So you're... Tammy & Cael

Fáradt voltam, régen nem éreztem magamat ennyire kimerülve. Ha nem hagyott volna minket faképnél a szállítócég az utolsó pillanatban egy jobban fizető munkáért, sokkal hamarabb végeztünk volna. A Jakylle’s Road már persze a hotelban pihent, amit Jack nemrég megerősített egy telefonhívással- legalább efelől nyugodt lehettem. Mire végeztünk a szétszereléssel, pakolással az óra rég éjfélt ütött és nekem csak annyira volt erőm, hogy magamra húzzam a szürke mackót és a fekete topot, kontyba fogjam rakoncátlan, szőke tincseimet és a busz felé vánszorogva összeessek az ágyamon, hogy életem egyik legmélyebb álmába süllyedjek. A mai szabad este lett volna mindannyiunk számára, lévén, ez volt az utolsó, amit a lehetőségek városában töltünk hosszú hónapokig. Mire az utolsó fémlapot is betoltuk a kamionokba közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy majd Los Angelesben jár egy bónusz nap, csak mehessünk aludni és induljunk tovább. Amire felébredtem, az a csattanás volt, amint fém fémnek feszül ijesztő, elemi erővel. Az ágyban ülve téptem fel a többiek elméjéhez vezető kaput, későn. Minden, amit tehettem annyi volt, hogy lassítottam a buszon és az utolsó percben megállítottam, hogy ne zuhanjunk a szakadékba. Nem tudom mennyi idő telt el, míg a széttört üvegek szilánkjai között botorkálva ellenőriztem bent, mindenki jól van-e. A telefonomat lehetetlenség volt megtalálni, de a közelgő szirénák hangjából ítélve valaki már cselekedett helyettem. Rosieval közös erővel próbáltuk felfeszíteni az ajtót, kevés sikerrel. A szék lábát kértem a kétségbeesett lánytól és az egyik nagyobb ablak felé lépve tekintetemet rászegezve kirobbantottam az üveget eddigi helyéről. A törött ablakon kimászva felsértettem a bal karomat, amiből vastag patakban kezdett csorogni a vér. Türelmetlen, dühös morranás hagyta el ajkaimat, köhögve egyenesedtem fel földet érés után. A jobb karomban lángra lobbanó fájdalom csak akkor tűnt föl, miután megpillantottam a mellettem heverő testet a földön. Tekintetem könnybe lábadt, mellé térdelve kitapogattam a carotis communist a nyakon és kerestem az életjelet. Halványan, épp hogy lüktetve pulzált benne az életerő, de még élt. Fejemet a szétroncsolódott jármű felé fordítottam és artikulálatlan sikoly szakadt ki belőlem, amikor megláttam a rengeteg vért és a szétroncsolódott testet. Botladozva indultam felé, bár látásomat egy pillanatra elvesztettem a lélektükreimbe villanó lámpától, amit a mentő sofőrje le sem kapcsolt. Gépiesen lépdeltem Mitch felé, bennem pörögtek a vele kapcsolatos emlékek és csak néma fohászokat ismételgettem magamban. Nem halhat meg… Beleharaptam az alsó ajkamba, olyan erősen, hogy kis híján kiserkent a vér. Valaki félrehúzott az útból ruhámnál fogva, erős kéz, ellentmondást nem tűrőn.
- Mitch…- Ő volt az, aki fiatal korom és hozzá nem értésem ellenére sem mondott le rólam, aki kiállt mellettem akkor is, amikor még egy súgógépet sem tudtam összeszerelni. A karácsonyokat együtt töltöttük, mert nekünk kettőnknek nem volt hová hazamennie. Ő adta a becenevemet is, mutatta meg hogyan lehet úgy sört inni, hogy belevágod a bicskádat a doboz aljába. - Eressz!- Mordultam fel, de nem voltam képes lefejteni a karokat magamról. Mondott valamit vizsgálatokról, a sérüléseimről… Felé fordítottam a fejemet és most először volt bennem harag valaki iránt az elmúlt években. Közel álltam hozzá, hogy az erőmet használva taszítsam el magamtól az illetőt, de az elhatározás abban a pillanatban elszállt, amint pillantásom összeakadt a valószerűtlenül ismerős tekintettel. Megráztam a fejemet, minden bizonnyal képzelődöm, a múlt kísértetei mióta lehetnek ilyen valósághűek? A jelenés azonban nem akart semmissé foszlani, szófosztottan követtem az utasításait és hagytam, hogy egy mentős az autóhoz kísérjen. A kórházig vezető úton szó nélkül ültem, magam elé meredve. A legkevésbé sem érdekelt a törött kar, vagy a három öltéssel összefoltozott karom. A legelső alkalommal kerestem a kórtermet, ahová Rosiet vitték, hogy világom megint összeomoljon, egyetlen pillanat alatt. Könnyes szemmel ültem mellé és hajtottam fejemet a vállára. Öten utaztunk a buszban és csak hárman éltük túl. Nem tudom meddig ültünk egymást támasztva és átkarolva, de amikor elég erőm volt hozzá, elvánszorogtam a kávéautomatáig és vettem egy pohár rémes, keserű fekete löttyöt. Letettem magam mellé a műanyag poharat, hogy megtörölhessem a szememet, és amikor felnéztem, egy kísértet állt előttem.
- Cael?- Az orvosi köpeny, a gyűrött, fáradt arc és táskás szemek ellenére kétségtelenné vált, hogy ő az. A történtek ellenére is úgy éreztem, ki akar szakadni belőlem a szívem és vettem egy mély levegőt, majd visszavettem a forró italt balomba. A mozdulat égető fájdalommal járt, de nem tudott érdekelni. Elvesztettem két családtagot és csak gyűlölni tudtam, hogy nem én mentem el.

Zene
Cael Rodd hátradöntötte a fejét. A mentő berendezése, a műanyag oxigénmaszkok, a fedélzeti telefon kábele finoman hintáztak körülötte.
- Köszi a fuvart, srácok.
- Semmit se tesz, Doki - mondta Eddie, mosolyogva hátranézve a válla felett az első ülésből. Összevonta a szemöldökét. - Hallod, nagyon úgy nézel ki, mint akire ráfér egy vodka. Vagy egy sör.
- Vagy tizenhat óra alvás. - mondta lágy hangján a magas, fekete mentős, Billie, aki Cael-lel szemben ült.
- Vagy egy kiadós szex - szúrta közbe Kayla, a vigyorgó ír lány, és füle mögé söpörte szőke tincseit a vörös mentős kabátról.
- Vagy mindez együtt - mondta Cassie megértő alt hangján és mély, barna szemei a visszapillantón keresztül nézték Caelt aggódva.
A doktor fáradtan elmosolyodott.
- Oh boy. Szarul nézhetek ki, ha mentősök aggódnak értem.
- Egy csapat vagyunk, Doki.
Cael felemelte kimerülten jobb öklét.
- Who's like us?
- Damn few - vágta rá kórusban az egész mentőautó.

Három órájuk elment vele, hogy egy bűnügyi helyszínen segítettek a rendőröknek. Nem mintha nem lett volna elég rendőrségi orvosi szakértő, de mutánsok és Inhumanek esetén a fél First Responder karzat a helyszínen van. És most úton voltak visszafele, hogy Cael nekilásson újabb éjjeli műszakjának...
- Doki, hány ügyeleted volt a hónapban?
Cael kifújta a levegőt.
- Eddig tíz, ez a tizenegyedik.
- Jézusom, Doki, talán...
Recsegett a rádió.
- Minden egységnek, baleset a hetvenhármason, baleset a hetvenhármason.
- Staten Island állomás... Minden kocsink a délutáni balesetben van.
Billie, Cael és Kayla összenéztek.
- Az hat mérföldre van innen - mondta Cael és szeméből eltűnt a fáradtság.
Cassie a visszapillantóba nézett.
- Presbitarian negyvenhármas kocsi... En route, ETA 10 min, over and out.

A busz az oldalára volt fordulva. Szilánkok és alkatrészek feküdtek az aszfalton mindenfelé és lángok csaptak fel a törött ablakokból... Olaj és vér keveredett a sötét úttesten, amiben szürreálisan tükröződött a felfordult, törött világ, az olajfoltok szivárványos felszínén csak kontúrok voltak az emberi alakok. Egy szőke lány és egy másik fekvő társuk mellett térdeltek, testek voltak az úton...
Cael és Cassie csapata futtában hagyták el a mentőt. Az út kanyarulatában rendőrautók fényei tűntek fel, szirénáik feleseltek az őszi, hideg szél és a közelgő vihar erősődő hangjára, ami az Atlanti-óceán felől vágta élőbe és holtba az óceán hideg, sós levegőjét.
A szőke lány sokkos állapotban sírt, "Mitch" dadogta és ömlött karjából a vér. Billie és Kayla már térdeltek is a vértócsában fekvő férfi mellett és Eddie a másik lányhoz ment. A vérző karú lány láthatóan sokos állapotban volt.
- Miss, Miss, a sérülését kezelnem kell - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Cael a lánynak, aki közelebb akart menni a fekvőhöz.
Caelnek egy pillantás elég volt.
- Miss, Miss, kérem...
Látható volt a sokk. Cael átkarolta a lányt és arrébb húzta. Gyengéd de határozott volt.
Az orvos mindig orvos. Az orvos nem akasztja szögre az orvos létet a köpennyel.
- Miss, figyeljen rám, hallja? - emelte meg enyhén a hangját, katonás eréllyel beszélve a lányhoz.
Az felnézett...

Két, mély, kék szem...

....
Jézusom, mennyire hasonlít, az egyszerűen...

Sikítás hallatszott a busz vége felől. Cael intett a többiek felé és Cassie felállt, hogy a szőke lánnyal foglalkozzon.
Sötétszőke, szép arcú lány volt a busz hátsó traktusában. Testét két ülés fogta közre, ahogy féloldalt feküdt és terjedt körülötte a vér... Pánikszerűen sikított tovább.
- Itt vagyok. Itt vagyok, orvos vagyok, nincs semmi baj - mondta Cael.
Érdes, kiabáláshoz és parancsoláshoz szokott, határozott hangja annyira lágy volt és meleg, mintha kicserélték volna. Megvizsgálta a lány fejét, és a szemébe nézett.
- Jól van. Jól van, minden rendben lesz. Minden rendben lesz.
Leemelte az első üléstt...
Hosszú vas volt keresztülfutva a lány testén alatta.
Basszameg.
- Rendben. Rendben, minden rendben lesz. Minden rendben lesz.
A lány pánikszerűen sikított és kezei a vas köré fonódtak.
- Szedje ki! Szedje ki jézusom szedje ki, SZEDJE KI!!!!
- Ne, ne, Miss, nézzen ide...
Megpróbálta megfogni a lány karját, de a vas már kint volt.
A lány fájdalmasan sikított tovább és ömlött a vér.
Basszameg a jó kurva élet.
Cael a sebre szorította a kezét. El keleltt állítsa a vérzést, de látta, hogy...
Nem lehetett. Az artéria átszakadt, szervek sérültek meg, és feltépte az egészet a kihúzott vas...
Hátrapillantott a válla felett. A többiek közeledtek. Sok ideje nem volt.
Lecsukta szemeit.

A fekete kő felfénylett kicsi, feltűnésmentes gyűrűjén.
Szemei mögött a felkelő nap és a csillagok és a nevetés fénye és a tűz fénye tűnt fel és az univerzum szövetéből szálakon örvénylett belé az erő.
És továbbhaladt a vérző, szenvedő test felé.
Szövetek ugrottak a helyükre és szőrszálak ágaskodtak fel a mágia statikus töltöttségétől.
Cael kinyitotta a szemét. Balja továbbra is szorosan tartotta a sebet a lány hasán.
- Istenem... Istenemistenemjézusomistenem...
A lány láthatóan sokkban volt.
- Nézz ide... Nézz ide - mondta Cael erélyes, de kedves hangon. Véres jobbjával megfogta a másik arcának szélét.
- Mi a neved?
- Én... istenem... huh... huh... Lilah.
- Lilah. - bólintott. - Én Cael vagyok és megígérem, hogy minden rendben lesz, rendben?
És a kő feltűnésmentesen ragyogott tovább és csordogált belőle a mágia, és csökkent a fájdalom és a lány tág pupillái lassan újra szűkülni kezdtek, ahogy egyenletesebbé váló légzéssel bólogatni kezdett...

Teljesen sötét volt odakint. Cael kimerülten lépett ki a Staten Island műtőjéből. Maszkját egyenesen letépte az arcáról, ahogy a váró kávéautomatájához ért. A Mitch nevű férfit halottnak nyilvánították a mentőben. Aztán csodával határos módon a véletlenül jelen lévő baleseti sebész utasítására még kétszer defibrillátort használtak... És a szíve újraindult. Rengeteg vért vesztett, gerince eltört, sorozat-bordatörés, belső vérzés... Csodával határos módon sikerült elállítani a vérzést még a mentőben, és Dr. Rodd, aki a személyzettel tartott, az éppen átmeneti emberhiányban küzdő Staten Island Hospital műtőjében munkához látott.
Négy órán át műtötték a férfit. Kétszer használták a defibrillátort és többször csodával határos módon táncolt vissza az élők sorába, míg...
A négy órás műtét alatt, ami még folyt, végül életét vesztette.
A műtőt vezető Dr. Rodd egyre jobban berekedő kiabálása és kiosztott parancsai halkan pattogtak még a váróban is, a nővérek megálltak a műtő ajtaja előtt falfehér arccal. Odabent senki nem mert ellenkezni, és most mindenki lehajtott fejjel nézett maga elé.

Nem az orvos.
Dr. Cael Rodd ahogy kilépett a műtőből, alig látva a kimerültségtől a világot, a kávéautomatát célozta meg. Az agya ki volt szipolyozva, és ujjai remegve találták meg véletlenszerűen az első gombot, amit megnyomott, majd reszkető kezekkel dobott be aprót, majd megnyomott valami mást, de kávé még mindig nem jött, majd még valamit, majd
- Basszameg - mondta halk, rekedt hangon, majd egyszerűen, a nem messze ülő, szőke lánnyal nem törődve belebokszolt a kávéautomatába csípőből, teljes erőből.
A gép megbillent és rázkódott.
- Cael? - szólt egy hang a múltból.
A férfi megfordult és...
Egy kísértetet látott.
Szőke haj keretezte azt az arcot, és a szemek és...
Nyarak és tópart és nevetés és zene és tűzvész és az üresség és üvöltés és bútorok dühös felborítása és torokszakadtából való ordítás... Mind egyszerre rohanták meg. Aki ott ült előtte...

Hangja alig hallatszott és enyhén dülöngélt is.
- ... Tammy?

Üresnek éreztem magamat, mintha minden érzelmet kiszippantottak volna belőlem egy pillanat alatt. Éreztem, mintha puszta, sötét, halott űr maradt volna bennem, semmi más. Tekintetemet a magas, szőke férfiéba fúrtam, de meg sem kíséreltem az elméjébe hatolni. A gyógyszerek, amiket adtak, a morfium elég veszélyessé tette volna a képességeim használatát, a férfit pedig nem akartam bántani. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat és bólintottam a nevem hallatán. Belekortyoltam a kávéba és elfintorodtam, de magamba erőltettem. Nem akartam aludni, egyszerűen nem lettem volna képes rá. Éber akartam maradni és látva fényem megnyúlt arcát, ezúttal azt sem tehetem meg, hogy elfutok.
- Fáradtnak tűnsz… Nem ülsz le?- Féltem feltenni a kérdést, abban sem voltam biztos, hogy hallani akarja a magyarázatomat. Számomra a közelsége azonban úgy hatott, mint meleg takaró a sivatagban éjszakázónak. Ha leült mellém, felé fordítottam a fejemet és végigpillantottam öltözetén, tekintetem megakadt a névtáblán. - Gratulálok, Dr. Rodd.- Fáradt, erőltetett, szomorkás mosoly ült ki vonásaimra. Behunytam szemeimet és a mögöttem elterülő, hűvös csempének nyomtam a fejemet. Lehunyt szemeim mögött lejátszódott az este minden mozzanata, újra és újra. Nehezemre esett volna megszólalni, nem tudtam, mit mondjak. Ettől a perctől féltem az eltelt hat évben, most pedig elérkezett. De nem éreztem úgy, hogy itt lenne az ideje, egyedül arra tudtam gondolni, hogy Mitch halott. Nem csak ő ment el… Beharaptam az alsó ajkamat, kiserkent a vér. Megráztam a fejemet és kinyitottam a szemeimet, hogy megtörölje mőket. Léptek zaja hallatszott, a folyosón két alak bukkant fel. Előbb Jack falfehér arca, majd mögötte a helyettese, Victorie lépdelt könnyáztatta arccal. Automatikusan álltam fel, amikor a nő elkezdett futni felém és nem begipszelt karomat – nem foglalkozva a kötéssel, a varratba nyilalló fájdalommal-, erősen magamhoz szorítottam. Fejemet Victorie törékeny, megesett vállaira hajtottam és előtört belőlem a sírás, megint. Úgy kapaszkodtam apró családunk megtépázott tagjába, mintha az életem múlt volna rajta. Mialatt folytak a könnyeim, arra gondoltam, hogy ezzel nem fogok eljutni sehová sem. Ha még én is gyengének mutatkozom, kiből merítsenek erőt? Mély levegőt véve nyeltem le a sírógörcsöt és megtöröltem az arcomat a Jack által nyújtott zsebkendővel.
- Beszéltetek már a feleségével? - Vonásaim megkeményedni látszottak, mialatt kezemet a telefonért nyújtottam. Még ha nem is élt a feleségével már és nem volt jó a kapcsolatuk, tudnia kellett, hogy az a morgó, öreg medve halott. - Majd én beszélek vele. - Az értetlenkedő pillantást látva megköszörültem a torkomat. - Ennyivel tartozom neki.- Elvettem a készüléket és arréb sétálva, mindössze egy perc beszélgetés után vonalat bontottam. Számomra nem felfogható, hogy valaki képes legyen ilyen közönnyel viseltetni valaki iránt, akivel leélte az életének jelentős részét. Lenyeltem a haragomat és visszaadtam a telefont Jacknek. Elbúcsúztak egy rövid időre, Cael útbaigazításának hála meg fogják találni Rosie szobáját is… Én pedig újra négyszemközt maradtam az orvossal.
- Csak ne így kellett volna újra találkoznom veled. - Az aranyló haján visszatükröződő lámpafény némi életerőt kölcsönzött nekem. Évek teltek el, megviseltebbé, de egyben bölcsebbé is váltak vonásai, most mégis azt a kócos tinédzsert láttam benne, mint aki az utolsó nap reggelén volt. Odasétáltam a kávéautomatához, vettem belőle egy adag erős, fekete levet és visszaballagtam a széken ülő férfihoz. Felé nyújtottam a műanyagot. - Talán ez fog segíteni. Idd meg. - Nem fogok úgy tenni, mintha egyetlen pillanatra sem váltunk volna el, pedig szerettem volna. Egyszerre tűnt közelinek és távolinak a legjobb barátom, az egyetlen ragyogó csillag a sötét égen. Leültem a hideg székek egyikére, mély hallgatásba burkolózva. Összébb húztam magamat, kissé fáztam, de még semmi ruhát nem sikerült előkeríteni. Ez zavart a legkevésbé, az irataim a másik buszban voltak, aminek nem lett semmi baja. Majd reggelre behozatom valakivel és elmegyek, veszek ki egy szobát valami motelben… Nem akarok addig tovább menni, amíg nem rendeződik el minden. Amíg nem beszéltem Caellel…

Fáradtnak tűnsz. Nem ülsz le?
Ugyanaz a csengő, dallamos, gyönyörű hang, mint... Tizenhárom évvel ez előtt. Ugyanaz a pillantás, ugyanaz az angyali arc, ugyanaz a kisugárzás. Még fáradtan, begipszelt kézzel is. Még kisírt szemmel is.
Miért
Hogyan
De te
...
Cael ellökte magát az automatától és szálkás lábain elvitte magát a széksorig. Ledobta fáradt testét a székbe és csak ült. A műtős köpenyt már lehajította, de fehér köpenyére is vércseppek kerültek. Haja izzadságtól csapzottan tapadt a halántékára, a homlokára, nyakán verdesett az ütőér.
Gratulálok, Dr. Rodd, mondta megviselten is szépen zengő hangján a lány.
Cael agya nem dolgozta fel.
Tizenkét órája dolgozott egy huzamban. Helyszínelt, baleseten mentett, egy lányt hozott vissza a halálból varázslattal. Egy férfi vérző sebét tartotta egészen a kórházig. Egész nap parancsokat osztogatott, torka szárazan égett a kiabálástól. Egy beteg három perce halt meg a kezei között és Tammy, Tammy ott ült mellette.
Leengedte kezeit a lába között. A sebész és a zenész úgy pihen, hogy hagyja tagjait mozdulatlanul lógni. Szemei a padlót bámulták, majd lassan fordultak a lány felé.
Nem szólt semmit, csak nézett hosszan, rezzenetlenül abba a két, mély, sötétkék szembe, majdújra a padló felé fordult.
Emberek érkeztek, Tammy felpattant és egymás nyakába borultak. Ismeretlenek. Az első érzése az volt, hogy...
Miért ők?
Önző érzés volt, de nem érzett szégyent. Síró, zokogó, megtört emberek próbálták a szeme előtt egymásban tartani a lelket.
Ő most jött ki a műtőből, ahol megölte...
Nem tudtam megmenteni, nem megöltem...
.. Megölte a barátjukat. Szürreális, üres elmével nézett rájuk, nagy, sötét szemekkel és az egyetlen értelmes gondolata valami halovány üvöltés volt az elméje egy távoli szegletében, hogy Tammy itt van! és egy sötét gondolat valahol nagyon mélyen... Kik ezek? Miért lehetnek ők vele és nem...
Felé fordultak és kérdeztek tőle és benne bekapcsolt a hivatás. Bólintott, és fáradt, de összeszedett módon útbaigazította Tammy barátait.
- Rosie a hetesben van... Nem volt komolyabb baja, összevarrtuk a sebeit, meglátogathatják. Lilah állapota súlyos de stabil, meg tudtam állítani a belső vérzést, sok vért vesztett, a sérülései súlyosak, de túl van a nehezén és most alszik. Mitch...
A műtő felé pillantott majd lehajtotta a fejét.
- Őszintén... nagyon sajnálom, mindent, amit tudtunk...
Mély levegőt vett és nem fejezte be a mondatot. Tudták már ők is, ő is tudta, elvesztette a csatát, pedig számítottak rá.
Újra csak Tammy maradt ott. Az automatához ment, Cael a szeme sarkából látta, amit a lány csinált. Magas volt, sudárabb, szőkébb, sötétebb, mint ahogy emlékezett rá és...
És Tammy volt. A lány a szomszédból. A csodaszép hangú, csupa élet Tammy.
A tóparti napfény, a neetés a kertben. Anyám hangja. Tammy kacag.
A tűz és a kétségbeesés és aztán...
A hiány. A világ szürkesége. Bútorok felborítása, a konyhaszekrényt belefordítom az asztalba és egy pillanatig üvöltve élvezem, ahogy szakad és törik minden. A hűtőről repülnek a hűtőműgnesek gyerekrazjokkal és pánikba esek egy pillanatra.
De mindennek törnie kell.

Cael állkapcsa megfeszült, ugrott egyet egy rágóizom. Nem nézett fel, csak bólintott, ahogy kézbe vette az italt.
Felébredt benne újra az orvos és a hivatás udvariasságával szólalt meg, továbbra sem véve le a szemét a padló csempéinek illesztékeiről.
- Őszinte... részvétem a barátod miatt.

Tétován fordítottam fejemet szavai hallatán felé. Ezúttal tüzetesebben vizsgáltam meg vonásait, úgy ittam magamba a látványát, hogy sose felejtsem el. Furcsa mód sosem játszottam el azzal a gondolattal eddig a pillanatig, hogy mi lett volna, ha nem történik az a szerencsétlenség és képes vagyok az utolsó pillanatban megállítani a fellobbanni készülő tüzet.  Nem hiszem, hogy más szakma felé fordultam volna, számomra nem volt más lehetőség, csak ez. Azt már gyerekkorunk óta tudtam a mellettem ülő férfiról, hogy orvos akar lenni. A ma este történtek ellenére is éreztem a büszkeséget, ami elöntött: jó volt látni, hogy nem adta fel annak ellenére sem, hogy az otthonát miattam veszítette el. Összerezzentem hangjára, szavait egy bólintással fogadtam. Nem jöttek a szavak, ha eszembe is jutottak, kimondani voltam képtelen őket. Hat éve volt az életem része az az ember, az elvesztése alapjaiban rázta meg kis világomat.
- Cael…- Belekezdtem, most már csak folytatni kell. Annak semmi értelme, hogy itt ülünk egymás mellett szótlanul és bár az idők végeztéig így maradtam volna, ezúttal máshol is meg kellett jelennem. Lilithnél még nem voltam és bár nem álltunk annyira közel egymáshoz, mint Rosieval, nem nyugodhattam addig, míg épségét saját szemeimmel nem látom. A mellettem ülő, tompán pislákoló csillagot viszont nem hagyhattam itt magyarázat nélkül. - Köszönöm, hogy minden tőled telhetőt megtettél.- Nem rajta múlott az életben maradásuk. Tudtam, hogy az utolsó pillanatig küzdött, akkor is, amikor más orvos már feladta volna. Egész lényét, már kiskorunktól fogva a segítségnyújtás fűtötte, talán ezért is bűvölt el annyira a lénye. Sem azelőtt, sem az óta nem ismertem hozzá fogható embert. - Sajnálom.- Elfelejtettem levegőt venni, amikor rájöttem, hogy végül sikerült kicsúsznia annak a szónak, amit már akkor ki kellett volna préselnem magamból, amikor megláttam őt az automatát ütve. - Nem akartam nektek kárt okozni, hidd el, nem szándékosan tettem…- Tovább folytattam térdeim bámulását, nem mertem felnézni rá. - Nem maradhattam ott, nem lettem volna képes a szemetekbe nézni, miután ráébredtek arra, hogy mégis mit dédelgettetek a mellkasotokon évekig.- Megköszörültem a torkomat és nagyot nyeltem. A gyávaságot az óta sem vetkőztem le, nehezemre esett mások felé nyitni és minimális volt azoknak az embereknek a száma, akik bizalmamat élvezhették. Nehezen tanultam meg távozásom után, hogy a bizalom nem egy olyan dolog, amit bárkinek odaadhatunk- miután kiraboltak, átvertek, kirúgtak és mégis ugyanúgy kapaszkodtam a hitembe, mindezt az egész életemet végigkísérő barátság miatt. Ami megváltozott, átalakult, elmélyült egy nyár alatt bennem, de Cael mellett ülve úgy érzem, elég lenne ez is, csak mellette maradhassak. Ajkaimra szarkasztikus mosoly ült ki, saját naivitásom már-már irritált. Nem rohanhatom le a semmiből követelőzésekkel. Hat év űrt nem lehet öt perc csönddel semmissé tenni, ennyire még én sem lehetek ostoba. Lopva végignéztem rajta, azután felálltam.
- Azt hiszem jobb, ha most megyek…- Fejemet az óra felé fordítottam és az időt meglátva egy fáradt sóhaj hagyta el ajkaimat. Odakint már pirkadt, New York álmos lakossága lassan elindult, hogy újra agyonhajszolja magát. S ők mit sem fognak arról sejteni, két milyen nagyszerű ember hagyta itt az élőket. - Aludj egy kiadósat és ne hajszold túl magadat, kérlek.- Balomat először ökölbe szorítottam, majd lassú mozdulattal megérintettem a vállát és elindultam a kórterembe, ahol valószínűleg az alvó lányt fogom találni. Egy kósza pillantás is elég lesz ahhoz, hogy képes legyek nyugovóra térni és megkeressem a saját szobámat, ahonnan néhány órányi fekvés után haza fognak engedni. Az ügyeletes nővér azt mondta, elég megvárnom a másnapi kötéscserét a kezemen és utána saját felelősségre távozhatok is. Meglepően könnyen ért el az álom, miután bemásztam az ágyba és magamra húztam a fehér leplet. Hálás voltam az üres, álomtalan álomért, ami ezúttal pihentetett. Egy órának tűnt az, ami valójában hat volt. Összerándulva ültem fel az ágyon a nyíló ajtó hangjára, hosszú fürtjeim csapzottan lógtak az arcomba. Kisöpörtem őket és álmosan pillantottam az érkezőre. Egészen más megvilágításban láttam a férfit a hajnalhoz képest, kevésbé tűnt fáradtnak és a borostának sem láttam nyomát. Felhúztam térdeimet és erős késztetést éreztem arra, hogy a fejemre húzzam a takarót, hogy elbújjak a világ elől és ne is kelljen többet előjönnöm.

Zene
A lány tétova szavaira Cael szeme egy kicsit balra fordult, de nem Tammy-t nézte, hanem maga előtt a falat. Mégis, valami kósza jele volt annak, hogy figyel, és nem is szólt közbe, csak belekortyolt a kávéjába és szórakozottan túrt kócos, csapzott hajába, lassan kisöpörve homlokáról. Belekortyolt újra a kávéba.
Természetesen borzalmas íze volt, mint mindig, minden műanyag poharas kávénak az univerzum történetében, de mégis valahogy végtelenül jól esett száradt torkának a meleg ital.
Nem reagált arra, hogy a lány megköszönte, amit tenni próbált és nem reagált elsőre arra sem, amit utána mondott.
A lány.
A lány a szomszédból.
A lány... A nő.
Egy lányra emlékezett és egy nő ült mellette, kibomló, szőke hajjal, tizenévesnél érettebb, telt vonásokkal, nagy szemekkel és búgó hanggal. Egy kicsit mélyebb volt az a hang, nem lányosan csengő, inkább nőiesen dallamos, és Cael csak behunyta a szemét, mert nem tudta, hogy mit mondjon. Csak lassan bólintott egyet, majd újra szájához emelte a poharat.
Tammy magyarázta tovább, és csak mondta, és Cael soha, de soha életében nem hallotta a történetnek ezt az oldalát... És nem tudott ellenállni a lassan gurgulázó haragnak.
Mindenre. Általában, a világra. Az egész kurva világra, komolyan. Ha csak öt perce, ha csak egy perce lett volna akkor, amikor a tűz történt, ha csak megragadhatja a lányt és a szemébe nézhet és megmondhatja neki, hogy maradjon...
Persze hogy nem volt erre egy perce. Tammy eltűnt és most, mint valami soha el nem feledett, gyerekkori kép megjelent. Cael sokszor gondolta az évek alatt, hogy nem is egészen olyan volt a lány, mint emlékezett rá. Hogy a gyerekkor és a tizenéves kor csak megszépíti és hátrahagyja, szőnyeg alá söpri a negatívumokat. Hogy az elveszett lány egyfajta komplexus, amibe menekül a világ elől, egy olyan korba, amikor minden tökéletes volt és egy ideába, ami beágyazódott az emlékeibe és a nosztalgia hozzá ragaszkodik, hogy az elméjét megvédje a világ nehézségei nyújtotta kognitív disszonanciától.
De nem. Nem, mert itt ült mellette Tammy és szőke haja, megviselt tekintete ellenére, hosszú lábaival, karcsú alakjával, nőiesen dallamos hangjával is pontosan ugyanaz a lány volt, mint akkor.
És Cael nem tudott mit mondani.
Tammy még azt mondta, megy, és Caelnek valami mélységes... Meghatározhatatlan érzés-hullám megakadályozta, hogy szóljon bármit is. Ahogy a lány elhaladt előtte, lecsukta a szemét és egy pillanatra elsötétült az árnyéktól a lámpafény. Hallotta a ruha susogását, a léptek hangját, a felkavart levegőt érezte az arcán és érezte az illatot a ruhákból és átkarolta volna a másikat, hogy mélyen beszívja a szőke haj illatát...
Ujjakat érzett a vállán körözni és majdnem megborzongott. Majd az érintés véget ért. Egyedül maradt a váróban, a távolban csörgő nővértelefon, a légserélő rendszer halk zúgása, a gépek elektromos hangjai és a neonlámpa néha megzizzenő hangjaival.

Cael kinyitotta sötét a kórterem ajtaját. Kivette a nővér kezéből a tálcát, és benyitott a plasztikus tapintású ajtón. Sötét volt odabent, a folyosó fénye a redőnyös ablakra, a vinil padlóra, a fehér falak egy szeletére és az ágyra vetült, amin egy alvó lány volt elveszve valahol a fehér paplan alatt. Odakint rózsaszínen derengett a kora őszi reggel halovány fénye.
A doktor, miután a váróban maradt, egyszerűen kisétálta kórház mellé és elszívott dé doboz cigarettát. Közben kiürült a laposüveg. Ahogy visszament, a nővérek egy üres orvosiba vezették és mély, álomtalan álomba zuhant, ahgy ruhástól az ágyba dőlt.
Két órával később felpattantak a szemei és a gondolattól, ami abban a pillanatban az agyában volt, úgy kelt fel, mint akit dróton húznak ki az ágyból. Egy zuhany várt rá és a csempe homlokával támasztása az ömlő forró víz alatt.
Ingben, nyakkendőben és frissen vasalt, fehér köpenyben lépett ki az orvosiból.
És most ott állt a kórterem ajtajában és látott két szép, mély szemet felnézni rá és Tammy felhúzta a térdét, ahogy felült, kócos, szőke haja kibomolva omlott le...
Istenem...
Cael előrelépett és leült az ágyra a lány mellé. Nem szólt egy szót sem, csak Tammy bekötött kezéért nyúlt és az ölébe húzta.
Lehajtott fejjel nézte a lány ölében fekvő jobbját egy pillanatig. Majd a szikéért és ollóért nyúlt és rutinos precizitással vágta le a kötéseket.
Némi genny, némi duzzanat, pirosló gyulladás a széleken, de az öltések egyben maradtak. Cael felnézett és ahogy a tálcáért nyúlt újra, pilantása találkozott Tammy-éval, majd újra lenézett az ölében lévő kézre és finoman, vattával lefertőtlenítette a hosszú sebeket. Könnyed óvatossággal helyezte rá a gézeket a karra, majd tekerte be és rögzítette a kötést.
- Khm. - köszörülte meg halkan a torkát. - Szépen meg fog gyógyulni. Nem fáj?
Hangja rekedt volt, ahogy észrevette. Most nem kiabált, most nem osztott utasításokat, csak halkan beszélt. Befejzte a kötést, egészen hosszan simította le a géz tekercseket, mintha mindenhol lett volna valami kikandikáló sarok, amit mind el kellett volna egyengessen... Majd tétován, először hátrahúzva kezét, majd mégis csak előre mozdítva, tenyerét a lány kézfejére fektette.
Nem látszott a legkisebb mértékben sem az az egészen halovány pír, ami a baljának gyűrűsujján lévő gyűrűben jelent meg.
És a csordogáló erő szép lassan, mint az ozmózisos szivárgás, lépte át a bőrt és érte el afakó, selymes kézfejet, cseppről cseppre ivódva a szövetekbe, hűsítve oltva ki a fájdalom éles lángjait a gyulladások, a vágások körül, ahogy haladt felfelé.
Cael nem kérdezett és nem mondott mást. Csak lepillantott a kézre, ami az ölében volt. Ha Tammy elhúzta a kezét, akkor azonnal elengedte.

Mély levegővétellel kísérte a mozdulatot, mellyel elszabadult tincseit próbálta lelapítani, valamiféle formát adva küllemének. Ez is egy olyan igazából felesleges próbálkozás volt, de legalább addig is tett valamit és nem csak bámulta a csempéket, a padlót, csodára várva. Minden másodperc, mellyel tovább nyúlt Cael hallgatása egyre biztosabbá vált abban, hogy egykori legjobb barátja képtelen lesz megbocsátani neki. Tekintetét elvezette az automatáig, megállapodott a férfi lábát rejtő cipőn, majd gyorsan elkapta pillantását, mielőtt megkísérelhette volna, hogy belenézzen a szemeibe. Bólintott egyet és megfordulva elindult, hogy felkutassa Lilithet. Miután lassan múló percek erejéig ott állt az ajtajában, hallgatott a nővér unszolására és visszavonult. Belegondolva, mi mást kellett volna várnia? Elárulta a világhoz kötő gravitációt, s most céltalanul lebeg a sötét semmiben. Amikor meglátta belépni a frissen vasalt ingbe bújt férfit, fájdalmasan nagyot dobbant a szíve. Felhúzott térdei mögött keresett menedéket, tekintetével szigorúan kerülve a pillantások összekapcsolódását. Még ha volt is mellette valaki, sosem volt elég ahhoz, hogy kiűzze belőle az ábrándot, álomképet, dédelgetett vágyakozást. Megköszörülte a torkát és kiült az ágy szélére, kiengedett haját – mely derekát érte- jobb oldalára húzta, hogy valamelyest takarja törött karját. Elfojtott egy ásítást és meglepődve konstatálta, az éjjeliszekrényen ott volt a telefonja, az iratai és tárcája. Ezek szerint járhatott nála valaki, amíg aludt. Nem volt még teljesen éber, pilláin még ott gyöngyözött az álomkép utolsó csöppje.
- Mmhh?- Fordult a férfi felé, a következő pillanatban ledermedve annak közelségétől. Arcukat zavaróan kevés centiméterek választották el, holott egy nappal ezelőtt még azt hitte, kilométerek ezrei feszülnek kettőjük közé. Finom, tapogatózó, gyengéd érintésekkel szabadította meg balját a kötés darabjaitól Cael- nem a fájdalom hasító érzése miatt szisszent föl. Az ujjhegyek lágy érintése égette bőrének felszínét, akkor is érezve őket, miután már rég a géz kicsomagolásán fáradoztak. Felidéződött benne, amikor hét évesen elesett az első kerékpártúrájukon, a fiú pedig ellentmondást nem tűrő módon leültette maga mellé és addig nem mehettek tovább, amíg le nem fertőtlenítette és be nem kötözte a sebeit. Vékony ajkaira szelíd mosoly íródott, kék lélektükreinek sugarát az orvos arcára függesztette. - Nem fáj. - Ha képes lett volna rá, magába szívja a jelenlétét az oly nagyon hiányolt léleknek, de azzal talán tönkretette volna a pillanat értékét. Tekintetével követte, ahogyan a tapasztalt, hozzáértő ujjak szinte már feszélyező óvatossággal simították végig a kötszer minden négyzetcentiméterét. Apró tenyerére egy óriási, meleg, erővel teli kéz simult. Megrándult, de végül balját hagyta az orvos ölében nyugodni. Az egyre enyhülő izzó forróság és tompa lüktetés láttán tekintetét Cael tekintetére függesztette ismét. Összevont szemöldökkel nézett rá: gyógyszert nem adhatott be neki, éjjel pedig nem kapott már többet, arra csak felébredt volna-, hiszen még infúziót sem kötöttek be neki. Szeretett volna kérdezni, de inkább néma maradt. Pár centiméter és fejét ráhajthatná a vállaira, hogy úgy üljenek, mint régen, ha bántotta valamelyiküket a kétség.
- Köszönöm…- Préselte ki magából a szavakat. A szoba klórillatú levegőjével elkeveredett a doktorból áradó aftershave és tisztaság illata, hipnotizáló elegyet alkotva. Értelmes gondolat alig keringett agyában, csupán szíve hangos lüktetése keltett benne kérdéseket.  - Szép gyűrű… Szerencsés Mrs. Rodd. - Mosolyodott el és felállt, hogy egyet nyújtózva életerőt csempésszen elgémberedett tagjaiba. Valamint, leplezze elsötétülő tekintetét. Az ő életében is fordultak meg pillanatnyi fellobbanások, de valami mindannyiukból hiányzott, egyikük sem volt… Elfordult és miközben a munkatársai által behozott zacskóban keresett hordható öltözéket, rossz hangulatát leplezendő magára erőltetett egy mosolyt, amiről még Cael számára is nyilvánvalóvá válhat, hogy hamis. Azt hitte, ha újra találkoznak a mentsvár, amivé alakította az emlékeit leomlik és képes lesz elnyomni az érzelmeit, de csalatkoznia kellett. Élesebben érzékelte a férfi  jelenlétét, mint a kórház bármely dolgozójának elméjéből érkező tompa suttogást. Türelmetlen mozdulattal húzott elő egy kardigánt és ruhát, amik az ágy alatt heverő tornacipővel viszonylag tűrhető összhatást fognak gyakorolni. Az átöltözés problémamentességének érdekében a ruhát akaratával fogja mozgatni, remélve, nincs a közelben olyan, aki észrevenné.
- Mikor mehetek el a kórházból? Tegnap az ügyeletes nővér azt mondta, a kötéscsere… után…- Elakadtak szavai. Nem akart sehová sem menni, amikor a véletlen úgy hozta, rátaláljon a fényére. Beharapta alsó ajkát és mezítlábasan közelebb lépett vissza az ágyhoz, hogy – ha Cael még ott ül-, visszaüljön mellé. - Tényleg… Örülök, hogy láttalak. Mindennek ellenére hiányoztál... Remélem, látlak még, mielőtt elindulunk New Yorkból.- Fanyar mosoly ült ki arcára, tekintetéből kihunyt a fény. Már nem tűnt annyira vonzó lehetőségnek az, hogy az ország egy távoli pontjára kövesse a bandát. Úgy nem, ha képtelen lesz legalább Cael bocsánatát elnyerni, leküzdeni a kínos csendet, ami ólomsúlyként nehezedik vállaira...

Hosszú, hosszú pillanatok teltek el, ahogy egymás mellett ültek. Tammy keze az ő kezében nyugodott és Cael csak rajtahagyta balját a lány kezén, miközben jobbjával tovább simogatta a kötést. Nem nagyon volt már kifogása, mert a kötés ennél tökéletesebben tankönyvben sem illeszkedhetett valakinek a testére, mégis, Cael fel- és lefelé simította, néha cirógatva az ujjaival, mint aki valami nagyon fontosat csinál.

A következő mondatra Cael csak felnézett, egyenesen a fal felé és összevonta a szemöldökét. Jobbra fordult és Tammy-ra nézett, aki felállt és megnyújtózott. A férfi halványan elmosolyodott, vagy inkább egy hitetlenkedő vigyor volt az, ahogy megcsóválta a fejét. Úgy engedte ki a levegőt, hogy csodálkozó felnevetésre hasonlított.
- Mrs. Rodd.
Lenézett a gyűrűre. Nem nézett Tammy-ra, inkább az éjjeliszekrény felé pillantott, majd a tálcán rendezgette a kötszereket és eszközöket.
- Hogy lenne bármiféle Mrs. Rodd.
A lányra pillantott. Szárazon beszélt, de nem hidegen, csak nyugodt, közlékeny hangon.
- ... Ha jól emlékszem, azt beszéltük, hogy az a lány, akit promra viszek, biztos hozzám akar jönni feleségül, nem?
Egy pillanattal később folytatta.
- ... Mackenzie-t vittem a promra. Na most csak nem vehetem el feleségül Mackenzie Brownt, Tammy.
Lenézett újra a gyűrűre, majd felemelte. Megköszörülte a torkát.
- London. Egyetem. - mondta magyarázólag. - Az a sok évnyi tudás. God save the Queen - mondtas némi iróniával.
Egyetemi fraternity gyűrűnek pont elment. Ha valaki csodálkozott rajta, hát... 'Urop. Hogy a gyűrű nem a King's College-ből jött, hanem a London Circle mágusavatásán kapta... Nos, az a sztori egy másik részlete volt.

Tammy öltözött. Cael nem mondott semmi mást. Nem tudott mit mondani. Illetve, ezer dolgot tudott volna mondani, de valami makacs, ellenkező érzelem ott lüktetett a torkában, ott kapart a gégéjén, ami nem engedte, hogy bármi mást mondjon.
Hol voltál?
Mi történt veled?
Miért nem hívtál soha?
Tudod, hogy hány évig aggódtam utánad?
... Most is aggódok.
Tudod, mennyire hiányoztál?
Tudod, milyen volt az üres padodat nézni senior évben?
Tudod, milyen kurva élettelen volt nélküled az az egész kurva high school?
Tudod, hogy mindent megosztottam volna veled?
Tudod, hogy Mackenzie-t vittem a promra és olyan unalmasak voltak, hogy én egész este csak ittam, majd összeverekedtem azzal a tahó focistával és lehánytam Mackenzie dresszét?
Tudod, hogy nem is szégyelltem, csak vigyorogva és hányásos szájjal eldobtam a poharam és kisétáltam onnan?
És kik voltak azok este?
És miért ők osztják meg az örömödet és a fájdalmadat, és nem én?
Nem, Cael Philadelphiából túl unalmas hozzád.
Cael kurvára megragadott volna ott a tűz közepén, ha nem tűnsz el.
A kurva életbe, kell egy whisky.
Vagy egy vodka, vagy hat sör, vagy ebben a sorrendben.

Tammy már mellette ült. Cael felállt, miközbena lány beszélt. Valami keserű indulat kezdett sugározni benne, mint a begyújtott kazán. Mostanra kezdték az érzelmek utolérni és lebontani a zsibbadt, érzelemmentes tehetetlenséget. Köpenyét háta mögé dobta, ahogy kezeit derekára támasztva az övébe akasztotta és az ablakig sétált, majd kinézett a redőnyön. Szemét becsukta, klasszikus metszésű arcán csíkokat hagyott a felkelő nap halvány fénye és az árnyék. Majd ahogy a lány végigmondta, amit mondott, lehajtotta a fejét.
Mikor mehet el, örült, hogy látott, jó volt, elég volt...
Nem, Cael. A kurva életbe is. Most nem.
Cael majdnem fél percig nem válaszolt.
Majd megfordult, és elindult a lány felé. Gyors, határozott léptekkel haladt és meg sem állt az ágyig.
Úgy dobta le magát Tammy mellé, hogy egy szót sem szólt, karjai lendültek....


Mielőtt bármi más történhetett volna, Cael olyan szorosan ölelte magához a lányt, mintha az életük múlt volna rajta. Érezte a másik szívverését, érezte bőrének édes illatát, érezte a szőke haj illatát is, érezte Tammy leheletét a haján és a nyakán...
Ujjai megtalálták a lány tarkóját és a dús, szőke hajba túrtak. Arca a lány nyakába fúródott. Cael mély levegőt vett, majd lassan fújta ki. Mint valaki, aki végre megtalálta a fényt a sötét erdőben.
Nem szólt semmit, nem volt mit mondani.
Csak tartotta karjaiban a lányt percekig. Talán órákig. Ki tudja? Nem törődött semmivel.
Majd... Elengedte lassan és elpillantott, újra a fal felé.
- Nos... Nem ajánlom, hogy most... Utazz. Legalább egy pár napig ne, amíg... Hm... Sebek.
Lehajtotta a fejét.
- Khm.
Felnézett újra a nagy, kifejező szemekbe.
- Éppenséggel... Nincs valami rend és nem nagyon extra, de... Ha egy pár éjszakára nem lenne hol aludnod...
Néha fel-felnézett a lány szemébe és várta a választ.

A csönd, ami közéjük telepedett egyre nehezebbé vált, lassan valós teherré válva nyomva össze őt. Mélykék pillantását képtelen volt levenni a kezén pihenő nagy, kemény, meleg tenyérről. Más volt, mint akkor. Talán az eltelt évek miatt, de más értelmet nyert még ez az apró gesztus is. Emlékezett, hogy képesek voltak akár elaludni egymás mellett ülve, fejüket a másik vállára hajtva, horrorfilm nézés közben. Testvér volt, barát, támasz…. A minden. Most pedig egy férfi, sokkal erőteljesebb megjelenéssel. Mély levegőt vett, amit lassan fújt ki.

Nem értette Cael hirtelen jó kedvének okát, de nem is akarta firtatni. Ránézett a férfira, ügyelve, vonásai rezzenéstelenek maradjanak. Rossz embernek érezte magát, amiért felzsongott benne az öröm. De egyszerűen jó volt tudni, hogy nem várja otthon senki. Vagyis… nem egy feleség várja. A torkában nőtt gombóc eltüntethetetlennek bizonyult, hiába nyelt. Azt szerette volna, ha a férfi boldog, de benne volt az az önző érdelem, hogy ne mással. Az eltelt évek alatt dédelgetett álomképet is túlszárnyalta az, akivé lett- túl hamar találkoztak újra, feldolgozni sem maradt ideje. Arra sem volt képes, hogy oldottan viselkedjen, ami nem csupán Mitch halálából adódott.
- Nem tartanám lehetetlennek. - Nézett végül egy minutum erejéig az orvos arcára. Felemás, nosztalgikus mosoly ült ki szája sarkaira, tükrözve gondolatait. - Mackenzie Brown egész gimnázium alatt utánad loholt és neked sem volt ellenedre. Szép pár lennétek. - Mi a jó édes istent csinálok? Szerette volna magát elásni, eltüntetni, elteleportálni, csak ne itt kelljen lennie. Miért hozta most ezt föl? Igen, fájt, baromira kínozta amikor végignézte azt a kettőt, ahogyan egyre közelebb kerültek egymáshoz. Gyűlölte, irigyelte Mackenziet, amiért ő ott lehetett Caellal, támasz lehetett.
- Oh… - Pusztán ennyit mondott, amikor kiderült, miért hordja Cael a gyűrűt. Még egyszer ránézett és fejét elfordította, az ne lássa a bőrére kiülő rózsás pírt. A szobába beszűrődő fény belesütött a szemébe, aranyszerű árnyalatot adott még kócos fürtjeinek. Megdörgölte baljával az arcát, majd egy félmosoly kíséretében belenézett abba a két veszélyes szempárba. - Én nem jutottam el az egyetemig…. - Még azelőtt elhallgatott, hogy kicsúszott volna a száján Xavier professzor neve. Nem, Cael nem tudhatja meg, hogy hol volt és mit csinált, miután elmenekült a tűzből. Ez a felszínes, kínos beszélgetés is gyógyír volt az elmúlt évekre, ha megtudná, hogy mutáns… Az a tekintet, amit már annyiszor látott…Újra darabokra hullana.  - Érettségi után roadie lettem. - Megvonta a vállát. Sosem vonzotta az iskola, talán egy zenei képzést a Julliardon elvégzett volna, de miután eljött Philadelphiából, minden értelmét vesztette. Azzal, hogy elszakadt a legjobb barátjától, elvesztek a miértek.
Gyors mozdulatokkal öltötte magára a ruhákat, sietve, elbújva Cael elől, ne lássa. Régen nem érdekelte, most zavarta volna, ha meglátja. Arcát megmosta, haját kifésülte, farkasszemet nézett tükörbéli másával. Lázasan csillogtak szemei, szinte új fény költözött beléjük. Belenézett a kardigán zsebébe és megkönnyebbülve sóhajtott föl: az a parfümminta, amit Lilithtől kapott, még ott volt benne. Levendula, vanília… és még valami, amit nem tudott hová tenni. Behintette vele nyakát, csuklóját- kétségbeesett mozdulatokkal. Visszasétált a szobába és pillantása rövid ideig találkozott Caelével, tekintetét elkapta. Szó nélkül ült vissza az ágyra, lassan kifújva az eddig bent tartott levegőt. Figyelte, ahogyan a doktor, a legjobb barát, az elvesztett testvér, a minden feláll mellőle és az ablakhoz sétál. Volt valami festői abban, ahogyan az arcára rávetült a fény, képtelen volt nem oda nézni. Várta a választ, mert bár menni nem akart, menekülnie kellett. Minél előbb, minél messzebbre, el egy sötét hotelszoba mélyére, magára zárni az ajtót, elmerülni egy kád forró vízben és kizárni mindent. A csönd megint közéjük telepedett és nehézzé vált. Érezte a férfiból érkező elutasítást, fejét elfordította, lehajtotta. A köré fonódó karok heves szorítása meglepte, összerezzent ismét, mintha a génjeibe lenne írva szabályként, megijedő őzet utánozzon. Nehezére esett levegőt venni, pupillái tágra nyíltak. Ledermedt és örült, hogy most a doktor nem szemeibe néz. Lehunyta szemeit és mélyen belélegezte a másik illatát, magába itta a melegségét. Elbódulva hajtotta fejét a széles vállra, hagyva, hogy Cael belékapaszkodjon.

Talán órák múltak el, utólag megmondani lehetetlen feladatnak tűnt számára. Bármikor benyithatott volna valaki és akkor az orvosnak magyarázkodnia kellett volna, hogy mit művelnek. De amint felmerült benne ez a gondolat, nyomtalanul el is tűnt. Elsodorta a szőkés hajból érkező illat, a szívének lüktetése, a teste köré szorosan fonódó, szinte már tapadó karok. Aztán vége szakadt, sokkal gyorsabban, mint ahogy képes lett volna felfogni. Égett az arca, elfordította a fejét, nem szólt semmit. Még mindig érezte az ölelést, az illatot, szíve majd’ kiugrott a mellkasából. A kifogás, hogy ne utazzon darabosnak hatott, frissen bekötött baljára pillantott. Felszívódó varratok, kötéscserét, ha azon múlik saját maga is meg tudná oldani…
- Rendben… - Rekedtes volt a hangja, megköszörülte a torkát. Cael ajánlata elnémította. Lejátszódott előtte a baleset minden mozzanata újra és ökölbe szorította balját. látta maga előtt Mitchet, ahogyan kávét szürcsöl és nekidől a falnak, beleszív a cigarettájába és szidja a túlórákat. Megnedvesítette nyelvével a száját, fejét elfordította és sűrű pislogásokkal száműzte a szemébe gyűlő könnyeket. Hosszú ideig nem válaszolt, félt, ha megpróbál szavakat kierőszakolni magából, elsírja magát. Csak nézte a falat, üres tekintettel és pörgette magában vissza az emlékeket, mindet. Nem vette észre, hogy a szoba ablakán lévő redőny meg-megmoccan, végül felhúzódik teljesen. Azt sem vette észre, hogy lehűl a levegő körülötte, majd az egész szobában. Végül Cael szemébe nézett és egy végtelenül keserű mosollyal megrázta a fejét, vállára hajtotta a fejét. - Annyival… annyival többet tehettem volna. Meg kellett volna akadályoznom. De… nem figyeltem eléggé. A hangja elvékonyodott, fejét lehajtotta. Caellel lenni… megmagyarázhatatlan, erős érzelmek szabadultak fel benne. Ott lenni, ahol mindent körbeleng sajátos illata… - Nem akarok… terhedre lenni. Vannak motelek New Yorkban, kivehetek egy szobát is valahol, de… jó lenne. - Félve válaszolta meg a régen föltett kérdést. Valóban, annyira könnyű lenne újra rátámaszkodni a számára legfontosabb emberre, a fényre, ami beragyogja a sötét eget… Viszont nem várhatja el Caeltől, hogy ennyi idő után mellette legyen, eltekintve a történtek fölött.

A lány, ahogy szétváltak, halkan szólt, és közben a falat nézte, így Cael is arrébb húzódott, hogy egy kis teret adjon neki. Közben Ő is lepillantott a kezeire és a gyűrűjét nézte, majd elkezdte érezni, ahogy hűvösség üti meg a hátát. Mintha szép lassan hidegebb lenne a szobában. A férfi forgatta a szemét és felállt az ágyról, a légkondícionáló felé lépve, így nem is látva, hogy a lány mély, kék szemei felderengenek...
- Hihetetlen - mondta halkan és pár, félig érthető szó jött még a torkából, ahogy a themosztátot, majd a légkondícionálót nézte. "Hideg", "lekapcsolhatnák", "ősz van", "hihetetlen", "basszus", ezek a szavak érthetőek voltak, és a legkisebb mértékben sem sejtette, mi a forrása a hirtelen jött, fagyos levegőnek. Ám a lány hangja újra felcsengett, és Cael nem is nézte tovább a berendezést.
Megfordult.
- Tammy - mondta erélyes, de nyugodt és nem erőszakos hangon. - Mit kellett volna másként tegyél? Nem tehettél semmi, érted, semmit. Vagy te ugrasztottad bele majdnem azt a buszt a szakadékba? Csodával határos, hogy bármelyikőtök túlélte.
Közelebb lépett az ágy felé. Keményebbé, szárazabbá, durvábbá vált a hangja.
- És akkor jöttem én. Az orvos. A baleseti sebész. És micsináltam? Semmi jót. Ha kettőnk közül bármelyikünk tehet a barátod elvesztéséről, az én vagyok.
Amit utána mondott a lány, arra... Majdnem valamiféle pánikszerű harag kígyózott Cael gerincébe.
- Ne hülyéskedj. - mondta, hangja most halkabb volt. - Miért vennél ki egy szobát, ha... Hm.
Lenézett a cipőjére és csípőre tette a kezét.
- Oké, azt hiszem... Persze, ha nem szeretnél, nem akartam... Öhm...

Nyílt az ajtó. A farost-plasztik ajtó közepén lévő vékony ablakon át Eddie alakja tűnt fel, majd egy pillanattal később Cael előtt állt mentős, vörös zubbonyával, rémesen kialvatlan arccal a srác.
- Cael! - mondta, és mielőtt bármi mást mondhatott volna a doktor, folytatta is, a nyitva tartott ajtótól nem látva az ágyon ülő lányt.
- ... Hát itt vagy. Kialudtad magad, öregem? Kayla tegnap látott a műtét után azzal a csini szőkével beszélgetni egy ideig. Srsly doc, ballsy, de azért too soon. Na de láttam az előbb a kórlapját és tudod, hogy hívják? Tammy. Csak nem ismerős valahonnan ez a név, hogy...
Cael gyilkos szemvillanásától Eddie hirtelen tökéletesen zavarba esett, majd egy pillanatig csak nézett a doktorra. Majd egy kicsit elsápadt és kinyitotta jobban az ajtót.
Meglátta az ágyon ülő lányt.
- Öhm... Khm... Jó reggelt.
Cael egy "komolyan, haver?" pillantást eresztett a kelekótya mentős felé. Eddie Caelre nézett, majd Tammy-re, majd megint Caelre.
- Oké. Akkor én most... Öhm... Elnézést, megyek, leugrom a Brooklyn-hídról.
- Jó ötlet. Ne felejts el valami követ akasztani a nyakadba, hogy nehogy véletlen felgyere.
- Listára veszem. Amúgy meg anyád, doki.
- Love you too bro.
Bamm, vállon bokszolta a doktort Eddie és megfordult, hogy kilépjen, majd újra sarkon fordult és megtámasztotta a csukódó ajtót.
- Ja tudom. Eredetileg azt akartam kérdezni, hogy, Cassieék visszavitték még az éjjel a kocsit a Presbiterianba de közben az egyik haverom behozta a kocsimat, amikor munkába jött, kéne egy fuvar haza?
- Öhmm...
Cael Tammy-re nézett. Ha a lány úgy döntött, hogy vele tart, akkor bólnitott és intett neki. Ha viszont nem, akkor csak visszalépett egy gyors csókot nyomni Tammy homlokára és meg se fordulva kisétált a kórteremből.