A megérkezés

Clay lassan sétált hazafelé. Egyetemi baráti társasággal voltak egy bárban. Bár nem volt az az italmennyiség, ami néhány percnél hosszabb ideig érezhető lett volna a számára, nem is ezért csatlakozott a csapathoz. Egyszerű szocializálódás. Ezt valahogy mindig is élvezte. Talán mert gyerekkorában nem igen volt neki való társasága. Minden esetre a hazautat is bőségesen kiélvezte, nézelődött, csodálta a hatalmas város égbe nyúló épületeit. Mindenhol fények, villogó és világító táblák, ezer szemű felhőkarcolók. A parkok és szabadtéri korcsolyapályák már karácsonyi díszekben tündököltek, így minden ragyogott körülötte. Akár egy méhkaptár, tele szentjánosbogarakkal, gondolta magában, és elmosolyodott.

Az elmúlt éveknek köszönhetően már minden útjába kerülő utca, ház és néhány újra és újra feltűnő ember is afféle kedves jó ismerősként szegélyezte útját hazafelé. Sokszor járt már erre, és mindig egy aprót variált az útvonalon. Akadtak errefelé főállású koldusok és utcai mutatványosok éppúgy, mint egy-egy kóbor kutya vagy hot-dog árus, akiktől vagy akiknek adott esetben ételre valót szerzett alkalomadtán.

Így volt ez a lépcsőházzal is, mely idegenek számára éppen olyan volt, mint a szomszédos egy tucat. Számára mégis különleges volt, más, mint a többi. Egy kicsit már otthonának érezte. Különösen most, hogy testvére is vele lakott. Először nem volt benne biztos, hogy ideális ötlet összeköltözni, ám végül meggyőzte magát. Ezzel a megoldással egy csapásra megoldódik, hogy jobban vigyázhasson az ő kicsi húgocskájára. Arról nem is beszélve, milyen zseniális szakács a szentem, ami szintén fontos érv egy egyedül álló fiatal egyetemista számára.

Gyorsan fogynak a lépcsők, kulcs fordul a zárban.
- Amy, megjöttem! - kiáltja be a lakásba, miközben táskáját hajítva a szobájába másik kezével már nyitja is a wc ajtaját.
Egy puffanás az ajtófélfán, a következő tompább pedig az ágyon, ahogy a táska megérkezik a kívánt helyre. Utóbbi már nem hallatszik, mert nagyjából vele egy időben csukódik be a mosdó is. Gyors vízelvezetés, kézmosás, majd kimért léptek a konyha felé. Közben teli tüdőre szívva ízlelgeti a levegőben terjedő illatokat.
- Milyen álomvacsorán mesterkedsz már megint, drága húgocskám? - kérdezi hirtelen a testvére mögé lépve, és derekánál átkarolva a levegőbe emeli. Kitör belőle a nevetés, miközben forogni kezd a tengelye körül.

Clay nevetését és jókedvét csak tovább táplálja Amy küzdelme. Ezek azok a tipikus tesós pillanatok, amikor mindketten elemükben vannak. Igaz, ha húga nem főzne éppen, valaszínűleg erőteljesebben ellenállt volna. Így viszont passzivitásával eléri, hogy - ha nem is végleg, de - elhalasszák ezt a küzdelmet. Leteszi konyhaművész áldozatát, és az asztal felé indul.
- Oké, oké! Már megyek is, intézem! Jó illata van! - jegyzi még meg.
Néhány gyors mozdulattal eltávolítja az összes írószert és jegyzetet, amit közös munkával hagytak szét az étkezőasztalon testvérével. Miután azokat biztonságba helyezte a - dohányzásra sosem használt - dohányzóasztalnak nevezett alkalmatosságon, már indul is a terítőért. Aztán a tányérokért, evőeszközökért. Nem kell sokat fordulnia, közel korlátlan mennyiségű tárgyat képes kézben és karjain egyensúlyozva elszállítani. Szeret is ezen képességeivel kérkedni, de inkább csak bemutató jelleggel, passzív módon.
- Kész! - mtuatja büszkén, kishúga felé fordulva, s enyhén meg is hajol.
Majd székébe huppanva, már-már gyermek módjára lesi, mikor is érkezik az étel.
- Milyen napod volt? Hogy ment a mai zh? Ma volt, ugye, amire hétvégén annyit készültél?
Nem gyakran, de olyankor alaposan meg szokta érdeklődni, mi is a helyzet védencének tanulmányaival. Mindig is biztos volt benne, hogy részben miatta választotta ezt a várost tanulmányainak folytatására, de sohasem kérdezett rá. Inkább csak eldöntötte magában, hogy így van, és örült neki.

A főzés végső mozdulatait a megszokottnál nagyobb csendben végezte el, amíg bátyja ugyanazzal a vidám lendülettel megterített. Mélyen elmerült a gondolataiban, újra és újra körüljárta azokat a lehetséges forgatókönyveket, amik a vacsora alatt vagy után megtörténhetnek, és hogy melyiknek mi lenne a kimenetele. Már egészen beleszédült, amikor szerencséjére elcsípte bátyja kérdéséből a „ZH” szót, miközben kiporciózta a tésztát a tányérjára.
- Mi, milyen…?  - kérdez vissza gyanakodva. Aztán leesik neki. – Jaaa, persze, semmiség volt.
Valóban az volt. Az események következtében ki is ment a fejéből, hogy aznap reggel zárthelyizett. Amy arra csak azért készült látszólag nagy vehemenciával, mert kifejezetten érdekelte a téma – ha valami leköti a figyelmét, akkor afölött képes ellenni órákig. Ez majd akkor lesz kihívás, ha olyasmit kell tanulnia, ami nem érdekli… majd csak áthidalja valahogyan.
- Neked milyen napod volt? – Kérdezett vissza, mielőtt nekiesett az ételnek. Most ébredt rá, hogy a korábbi korgás azóta hatalmas fekete lyukká hízott a gyomra helyén, és minél előbb be kéne tömni valamivel azt a háborgó űrt. Illetve, jobb, ha előbb meghallgatja kicsit a bátyját, mielőtt bejelenti "a nagy hírt". Az egyik egyetemi tanára szerint ugyanis jobb a nagy volumenű hírek előtt jóllakni, mert utána jobban fogadja az ember még a rossz hírt is. Próba cseresznye.

Az sem teljesen kizárt, hogy valamikor Clay száján kiszaladt egy hűezdejólnézni és egy jóétvágyathugi. Most viszont egészen biztos, hogy csak nehézkesen mondana bármit is. Már érthetően. Ami kijön azon a lyukon a fejéből, az se nem kifinomult, se nem artikulált. Meglepetten kapja fel a fejét, ahogy válaszolni próbál.
- Öfm... háf - két gyors rágássorozat - Egéf jó... - rág, rág, nyel - Egész jó nap volt. Egy kis anatómia meg egy kis élettan. Kicsit hosszúra nyúlt a délutáni edzés. Konkrétan estig. Rég volt már az ebéd. Ez a kaja viszont isteni! A te napod hogy sikerült?
Ezzel a kérdéssel egy időre most egészen felmentve érezheti magát a beszéd alól, mivel újból nekilát módszeresen elpusztítani a tányérjára került, tetemesnek indult ételkupacot. Ha így halad, percek alatt sikerrel jár. Nem is csoda, éhes. Farkaséhes.
Különös kegyetlenséggel pusztítja el a tésztát. Olyan ez, mintha polimok tömegét nyelné el egy gigantikus porszívó. Mindössze annyi különbséggel, hogy ez a a gép itt egy hús-vér szerkezet. Egy egészen embernek tűnő darab. Sok-sok vidám pillanattal, és néha egy-egy kényelmetlen momentummal. Ilyen az például, mikor a másfeledik tányér étel után egy pillanatra megtorpan, mivel tudja, figyelik. Rajtakapott kölyökkutya ártatlanságával felpillant - természetesen teli szájjal -, beszívja a szájából még kilógó polipcsápokat, majd hamarosan rájön, semmi újat nem mutatott aktuális viselkedésével. Húga tökéletesen tisztában van azzal, milyen módon és milyen mennyiségeket képes és hajlamos elpusztítani. Azonnal visszatér előző, nem kifejezetten úri körökbe való stílusú, táplálkozó tevékenységéhez.
A látszattal ellentétben környezetére is figyel közben, ízlelését leszámítva minden érzékszervével.

- Örülök, hogy ízlik az étel - Amy arcán egy halovány mosoly bukkant fel, és egy kicsit jobban ki is húzta magát ültében. Mindig is büszke volt arra, hogy jó érzékkel tudott nyúlni az ételekhez, akár kevés alapanyagból is. Most azonban egy pillanatra belehasított a mellkasába a rossz érzés... pont ott, ahol a visszatérő álmában is fájni szokott. Megpróbált mély levegőt venni, de csak egy rövid és gyors belégzés lett belőle.
- Clay, figyelj csak... történt ma velem valami olyasmi, amit nem tudok a helyén kezelni, egyszerűen.. nem tudom értelmezni. Kopogott az ujjaival két sorozatot, míg a másikkal megtámasztotta a fejét. - Létezik olyan, hogy... valaki más, mint a többiek? Mármint, most nem a szexuális irányultságra gondolok! - Tette hozzá gyorsan, pillanatra elpirulva. - Hanem... áh, nem tudom jól megfogalmazni!
Amy gyors lendülettel felpattant, amitől a széke nagy csattanással ismerhette meg horizontálisan a padlót. Dühös volt magára, amiért képtelen volt megzabolázni a gondolatait, a száját, és megformálni a mondatokat. A torkát mintha fájdalommentesen elszorította volna valami. Nem értette, miért, de egy másodperc erejére elfogta a félelem. Pillanatra beleborzolt feltupírozott hajába, és egy mérges-hangos morgással hátat fordított Claynek. Feszülten, csípőre tett kézzel elkezdett fel és alá járni a szobában. Aztán egyszer csak megállt, ránézett a bátyjára, majd le a padlóra. Kiszakadt belőle.

- Futás alatt kilépett elém egy férfi. Elkaptam a karjait úgy, hogy én és ő se essünk el.. de nem tudom, mi történt - arra ocsúdtam fel, hogy én a földre estem, de a férfi öt méterrel odébb volt, szintén elesve, és eléggé meg volt lepődve, a körülöttünk lévőkkel egyetemben... Már minden lehetőséget átgondoltam, mi lehetett, de egyszerűen nem találok rá magyarázatot! És nem ez volt az első furcsa eset velem! Nem vagyok normális!!!

Amy ekkor, mielőtt átgondolhatta volna, mit tesz pont a történet mesélése alatt, rávágott az öklével a falra. A következő pillanatban hatalmas robajjal egy gyönyörű, repedésekkel övezett lyukból húzta ki a kezét. Csinos kis alkotás volt - a mögötte lévő kinti sötétség mindent elnyelt, így szép kontrasztot adtak a fehér fallal egymásnak, ahogy a vakolat és a szürke tégla finomra morzsolt és nagyobbacska darabjai beleperegtek a semmibe. A fiatal lány szava elakadt, egész testében reszketve a hidegtől és a tettétől hátrább lépett, miközben rémült tekintettel meredt testvérére.

Persze, hogy ízlik neki, hiszen a húga főzte. Egyébként sem az a válogatós fajta, de ennek a szakácsnak különös érzéke van eltalálni, mit is enne éppen hősünk. Ahogy azt is, hogy mennyit. Utóbbi kérdésre a válasz általában vagyis inkább mindig ugyan az: sokat.
Ezek után viszont kénytelen némileg lassítani étkezésén, hiszen valamiféle testvéri élménybeszámoló, rosszabb esetben panasz vagy valamiféle számonkérés következik. Remélhetőleg nem ilyesmiről van szó, hiszen az azt jelentené, Clay valamit elhibázott. Nem szeret senkit megbántani, semmilyen módon. Különösen örökölt családjának tagjait nem. Lassuló falatozása végül mozdulatlan figyelemmé dermed, mely egészen komikusan mutat a szájából kilógó tésztafüggöny kíséretében. Persze némi késéssel észre veszi, és egy hangos szippantás segítségével rágásra alkalmas helyre juttatja.
Innentől minden készen áll arra, hogy kiderüljön, mi nyomja Amy lelkét.
Arra azonban Clay sem számított, nem is számíthatott, ami ezt követte. Olyan történetet hallott, amit nem akart hallani. Mi több, hasonlót sem. Hazudott a lánynak annak idején, és most elkövetkezett egy pont, ahol mindenre fény derül. Már annak a konkrét - nevezzük így, hisz jó szándékkal történt, meg a kis ártatlan Clay is szívesebben gondol ekként rá - füllentés kapcsán. Még végig sem futhatott szemei előtt az a bizonyos lepergő film, mely bűnösségét fejére olvashatná, máris súlyos kár keletkezett a lakásban, mely épp olyan nagynak tűnt, mint az ő tágra nyílt szemei.
Hosszú pillanatokba telt, míg arcáról leolvadt a meglepetés, és bűntudatos, szomorkás kifejezés vette át a helyét. Komótos tempóban odasétált a konyhaszekrényhez, elővett egy tekercs ducktape-et, majd beragasztotta a spontán rögtönzött ablakot. A tekercs ezek után az asztalon landolt, a fiú pedig testvéréhez fordult.
- Amy, sajnálom... - mondta, majd átölelte a lány - Az én hibám.

A neve hallatán összerezzent. Ő is sajnálta. Sajnálta a tettét, sajnálta a falat, sajnálta, hogy a bátyja így látja őt. Legfőképpen azonban magát sajnálta. Nem sajgott egyetlen testrésze sem, de legbelül kezdett fájdalmasan összeomlani egy amúgy is kifejletlen, még instabil világ. Amy lefele meredő, enyhén könnyes tekintettel, sápadt arccal hangos lihegésbe kezdett, hogy visszatartsa a sírását, miközben bal kezét a másik oldali hóna alá szorította, a jobbat pedig - továbbra is ökölt formázva - a szájához szorította. Közben elért hozzá, mit mondott a bátyja, és az, hogy milyen melegek a karjai, miközben átölelte őt.
- Miért lenne a te hibád? - Kérdezte csendes, visszafojtott hangon. - Inkább ne érj hozzám... nem akarlak bántani...
Megpróbált elhúzódni Clay karjaiból úgy, hogy csak a vállaival a lehető legfinomabb mozdulatokkal érzékeltesse, nem kellene őt (főleg ezek után) ölelgetni. Szinte álltában próbált összegömbölyödni, mint egy süni. Talán életében először reagált így, ezért környezete számára minden szinten meglepő, sőt, ijesztő reakciónak számított.
- ... Mi történik velem? Ugye ez csak egy rossz álom?  

Fontos megjegyeznünk, hogy Clay testvérével ellentétben egyáltalán nem sajnálta a falat. Sőt, nem is igazán gondolt most vele. Csak egy tárgy, javítható. Amy viszont láthatóan nem volt lelki stabilitásának csúcsán, ami sokkalta jobban zavarta a fiút.
Úgy dönt, nem engedi el, és ezt határozott mozdulattal a lány tudtára is adja. Ha most még be is burkolózik, ismeri már ennyire, nagyon nehéz lesz kicsalogatni abból a bizonyos csigaházból.
- Azért, mert hazudtam neked. Ott voltam, mikor megtámadtak. Ne aggódj, nem tudsz kárt tenni bennem!
Némi levegővételre és helyezkedésre használja fel a várhatóan elnyert kis időt, míg húga feldolgozza a hallottakat. Valamelyest enged az ölelésből, hogy szemeibe nézhessen.
- Nem álmodtad, valóban meghaltál volna. Megmentettelek, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora terhet fogok rád róni vele. De megnyugtatlak, ha óvatos vagy, a falon kívül másban nem teszel már kárt. Ha tőlem jön ez a valami, akkor tanulható, kordában tartható.
Saját kis beszédével önmagát is sikerül valamelyest megnyugtatni melynek eredményeképpen képessé válik a verhetetlenül bátorító bátyó-mosoly bevetésére. Ez egy többfunkciós titkos fegyver. Kiválóan alkalmazható kishúg rossz hangulatának kezelésére, legyen az éppen szomorúság vagy harag, esetleg súlyos bizonytalanság, netán félelem.

Amy valóban nagyon lassan dolgozta fel, amit a bátyja mondott. Hazudott? Az az álom tehát... nem is álom? Vagy csak most is kidőlt a kanapén és tovább álmodik azzal kapcsolatban? Mindjárt felébred, nem igaz... nem igaz?!
Amy számára egyre inkább realizálódott, hogy az a támadás, az a vágás a mellkasán túl valós élményű volt, még ha az emlékei kuszák is róla. A jobb keze ujjaival kikereste a kulcscsontját, tenyerét pedig az alatta lévő mellkasi részre lapította. Érezte aztán, hogy a bátyja lazított az ölelésen, és a szemeibe nézett, de ő ezt képtelen volt elsőre viszonozni, akármennyire is szerette volna. Próbálta összeszedni magát, amennyire csak tőle telhetett. Ne merj összeomlani! Súgta egy mérges hang a fejében. Ettől kicsit mintha erőt kapott volna. Ami ez után jött még, mint információ, újfent megfagyasztotta ereiben a vért.

- ... meghaltam volna? - Aztán rémült arckifejezését közben elkezdte kiegészíteni egy gyanakvó pillantás. És ez az egyáltalán nem kellemes pillantás már viszonozta Clay tekintetét.
- ... de hogyan mentettél meg? Meg mi az, hogy tőled jön?

Eddigre elkezdtek az izmai görcsösen befeszülni, hogy lehetőleg mozdulatlan maradhasson, ám a lassan újra felébredő harag és félelem elegye rezegtetni kezdte az teste minden izomzatát. Ez a feszültség nem sok jót ígért. Ráadásul erre az éledező energiára kivételesen nem hatott a bátyja mosolya sem - ami bármikor máskor lenyugtatta, most egyszeriben hidegnek és távolinak tűnt.

Clay kezdte úgy érezni, hogy itt már a bejáratott módszerek nem fognak a szokott és várt hatékonysággal működni. Nem csoda, hiszen ez egy cseppet sem megszokott helyzet. Úgy döntött hát, hogy minél egyszerűbben és minél őszintébben kell megválaszolnia a kíváncsiskodó kishúg kérdéseit. Többek között azért, mivel dühös Amy-nél csak kíváncsi Amy vehemensebb és kitartóbb. Az indokok között szerepelt természetesen az is, hogy őszinte ember lévén Clay elég ügyetlen a magyarázkodásban és hazudozásban. Leszámítva persze a titkának óvását, de ezt leginkább rutinnal sikerült elérnie.
Arca kissé fáradt, bosszús mimikára vált, majd elereszt egy mély és hosszú sóhajt.
- Rendben, akkor mondom egyben, egyenesen. Igen, meghaltál volna. Megmentettelek. A lyukat, amit az a kis mocsok csinált rajtad a saját húsommal foltoztam be. Ezért van az, hogy megérzem, ha valami erős érzés kerít hatalmába. Vagy mondjuk mondjuk majd összepisálod magad, és rohansz a budira. Én sem vagyok átlagos, a sporttehetségemet leszámítva sem.
Az ölelésből kiengedi Amy-t, de közben hátul rámarkol az övére - na, ilyenkor jól jön, hogy a tesó kedveli az old school farmer viseletet -, és fél kézzel egyszerűen a feje fölé emeli annál fogva.
- Ezért nem tudsz ártani nekem. Erősebb vagyok, mint az emberek. Gyorsabb vagyok náluk. Gyógyulásban is.
Mielőtt testvére nagyon beleélhetné magát a két méter magasra emelt, hátára fordult bogár helyébe, talpra állítja maga előtt.
- Dióhéjban ennyi - zárja le a demonstrációval egybekötött monológot, és egyik szemöldökét felhúzva egy na, így már érted? pillantást vet Amyre.

"A saját húsommal foltoztam be"... MIAF...?!

- HOGY MIT MŰVELTÉL?! - Hördült fel Amy, miközben villámokat kezdett szórni a szeme. Egyszerre lett elképesztően dühös, és akarta egy pillanatra elhányni magát a gondolattól, hogy a bátyja megnyúzta magát. - Na álljunk meg egy szóra, mi az, hogy érzed a késztetéseimet?! Mármint a biológiai szükségleteimre gondolsz? - Vörösödik el a méregtől és a zavartól.
Szíve szerint megragadta volna bátyja pólóját a nyakánál, de mire bármit is mozdulhatott volna a korábbi visszafogott remegéses merevségből, Clay következő tettétől csak egy jókora sikoly szaladt ki a száján, de legalább akkora, még a saját fülének is fájdalmat okozott vele. Mire felfogta, mi történt, már újra a padlót érintették a talpai, és ennek következtében térdre is rogyott. Kezei pár pillanat erejére ernyedten, tenyérrel felfele pihentek a combjain.
A hallottakba és átélt eseményekbe kezdett egészen beleszédülni, pillanatra megint megkörnyékezte a hányinger. Megrázta a fejét és körkörösen megmozgatta az állkapcsát, majd visszanyelte a gyanúsan nagy nyáltengert. Képtelenség.

- Egy dolog, hogy te azt mondod, nem tudok ártani neked... de te mióta tudsz erről, hogy ilyenekre képes vagy? Tudom, hogy korábban nem volt jó a viszonyunk, de.. .elmondhattad volna! Meg különben is...
Azt akarta mondani, hogy ilyen erők csak a mesékben és filmekben vannak. De képtelen volt kimondani. Helyette másként folytatta.
- ... mik vagyunk mi? Te mi vagy? És én mi vagyok?
Rettenet mód dühös volt, de a kimerültség is kezdett erőt venni a szervezetén. Azonban a kíváncsiság és a magyarázatok követelése, illetve az események adrenalin lökete kiválóbb koktélként szolgált, mint egy dupla espresso-energiaital keveréke.

Clay visszaül az asztalhoz, és hagy időt húgának a kiakadásra. Ilyenkor hagyni kell monologizálni, meg költői kérdéseket dobálni. Előbb-utóbb csendben marad, és lenyugtatja magát, ha választ akar. Márpedig egészen biztos volt benne, hogy akar. El is jön hát a kívánt csend egy sor hüledezésen, haragon és kétségbeesettül értetlen kifakadáson keresztülvergődve.
A fiú ekkor már belapátolta az éppen félig teli volt tányérja tartalmát néhány pillanat alatt, és szedi a következőt.
- Ennél egyszerűbben nem tudom elmagyarázni. Az a lényeg, hogy elég jól uralom a testem, és kábé tökéletesen ismerem minden darabkáját. Amikor bajban voltál, rettenetesen féltem, hogy elveszítelek, így meg kellett próbálnom. Addig sosem csináltam ilyesmit.
Tömi a majmot, mert hát muszáj. Most még stresszevő is lett. Pár szavanként eltűnik egy adag gombócba tekert tészta a villájáról. Semmi gond, pótolja gyorsan. Két pillanat, és újratölt az a bizonyos villa. Közben egyszer a tányér is, hiszen két keze van. A bal kiválóan alkalmas rá, hogy a tényérra tegyen még egy kupac tésztát.
- Nem hiszem, hogy ha akkor elmondok mindent, jobban reagáltad volna le. Szóval nem bánom, hogy így alakult. Azt meg, hogy vannak speciális dolgaim azóta tudom, mióta jóban vagyunk. Szerintem valamilyen mutáció lehet. Valószínűleg a szöveteim belepiszkáltak a genetikádba, és ezért jött elő nálad is ez a szupererő. Nem tudom, hogy ugyanaz-e, mint az enyém. Ha igen, akkor sokat fogsz enni és gyorsabban gyógyulni. De ebben nem tudok biztosat mondani, csak találgatok.
Kissé csalódottan néz a fazék aljába, ahol már csak úgy két adag étel árválkodik. Amy-re néz, majd vissza a fazékba. Visszateszi a fedőt.
- Azt pedig, hogy mitől lettem ilyen, ne kérdezd - von vállat. Pontosan tényleg nem tudja, a kevéske információját pedig nem szívesen osztaná meg húgával, lévén úgy gondolja, ezzel veszélybe sodorhatja, ha a szervezet tagjai egy szerencsétlen véletlen folytán a nyomára bukkannának. Fáradtan és érzelmileg enyhén kifacsarva pillant a lány szemébe.

Amy csendesen figyelte bátyja mozdulatait, miközben törökülésbe kucorodott a padlóra. A mondanivalókat a maga lassú feldolgozásával kezdte szépen megemészteni és összerakosgatni a fejében, bár még mindig hihetetlennek tartotta ezt az egészet. Összességében azonban felvillant a hála és a szeretet érzése is bátyja iránt... elvégre, csak megmentette őt. Próbálta felidézni, mi történt akkoriban, amikor jóba lettek - azonban azon felül, hogy Clay viselkedése megváltozott az irányába, semmi (még ezt kiegészítő) különleges eseményt nem tudott beemelni a tudatába. Zsákutca.

Lenézett a két tenyerére, majd enyhén ökölbe szorította mindkettőt. Már valóban nem tudják meg, mi lett volna, ha Clay azonnal elmesélte volna neki, mi történt pontosan a támadáskor. Cserébe azonban ez az éledező erő több hónapon át rettegésben tartotta minden mozdulatakor, sőt: most is fél, hogy miként fog együtt élni ennek tudatával. Miközben falatozó testvérét nézte, örült, hogy neki sikerült még a beszélgetés előtt belapátolni annyi ételt, amivel kihúzza reggelig, ugyanis minden korábbi gyomorkorgása elszállt, ami a rengeteg hirtelen beáramló információnak volt köszönhető. Szóval nagyobb étvágyam egyelőre nincsen...

- Clay... köszönöm, hogy elmondtad. - Egy könnycsepp csordult le Amy enyhén elsomolyodó arcán, miközben fejében úgy folytatta: és hogy kiderült, nem vagyok bolond... de cserébe valami egészen más. Elvégre, sosem akart beállni a sorba - egy sajátos úton, de így is különlegessé vált, még ha nem is így tervezte. Gyorsan letörölte a könnycseppet úgy, hogy arcát a vállába dörgölte, majd vett egy ezúttal sikeres, mély lélegzetet, és a lassú kifújás után nyugodtabban vette fel újra a beszélgetés fonalát.

- ... és most, hogyan tovább? Hogy tanulhatom meg ezt a valamit irányítani?

Clay arcáról ha a fáradtság nem is, a szomorúság tovatűnik. Még egy halovány mosolyt is előcsal Amy szintén vidámabbra forduló szájíve. Így belegondolva most minden egy kicsit nyugodtá vált. Egyelőre. Ez most egy kezelhető, békés állapot. Testvére pedig nagyon erős lett, ami az ő temperamentuma és makacssága mentén okozhat még bonyodalmakat, ám végső soron ez a fiú felelőssége. With great power comes great responsibility. Aki ezt kitalálta, most azért csúnyán néznék rá, hogy úgy mondjam...
Kifordul székével az asztaltól, majd csípőből talpra ugrik, és amolyan keménykedősen megmozgatja vállait, majd egy kis nyaktorna jön. Mosolya rámenősebb stílusban éled újjá.
- Nos, kimegyünk terepre, és bátyus segít edzeni a kishúgának.
Ha az new yorki egyetemista kezdő hősök színpadiasság díja létezne, most biztos egy rakás újságíróval hoznák be az ajtón, ahogy Clay kezei megpihennek a csípőjén, és diadalra készen a távolba tekint. Még ha megpillantva a hatalmas ducktape-pacát egy kicsit szigorúbbra is vált az az önelégült grimasz.


/Folytatás egy megfelelő gyakorlóterepen... Köszönöm a játékot! /