a tintahalt érzem, amit még tegnap ettem. Megfeküdhettem gyomromat. Vállat vonva rovom tovább az utat a kocsma felé.

A jelenben, pont most, New Yorkban

Nagy ez a város, nehéz itt bárkit is véletlenszerűen megtalálni. Mint az ominózus tűt a szénakazalban. S bár van mágnesem, de az csak rövid távon működik. Vagyis csak akkor fogom megérezni jelenlétét ha a közelében leszek. Elég bizonytalan vállalkozás, de volt már rosszabb is. Gyors léptekkel rovom a város utcáit, kutatva kósza gondolatok után, csekély sikerrel. Botor dolog volna kérdezősködnöm, hisz más arca, más neve is lehet, mint amit én ismerek. Egy régi-régi énem az súgja haladjak szisztematikusan, házról-házra, utcáról-utcára. Mit ne mondjak, felettébb unalmas vállalkozásnak hangzik, amihez semmi kedvem. Marad a véletlenszerűség és a káosz megzabolázása. Meg az evés! Még egy magamfajta időúr is megéhezik néha, főleg ha megcsapja orrát a friss hot-dog illata. Belenyúlok bőrkabátom zsebébe. Néhány szesztercius, egy arany dublon, török dénár, de semmi helyi valuta. Fene! Ahhoz képest, hogy az előbb egy aktatáskányi zöld hasúval léptem le most még egy kis kajára valót sem tudok előkotorni. Végül azért csak sikerül találnom pár negyeddolláros érmét és vennem egy kis virslis finomságot. Elnyammogom, míg folytatom a keresést.

1999. szilveszter éjjele, New York, Times Square

Fülig sapkába-sálba öltözve, pirosra csípett arccal és egy papírbögrés forralt borral ácsorgok a tömeg közepén, nézem a hatalmas órát, várom a visszaszámlálást. Éjfél, azt üzente. Éjfélkor itt lesz. Nem értem ugyan, hogy miért éppen itt, miért éppen most, de ha végre láthatom a kedvenc jóképű gazemberemet annyi év után, hát legyen. Nagyon titokzatos volt, nem árult el semmit arról, hogy talált meg, vagy hogy hol tartózkodik, urambocsá milyen alakban, de ezt - az ő előéletével - meg tudom érteni.
Nem messze tőlem valami bolond, fülbemászó dalra spontán körtánc alakul ki, ahogy nő a kör, engem is magával sodor az ünnepi hangulattól és pezsgőtől megrészegült tömeg. Szeretek játszani, de ennek most kivételesen nem örülök; amúgy sem lesz egyszerű ennyi ember közt kiszúrnom épp azt az egyet, aki csak látszatra az, nem ha még kavarognak is köröttem, mint egy szédült seregélycsapat. Aztán eszembe jut, hogy éjfél előtt úgyis abbahagyják, és addig már csak - az órára lesek - másfél perc van hátra, hát akár élvezhetem is a táncot.
Ahogy gondoltam: egy perccel később lanyhul a tánc, és húsz másodperccel éjfél előtt már mindenki arccal az óra felé várja a pillanatot, amikor elkezdheti kántálni az ezrednyitó visszaszámlálást.

Tíz...

Alig merem bevallani magamnak, de egy kicsit nekem is gyorsabban dobog a szívem. Na nem az ezredforduló miatt, láttam már épp eleget. De ennyi idő után végre találkozhatom egy magamfajtával. Nem is akárkivel!

... kilenc...

Meg kell kérdeznem, mit tud az otthoniakról. Ha ő is el tudott jönni, lehet, hogy biztonságban hazamehetek én is.

... nyolc...

A családom. Lehet, hogy láthatom a családom?

... hét...

Ezredforduló, mi? Új korszak, vízválasztó. Teátrális, mint mindig.

... hat...

Körülnézek, hátha fölfedezem a tömegben, aztán eszembe jut, hogy valószínűleg még nincs is itt.

... öt...

Vár a nagy belépővel, hiszen nem is ő lenne, ha csak úgy itt lenne már előre. Ahogy én ismerem, showműsor lesz ebből.

... négy...

Elvigyorodom, ahogy elképzelem az entrée-t. Showman.

... három...

A jumbotronon villognak a színes fények. Az emberek arcán mintha egyszerre tükröződne bugyborékoló jókedv és áhítat.

... kettő...

Ki kéne inni a forralt bor maradékát, különben a nyakamban fog landolni az egész.

... egy...

Még egy visszafojtott lélegzet, egy hosszúra nyúlt másodperc.

... Boldog Új Évet!

Az emberek egymás nyakába borulnak, ölelgetik egymást, egyesek csókolóznak a tűzijáték színes káprázatában.
- Loreana? - hallom a hátam mögül.
Megpördülök, és már ugranék is a nyakába, mikor meglátom....
... ez az a férfi. Gúnyosan elvigyorodik, mint aki tudja, hogy mást vártam. Hát persze, hogy tudja. Én ostoba pedig milyen könnyen lépre mentem. Könnyed mozdulattal belém karol.
- Jöjjön, Loreana, beszélgessünk egy kicsit.

2016. szeptember 23., kora délután, New York

Az elmúlt két órát azzal töltöttem, hogy kijussak abból a nyirkos pincéből, ahova isten tudja, hogy kerültem, most pedig a Central Park felé igyekszem, lehetőleg elkerülve a nagyobb tömeget, végtére is nem nézek ki valami fényesen. Közben erősen töprengek, és megpróbálom felidézni az elmúlt napok (hetek?) eseményeit, de csak töredékek, emlékfoszlányok jönnek elő. Valaki mintha a Csirkefogó hollétét firtatta volna. Beszélgetés valami homályos szobában, ahol füst bondorodik az állólámpa fényében... New Orleans.... mi történhetett New Orleansban?
Meg kell találnom őt, most már muszáj. Valaki más is ezen ügyködik, és a fejemet merném tenni rá, hogy nem jó szándékkal teszi. De mindenekelőtt: bármit is teszek az ügy érdekében, először a TARDISt kell megkeresnem, mivel a hívásra nem reagált. Ez egyszerre furcsa és nyugtalanító. Ha a csotrogány nálam lesz, és a Csirkefogó még mindig a Földön van, ha tényleg a Földön van, akkor már gyerekjáték lesz.
Csak nehogy megelőzzenek.