(K) Hallasz engem?

Victoria Weiss ágyától nem messze felvillant a számítógép monitorja. A ventillátorok hatalmas lapátjai lassan forogtak, fülledt hőség telepedett az egész lakásra, ahogy New York minden részére is. A téglafalak órákig ellenálltak a Nap perzselő melegének, ám mostanra a hőség átsugárzott rajtuk, ahogy a napfény is az ablakokon, aranyló, fehér csíkokat rajzolva a félig lehajtott rolókon át a fapadlóra és az ülőgarnitúrára.

Az ágytól nem messze lévő íróasztalon a monitor magától kapcsolt be. Egy nagy, fekete ablak ugrott fel a tálcáról és parancssorok futottak benne végig, majd minden eltűnt és csak egy zöld kurzor pislogott másodperceken át.

Aztán megjelent egy mondat balra fent, mintha láthatatlanul gépelnék be távolról.

"M.: Victoria, látsz engem?"

Eltelt egy fél perc majd a hangszórók is bekapcsoltak maguktól és dübörgő hangok szóltak belőle, amíg a nő fel nem ébredt.

"M: Victoria, nincs sok időnk. Bíznod kell bennem. A küldemény, ami érkezik, a tiéd. Ahogy becsukod az ajtót, nyolcvan másodperc múlva megérkeznek. Használd a csomag tartalmát és minél gyorsabban hagyd el a lakást. Nincs sok időnk."

Amint a második üzenet megjelent a képernyőn, kopogás hallatszott az ajtón. Ha Victoria ajtót nyit, egy fiatal FedEx-es srácot láthat maga előtt, egy barna, bélelt borítékkal a kezében és egy aláírásra váró papírral.
Ha kinéz az ablakon, egy furgont láthat megállni az épület előtt, amiből öltönyös emberek szállnak ki, fülükben rádiós fülhallgatóval, kezükben fegyverekkel. A bejáraton át a lépcsőt veszik célba, majd Victoria harmadik emeleti lakását.
A csomag tartalma egy darab .45-ös Desert Eagle oldalfegyver és négy darab tartalék tár.

Victoria Weiss abban a pillanatban, amikor felriadt a hangszórók dübörgésére felpattant; hajlított térdekkel, ugrásra készen fordult körbe szobájában, kezében egy vadászkéssel. Úgy három másodpercet vett igénybe, hogy rájöjjön: azon kívül, hogy a számítógépe önálló életre kelt - és annak kurvára nem kellene ezt csinálnia -, éppen senki és semmi sem szeretné záros határidőn belül holtan látni őt. Legalábbis a lakáson belül.

A nő kiegyenesedett, a kést pedig hanyag módon a párnák közé dobta. Hiába volt otthon - a szó legközelebbi megfelelője számára ez a kis, de hangulatos new york-i lakás volt -, "sohasem lehet tudni" alapon még itt is tartott némi fegyvert az ágyához közel. Az ágyában. A kezében alvás közben. Tökmindegy.

A fülledt meleg ellenére megborzongott; egy ügynök lakásában, ha a számítógép magától bekapcsolt, az nem jelenthetett semmi jót. Három lépéssel átszelte a távolságot az ágy és a gép között, majd az asztalra könyökölve jobb kezét az egérre fektette, míg baljával a fiókban lévő revolver hűs markolatára fogott rá. Elővigyázatosság. Az sosem árt.

Igazán sajnálta, hogy az ágyból se egy férfi, se egy nő nem figyelheti most őt, tisztában volt a látvány érzékiségével. Szőke haj, világos bőr, fekete csipke fehérnemű, edzett test... Mindez művészi, ám határozott mozdulatokkal, egy igazán jó pózban prezentálva...
Awh! Legközelebb felhozom magammal azt a vörös bigét a bárból... Vagy a tetkós srácot, esetleg mindkettőt.

Kellemes gondolataiból egy pillanat alatt kizökkentette a képernyőn látható szöveg; hideg vizes zuhanyként érte az üzenet, melyet a kopogás tetézett csak meg. Hosszú évek kiképzésének köszönhetően Weiss nem állt le gondolkozni. Magára kapta a széke háttámláján lévő fehér ingét; az ajtó felé menet fekete bőrnadrágját is magára varázsolta. Az íróasztali fiókban lévő fegyver csövét hátul nadrágjába dugta, jobbját lazát a markolaton felejtve.

A bejáratig tartó rövid út alatt mintha csak egy könyv lapjait pörgetné, lapozta végig memóriáját M-mel kezdődő ismerőseinek neve után kutatva. Nem járt sok sikerrel, az egyetlen szóba jövő M. maga M volt, az MI6 00-s egységének vezetője. Nagyon régen - egészen pontosan azóta, amióta "Odin papa hirtelen meggondolta magát, és visszahívott Asgardba - nem találkozott már M-mel, és csak merte remélni, hogy nem a férfi keze van a dologban. Gyepálja csak a mostani ügynökeit, őt pedig hagyja ki a dologból. Nem mintha a S.H.I.E.L.D. jobb lenne, de lojalitás meg ilyesmi - gondolta dühösen Victoria.

Átkozta, amiért beszögelte egy deszkával a kémlelőnyílást az ajtón, de... Ez van, a picsába. Hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót, majd rá sem pillantva a futárra, aláírta az elé tartott lapot és a sárga csomaggal együtt beviharzott a lakásba. Az ajtó döngve zárult be, miközben Victoria egy gyors mozdulattal felrántotta magára bőrbakancsát. A fűzőket csak betűrte oldalra, magában a zokni hiányát átkozva vetette magát térdre és húzott elő egy fekete hátizsákot az ágy alól. Vészhelyzetre, fuck yeah.
A fali órára pillantott, majd az ágy előtt állva feltépte a sárga borítékot.

Fél percen belül dübörgő hangok töltötték be odakint a folyosót. A lépcsőn és a kövezeten rohanó cipők hangja, elfojtott parancsok, suttogás és fegyverek kattanása.

A képernyőn a sötét dobozban tovább villogott a kurzor. Eltűnt a korábbi üzenet és a kurzor megindult, betűk követték sorban az útját.

M: Húzd fel a fegyvert és készülj átlőni az ajtón háromszor...

Eltelt körülbelül másfél másodperc. Nyikorgó hangok hallatszottak a folyosón.

M: Most.

Ha Victoria átlő az ajtón, kiáltások és testek puffanása hallatszik, ha nem, akkor abban a pillanatban felnyílik az ajtó és az öltönyösök MP-5 géppisztolyai tüzet nyitnak a szobára.

A képernyőn a kurzor ugrott egyet lefelé, majd még egyet.

M: Fogd a tartalék tárakat és a telefonod. Fordulj az ablak felé. Amikor azt mondom, fuss neki és teljes erőből ugorj át rajta.

Odakint, a fülledt utcákon forgalom halkan sustorgó hangja hallatszott. Majd egészen halkan, de lehetett hallani a püfögő-zörgő motor hangját, ahogy valami nagy és nehézkes jármű fordult be az utcába.

M: Most lőjj át még kétszer az ajtón.

Ha Victoria megteszi az utasítást, egy újabb test hullik puffanva a padlóra, ha nem, felnyitják az ajtót az ügynökök.

M: Most. Ugrás.

Ha Victoria átugrik az ablakon abban a pillanatban, akkor a reccsenve kirobbanó fa és üvegszilánkok zápora közepette az éppen pont az ablaka előtt elhaladó szemetes autó platójába zuhan, amiben szemetes zsákok halmai tompítják az érkezését.

Weiss számára a Desert Eagle hűs érintése nyugodt pont volt a kirobbanni készülő káoszban. Ugyan a fekete hátizsákba elég sokféle, túléléshez szükséges dolgot pakolt össze még pár héttel ezelőtt, a revolveréhez való töltények keresgélése és az újratöltés egy éles helyzetben...
A fenébe is, milyen éles helyzet?!

Félhangosan kinevette magát. Nem akart paranoiás lenni, egyszerűen nem lehetett az. Valaki meghackelte a gépét, és... És mi? Eddig másodpercre pontosan bejött minden, így az ügynök nem tudta figyelmen kívül hagyni ezt az egészet. Egyelőre M. az ő pártján állt, de túl sokszor volt már ehhez hasonló helyzetben. A futár által kézbesített tárakból hármat eltüntetett hátizsákja, illetve nadrágja zsebében, a negyediket egy gyors mozdulattal a helyére illesztette.

A képernyőn újabb felirat ugrott fel, miközben Victoria begombolt egy gombot ingén.
Legalább egy kurva gombban legyen összefogva. Bár lehet a fekete csipke melltartó meggyőzné a képzeletbeli támadóimat arról, hogy ne öljenek meg.

Két kézzel fogva a fegyvert, a fal mellett az ablakhoz surrant: kint egy fekete autó áll. Lépteket hallott a lépcsőház felől, amikor a képernyőn felvillant a "most" szó. Mivel sokkal több ok szólt a lövés mellett, mint ellene... Nem szívesen, de Weiss lőtt. Nem sokkal azelőtt, hogy Odin Asgardba rendelte, az MI6-nél már egyszer ellene fordultak. Ugyan jelen esetben semmi hasonlóra okot adó dolgot nem tett, sohasem bízott, és nem is fog bízni igazán a S.H.I.E.L.D.-ben sem.

A lövést követően súlyos testek csókolták meg a lépcsőház padlóját; Weiss türelmetlenül várt az újabb utasításra. A felugró szöveg láttán fanyar mosolyra húzódott a szája.
Na ezt már nem. Oké, hogy amúgy az asgardi vérnek hála túlélek egy ilyen esést, de...

Az újabb lövésre felszólító üzenet után Victoria nem lőtt. Az ajtóra szegezett fegyverrel állt, a fában ütött lyukakon keresztül mozgást látott. A sarokvasak csikorogva sikítottak, miközben az egykori nyílászáró berobbant a nappaliba. A nő lőtt, a belépő alakok közül az első hármat gyorsan leszedte. Sortűz díszítette a szoba falát, az egyik golyó súrolta Victoria felkarját. Képességének hála, hogy csak súrolta.

Szidta magát elővigyázatlanságáért, de nem volt ideje azzal törődni, hogy miképp ne csináljanak belőle fasírtot. Feltűnt az utolsó utasítás - legalábbis Weiss számára az utolsó -, így három lépésnyi futás után ugrott. Madárként szelte a levegőt, majd egy akrobata eleganciájával csapódott be a már messziről halszagot árasztó szemétbe. A kék eget bámulva, egy pár hetes döglött hal társaságában Weiss csak arra tudott gondolni, hogy ugyan a kérés alapján telefonját és pluszban a túlélő hátizsákját is elhozta, de kedvenc whiskey-je a konyhaszekrény alatt pihen...

Ahogy Victoria a büdös halakkal teli zacskók közt landolt, a lakása ablakából kihajolva két fegyveres tüzet nyitott, de a golyók surrogva koppantak le a fémről, fúródtak a szemetes zsákok közé vagy zuhantak el fáradtan a teherautó mellett.

A nő zsebében zizegni kezdett a telefon, majd élesen pittyegett.

A képernyője villogott, majd elsötétült. Megjelent rajta egy zöld kurzor és betűket húzva maga után indult meg balról jobbra, majd megint balról jobbra, kiírva a misztikus idegen újabb utasításait.

M: Dobd ki a hátizsákod a teherautóról és mássz előre a vezető fülkébe. Ha konfirmációra van szükség: Mike. Alfa. Charlie. Hotel. India. November. Echo.

Victoria Weiss számára a játék itt folytatódik.