Meeting with a stranger - remember the best friend. (Keevan & Clay)

Átfordult az ágy másik oldalára és magára húzta a vastag, meleg takarót- a lábfejét egy jól irányzott mozdulattal kidugta a takaróból, mély levegőt vett és némán tiltakozott a szemhéjain keresztül szűrődő fény ellen. Nem akart felkelni, tulajdonképpen abban a pillanatban a létezés gondolatával is komoly problémái voltak. Az ébresztőóra hangjára felnyögött és jobbja lassan indult meg az éjjeli szekrényen árválkodó ősrégi vekker felé.
Amikor felemelte a fejét, hogy tanulmányozza az apró garzon berendezését-, vagyis megpróbáljon ráfókuszálni arra, hogy egyáltalán hol is van pontosan néhány pillanatig semmit sem látott. Összekuszálódott vörös tincsei teljesen elfedték arcát, így miután jobbjának ujjaival kihúzta a súlyos hajtömeget látószervei elől, laposakat pislogva állt fel az ágyból és nyújtózott. Kissé sután botorkált el a konyhának kinevezett fél szobás lyukig, ahol tett fel főni kávét és gépies mozdulatokkal készítette el a reggelire szánt sonkát és tojást. Jó adag hagymát is mellékelt az étel mellé- a reggeli rituálék elvégzése után pedig egy új Keewan Wright lépett ki a Central Park közelében elhelyezkedő olcsó lakás ajtaján. A lánynak talán tizenöt percre volt szüksége ahhoz, hogy zombiból pillangóvá alakuljon át- erélyes, energikus léptekkel célozta meg az éttermet, ahol dolgozott.
Volt abban valami hátborzongató, ahogyan a legutóbbi incidens zajlott. A szervezet, ami begyűjtésére küldte a csoportnyi kigyúrt ex-katonát, csendben volt és figyelt. Az esetről is csupán annyi jelent meg az újságokban és a tévékben, hogy zavargás történt. Az interneten és a tévében is csupán egy néhány másodperces videó felvétel került leadásra, ahol látható a karján lévő tetoválások egyike- nem volt valami nagyon boldog, hogy az egyik tagbaszakadt fogdmeg letépte róla a felsője felét, de nem tudott mit csinálni ezzel már így utólag. A lány pedig túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tovább meneküljön. Bár nem tartott mérhetetlenül hosszú évekig, szerette az életet, amit kialakított magának. Az egyetemet, a hosszú sétákat a kampusz épülete körül esténként vagy az állott olajszagú pincérnői ruhát, amiben leginkább egy meggyes- citromos habcsókra emlékeztetett. Hozzánőtt a késő éjjeli edzés, amit a külváros egyik elhagyatott raktárépületében ejtett meg.
Tehát nem fogja hagyni, hogy mindezt könnyen elvegyék tőle.
Kerülgette az embereket a kora reggeli utcán, oldalán ott függött a táska és a benne lapuló kukrikés, amit a magát Thomasnak nevező férfivel megejtett találkozás és mészárlás után szerzett be magának. Igazából mindegy, mi volt a közelében, bármit fel tudna használni ahhoz, hogy megöljön valakit.
- Hm… Kérek egy hot dogot rengeteg mustárral és savanyúsággal.- Nem messze járt az étteremtől, ahol dolgozott, azonban a mai napon nem akart belépni az ajtón. Nem volt különösebb terve, talán csak annyi hogy végigeszi a napot a város különböző részein, beül a könyvtárba és szépen tanulással tölti a napot. A vizsgák közelednek és a halmozódó tananyag Damoklész kardjaként lebeg feje fölött.
- Mmmhh…- Zsíros, sós, tömény, fantasztikus íz áramlott szét a szájában és az első harapásnál megtorpant az utcán. - Sweet Lord of Hell… Ezért örökké a szolgád leszek.- Mormolta félhangosan, az ételt fixírozva és az egyik közeli pad felé vette az irányt, hogy leülve fejezze be a pótreggelizést. Természetesen a szósszal összekente az orrát is, így vad kutatásba kezdett egy törlőkendő után és miután végzett a szertartással, kilőtt a legközelebbi metróállomás felé. Egészen addig trappolt 157 centiméterének minden elszántságával, amíg a látóterébe be nem úszott egy magasabb, szőke férfi arca. Akaratlanul is végigfutott rajta a tekintete, vállaira pedig az a lerázhatatlan érzés telepedett, hogy ismeri valahonnan az idegent. Alsó ajkába harapva szemlélte az irányába tartó férfit és halkan csuklott egyet.
- M13?- Az eltelt évek alatt sokszor jutott eszébe a régen elvesztett legjobb barát, a fiú, aki először bánt vele értékes emberi lényként. A szétválás óta benne keringő űr pedig arra ösztönözte, hogy a mellkasában dobogó szerv minden alkalommal összeránduljon hirtelen, erősen, ha megpillantott egy robosztusabb alakot. Fejét megrázva fújta ki a levegőt és indult tovább lehajtott fejjel elkönyvelve magában saját ostobaságát.

Clay úgy érezte, egy cseppet meg van zavarodva. No nem azért, mert valami baj lenne a fejével. Bár már-már azt hitte. Ez a lehetőség valahogy egyszerűbbnek tűnt, és jóval kevesebb belső konfliktussal kecsegtetett, mint az alternatíva.

Történt ugyanis, hogy elcsípett egy helyszíni riportot a tévében, ahol valamiféle terrorakcióról szóltak. És itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Clay-nek mennyire érzékeny a kis lelke. Tény, rühelli, ha az emberek egymás terrorizálásával élik ki magukat. Ugyanakkor az átlag amerikai civilnek már elég magas az ingerküszöbe az ilyen hírekre. Sokszor úgy megy ez, mint régen a telepesek idején. Ha valakinek van fegyvere, azzal lövi szét a csajára pályázó fejét. Egy takarítónő agyon veri felmosóval, vagy hipót itat a rossz szomszéddal. A hotdogos meg forró virslisütő vasat dug a seggébe annak, akik viccelődik az általa készített kajával. Mindig voltak idióták, továbbra is lesznek. Az emberi türelem gyakran hamarabb véget ér, mint hogy a beléjük nevelt társadalmi érzékenység szélfogóként bekapcsolhatna. Szóval nem, nem valami szokásos legyen már béke kesergésről van szó.

Clay látott valakit abban a közvetítésben. Csupán a pillanat töredékéig, és akkor is mindössze féloldalról, ám azt a járomcsontot és arcélt bármikor felismeri. Ez volt legalábbis az első gondolata, mielőtt a jajj, Clay, ne álmodozz blokk beindult volna. Ám későn és hiába, hiszen akkor felvillant egy tetoválás is, ami szintén emlékeibe égett képként villant fel előtte.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha viszont látom. Valójában sosem gondoltam volna, hogy bárkit viszont látok azokból az időkből. Most pedig itt van. Itt van valahol. Igaz, még nem biztos, hogy ő volt. De muszáj, hogy ő legyen.
Mondhatni terv nélkül érkezett a helyszínre, ám túlságosan sokat nem is tervezhetett. Mindösszesen annyi információja volt, hogy errefelé látták. Legjobbnak gondolta, hogy egyszerűen nekivág a közeli utcáknak. Ennek megfelelően most itt van, s fel-alá járkál. Valahogy úgy, mint egy turista vagy egy unatkozó fiatal suhanc. Bár egy átlag suhancnál azért jóval jobb minőségű ruhákba öltözött, a szokásos, kényelmes farmer plusz kapucnis melegítő kombinációt választotta mára is.

Jó néhány forduló után most éppen egy szélesebb utcában sétálgat, mikor étel szagát érzi. Zsír, pékáru, és hús. A sült hús szagába nyers veríték is keveredik. Ez nem szokatlan ilyenkor tavasszal, mikor hirtelen melegszik az idő, és sokan még a hideghez vannak öltözve. Ez az illat azonban hirtelen lobban bele a levegőbe, Clay tekintete pedig célkereső radar módjára áll irányba. Az illető más irányba tekinget, ezért de amint megfordul, azokban a szemekben valami rég elveszettnek hitt emléket lel meg ismét. Látszólag zavartalanul folytatja sétáját, elhaladva az illető mellett, majd az első sikátorba befordul. Néhány szívdobbanásnyi idő, míg feljut a ház tetejére, átkerül a túloldalára, majd minimális tompításokkal, csendben lehuppan annak túloldalán. Mikor kiszemeltje az épületek közti réshez ér a járdán, előrehajtott kapucnival fején, az utcától úgy tíz méterre, vállával falnak dőlve pisszeg egyet, valahogy így:
- Pszt!
Átlagpolgár ilyesmire nem reagál, esetleg elsiet. Ő azonban jól ismeri az illetőt, nem menne el ilyesmi mellett. Kíváncsibb fajta annál. Főleg abban a felfokozott állapotban, amit az előbb érzett felvillanni benne szaga alapján.

Lelki szemei előtt homályosan felderengett a fiú arca sok-sok évvel ez előttről. A férfi, akit a távolban látott küllemben nem is emlékeztetett annyira rá, bár ezt megmagyarázhatná azzal, hogy jó pár év eltelt az óta. Az ember fia meg ahogyan nő, úgy formálódik, még ha az arcának fő vonásai meg is maradnak. A szőkés hajú férfiról azonban alig volt képes levenni karamellszín íriszeit: a mozgáskultúra maga volt az, ami testetlen jelenlétként sugallta fülébe: Íme, ő az, ezúttal biztosan. Az eltelt évek alatt annyi ilyen sugallat gyötörte meg, hogy ezek fölött immár átsiklott. Valóságos csoda lenne, ha abból a csoportból bárkivel is találkozhatna még. Bízott benne, reménykedett, hogy az egykori legjobb barátja vígan éli életét valahol, de erre a laboratóriumból kiindulva kevés az esély. Mégis, nem volt képes feladni a reményt.  Az nem elfogadható opció, hogy odaveszett.
Fejét megrázva lépdelt tovább, vörös tincsei szabadon meg-meglibbentek, arcán gondterhelt kifejezés ült. Persze, könnyű azt mondani, hogy gondoljon másra. De a múlt és a jelen tökéletesen összeolvadt a fejében, nem volt perc, hogy fellélegezhetett volna. Vagy nap, hogy ne gondolt volna arra a jó lelkű csodára, akinek köszönhetően elkezdett magára emberként tekinteni. Alsó ajkát beharapva torpant meg és emelte fel fejét, amikor a pisszegő hang megütötte a fülét. Először egyenesen előre nézett, körbefordult maga körül, majd felfedezte a sötét sikátort és a félhomályból kibontakozó magas alakot.
Több lehetőség jutott az eszébe: Vagy egy drogdíler akar rásózni valamit megint- nem lepődne meg, tetoválásai révén sokan elég érdekes következtetésekre jutnak vele kapcsolatban-, vagy talán valaki éjjeli pillangónak hiszi, aki korán kezdi a szolgálatot? Ajkai lassan, nagyon lassan egy vigyorra húzódtak a gondolatra, hogy talán lesz alkalma megmozgatni kissé elmacskásodott tagjait. Kíváncsian, csillogó szemekkel célozta hát meg a sötétségbe burkolózó szűk járatot, apró lábait sebesen kapkodva nyomult a hang felé.
- Nekem szólt valaki?- Nos, a hangszínéről nem lehetne feltételezni, hogy tulajdonképpen egy pofonnal képes lenne bezúzni egy gyanútlan járókelő fejét. Egyébként sem vetemedne ilyesmire.  Vékony, dallamos, már-már kacagó hangszíne ezúttal sem változott.
Amikor azonban megpillantotta a férfit, halkan felszisszent meglepettségében. Nem tűnt sem szolgáltatást keresőnek, avagy kínálónak sem. Vonalaiban felismerte a korábban megpillantott alakot, akinek mozdulatai láttán-, amik annyira tipikusak voltak- halkan megdobbant a szíve. Megköszörülte a torkát és várakozóan pislogott a férfi nagy, szép metszésű szemeibe.
- Segíthetek valamiben? - Tónusa továbbra is nőies, dallamos volt, külsejével egy kissé éles kontrasztot alkotva. Csöppet sem mutatott a benne uralkodó értetlenségből, zavarodottságból. Fejét enyhén oldalra döntve szemlélte az ismeretlent és tűnődött.

A kapucni beárnyékolta a fiú arcát még akkor is, mikor előre lépett egyet, hogy alakját megvilágíthassa a sikátorba beszűrődő fény. Kezei még mindig zsebre téve, álla felett sötétbe vesző félmosolyra húzódott szája. Nem az a bizalomgerjesztő ábrázat, ám öltözéke koránt sem volt olyan rossz minőségű, hogy bárki is akár egy pillanatig rablónak hihesse.
Kivár, mielőtt megszólal, és akkor is igen nyugalmas tempóban formálja szavait. Mintha az övé lenne a világ minden ideje. Valójában azonban egyszerűen időre van most szüksége, hogy átgondoltan szóljon, nehogy ostobaságot beszéljen hirtelen izgalmában.
- Igen, neked - szól első két szava egy gyermek hangján, még abból az időből, majd mintha csupán káprázat lett volna az egész, felnőttként hangzik a továbbiakban - És igen, tudsz. Egy bizonyos tetoválást keresek. Célkereszt, bal fertály.
Mondhatnánk, hogy csak ketten tudtak arról a bizonyos célkeresztről a lány ülepének bal partján. Ám ez korántsem igaz, még ha ezt a Clay-ben élő fiatal énje nem tudhatta, hiszen annak idején ez egy csodás és más számára hozzáférhetetlennek tűnő közös titkuk volt. Tehát valóban a srác most tűnhet akár az Unió egy ügynökének is. És természetesen néhány kósza szívdobbanásra van szüksége, hogy ezt fel is fogja. Szemei el is kerekednek, majd kezeit maga elé tartja védekezőn, hogy azonnal szabadkozni kezdjen. Már ha sikerül szólnia, mielőtt utoléri a lány vélt üldözője irányába indított megelőző csapása.
- Úgy értem... vagyis nem úgy értem... én csak...

Egy egyszerű, napos new york-i délelőtt, ami többnyire ugyanazzal a szürke, vontatott módon indult, mint az összes többi nap, amit a városban töltött. Nem várt semmiféle izgalmat, legalábbis el nem ismerte volna, most mégis egy sötét sikátorban áll és vele szemben a kissé ijesztő módon mosolygó férfi, aki szemmel láthatóan a szavakat kereste. Nem volt szívbajos féle, de ez is pusztán azért volt, mert tudta, hogyan védje meg magát. Sőt, képes is volt rá.
Így hát továbbra is a férfi arcélét figyelte, szemöldökei enyhén megemelkedtek, míg kíváncsian tanulmányozta az ismeretlent.
- Nice.- Felelte, miután tisztázódott, róla van szó. Ajkait enyhén csücsörítette, míg belülről ajkát harapdálta. A továbbiakat hallva azonban egy rövid pillanatra elfelejtett levegőt venni, majd mézszín pillantása elsötétedett és gyorsan felmérte a terepet, menekülő utat és fegyvernek alkalmas eszközt keresve. Arról a tetoválásról nem sokan tudhatnak… Mióta megszökött, nem nagyon mutogatta a ruha által legtöbb esetben eltakart tetoválást. M13-mon és az Unió által felbérelt ügynökökön kívül konkrétan talán egy, vagy két ember ismerhette a célkeresztet, akikkel egy lazább hangvételű estén szorosabb ismeretséget kötött. Nagy sóhaj kíséretében fújta ki a levegőt és karjait keresztbe fonta maga előtt, védekezőn.
- Nem úgy érted…- Halkan, mégis némi éllel és hidegen ejtette ki a szavakat, míg tett egy lépést a szőke fiú felé. Állát felszegve, kissé komikus látványt nyújtva mérte végig az idegent. - Akkor mégis hogyan?- Hangereje és színe emelkedett valamelyest, egy vörös hörcsöghöz hasonlította magát lélekben.
- Mi a neved és ki küldött?- Keevan ideges volt. Számított rá, hogy előbb-utóbb ismét felbukkannak érte, de nem akart tovább menekülni. Úgyis utolérnék, bárhová rejtőzne- így egyszerűbbnek tűnt számára. Megállni egy ponton és védekezni, védeni mindazt, amit eddig elért és kiharcolt magának. Azt a bizonytalan, hiányos életet. Amiből még mindig hiányzott valami, amire eddig nem tudott ráébredni. De abban biztos volt, hogy nem a teljes, tökéletes, idilli béke.
- Az Unió bérelt fel?- Két lehetőség volt jelen elméjében. z egyik az, hogy ismét eljöttek érte, ezúttal jóval több emberrel- annyival, amennyivel még ő maga sem bír el. A másik az, hogy talán… talán a régi barát az.

Na, most mit csinálsz, Clay? Ezt azért olyan nagy alapossággal nem sikerült átgondolni, mint amennyire jó ötletnek tűnt. És most őszintén mit mondhatsz neki, hogy elnyerd a bizalmát? Egy azonosítót, amit az emlékeidből kaparsz össze? Ha mellényúltál, biztos lehetsz benne, hogy innentől a nyakadba liheg majd a szervezet összes verőembere. Akikről aztán semmi konkrétat nem tudsz, szóval hozzád hasonló csodabogarak is lehetnek.
Hősünk nyelt egyet, és magyarázkodását gyorsan kiigazította valami gyors és kreatív módon. Úgy, hogy ha nem azzal találkozott most össze, akivel remélte, akkor se bukjon le semmivel egy idegen előtt. Ráadásul fogalma sincs, ki vagy mi az az Unió. Bármiféle piszkos bagázs ez, főleg ha az őt kikísérletező banda vagy valami ahhoz hasonló, akkor csak baj lehet egy ilyesfajta ellenségből.
- Az az igazság, hogy több, mint tíz éve nem láttam a tulajdonosát. Esetleg megmondhatnád, hogy a tetoválás készítője hol rontotta el a rajzot.
Ezen történet részleteit már csakis ketten ismerhették. Még ha jó gyerek is volt Clay, ezzel együtt kellő elevenség is szorult belé, és a kislány által óhajtott gyönyörűszép pillangó nem éppen pillangóra sikeredett. Ó, volt is belőle mérgelődés, kergetőzés, mikor kiderült. De egyikük sem merte elmondani a doktornőnek, mire fel is a hirtelen támadt nagy vita. Inkább megbékéltek, majd megnyugodván nevetni kezdtek.
- Szóval mit mondasz, ismered, akit keresek?
Újból határozott hangra vált, ám továbbra is egy barátságos turista stílusában beszél. Hiszen ő csupán keres valakit.

Clay nem bírja tovább. Elhatározza magában, hogy márpedig ez a lány az a lány, akivel régen jóban-rosszban és sülve-főve - no nem szó szerint gasztronómiai alkotásként - együtt lógtak a laborban. Szemei előtt újból leperegnek az emlékek, ahogy szaladgálnak a folyosón. A folyosón, ahol még egy hangosabb lépésért is igen komoly szobafogságot kaphattak. Rengeteg kacaj, nevetés emlékei mellett ott visszhangzik fájdalom, sírás, keserves nyögések hangja is, melyeket eddig szándékosan elnyomott. Előbbiek azonban felül kerekednek, és szája ismét széles mosolyra húzódik. Bal szeméből könny csordul ki, ahogy kacsintva lehunyja, nyelvét pedig szája jobb szélén kiengedve csak ennyit mond, ahogy régen is:
- Bipp!
Majd rogyasztva előre lép a pillanat törtrésze alatt, guggolásból átkarolja a lány derekát, és magasra emeli, miközben ismét nem viszi túlzásba a bőbeszédűséget.
- Vihíííí! - kiáltja nevetve, de nem állna meg a pörgésben.
Az az egy könny nagyon hamar elpárolog arcáról, teste minden porcikája bizseregni kezd, és valami különös melegség járja át. Mintha egy hűvös hajnal napkeltéje ragyogná be és melegítené fel arcát.