The Witch and the Valkyrie (No Lions or Wardrobes Involved) (Wanda és Elise)

Elise Heart kifújta a levegőt, ahogy a quinjet pilótája előtti kijelzőkre nézett. A radar hőjeleket mutatott az erdőben és valóban, a kanadai vadon mintha életre kelt volna a sok kis élettől, ami a közelgő, hideg őszi vihar előtt mocorgott a szélben rugalmasan dülöngélő, magas, ében-smaragd fenyőfák között. A Sziklás-hegység vonulatai most már egészen közelről látszottak, és egy azúrkék tó tükre borzolódott, a havas hegycsúcsok ringó tükörképét mutatva sötét, kéklő, tiszta és jéghideg vizében az égből érkezők felé.
Elise a tóra pillantott, majd gleccserkék szemei az ég felé fordultak...
És ott volt. Ott volt az érzés, a viszkető-égő érzés, a hátában, a lapockái alatt, mintha lángok próbáltak volna kimászni a gerince mellett, felkapaszkodni a vállai felett, kinyílni és...
Felhők... És szabad, végtelen kék égbolt...
Csak pislogott és megrázta a fejét. Ő volt a legfiatalabb a quinjet fedélzetén.
És egyben ő volt az akció vezetője is.

Hogy gyorsan kellett lépjen, az nem volt kérdés. Egy kozmikus meteorológiai S.H.I.E.L.D. bázis volt nem messze, délnyugatra, a határ amerikai oldalán. Kósza mutánsok szállingóztak be pár naponta már egy hete és Elise más ügynökökkel együtt lett a bázisra küldve, kivizsgálni az esetet, kezelni a helyzetet. Nem egyszer kellett nézeteltéréseket rendezzen a S.H.I.E.L.D. katonák, kommandósok illetve a mutánsok között...
És mindkét félnek ugyanaz látszott mélyen, forrón csillogni a szemében.
Félelem.
Az ismeretlen jelentette kérdőjel, a félelem a másiktól szemben a sarokba szorítottság érzése által katalizált agresszió...
Minden szenior ügynök elérhetetlenül távol volt, amikor megérkezett a jelentés.
Oak Springs kis, valamikor favágó város volt pont a határ kanadai oldalán, északnyugatra. Több mutánst is erre jelentettek... Meg a HYDRA erőket közeledni. A lány csak nézte a monitort, majd kiadta a parancsot.
A kommandósok összenéztek. A tudósok is összenéztek. Valaki megköszörülte a torkát...
De Elise megfordult és végignézett rajtuk.
- Vagy hagyjuk ezeket a mutánsokat a HYDRA fogságába esni, embernek méltatlan módú kínzásoknak alávettetni és utána szabadon bocsátani agymosott HYDRA-katonákként... Vagy pedig most velem tartanak, hölgyek és urak és megmentjük őket.
A szemek tanácstalanul keresték egymást.
- Akárhogy is, - folytatta Elise - De a S.H.I.E.L.D. alapító okirata azt mondja, az emberiséget védi, és minden szabály szerint ott, a vadon közepén - mutatott a képernyőre, meg sem fordulva. - Ott mutánsok kerültek bajba. Emberek. És mi meg fogjuk őket védeni. Ez parancs.
Egy fokkal magabiztosabb pillantások érkeztek felé.
- Akinek nem tetszik, az jelentést tehet a közvetlen felettesem, Rogers kapitány, vagy Fury igazgató felé. Most pedig lelépni. Húsz perc és indulás.

És itt állt a quinjet fedélzetén, igazgatta mellkasán és hátán a sas emblémás kevlárt és összevont szemöldökkel nézte a képernyőt, majd kipillantott a vadonba.
A pilóta és a kommandósok mind a parancsát várták.
Akár jó, akár agyament ötlet, most már velem vannak és nyakig vagyunk benne.
- Ott, a fák mögött - mutatott előre a lány. - Ott tegye le a gépet, Jack.
Észrevette, hogy hangja mennyire könnyen csengett abban a mezoalt hangszínben, amin mostanában hordozta a mondatait.
- A másik két gép a város túl oldalán szálljon le. Emberek, gyújtó lövedékeket tartalékba, de alapjáraton normál golyók. Van kérdés?
- Nincs, asszonyom - hallatszott kórusban a gép fedélzetén a S.H.I.E.L.D. katonák hangja.

Ahogy nyílt a teherajtó, Elise válla köré kanyarította a bőrkabátját és felhúzta a cipzárt.
A propellerek által felhajtott levegő, a metsző északi szél és a barna lombok egyszerre csaptak az arcába. Intett a mögötte érkezőknek.
- Beszivárgunk a városba. Senki, ismétlem, senki ne nyisson tüzet semmire, amíg utasítást vagy engedélyt nem adok rá.
A kommandósok követték, és a város széle mellett intett a találkozó pont kijelölésére. Majd egyedül folytatta az utat és pár utcával később -
Elise Heart felnyitotta a farönkökből álló kocsma ajtaját. Halkan csilingelt egy csengő a fa ajtókeret felett, jótékony meleg áradt a kandallóból. Valami békés gitárzene szólt a hangszórókban berakott online streamingből, és a lány bőrkabátjának zsebeibe dugva a kezét célozta meg a pultot.
Nem látszott a kabát alatt a kevlár, bár vállai, atlétikus termete, sudár, mégis izmos alakja legalábbis valami hivatásos sportoló, kosaras vagy kézis kinézetét kölcsönözték neki, és erre a rétegek csak rádobtak. Körbepillantott a helyiségben és leült a pult mellé.

Nem tudom megmondani, hogy mikor jöttem pontosan rá, de éreztem, hogy körbevettek minket. Minden oldalról frusztráló, szinte már émelygő érzés kerített a hatalmába, ahogy kinyúltam az erőmmel, hogy letapogassam mi történik odakint. Gyülekeznek. Tudtam, de akárhogy is próbáltam bizonygatni a többieknek, hogy nem jó fele megyünk, hogy gyakorlatilag terelnek minket ebbe az irányba, nem hittek nekem. Talán, azért, mert nem ismernek, hisz nem sok ideje vagyunk együtt. De talán, azért, mert túlságosan is jól kiismertek eme pár nap alatt. A lehetőségek száma végtelen, és bármennyiszer is meg tudtam volna fordulni és hagyni őket a vesztükbe szaladni, nem voltam rá képes. Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy képes lenne másokat otthagyni a bajban. Ezzel viszont azt kockáztatom, hogy rám találnak ők.
A polipkarú szörnyetegek.
Akik felébresztették a vörösömet és csápjukkal folyamatosan értem nyúlnak.
Mintha az övék lennék.
Még egyszer, utoljára odafordulok az őszes hajú férfihoz, aki valamiért átvette a hét tagú csapatunk vezetését, és senki sem emelt szót érte, csak az arcán vágást viselő, nagyjából velem egykorú fiú, de ő sem sokáig. De hiába próbálkoztam. Elintézte egy legyintéssel egy igen goromba megjegyzéssel, miszerint csak női hiszti és "el fog múlni". Nagyon gorombán nézhettem rá, mert tett pár lépést hátra, majd kijelentette, hogy pihenünk egy kicsit az utca sarkán lévő kis bárban, ami inkább tűnt egy dohos kocsmának, mint rendes bárnak. Elvétve akadt egy-két férfi a repedezett faasztaloknál, és egyikük felém intett, meglóbálva alkohollal teli üvegét, mire én fintorogva ráztam meg a fejem.
Nem kellett volna megállnunk.
A szorongás a mellkasomban egyre erősebb, mintha alig kapnék levegőt. Hiába próbálnám újra figyelmeztetni őket, nincs esélyem, és így nekik sincs esélyük a túlélésre.
Ennyi volt. Lelépek. Nem fogom ilyen idióták miatt feláldozni magam.

Azonban egy ismerő hang megállított félúton. Beszívtam a levegőt és egy pár pillanatig nem mozdultam. Magamban össze-vissza szidtam azt az udvarias lakót, aki úgy bömböltette a zenét a szobájában. Még jobban kellett figyelnem, és végül ki is vettem egy repülő zaját (?). Vagy csak az agyam és a paranoiám játszadozik velem. Egy mély, lemondó sóhajjal végül én is betérek a bárba. Ha már el kell esni, akkor együtt essünk el. Engem nem fognak vissza vinni arra a helyre. Ha kell, kézzel-lábbal fogok tiltakozni, de nem ráerőszakolni, hogy velük menjek.
A pultos egy pillantással nyugtázta, hogy a kis csapattal vagyok, mikor odaültem közéjük és nem tiltakoztak ellene. Van amelyikük már elkezdett inni, de volt, aki csak az ablakon bámult kifelé, merengve és aggódva. Talán ők is érzik már?
- Valamit inni esetleg, kedves? - a pultos-pincér egyben kedvesen mosolygott rám hatalmas szakálla alól. Pontosan annak a fajta embernek tűnt, aki a filmekben bölcsességeket mond a fiatalabb nemzedéknek és támogatni próbálja őket.
- Egy...öhm... limonádét - félig meddig kérdésként tettem fel, mert ki tudja, hogy adnak-e itt olyat, de a férfi nem bánta és már indult is elkészíteni, amikor egy újabb vendég érkezett. egy nő, aki egyáltalán nem tűnt idevalónak a bőrkabátjával és termetével. Nem mintha én ideillenék... bár, ebben a tompa fényben, az én vörös ruhám is tompán világít csupán.
Szedd össze magad, Wanda, csak egy idetévedő látogató, mint Te!
A pultos végül odament ahhoz a nőhöz, majd elvonult egy másik szobába, és sosem tért vissza. Eltelt pár perc, majd még több. És még annál is több. A torkom kaparni kezdett. Aztán a kíváncsiság győzött.
- Nem akarok vészmadárkodni - kezdtem el, miközben felálltam a székemből a kandalló mellől - de utánanézek, hogy mi tart ennyi ideig. Magával beszélt utoljára - fordulok a szőke hajú nőhöz, aki olyan furcsa első benyomást tett rám. - Nem mondott semmit esetleg?
És épp mikor végeztem, valami robbant a háttérben. Automatikusan nyúltam a fejem felé, hogy védjem azt, a fülem pedig sípolni kezdett. Ez tényleg közel volt.
Itt vannak.

Elise a pultnál ült a scotch-al, amit kikért. A pultos-csapos, fiatal, magas, nyurga gyerek csak letette elé, majd megfordult, hogy a poharakat törölgesse.
A lány a válla felett a kompániára nézett... És tudta, hogy megtalálta azokat, akiket keresett. Szinte érezte a bőrén bizseregni az erőt, ami belőlük áradt, szinte hallotta az univerzum hűáttérsugárzását megszaggató elmék vibrálását... És köztük egyvalaki volt a legerősebb.
Egy gyönyörű arcú, mély, bordó hajú, vörös ruhájú nő.
A lány végignézett rajta. Nem kapta el a szemét, ha a másik a pillantásába kapaszkodva visszanézett. Csak mosolyogva emelte fel a poharát.
Majd visszafordult a pultos felé.
Amikor a hangszórókban a gitárhang mellett hallotta az apró reccsenéseket...
Hand communicator. Military grade.
A pultos pedig ugyanazt a poharat törölte el harmadszor....
Ujjai lassan megtalálták bal zsebében a telefont. Épp csak annyira csúsztatta ki, hogy két szót leírhasson a képernyőn.
Move in
A pultos megfordult és a lány szemébe nézett. Elise felpillantott a telefonról és visszacsúsztatta a zsebébe.
A pillantásuk találkozott. A mély, sötét szemek az ő gleccserkék nézésébe merültek egy hosszú pillanatig.
Ne. Kissrác, ne. Ne tedd.
Érezte, hogy az adrenalin úgy csöpög a véráramába, mint a cseppről cseppre tobzódó izgalom. A forróság egy dobbanással lökte szét az erőt a mellkasában, és a csontjain hullámzott végig, a gerincén ömlött csigolyáról csigolyára...

A pultos letette a poharat és bement a konyha barnára festett lengőajtaján.
Percek teltek el. A lány háttal a pultnak fordult és akkor lépett mellé a nő.
A kérdésre Elise csak a másik szemébe nézett.

Gyönyörű volt. Csodaszép. Mély, hatalmas szemei kifejezőek voltak, mint az éjszaka, klasszikus metszésű arca halovány, derengő fényben világított, vörös, hosszú ruhái úgy ölelték körbe sudár alakját, mint egy királynőnek, elegánsan és mégis a vadság érzését sugározva...
Volt a nőben valami... Vibráló erő. Valami mély, zsigerekben tobzódó energia, amitől a lángok Elise ereiben lobbot vetettek, mint a tábortűz, amibe belekap a sarki szél. Elise szemei egy kicsit összeébb húzódtak, majd elgondolkodva válaszolt.
- Nos... Talán jobb lenne, ha...
És a robbanás hangja akkor rázta meg az épületet.
Az ablakok egyszerre törtek ki, a mmutánsok között villámok és állati morgás csattantak fel ösztönös válaszként,a  vörös hajú nő a fejére kapta a kezét...
És Elise látta a kis, piros pöttyöket a nő mellkasán.
Elemi erővel lökte el magát a pulttól, hosszú tagjait hajtotta a tűz és magával sodorta a nőt a padló felé. Szőke haja még ívben, zászlóként szállt utána a levegőben, amikor a .88-as golyók hosszú, égő csíkokként szakították át azablakokat és függönyöket, csilingelő-robajló záporrá robbantva az üvegeket és a polcokat a bárpult mögött.
Ő kigurulta az esést, miközben robajló-süvöltő égiháború hangján viharzottak végig a pubon a golyók és hátával lökte fel azt a nagy asztalt, ami körül a mutánsok ültek nem messze. Hatalmas volt, egy előző kor tanújaként, vastag, nehéz, mahagóni lapja nyugodt, polírozott eleganciával csillogott, és döbbenetes súlya elégnek tűnt...
Elise karjai széttárultak, ahogy egy térdeléssel lökte fel és fordította meg az asztalt és széles vállai, hosszú tagjai ellenére is szürreális módon emelte fel egy pillanat alatt a bútort, egyenesen az ablak felé rohanva vele.
Puff, puff, puff, puff. A mutánsoknak szánt golyók egymás után, tompán fúródtak a fába, ő pedig teljes erejéből rohant neki az ablaknak, majd vállal döngölte bele a megoppanó ablakkeretbe az asztalt.
- Székeket! - üvöltötte a parancsot és valaki ugrott zengő mezoalt hangjára, kitámasztani az asztalt. Ahogy hátrafordult, szemeiben már sárgán futó lángok égtek. A pultos ekkor lökte be a forgóajtót, izzadt homlokkal, félelemtől széttáguló pupillákkal...
- Hé kölyök! Ne csináld!
Késő volt.
- Hail Hydra!!! - üvöltötte el a fiú, kezei előreszegezték a két automata géppisztolyt...
Süvöltő-robajló hangon pattant elő Elise ujjai közül a láng és egyenesen a pultos mellkasába csapódott. Ő ekkor húzta meg a két ravaszt. A fiú sikoltva zuhant vissza a forgóajtón, a két uzi ropogó hangon lökte a plafonba a golyókat...
És Elise ereiben megfagyott a vér, ahogy csilingelve robbantak be a másik oldalt az ablakok. Vörös polipok a fekete kevlár egyenruhák közepén, vöröslő szemlyukak az álarcokon...
Hydra kommandósok bakancsainak tompa puffanása töltötte be a teret, és fegyverek ropogva sültek el...