Alice Ashford

Név: Alice Ashford
Alias:  -
Avatar:  Madeline Rae Mason
Adatok:  1997.06.11- Glasgow
Karakter-alkotó pontok:
Különleges képesség - lejjebb lásd (3 pont)
Közelharc - (0 pont)
Harc fegyverrel - (0 pont)
Vezetés - (0 pont)



Képességek:

 


- Ahova ellát, oda gond nélkül képes teleportálni, és ez nem kimerítőbb számára, mint megtenni pár lépést.
- Messzire "ugrani" viszont már problémásabb. Minél messzebb teleportál, annál kimerültebb lesz, és amíg nem piheni ki magát, képtelen újra megismételni a műveletet.
- Ha jól ismeri a célt, milliméterre pontosan érkezik, ha nem, akkor viszont már gondok vannak. Minél messzebb van a célpont, annál pontatlanabb az ugrás.
- Képes magával vinni bármit, vagy bárkit. Ugyanakkor, mások teleportálása súlyos rosszulléttel, és hányingerrel jár az első pár alkalommal az utas számára, nagyjából mintha életében először ülne űrhajóban.
- A felbukkanás mindig szelet kelt. Rövid távon alig észrevehető, hosszabb távon viszont már a metró érkezéséhez hasonló.


A teste körül létre jön egy elektromos aura, burok, ami körülötte szikrázik, aki hozzáér az megsérül, égési sérülések lesznek testén.
- Test körüli sűrű szikrák, a test közvetlen közelében és a testtől 1,5 méterre
- Villámgömb 5 cm átmérőjű tenyerek között
- a Villám a mutáns öklét veszi körbe ( bokszkesztyűt formál nagyjából )
- Földalatti villámok, addig sokkolják az ellenfelet, míg el nem ájul, 10 méteres távolság, Lábaiból a földbe vezeti a villámokat és elirányítja az adott célpontig,
- Kiterjeszti maga körül az elektromos mezőt és ezzel megsebezni az ellenfelet, vagy épp tönkretenni berendezéseket (Emellett négy cikázzó "csápot" is képes létrehozni)
- testét le tudja bontani, Villámlásként repülni

Hátránya a teljes kifáradás bármely formájának és pihentetnie kell akár napokat is... ha nem teszi... az ő testén is villám által okozott égések jelennek meg...

Foglalkozás: Tanuló, Bajkeverő, Tanonc

Titulus: -


Tudnivalók:

A lány Edward Ashford kishúga. Él hal a bátyáért, nagyon imádja, bár általában a fiú az aki ad neki pénzt és megóvja.
Képessége pár hete jelentkezett, miután "Hyperion" elment otthonról. Nem tudja még teljesen kontrollálni és szeretné ha a testvére képezné ki. Vagy legalábbis segítene neki kicsit. Meg kicsit fél is ettől az egésztől, senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi jelentkezni fog nála. Szóval igen, lelépett otthonról, hogy bátyja után induljon.

A jelleme meg nos igen... az bonyolult:

Ha bal lábbal kelt fel akkor azt látod és hallod is. Akkor legyen olyan hely, ahová elrejtőzöl előle, mentsen meg a sors, mert dühe tuti lesodor a lábadról. Bizony, a rossz napokon tombol, heves, kiabál és dühkirohanások jellemezik. Ilyenkor elviselhetetlen és inkább tényleg menekülsz előle, nem kedveled, és azt kívánod, bár csak lenyugtatózná egy doktor, vagy kényszerzubbonyban vinnék a zárt osztályra. Szeszélyes akár az időjárás. Kiszámíthatatlan, és nem lehet előre megjósolni, mi lesz a következő lépése. Maga sem tudja, mit hoz a holnap, vagy éppen a következő öt perc. Nem tervez előre, nem mérlegel és nem törődik a szabályokkal.
A tenyérbemászó tökéletes jelző rá. Makacs, mint a szamár, öntörvényű. Ennek ellenére élénk, örökmozgó és akaratos. Szereti provokálni a környezetét, felháborítani másokat, vagy a végtelenségig idegesíteni, ez egyfajta hobbi… DE! Végletekig hűséges a testvéréhez! Tűzbe menne érte!
Nem egy nagy termet, 160 centivel nem magasodik épp az emberek fölé, de az biztos hogy magára hívja a tekinteteket. Nem emós, mielőtt ezzel vádolod. Haja hmm...az biztos hogy hosszú, enyhén hullámos, eredetileg talán fekete volt valamikor, de már régóta rózsaszín, volt már barna, vörös, piros, kék.



Előtörténet:

Megfoghatatlan, határt, józan észt nem ismerő vágyak az álmok. Mindannyian rendelkezünk velük, attól kezdve, hogy megszülettünk, s bármennyire próbálkozzunk is, halálunk napjáig nem szűnnek meg, elkísérnek minket végig. Átalakulnak, megváltoznak, annyira talán, fel se ismerjük, milyenek voltak egykoron, de ott vannak, nem tágítanak, bármilyen keményen próbáljuk is őket semmivé foszlatni.
Kevesen mondhatják el magukról azt, elértek az életben mindent, amit akartak, vágyaik beteljesedtek, céljuk lábaik előtt hever, büszkék lehetnek magukra, nincs semmi, mit másképp csináltak volna. Én majdnem elértem mindezt. Csak egy karnyújtásnyira volt…de aztán jött minden és ránk zúdították.


Annyira jó élete van egy gyereknek, amíg gyerek… amíg nem kell felnőnie és belegondolnia abba, hogy milyen is a világ, csak élhet a maga kis csodavilágában, ahol a képzelete szerint alakulnak a dolgok… és nem kell még azzal foglalkozni, hogy az, amit ő elgondol, az nem úgy van valójában. Élhet a képzeletbeli barátaival és nem fogják érte kinevetni… gondolhatja azt, hogy a kert végi fa, az valójában egy óriási palota, vagy egy harcmező…




Ó, az a csodálatos tinédzserkor… ami csak nekünk csodálatos. Amikor azt hisszük, hogy minden a miénk, mi mindent tudunk… és csak mi hódíthatjuk meg a világot, aki körülöttünk van, az pedig mind rossz és csak ellenünk lehet. Nos, ezen többé-kevésbé én is átestem, ahogy valahogy mindenki, előbb, vagy van, aki utóbb… De szerencsére nem voltam egyedül ebben.
Egészen addig volt ez a jó világ… amíg el nem kezdődött számomra az a bizonyos időszak…
Amikor, varázsütésre megbolondultam. Na jó, nem varázsütésre… az csúnya lenne így mondani.
De másoknak így tűnt. Egyik pillanatról a másikra teljesen máshogy viselkedtem, mindenben részt akartam venni, mindenhol ott akartam lenni, mindent akartam csinálni… és nem igazán vettem észre, hogy mások nem ilyen lelkesek… és nem osztják a pörgésemet.
A hajamat befestettem és állandóan lehúztam a bátyámat egy kis lóvéval…elkezdtem inni, de csak mértékkel…. de a mostani világ is átfordult, kifordult lett.

Reggel erőszakos fénysugarak ébresztgettek, a szemeimet sem kellet kinyissam, mikor megéreztem, hogy a fejem szinte kettéhasad. Az arcomhoz nyúlva szisszentem fel. Két napja sikerült összevesznem Edwarddal, ittam egy keveset…aztán…aztán itt ébredtem.
Minden összemosódik, mintha az egész szoba víz alatt lenne. A körvonalak elfolynak, a fény egyszerre van mindenhol és sehol. Füleimben csak a saját szívem dobbanásait hallom. Lassú, elnyújtott hang a süket csendben.
Fejemet térdemre hajtom, egyre idegesítőbben zakatol a mondat a fejemben. Nem tudok másra gondolni, csak erre a két nyomorult szóra.
Amivel a bátyám akart visszahúzni.
A kurva életbe! Rácsapok ököllel az ágyra, teljes erőmből, érzem, ahogy a rugók a matracban, fájdalmasan nyekkennek.
Nem tudok sírni. Már nem. Annyira jól esne, ha teli torokból üvölthetnék, ha közben megkönnyebbülve sírhatnék, de még ezt is elvette tőlem az élet.

Nekitámasztom a hátamat a vöröses téglafalnak. Hajnal van. Az ismerős utcák csak lassan burkolóznak napfénybe, mielőtt ellépnék a járdákat az emberek. A legtöbben még alszanak, vagy a frissen lefőtt kávét kortyolgatják az erkélyen. Hagynom kell, hogy kiszellőzzön a fejem már korán reggel, hiszen az éjszakai hajtás nyomai még ott vannak a lelkemben, de nem hagyhatom, hogy az egész napot megpecsételjék.
Előkerítem Edwardot... szüksége lehet rám... vagy elhajt melegebb éghajlatra.
Őt ismerve inkább maga mellett akar tudni, hogy megóvjon... Bármitől!