Rosabelle Jung 2.0

Név: Rosabelle Jung
Alias: Kolibri… legalábbis régebben így hívtak.
Avatar: Son Ga In
Adatok: New York, USA, 1990, október 23.
Karakter-alkotó pontok:
Fegyverek (0 pont)
Harci képzés (1)
Különleges képesség (4)

Képességek: Gondolat manipuláció. Képes mások fejéből gondolatok kiolvasni és újakat (nem túl bonyolult parancsokat) beültetni. Maximum három dolgot tartalmazhatnak a parancsaim és kérdéseim. Csakis szemkontaktussal működik. Illetve, ha nem beszélem az egyén nyelvét, akkor csak látom a választ, illetve nem kérhetek semmit.

Súlyos hátrány:Érzékenység a hangos zajokra. A forrása lehet bármi, nagyobb embertömeg, jármű, koncert, gép stb… ha az általa/általuk kibocsátott hang elér egy bizonyos szintet, először Rosabelle feje elkezd fájni egy bizonyos ponton, ami az idő múlásával kiterjed az egész fejére (ezt a hangerő esetleges fokozódása felgyorsíthatja). A fejfájás eredményeként a mozgása darabos és gyenge lesz, majd szédülés jelentkezik nála, ami legvégső esetben eszméletvesztésbe torkollik, ha nem szeparálja el magát a zajtól. Legkönnyebben ezt füldugóval vagy külső zajt szűrő fejhallgatóval érheti el.

Foglalkozás: Ügynök
Titulus: Újonc...már megint

Tudnivalók: Most jöhetnék azzal, hogy „You know, who I am”, de azt hiszem, ha tőle idéznék az csak Mr. Stark egóját növelné… ami már így is elég nagy. És ott van az is, hogy nem is ismersz, de igazán még én magam sem. Egyezzünk meg abban, hogy egy olyan ügynök vagyok, akivel ha ujjat húzol, pórul jársz… vagy így, vagy úgy.

Előtörténet: Ha tudós emberek gyermekének születsz, nehéz kiemelkedő tehetségnek lenni… Én soha nem is voltam otthon se a fizikában se a kémiában. Egyszer volt számomra sikerélményem ilyen téren… de akkor meg ki kellett üríteni a gimit.
Na a testvérem Ő teljesen más, tisztára mint anya meg apa, hogy a laborban jobban érzi magát, mint otthon.
Kirívóan deviáns se voltam, szóval nem gyilkolásztam a bogarakat, vagy gyújtottam tüzet, csak mert poén az egész.
Szóval ja, teljesen átlagos voltam.
Mondjuk a sportok terén úgy generációkra visszamenőleg is legjobbak között vagyok. De hát az nem természettudomány! Hova gondolok…
Először az iskolai futóversenyeken vettem részt, majd mivel végül is kiskorom óta űztem, átváltottam a küzdősportokra. Versenyszerűen
Röviden: a tesóm kémia versenyes medálljaival szembe ellensúlyként kikerültek az általam nyert kupák is.
Arra gondoltam akkoriban, hogy majd csatlakozok sereghez, vagy az FBI-hoz vagy valami, vagy esetleg a S.H.I.E.L.D-hez.
Hogy honnan tudtam erről a szervezetről anno, amikor még nem volt híres, mert a tagjai megmentették a világot, amikor tök random egy veszett nagy lyuk jelent meg az égen és ilyen gyíkszerű lények az űr mopedjükkel (plusz pár bálna méretű miazúristenaz társaságában) elkezdték rombolni az én hőn szeretett szülővárosomat? Egyszerű válasz:
Apám ott dolgozott.

Aztán történt egy baleset.
Apával mentünk egy versenyem után fagyizni (amolyan hagyomány lett az nálunk). Éppen egy kereszteződésen értünk át amikor oldalról belénk jött egy kocsi.
Apa a helyszínen az életét vesztette. Nekem sem sokon múlt, de túléltem, noha két hétig nem engedtek ki a kórházból és hegek a testemen mai napig emlékeztetnek rá.
Később derült ki, hogy a HYDRA emberei voltak az elkövetők, mert az apám nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk, amikor még adták azt az idióta jófiú-imidzset a S.H.I.E.L.D-en belül.
Gondolom érthető, ha ezután ez kiesett, mint jövőbeli cél. Azt már mondanom se kell, hogy nem igazán lepődtem meg, amikor a szervezet belülről felemésztette a szörny és összeomlott.
De akkor én már kiképző táborban voltam. Szóval csak egy vállrántással reagáltam az események hallatán.

De úgy tűnik, hogy a sors nem akarta itt befejezni a törtnetemet a szervezettel… de ne fussunk ennyire előre az időben!

Kezdjük körülbelül két évvel ezelőtt.
Éppen egy bevetésen voltunk a csapatommal.
A szokásos volt: épületbe be esetleges ellenállást kiiktatni, megszerezni a megadott tárgyat/információt/személyt, majd vissza.
Már egy ideje az épület fehér folyosóin kanyarogtam, fegyveremet előre szegezve.
- Kolibri jelentést kérek. Vége – szólalt meg a parancsnok a fülemben.
- A harmadik szinten járok, a kupolát már látom. Egyelőre tiszta. Vége.
- A kupola túloldalán van Thompson és Eriksen, csatlakozzon hozzájuk. Vége.
- Igenis. Vége.
A két másik ügynökkel haladtam tovább, amikor ellenállásba ütköztünk. Pár lövés után már csak egy ellenálló volt életben. Ki akartuk belőle szedni, hogy hol vannak a többiek, de persze nem akart beszélni.

Ekkor szabadult el a pokol.

Már egy ideje remegtem, de arra gondoltam, hogy csak a fáradtság meg az ideg, aztán azon kaptam magam, hogy a csávó fejét a hajánál fogva húztam, hogy a tekintetünk találkozzon.
- Akkor most szépen csicseregsz – hörögtem.
Furcsa képek villantak át az agyamon a fénysebesség többszörösével. Egy pillanatra elsötétült a világ előttem, de mikor kitisztult felálltam és a társaim felé fordultam és beszélni kezdtem.
- Négyen vannak a központi laborban, AK-47-esek társaságában. Másik három az érkezésünkkor léptek le egy terepjáróval, de még nem lehetnek messze.
Majd megint elsötétült előttem minden.
A legdurvább másnapjaimon nem éreztem olyan intenzitású fájdalmat a testemben, mint amit akkor, amikor legközelebb kinyitottam a szemem.
Mint később kiderült, egy laza másfél hetes csúszással, és párezer kilométerrel arrébb egy kórházban tértem magamhoz.
A fájdalmat – nagy meglepetésemre, de szerencsémre – a fájdalomcsillapító képes volt enyhíteni, 4 órán át… Nem kell részletezni, nem hogy a kórházi szobámat, az ágyamat alig hagytam el.
Persze, ez nem volt elég mentség arra, hogy megússzam a vezetői hülyeségeket.
Amikor már arra a szintre jutottam, hogy a nővérkéknek csak nyolcóránként kellett berohanniuk hozzám, hogy a sikításomat (is) csitítva beadják a következő adag gyógyszert megjelentek a feletteseim…
De ahelyett, hogy jobbulást kívántak volna egyből nekem támadtak, hogy erről miért nem számoltam be erről eddig, a szervezeten belül használtam-e, esetleg már a felvételinél is „csaltam-e” vele. Eszetlen bürokrácia…

Ekkor még nem tették ki a szűrömet, de nem álltattam magam.
Ahogy telt az idő egyre gyorsabban és gyorsabban javult az állapotom. Két héttel a feletteseim „vendégeskedése” után már nem éreztem konstans fájdalmat. De ahelyett, hogy élveztem volna ezt kitaláltam, hogy ki kell próbálnom, hogyan is csináltam azt… mert olyan szuper volt kómában, majd Dante valahanyadik bugyrában vergődni… Három órán át beszéltem magamban, mire bejött egy nővérke, amint a szemébe néztem elkapott ismét a bizsergés.
- Melyik szekrényben tartjátok a morfiumot? – sziszegtem. Tényleg nem voltak már fájdalmaim, egyszerűen csak olyan kérdést kellett feltennem, amit önmagától nem árult volna meg. A nő pedig merevvé vált arccal válaszolt. Ekkor ismét rásújtottak a fejemre a láthatatlan kalapáccsal és a fejem ismét őrjítően elkezdett fájni.
- Csúcs, akkor most kérek egy adaggal – szűrtem ki a fogaim közül. A nő pedig hozott!
Ekkor jöttem rá, hogy ezt két irányba is tudom használni.
Még egy hónapon át tartottak bent, azalatt további kismillió vizsgálatot elvégeztek rajtam. Szerintem egy-két neurológus már képes volt fejből lerajzolni az agyamat. A vizsgálatok között meg elvoltam a képességem feltérképezésével. Rájöttem, hogy maximum három dolgot tartalmazhatnak a parancsaim és kérdéseim. Csakis szemkontaktussal működik. Illetve, ha nem beszélem az egyén nyelvét, akkor csak látom a választ, illetve nem kérhetek semmit…. Ja és a legjobb: nem fájt a fejem, csak a „fullosoknál”.

Egy esős délutánon az ablakban ültem és vártam, hogy meghozza a nővér a „kért” energiaitalomat (elegem volt már a vízből és a vizezett teából, na). Néztem, ahogy a kint elterülő parkot egy nagy és leküzdhetetlen mocsárrá alakítja az égi áldás.
Tompa puffanással teszik le elém a bontatlan üdítőt. E hang kirángat a buborékomból és a kis fémes dobozra figyelek. A szemem sarkából azonban még időben kiszúrom, hogy nem egy fehér ruhás ápolónő áll a fal mellett, hanem valaki más, fekete öltönyben.
Leugrok a párkányról és reflexszerűen felveszem a támadó pozíciómat. A fickó nem reagált semmit, csak alig látható kíváncsisággal nézett rám.
- Öröm látni, hogy a reflexei nem tompultak semmit sem, Jung kisasszony. Ismertem az apját, biztos büszke lenne magára – kezdett beszélni félig-meddig hivatalos stílusban. A második mondata hallatán először a hideg futott végig a gerincemen, majd a forróság öntötte el fejemet. Csak ekkor figyeltem meg alaposabban a férfi ruháját… amin rajta virított a S.H.I.E.L.D logója.
- Mi van? Még nem készültek el a Hydrás egyenruhák? – kérdeztem negédes hangon, testtartásomon egy cseppet sem változtatva.
- Megértem, hogy vannak némi fenntartásai a S.H.I.E.L.D.-del szemben, de biztosíthatom róla, hogy időközben megtisztítottuk a szervezetet. Ha akarja, kérdezzen meg másképp, hallottam, hogy milyen képességére derült fény – vigyorodott el. Ha ti már láttatok groteszk arcképet….
Azért belemásztam a fejébe, biztos ami biztos. Ott azt láttam, amit mondott. És mivel itt az ember nem tud hazudni, kimásztam a fejéből.
- És mit akar tőlem?
- Csatlakozzon hozzánk. Az önhöz hasonlókkal megvédhetjük a világunkat… illetve ön is megtanulhatja teljesen kontrollálni az erejét.
- És honnan veszi, hogy nem válok gonosszá? – grimaszoltam.
- Javítson ki, ha tévedek, de már egy ideje a saját akaratomból válaszolok. Úgy vélem, ez sok mindent elárul a természetéről.
Megfogott.

Miután alaposan átgondoltam a helyzetemet döntöttem. Be kellett látnom, hogy esélytelen vissza menni a régi egységemhez, szervezetemhez, és a S.H.I.E.L.D-en belül valószínűleg hasonló feladatot láthatnék el. És azért még van hova fejlődnöm.
Már másnap átvittek a S.H.I.E.L.D-be.

Azóta is ott vagyok, újra végigmenve a kiképzézésen, csak egy picit csavarva a helyzeten. A képességemet már nagyjából teljesen irányítom, de azért még nem 100%-os, de azért 12%-nál többet irányítok.
Sőt, lassan terepre is mehetek, elvileg.