Megtalálni sosem látott húgodat. (Természetesen valami inokolatlan marhaság közepén) (Océane és Cael)

Dr. Cael Rodd azzal kezdte azt az őszi estét, hogy bajba keveredett.
Ez annyira tökéletesen átlagos sport volt mostanra számára, hogy a legkisebb mértékben sem lepődött meg rajta. Kezdődött azzal a történet, hogy Rodd nagybácsi, Bill, küldött egy emailt, hogy bajba keveredett és Bill nagybácsi természetesen nem volt ott, ahol ígérte, hogy várni fogja őt.
St. John's-nak hívták a helyet, azt az álmos, szürke kis várost Újfundland keleti partján, ahol a BMW sportmotor halk dorombolással megállt a csikorgó, parti kövek között, és Cael mérgesen húzta le sisakját, kirázva kócos sörényét a városkán átfújú, hideg, sós, atlanti szélben, ami metsző, őszi hűvöséget hordozott az óceán felől. Bill bácsi természetesen nem vol a városban, a kikötőben nem állt ott a hajója, és Cael állkapcsán ugráltak a rágóizmok, ahogy átlépte a Northern Sailor Inn küszöbét, és szobát foglalt a bár és szálló kereszteződését jelentő helyi intézményben.

Megígérte Tammy-nak, hogy nem keveredik valami marhaságba.
Ez eszébe is jutott akkor, amikor egy ököl söpörte végig az arcát.
Csak lefoglalta a szobát, kikérte a whisky-t, előhúzta a cigarettás dobozát, amikor három francia idegenlégiós megpróbálta leszólítani a szomszéd asztalnál ülő két férfi és két csinos nő közül a hölgyeket.
A férfiak csak nevettek és a hölgyemények cifrán küldték el a morcona idegenlégiósokat.
Azok nem értékelték a helyzetet. És Cael hosszan nézett az asztaltársaságra.
- Putain, why who are you to say that to us? - kérdezte magából kikelve az utolsó durván sértő beszólásra az egyik, alacsonyabb idegenlégiós, akit szíven üthetett a két tökös hölgyemény péniszhosszúságra való megjegyzése.
- Arrete, Luc, arrete, tiens, boisse une autre...
- Putain you little... Bitch, how does a woman dare to speak to a man like that! - kelt ki magából az alacsonyabb és agresszívebb idegenlégiós.
- Not a woman - szólt ekkor közbe a szomszéd asztaltól Cael, és minden szem felé fordult. Tudta, kik ülnek mellette.
- A United States Marine.
Hangos éljenzéssel üdvözölték a megszólalását a Marine-ok...
És székek csikorogtak, ahogy emberek keltek fel belőlük.
Szó szót követett és az egyik helyi lakos hangosan kezdett bele énekelni büszkén,, amibe az idegenlégiósok teljes torokból üvöltve kapcsolódtak bele...
- Allons enfins de Patrie,
Le jour de gloirée est arrivée....
Cael ekkor pattant fel, hogy korsóját az asztalhoz rákezdjen, és a Marine-ok teljes torokból csatlakoztak hozzá.
- ... In the snow of far-off Northern lands, and in sunny tropic scenes,
You will find us always on the job, the United States Marines...
- Aux aurmes, citoyens, formez ces battayons,
Marchons, marchons...
- If the army and the navy ever look on heavens's scenes,
They will find the streets are guarded
By United States Marines.
Durr.
Következett az ököl. És a lendülő revans. És szék repült és Cael alkarja fájdalmasan reccsent, ahogy hárított. Az egyik Marine, az alacsonyabb lány hátának vetette a saját hátát, átküzdve magát két idegenlégióson. Már nem fogott vissza senki senkit. Már recsegve dübörgött a bútorzat, és Cael biks ökleléssel sodorta el a szőke, magasabb Marine lány mellől a második támadóját, majd megfordult a világ, ahogy egy szék robbant szét az oldalán...
A padló meglepő módon vette körül egy pillanattal később...
És a szőke lány kezét nyújtotta, ő pedig elfogadta. Miközben felhúzta a másik Marine, már végéhez közeledett a rövid verekedés.
Az idegenlégiósok rövidesen távoztak.
- Who's like us? - üvöltötte el Cael.
- Damn few! - ordították vissza a Marine-ok.

A halászok verekedéseihez szokott helyi közönség csak hümmögve cserélt papírpénzeket, a fogadások vesztesei sóhajtva nyúltak a zsebükbe, a győztesek csak elégedetten tartották a markukat. Cael bólintott az italmeghívásra.
- Brother, hát hogy kerül egy Marine ide fel az isten háta mögé? Eltáv? - kérdezte az egyik fiatal srác.
- Ne légy hülye, Johnny - mondta az egyik lány. - Nincs felnyírva a haja... Öhm.
- Cael. Cael Rodd. Dr. Cael Rodd.
A szemek elkerekedtek.
- Combat medic?
- Yes ma'am - válaszolt Cael. Elmosolyodott. - Most... Civil vagyok már. Baleseti sebész.
Látta, hogy... Egy vörös hajú, szép arcú lány ül nem messze, az ablaknál. Mintha...
Mintha ismerős lett volna...
De érkeztek a kérdések, karok fonódtak a válla köré, italok kerültek a kezébe.
- Merre?
- First Company.
- Úh. - felszisszentek a hangok, összehúzódtak fájdalmasan az arcok.
- Kandahár?
- Bagdad.
Bólogatás volt a válasz és csendben emelkedtek a poharak.
Egy perccel később Cael visszakérdezett.
- Ti merre?
- Second Company.
- Óh - válaszolta elismerően bólogatva Cael.  Gyorsreagálás, Koreai Félsziget. Papírtörlőket szorított közben vérző ajkára és szemöldökére. Az idegenlégiósok tudnak rendesen ütni.
- Messze vagytok a monszuntól.
Felnevettek az asztal körül, majd mindenki lehúzta a whisky-t.
Karcos, kanadai whisky.
- Szóval, brother... Mi hoz errefelé?
- Nos... Elvileg a nagybátyám került bajba. De nem találom a városban. Mindenesetre... Legalább az út jól jött. Száguldás, tudjátok? El a városból. El.
Megértően néztek össze a pillantások.
- Ismerjük ezt a nézést, brother. - Mondta lágy, megértő hangon a szőke, magasabb Marine lány. - Mi bánt?
- Well - nézett körbe Cael. Igen. Ott égett benne. Hiányzott. És még hiányolni is fogja hónapokig. És látta azt a képet... Tammy, a nő, akit szeretett nap mint nap edzett együtt a volt párjával a Xavier intézetben... És érezte, hogy megkeményedik az arcán a rágóizom, majd pár pillanattal később előre dőlt, az asztalra könyökölve és lassan válaszolt.
- ... There's... this girl...
Ekkor töltötték neki kérdés nélkül a következő whisky-t.
Triplán.

Fogalmam sem volt mihez kezdhetnék azok után, hogy közöltem a szüleimmel elköltözöm véglegesen és búcsút intek az óceánnak és a kastélynak amely eddig otthont nyújtott nekem.
Természetesen ez nem aratott osztatlan sikert, mindig úgy bántak velem, mint a hímes tojással. Azonban a naiv lány, aki voltam már nem létezik azóta nem, hogy bizonyos dolgokra magam is rájöttem, nem csupán azzal kapcsolatban ki és mi vagyok, hanem a családunkkal kapcsolatban is. Szeretem a szüleimet, de hibát követtek el. Apám akkor követett el hibát mikor fiatalon elvette anyát feleségül és nem sokkal később fiút nemzett neki, akit örökbe adtak tekintve arra, hogy vak volt születése pillanatától és, mert nagyon fiatalok voltak. És, ha ez még nem volna elég kusza Én nem apám lánya vagyok, anyám házasságuk egyik törött pontján megcsalta apát és egy vadidegen férfi az apám és legyen akkor hab a tortán , van még egy féltestvérem is. A nevét nem tudom, de tudom, hogy néz ki. Van egy jó oldala, ha az ember lányának vannak olyan barátai, akik képesek bizonyos okmányokat kijuttatni anélkül, hogy ez bárkinek is feltűnne.
Most itt vagyok, várok és reménykedem, hogy megpillantom Őt. A z asztal amelyiknél ülök egy igen zajos társaság szomszédságában helyezkedik el, de nem bánom, elterelik rólam a figyelmet és nem tűnök úgy ki a sorból.
Az egész hely nem tűnik bizalomgerjesztőnek, az emberek meg aztán pláne, de igyekszem eltekinteni ettől és csak arra összpontosítani, ami valójában fontos, mégpedig az, hogy találkozzam a bátyámmal.
Hogy őszinte legyek nem volt könnyű kinyomozni a rokonság többi tagját, már persze apai ágon. Végül sikerült valakit találni és annak nevében üzenetet küldeni Cael-nel, hogy segítséget kérjek benne és hogy ösztönözzem a mielőbbi idejövetelre, ahol ez nekem a legjobban megfelel.
Nem bíztam benne túlságosan, hogy ez megvalósulhat, mert a terv több sebből is vérzett, de végül bevált és idetart, már csupán csak az a kérdés mikor ér ide. Nem valami drámai családegyesítésen gondolkodom, hisz az lehetetlen volna, nem ismerjük egymást és bár vérrokonok vagyunk még távol áll a testvértől, ami köztünk fenn áll.
Én csupán tudni akarom ki Ő, nem papírok és okmányok alapján hanem személyesen. Meglehet hatalmas csalódás ér majd, de az is lehet, hogy nem.
Hallásomnak köszönhetően az egész bár nyitott könyv volt a számomra. Hallottam egy kisebb társaságot vesztes póker meccsről diskurálni, de voltak, akik csupán a fáradt gőzt jöttek kiereszteni. Idegenlégiósok is akadtak páran, a bár vegyes társasággal büszkélkedhetett.
És akkor megláttam Őt, ahogy az ajtó felé néztem, elkaptam a pillantását, de nem időzött rajtam sokáig, hiszen nem ismert és Én csupán egy voltam a többi vendég közül. Én azonban képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Semmi hasonlóság nem akadt közöttünk, egyedül csak a papírok mutattak mást.
Hangos szóváltások követték egymást amiből a nyelvezet miatt nem sokat értettem majd egy kisebb balhé kerekedett ki, verekedés, végül ismét nyugodt társalgás.
Hallgattam a beszélgetést, szinte ittam Cael szavait. Hogy menjek oda hozzá? Mit mondjak? Egy dolog volt idecsalogatni egy másik meg odamenni hozzá és közölni vele, hogy a húga vagyok.

Cael érezte a pillantásokat a tarkóján, szinte felborzolta az apró hajat a szemek kutató kereszttüze. Majdnem eljutott a tudatáig az érzés, úgy a harmadik whisky után.
- És... Tényleg az exe? Ebben biztos vagy?
- Egészen biztos. Higgyétek el... Láttam... Képeket.
Egyszerűbb volt, mint azt mondani, hogy a tudatuk összekapcsolódott Tammy-val, amikor mutánsok és Inhumanek seregével rohanta le a bázist, ahol a lányt fogva tartották és Tammy belemászott a csata közben Cael fejébe, hogy kiűzzön egy démont, amit ő idézett meg.
Kurvára bonyolult. Egyszerűbb így.
Tammy már másfél hónapja az X-Intézetben volt. A lány, aki kilépett az életéből azon az estén, tizenöt éves korában, mindig üres lyukat hagyott maga után. És most, hogy visszatért, és most, hogy felütötte a fejét köztük... Valami, most kellett elmenjen, most kellett az életét olyan irányba fordítsa, ami minden jel szerint elvezetett Caeltől, és vissza Will karjai közé.
For fuck's sake.
Caelnek kedve lett volna jobb egyenest ereszteni valamibe vagy valakibe. Sajnálta, hogy az idegenlégiósok olyan hamar tűntek el, mert még szívesen feltörölte volna valakivel a padlót.
Csak szorította a papírtörlőt felszakadt szemöldökére és lehajtotta a whisky-t.
A pillantások ekkor értek el a tudatáig.
A férfi hátrapillantott a válla felett...
És vörös haj, nagy kék szemek, és valami felettébb mély, ismerős pillantás kulcsoódott az övébe.
Ki ez a lány?
Csak pár másodpercig kutatta az arcot, majd visszafordult.
A Marine-ok - Jessie, Sophie, Johnny és Derrick - ekkor kellett menjenek. Még felvettéke egymást Facebook-on, majd vállveregetéssel és ökölpacsival búcsúztak el a férfitól. Cael még végignézte, ahogy Jessie magas, szőke alakja köré fonódik a terepszínű kabát, és a hűvös huzatot elvágva, becsukódik mögöttük az ajtó, majd befejezte a whisky-jét. Letette a poharat az asztalra és figyelt, maga elé nézve.
Elment a pultig, kikért két újabb whisky-t, most scotch-ot, és a vörös hajú lány mögül érkezett az asztalához.
Egy pillanat alatt kerülte meg az ismerősen gyanús idegent és egy lendülettel vágta le magát a lánnyal szemben, az asztal másik oldalára a boxban, a bőrhuzatú padra.
Letette az egyik whisky-t maga elé, a másikat a lány elé csúsztatta.
- Oké - mondta, szemöldökét összehúzva, a lánynak, minden átmenet nélkül. Borostás, szögletes álla, érces hangja, mély, villogó sötét szemei némi férfias erőt sugalltak. Kutatóan nézett végig a lányon. Fiatal volt, talán huszonéves, akkor csak négy-öt év választhatta el Caeltől. Felemelte a poharát és a lány elé csúsztatotthoz koccintotta az asztalon, majd belekortyolt.

Egyik lábát keresztben átvetve a másikon, kardigánja fölé kibújtatott inggalérját megigazítva, hátradőlt. Előhúzta a gyűrött cigarettás dobozt.
- Akkor aranyom, először is, S.H.I.E.L.D. vagy HYDRA? Esetleg DEA. Ha harcra kerül a sor, csak az első ital után. Most épp szüneten vagyok.
A papírtörlővel megint megtörölve felhasadt szemöldökét. Kezdett egészen megalvadni rajta a vér.
- ... Ha nem kerül harcra a sor, csak bökd ki, hogy miért keresel. Bármelyik is, egy ital jó bemelegítés, akármi is lesz a folytatás.
Kezét letette az asztalra a pohárral együtt. Ránézsésre, kinyújtott karja csak támaszkodott az asztalon...
De a lazán lecsukott ujjak felől a gyűrű egyenesen alányra nézett.
A fekete foglalatú, titán-nikkel-polimer ékszer köve valami halovány karmazsinban csillanó kristály volt.
És a mágia egészen lassan szivárgott rajta át a férfi karjába, kirobbanásra készen, bármerre is halad a beszélgetés.

Cael társaságának távoztával nem maradt más, mint hogy lassan tárgyra térjünk elvégre is nem csupán azért jöttem és hívtam ide, hogy távolról nézzem Őt. Igazából fogalmam sincs róla, hogy hogyan kezdjek neki hiszen ez nem olyan, mint mondjuk közölni valakivel, hogy a kiskutyáját elütötték és szegény pára ott hever az úton vérbe fagyva. Ez mégis valamivel súlyosabb, egyértelműen az esélye is fenn áll, hogy komplett bolondnak néz, erre felkészültem, nálam vannak anyakönyvi kivonatok, papírok, családi feljegyzések és minden, ami igazolhatja majd a mondanivalóm. Azonban arra nem készültem fel, hogy Ő fog először lépni és nem is akárhogyan.
A whisky –s pohár csörömpölve érkezik meg elém Én pedig mindaddig a poharat bámulom míg abban az ital felszíne teljesen meg nem nyugszik. Lehet összeszedettnek tűnök, ridegnek, de meg van bennem a félsz ettől a találkozástól, ám most már elkerülhetetlen, kezdődjék a játszma!
-Nos akkor először is, mellőzzük azt, hogy aranyom, mert borzolja a kedélyeimet, másodszor egyik kategória sem és harmadszor, nem harcolok, túl könnyű lenne nyernem. - Felvont szemöldökkel nézek rá és nem tudom mi is legyen az első benyomásom róla. Laza és arrogáns vagy laza és bunkó, vagy legyen ez mind így egyben. Persze görcsben van a gyomrom és kalapál a szívem is tisztán hallom ahogy nyomja a pam-pam-ot, mégsem hagyom, hogy lekezelően bánjon velem, annál Én jobb vagyok.
-Legalább valamiben egyetértünk. – Nem cicózom és egy hajtásra megiszom az italt, aminek egyértelműen nem ez a rendje módja fogyasztáskor és érzem is ahogy perzseli a nyelőcsövem és a gyomrom is tűztáncot jár, de legalább megadja a kezdőlöketet.
-Gondolom nem lep meg, hogy nem találod sehol sem Bill-t, tehát ezt már nem fogom megmagyarázni. Azonban ezek az iratok elmesélnek majd mindent helyettem miért is vagy most éppen itt ennél az asztalnál. – Csúsztatom elé a borítékot épp úgy ahogy Ő azt nem rég tette a pohár itallal. Karba fonom a kezeimet és figyelem minden rezdülését, reakcióját és várok.
Apám tudott róla, hogy nem az Ő vér szerinti lánya vagyok ebből adódóan is vettem fel végül a biológiai apám nevét, könnyebb volt ezúton kutakodni a család okmányaiban, mint a Nado vezetéknévvel. A boríték rejt magában születési anyakönyvi kivonatot, amin a közös apánk neve szerepel, mint nemző és még jó pár hasonló bizonyíték, hogy nem a levegőbe beszélek. A szüleim tiszteletben tartották a döntésem mikor közöltem velük elköltözöm és utána járok a valóságnak. Sose értem be annyival, amit hébe-hóba hallottam, hiszen mondja is a mondás, ha valamit jól akarsz csinálni, hát csináld magad!

Cael belekortyolt a whisky-be, és hallgatta a lányt. A lány, akinek hangjában erő és szépség csengett egyszerre. A lány, akinek határozott, szúrós pillantása, mély szemeiből, valami végtelenül ismerős érzést hordozott magában. Ki ez? Tényleg, ki ez? Találkoztam már vele?
Az önérzetes kijelentésen Cael belemosolygott az italába. Hátradőlt teljesen a padon és nem mozdult egyetlen tagja sem, csak kitörni képes, csendben várakozó erővel figyelt minden egyes szóra. A jobbján a gyűrű a karmazsin kristállyal nyugodtan várakozott gazdája parancsára.
- Hmm. All right, fair enough - válaszolta arra, hogy a másik kiérte az "aranyom" szót. A mosoly csak ott játszott az ajkain, miközben a mély, arany színű italba nézett és...
... Be kellett vallja magának, szimpatikus volt a karakán erő, ami a lány minden szavában pattogott. Csak udvariasan fejét billentve emelte az italát, majd kortyoltak mind a ketten.

Bill bácsi említésére azonban Cael szemöldöke tényleg összefutott. Ahogy letette a poharat, az arca megkeményedett. A boríték úgy került elé, mintha az mindent megmagyarázna majd, ő viszont először hosszan és kutatóan nézte a két, világoskék szemet a vörös hajzuhatag keretében. Pillantása aggodalmas volt és vészjósló. Sejtette, hogy milyen fajta dolgokat fog találni a borítékban.
Számlákat. Követeléseket.
Megköszörülte a torkát.
- Ide figyelj, - kezdte halk, fenyegető, hideg acélként csendülő hangon. - Akármilyen bajba keverte most magát az öreg... Akármilyen szarvihar és adósság követi... Megnyugtatlak, tudok fizetni. Én állom a tartozását. De ha valaki, bárki, egy ujjal is hozzá ér, vagy haja szála görbül, akkor mindenki saját kézzel fogok összetörni, akinek köze volt hozzá. A családommal senki nem kezdhet ki. A falkám az én falkám, világos?
Cael közben oda sem nézve kezdte lassan felbontani a vastag borítékot. Már a köteg papír súlya is vészjóslóan hatott. Lenézett rá és ujjai becsúsztak a fedél alá...
Majd nyakszirtjén felágaskodott a szőr.
Ahogy felpillantott, látta a lány mögött az ablakot. Látta a villanását a távcsőnek. Látta az apró, tátongó űrjét a torkolatnak. Egy pillanata maradt csak, amiben rájött, hogy a vörös hajzuhatag felé, a lány tarkójára mered a mesterlövész fegyvere.

Cael karja ívben lendült. A lány arca előtt haladt el nem sokkal.
A kristályos-kékes-áttetsző membrán a pillanat töredéke alatt nyílt ki félgömbbe a másik háta mögött, felborítva székeket, halk, surrogó hangon szaladva szét...
A golyók hangjai csak halk surrogással hallatszottak. Csilingelve tört be az ablaküveg, és halk, tompa puffanással, a kinetikus energia pillanatnyi hővé válásával villanások kíséretében akadtak meg a membránon a golyók.
A férfi baljában továbbra is a borítékot tatotta. Kirúgta maga mögött a padot és az asztalon át ragadta meg a lányt. Mindkettejüket a padló felé rántotta, és ekkor érkezett meg kintről a golyózápor, csilingelő-recsegő üveg-, fa-, és italzáporrá változtatva a kocsma belsejét.

Nos szerintem egyelőre nem illő véleményt alkotnom róla, bár nagyon érik, hogy komolyan átgondoljam a helyzetet. Belecsaptam ebbe a felkutatásba, mint a lecsóba, de nem számoltam bizonyos dolgokkal. Azzal például cseppet sem törődtem, hogy vajon pozitív lesz-e a találkozás kimenetele vagy hogy éppen a múlt háborgatása mennyire bolygatja majd fel a jelenünket.
Ellenséges tekintete és viselkedése mondhatni nem lep meg, végül is minek tűnök most? Egy lánynak, aki gyanúsan viselkedik .
-Teljesen világos, mint égen a csillag, nem kell tartanod tőle, az öreg jól van, sőt remekül, bizonyára, Én csak az email rendszerét törtem fel és azáltal küldtem üzenetet a számodra, Bill-nek halványlila gőze sincs róla, hogy Te itt vagy, vagy, hogy esetleg illegális behatolás áldozata lett. Nincs szükségem sem pénzre sem semmi egyébre, csak beszélgetni szeretnék. – Legalábbis többnyire azt szeretnék, tisztázni a dolgokat aztán, ha nem kér az egészből nekem úgy is jó, nem bolygatom a múltat, ha az kézzel-lábbal ellenkezik ellene. Anya kérlelt, hogy hagyjam az egészet annyiban és felejtsem el, hogy Cael létezik. Ez olyan kérés volt a részéről, ami számomra teljesíthetetlen, nem csak azért, mert nem akarok így tenni, hanem mert jogom is van tudni róla, hogy ki a testvérem és azáltal ki az apám is, nem mellesleg Cael-nek épp annyira tudnia kell az egészről.
Pattogó idegekkel figyeltem Őt és a borítékot, amely az igazságot rejti, azonban nem számítottam rá, hogy nem csupán Én vagyok képes meglepetéseket okozni másoknak. Hirtelen közel kerülök a padlóhoz és meglepetten nézem a golyók száguldását, ahogy mindent, mi útjukba kerül darabokra és szilánkokra zúzzák. Többen is védelmet igyekeznek maguknak találni, sikolyok, ordítások és félelem össze nem téveszthető hangjai keresztezik kifinomult hallásom. Egy pillanat szükséges, hogy összeszedjem magam és ki tudjam szűrni a felesleges zajok közül a nekem kedvezőeket és fontosakat.
-A bár hátsó szegleténél van pontosan a hátsó bejárat ablaka alatt, újra tölti a fegyverét. – Közlöm Cael-lel az információkat, amelyeket tisztán hallás útján szereztem. Eleinte szinte alig érzékeltem bármit is a körülöttem levő világból, egyszerre csaptak le rám a hangok és képtelen voltam a nekem fontosakat kiszűrni belőlük, mostanra ez már szinte játszi könnyedséggel megy. Azonban vigyáznom kell, a hangok túl magas frekvencia esetén még mindig képesek megbénítani és azzal akár a halálos ítéletemet is aláírhatnám.
A mostani helyzet bár ijesztő mégsem fogható a pár évvel ezelőtti parton történt incidenshez ahol majdnem az életembe került az, hogy nem maradtam biztonságos helyen.
Az emberek meg se mertek moccanni, de hallottam a különféle imákat kultúrák és vallás szerint, szívesen megnyugtatnám Őket, hogy ne féljenek, mert valószínűleg bántódásuk sem esik, a célpont vagy Én, vagy Cael volt.
-Én elölről indulok meg a bár megkerülésére, ha a hátsó ajtónál kilépsz, pont körbe keríthetjük. Persze nem biztos, hogy egyedül van. – Az sosem biztos, bár nem hallok beszélgetést és más erre utaló zajokat, de tévedhetek, sajnos. Nem maradok megmagyarázni a helyzetet és bocsánatot sem kérek azért, mert utasításokat osztogattam. Ha nem teszi amit mondok, ne tegye, Én azonban elindulok ki az éjszakába.

Cael a földön feküdt az oldalán. A lány kibomló vörös haja, mély, kék szemeinek pillantása egyszerre voltak ismerősek...
És gyönyörűek. Csodaszép volt. A férfi másodpercekig csak megkövülten nézte a felgyorsuló események adta társa arcát, ahogy fa szilánkok és üvegtörmelék záporozott körülöttük.
A lány mondott valamit és felocsúdott.
Öhm, ja persze.
Összehúzta szemöldökét.
Ezt honnan tudja?
A férfi még egy hosszú pillantást engedett meg a vörös idegen nagy, kifejező szemeibe...
Majd bólintott. Fordult és összegörnyedt helyzetben volt még, ahogy a talpa elérte a talajt. Még egy sorozat, a golyók végigsöpörtek a báron. Majd felrúgta magát.
Dr. Cael Rodd mágus volt, orvos és tengerészgyalogos. Ebben a helyzetben nem olyan természetű volt a praxisa, hogy meglepődjön, ha a fejére lőnek egy bárt, vagy hogy ellenkezzen, ha egy magabiztos, szépséges idegen információt ad neki, ha a darabokra lőtt pub rusztikus hajópadlóján fekszenek együtt, törmelék és üvegszilánkok között. A férfi erős tagjai átvetették egy felfordult asztalon és rohamtempóban szaladt átellenesen a bárpult mellett, a hátsó ajtó felé. A pultos felnézett a sörcsapok mellől... Benyúlt az üvegek közé és Cael felé dobta, ami a kezébe akadt.

Cael megint csak bólintott.
Ujjai a levegőben a baseball-ütő köré fonódtak. Elérte az ajtót. Hallotta a csendet, és a kattanást, ahogy kiugrik a fegyverből a tár...
Vállal lökte ki a fémajtót és gondolkodás nélkül öklelt előre, egy felbőszült bika erejével.
A bőrkabátos, sebhelyes arcú férfinek meglepett kiáltásra volt ideje, mielőtt a gyomrába és bordái közé érkező váll kiszorította tüdejéből a levegőt. Bezuhant a szeméttel teli kukák közé és a kezeiből kieső géppisztoly helyett már nyúlt is övéhez, az oldalfegyver felé...
Cael kezében lendült a baseball-ütő, és csont reccsent, ujjak törtek el, fémesen koppant a szemközti téglafalon a pisztoly. A férfi artikulálatlanul üvöltött fájdalmában és baljában már kés villant, hogy előre rontson...
... És Cael karjai dinamikus ívben vezették a baseball-ütőt az arcába.
A férfi még hallotta a lábdobogást és a hangokat. Annyi ideje maradt, hogy a sarok felől érkező veszélyre válaszul, jobbjának széles lendítésével feszítse ki az energia-membránt. A kristályos-kékes-áttetsző burok gömbauraként szökkent elő a levegőben...
És tompa villanásokkal álltak meg rajta a golyók. Hat-nyolc fegyveres fordult be a sarkon és célozta a bár mögött hátsó sikátorban álló mágust. Az energia félkörívben feszült a két fél között.

Magabiztosságom felszínes, mélyen igazából reszketek, nem lehet beleszokni a halál közeli élményekbe, legyenek azok gyakoriak vagy egyszeri esetek. Mutáns vagyok, egy különleges képességekkel megáldott emberi lény, aki ezt az egészet nem kérte, de kapta, mint valami bónuszt. Bár sikeresen akadtam már bele a halál csapdájába ez idáig mindig sikerült kivágnom magam belőle és valahogy elevickélnem az újabb megpróbáltatás elől. Persze hogyan is gondolhattam azt, hogy egy hosszabb szünet után majd hirtelen minden normális lesz és nem akarnak majd megölni vagy szimplán elkapni és kitudja mit tenni velem. Ezt az egészet köthetném a képességem számlájára is akár, de a világban akkor is ölnek, ha nincs miért és akkor is folynak harcok, ha értelme nincs és célja még annyira sem.
Persze könnyen adok utasítást és teszem, amit mondok, mert mindig így tettem, mikor féltem, mert félek, valahogy mindig úgy sikerült rendbe tennem a dolgokat, hogy cselekedtem, még ha ez nem is volt a legjobb megoldás.
Kétségkívül ezúttal sem mértem fel a helyzetet tisztán, mert egyetlen fegyverem van, az pedig a képességem, ami kimerül annyiban, hogy mindent hallok legalább 100 méteren belül és, hogy egy igazi hanghullám kibocsátásával megbéníthatom a közelemben levők hallását és összezúzhatok pár nem olyan nagy tárgyat, klassz, de nem elég.
Miután a bátyám - milyen fura így nevezni valakit – elindult a hátsó ajtó felé Én sem szobroztam tovább és megindultam a főbejáraton kívülre. A hideg megcsípte az arcom és összerezzentem, de hogy a félelemtől vagy a hidegtől, azt már nem tudom.
Az első kezem ügyébe kerülő tárgyat, ami nem volt más, mint egy kint felejtett ásó, megragadtam és olyan szorosan fogtam, hogy elfehéredtek az ujjaim. Milyen ironikus, hogy bár van valamiféle különleges hatalmam épp annyira sebezhető vagyok, mint bárki más.
Bár igyekeztem közvetlenül a magam előtti területre fókuszálni nem tudtam megtenni, hogy ne hallgassam ki Cael környékét is, hallottam lépteit, a dulakodás hangjait, káromkodást és lövéseket. Bármennyire féltem és nem akartam golyó által szitává lőve a szüleim elé kerülni egy hullazsákban nem tehettem, hogy nem sietek a segítségére. legszívesebben berontottam volna az egész hajcihő kellős közepébe, de az maga lett volna a címeres öngyilkosság.
Megvártam a megfelelő pillanatot és olyan sikítással ajándékoztam meg a környező füleket, amely egy időre bizonyára kivonja a hallás képességét egy időre és összezavarja a fegyvereseket, talán Cael-t is, de nem tudom bizonyos pontokra koncentráltan szabadjára engedni a képességem, vagy mindent vagy semmit, érte később kell aggodalmaskodnom. A megzavarás sikerült és odajutottam Cael-hez és a háta mögött settenkedő fegyverest ásóval intéztem el, a lelkiismeret furdalással ráérek később foglalkozni, emésszen majd akkor, amikor már biztonságban leszek, addig pedig jobb, ha nem is gondolok arra, hogy talán öltem.
Elöntött az adrenalin és, ha akartam volna se lettem volna képes megállásra késztetni magam, nem, ez most már biztos, ha egyszer belelendültem a sűrűjébe, akkor onnan csak ez végkifejlettel úsztam ki, semmi kiszállás a közepén, soha.
-Fogd. – Dobtam felé a leütött fickó fegyverét, mert Én nem tudtam kezelni, lehet ez megrökönyödést váltana ki mindenkiből, de sose éreztem késztetést arra, hogy fegyverrel hadonásszak, naiv reménye szerintem mindenkinek, hogy soha nem kerül ilyen helyzetbe.

Cael pajzsán fel-felvillantak a lövedékek, fénnyé és hővé alakuló kinetikus energiájuktól megszabadulva, tehetetlenül hullottak aranyló záporként az aszfaltra. A férfi előrébb lépett, majd megint, maga előtt tolva az anergia-aurát, aminek kéklő kristálytükre áttetsző buborékfalként haladt előre, vissz-visszapattintva egy-egy szerencsétlen - vagy szerencsés - ívben érkező golyót.

Ekkor harsant a kiáltás, teljes erővel, mint valami démoni sikoly. A férfi térdre esett, bal térdét felhúzta, jobbja a földön, összegörnyedt és tenyerét, csuklóját, alkarját fejére tapasztotta - Berögzött taktika volt démonok ellen. Már amikor Irakban szolgált, akkor is gyorsabbak voltak ezek a reflexei. Senki nem tudta, hogy a London Circle kiképző évei után szinte természetesnek tűnt a Marine Corps kiképző tábora.

De nem démon volt. Cael összegörnyedve, és a pajzsán túl nagyrészt védve volt a hangtól és amikor felnézett - Gyűrűjét a fénylő kővel előre szegezve - Akkor a lány állt előtte a bárból.
- Oh. - válaszolta Cael, de nem volt meglepve. A lány különleges volt, ez nem kérdés. Különleges és borzalmasan ismerős. Ahogy felkelt és elkapta a felé dobott oldalfegyvert, gyakorlott kezekkel húzta ki a tárat, ellenőrizte a töltényeket, csúsztatta vissza és húzta fel újra. Kattanva ugrott egy golyó a kamrába.
- Meg kéne lépjünk minél hamarabb. Mivel jöttél?
Cael kinézett a sarkon, jobbra és balra. Nem látott senki mást.
- Nézd, én motorral vagyok, ketten is elférünk. Az a leggyorsabb. Erre - intett a bár bejárata felé. És ha a lány követte, felé fordult.
- Nézd. Valamiről beszélni akartál, a nagybátyámmal kapcsolatban... Ezt később elmondhatod, de... Nem találkoztunk mi valahol? Rohadt ismerős vagy, ne haragudj, és... Szolgáltál esetleg valamerre? Seregben? Esetleg... Egyetem? London? Vagy kórházban dolgozol?

Nem egyszer tett már jó szolgálatot a képességem, de bármennyire is úgymond kéznél van és használható épp annyira nem ajánlott alkalmazni, mert veszélyes, ha olyan helyen használom és időben megsérülhetnek ártatlan civilek is és természetesen, mint minden képesség ez is lemerül egyszer és akkor fegyver és védelem nélkül maradok. Számtalanszor kért rá apám, hogy tanuljak meg fegyverrel lőni vagy legalább védelmi technikákat tanuljak meg, de egyikre sem vagyok hajlandó, nem kedvtelésből akarok fegyverrel járkálni. A célom, hogy elkerüljem a veszélyes helyzeteket, bár, mint az most is látszik erre azért nem mindig van garancia.
-Az az igazság, hogy taxival jöttem a reptérről, örülnék, ha veled tarthatnék. - Más megoldás nem kínálkozik és semmiképp sem szeretnék itt maradni és megvárni az erősítést. Valahogy nem így képzeltem az első találkozást a bátyámmal. De míg ember tervez Isten végez szokás mondani.
-Nem, egyik sem és nem ismerjük egymást, ez teljesen biztos. Most viszont arra nincs idő, hogy ezt megbeszéljük, ígérem mindent elfogok mondani, ha élve kijutunk innen. - A szemeibe néztem és elmosolyodtam. Fura érzés, hogy két idegen mégis ismerős egymás számára pedig itt egyedül Én tudom, hogy a vérkötelék összeköt minket. Számára csak egy idegen vagyok, egyelőre. Ezek után fogalmam sincs, hogy fog reagálni arra, ha megtudja az igazat.
-Lépteket hallok mögöttünk száz méterre körülbelül, erre felé tartanak, hol az a motor? - Van az, mikor hirtelen bekapcsol a túlélési ösztön az emberben és az mindent fölülír. Na ez egy olyaan pillanat, ha eddig sikeresen megküzdöttünk az ellenfeleinkkel nem lenne a legjobb most csatát veszteni.
Megpillantottam a motort és megvártam, hogy felszálljon rá, hogy aztán Én is így tehessek.

Miközben elfelé tartottak a sikátortól, Cael baljával a lány vállára simított, csak jelezni, hogy merre menjenek és közben saját válla felett hátrapillantott óvatosan. Miközben a lány beszélt, a férfi megfordult és pár lépést háttal tett meg, hogy körbepillantson, gyakorlott szeme sarkokat, háztetőket, veszélyes pontokat vizsgált. Egy félig nyitott garázsajtó. egy sövény. Egy parkoló autó. Veszélyes lehetett volna az összes.
- Taxival - mondta miközben visszafordult és lepillantott a másik arcába. - Rendben, az most nem opció. Itt a sarkon túl.
Közben kivette a fegyver tárát és ellenőrizte a golyókat. Még kilenc darab 9x19-es, aranyló parabellum golyó állt rendelkezésére hogy elválassza őket bárkitől, aki az életükre tör.
Nem tűnt túl rózsásnak a helyzet. Sietős léptekkel kerülte meg a bár sarkát és futtában újra a lányra nézett.
- Hát jó. Erre.
Felpillantott a kérdésre és intett a bár előtt álló motorra.
- Itt.
Odalépett és leakasztotta a sisakot, amit a lánynak nyújtott.
- Parancsolj.
A sötét metálkék, kecses, high-tech BMW sportmotor mint egy szunnyadó, kibernetikus bestia várt gazdája parancsára. Cael átvetette szálkás lábát és megpaskolta a nyerget maga mögött, hogy a lány foglaljon helyet. Ha ez megtörtént, hátrafordult.
- Vedd fel a sisakot és kapaszkodj.
Az indítókulcs fordulására már gyönyörű morajlással be is indult a gép, és ahogy a férfi fülét is megcsapták a rohanó léptek, feltekerte a gázkart.
Mint puskából kilőtt golyó, ugrott el a bár előtti járdáról a sportmotor és Cael előre dőlt, fokozva a sebességet. Csikorgó kerekeket hallott maguk mögött - A hosszú utca végén terepjárók közeledtek feléjük teljes sebességgel, símaszkos emberekkel, akik a platón álltak és a vezetőfülke felett szegezték előre gépkarabélyaikat.
- Hold on - üvöltötte hátra és felbúgott a BMW, ahogy tovább pörgött a sebességmérő. Rövidesen száz mérföld per óra felett száguldottak és a házak után fák következtek, amik zöld folyamként suhantak el az út mellett és utánuk feltűnt a sötét, szürkés-kéken hullámzó tenger.

Ilyen helyzetekbe nem lehet beleszokni, képtelenség, Én örültem volna, ha sohasem tapasztalom meg milyen a halál torkába kerülni. Embert öltem, igen, megesett már, hogy miattam haltak meg emberek. Nem voltak jók, sőt, ha nem halnak meg megöltek volna engem és talán utána másokat is, mégis, az emberélet legyen az jó vagy gonosz, akkor is egy élet, amit nem szabad önkényesen kioltani, ez nem a mi tisztünk. És együtt élni ezzel a ténnyel nagyon nehéz, megtanultam kezelni, mert muszáj, ettől függetlenül azonban nincs nap, hogy eszembe ne jutna az arcuk még mielőtt kihunyt volna bennük az élet maradék szikrája.
A motor látványa kíváncsisággal töltött el, nem gondoltam volna, hogy Cael szereti az efféle játékokat. Mert ez a motor inkább volt valami játékszer mint valódi járgány, pokolian jól festett.
Elfogadtam a sisakot és mormoltam egy köszönömet. Még sosem ültem motoron és nem gondoltam volna, hogy hasonló helyzet hoz majd közelebbi kapcsolatba egy ilyen gépszörnnyel.
Felvettem a sisakot és elhelyezkedtem Cael mögött, szorosan kapaszkodtam, átöleltem a derekát és imádkoztam, hogy ne essek le, mert valahogy nem így képzeltem el a halálomat, nagyon nem.
A motor felbőgött és nem sokára kilőtt úgy akár egy puskagolyó, belém fagyott a sikoly, pedig szerettem volna kiáltani, a félelemtől és az adrenalintól, ami hirtelen elöntötte az egész testemet.
Hátrapillantottam és felfedeztem a nyomunkba szegődött fegyvereseket, elmondtam egy sorozat szitokszót és reménykedtem a motor nem csak szép, de villámgyors is.
A tenger látványa más helyzetben magával ragadó élmény lett volna most csak néztem ahogy egyre közeledünk felé.
-Mit tervezel? – Kiáltottam, mert magam sem hallottam a szavaimat a fülem mellett elsüvítő szél miatt. Ezt a sebességet képes lettem volna megszokni.
Egy golyó csapódott egy közeli fába majd újabbak sorjáztak és az egyik eltalálta az oldalamat, megremegtem és felsikoltottam, basszus. Lenéztem és egy terjedelmes vörös folt kezdte elnyelni sötétkék blúzom színét.
-Cael…baj van. – Nyögtem és próbáltam még szorosabban kapaszkodni, hogy ne forduljak le a száguldozó motorról.

A kiáltást épp csak értette, de nem tudott rá válaszolni. Cael a válla felett hátranézett. A lány arca közel volt vállaihoz, tarkójához, és mögöttük lassan maradt le a pick-up terepjáró a fegyveresekkel. A férfi látta a gépkarabélyokat és a felvillanó torkolattüzeket, és elnyomott egy káromkodást, ahogy a kormányt jobbra húzva szlalomozni kezdett.

Szikrákat szórva pattogtak körülöttük, az aszfalton a golyók. Cael dőlt a motorral, bevenni egy kanyart és már épp feljebb tekerte a gázkart, amikor megérezte a lány testének rándulását.
Tudta, mit ért a másik, elhaló hangját szinte nem is hallotta a menetszélen át, és a hátán érezte a tapadós, forró nedvességet, ahogy terjedni kezd kardigánján, kettejük között.
- Oh, fuck.
Tennie kellett valamit, de azonnal.
És agyában rögtön, élesen ugrottak be a gondolatok.

Cael jobbja elengedte a kormányt. Maga mellé engedte a karját és csak egy pillanatra csukta le a szemét. A világegyetem háttérsugárzása, a csillagok fénye, a galaxis pulzusa lassan csorgott végig a valóság szövetén, míg végül az energia sisteregve ragyogott fel jobb kezének gyűrűsujján lévő, fekete keretű gyűrűjének halvány karmazsin kövében.

A férfi hátrapillantott....
Majd combját átvetve a kormányon, szembefordult a lánnyal. Egy tört pillanatig egészen közelről néztek egymás szemébe, majdnem intim bensőséggel, aztán Cael bal karja átnyalábolta a lányt. Jobbja emelkedett...
Az energiaburok, ami mögöttük a semmiből ugrott elő, puszta, materializálódott erőből állt, és kristályos-kékes áttetsző auraként feszült ki, amin halk, csilingelő koppanásokkal álltak meg és hullottak alá a golyók. A férfi lábai megtalálták a motoron a kapaszkodót és fellökte magukat... Ívben bukott a jármű és csilingelve-csikorogva-sivítva érte el az oldala az aszfaltot. Cael talpai úgy álltak meg a másik oldalán, mintha egy szörfdeszkán egyensúlyozna, a lánnyal a bal karjában...
Az autó vészesen gyorsan közeledett...

A mtor megállt. Leengedte a lány, fölé borult az aszfalton, már csak méterekre volt tőlük a pick-up, amikor felpillantott és továbbra is kinyújtott jobb kezét a búra felé tartva koncentrált.
Durr.
A kocsi beleszaladt az aurába és úgy dörrent-robajlott, mintha láthatatlan betonfalba csapódott volna. Kiáltások, sikítások hallatszottak, ahogy a felgyűrődő motorháztető, a papírkén összecsukódó fém közé emberek szorultak, majd átfordult a kékes aurán az autó és a másik oldalon ért földet...
Aszfalt-rengető robbanással.

Cael már nem nézett oda. Csak lepillantott a lányra.
- Hé. Hé! Maradj velem, oké? Nézz a szemembe, hallod? Hogy is hívnak? Hogy hívnak? Mesélj valamit magadról... Mi a kedvenc színed? Hé!
egy gyengéd pofont adott a lánynak, hogy maradjon ébred, majd miközben válaszra várt, jobb kezét a másik oldalára engedte...
A mágia mint egy meleg forrásból felszakadó energiafolyam áramlott, gyógyítva útájban szöveteket, szerveket, ereket, izmokat, idegeket. Hamarosan újra összeállt az átvérzett, lyukas ruha alatt a bőr.
Cael halántékán egy izzadságcsepp gördült végig, ahogy felnyitotta a szemét.

Eszméletlen hajszában már volt szerencsém részt venni, de nem kívántam ismételten belekóstolni a halál közeli élménybe. Igaz adrenalin keletkezik a szervezetben és az egy bizonyos pontig spanolja az embert, de ha kimerül olyan lesz tőle mintha hetek óta nem aludt volna, kimerült és használhatatlan.
A golyók repdestek körülöttünk és pattogó hangot adtak ki, ahogy a betont érték mellettünk és mögöttünk. Összeszorítottam a szemeimet, mert szinte piros x-et éreztem a hátam közepén egy „ide lőjjetek” felirattal.
És ahogy ez a kép szétterjedt a fejemben valóra is vált és szinte nem tudtam sikítsak vagy némán szenvedjek. De végül a sikoltás volt, ami előtört belőlem. Terjedt a vörös folt a ruhámon és a fájdalom égető volt, akár a tűz. Az események gyorsan pörögtek, de Én egyre fáradtabban szemléltem a körülöttem zajló dolgokat, az égő érzés az oldalamból elkezdett terjedni belül és már az egész testem lángolt, a karjaim zsibbadni kezdtek pedig valamivel kapaszkodnom kellett, ha nem akartam meghalni még mielőtt segítséget kaphattam volna.
Mikor betonon pihent meg a fejem a jóleső hideg egy pillanatra enyhítette a lángolást, de csak egy pillanatra, mert utána elemi erővel tért vissza és felnyögtem a fájdalomtól. Tanultam valamennyit a szervezetről és ha jól sejtem akár belső sérülésem is lehet, ami pech itt a világon kívül a semmi közepén.
Hallom távolról a hangját Cael-nek, de olyan mintha lebénultak volna az ajkaim. A kétségbe esés azonban tisztán átcseng ezen a néma ködön is, aggódik értem.
-Océane… Océ…Rodd és zöld. – Nyögöm ki vészjóslóan nehezen és már csak azt kívánom, hogy aludhassak, sokat és jó mélyen, a szemhéjaim leragadással fenyegetnek és Én hagyni akarom nekik a pihenést, hiszen a pihenés jó, az segít, de akkor miért küzdök?
Lehunytam a szemem és átadtam magam a sötétségnek, az égő érzés még mart, de mintha szép lassan enyhülni kezdett volna és aztán eltűnt, kinyitottam a szemem és ránéztem, mit tett?
Az oldalamhoz érintettem a kezem, de a sebet nem éreztem, sőt, a fájdalom is eltűnt teljesen.
-Köszönöm! – Feltápászkodom ülő helyzetbe és még mindig kábán a sokktól az autó felé nézek ami összeroncsolva fekszik nem messze tőlünk.

Cael összevont szemöldökkel, szúrós szemekkel nézte a lányt. Életbe lépett a gyakorlat, a harctéri rutin, és minden érzéke kiélesedett, az agyát teljes, hűvös, pragmatikus tettrekészség töltötte be. Lehejezte maga mellé az oldalfegyvert az aszfaltra, az érzékei kószán begyűjtöttek mindent, amit a környezetéről tudnia kellett és miután nem volt közvetlen veszély mellettük, elkezdte a procedúrát.

A mágia végigömlött a tagjain, mintha maga az ubiverzum görbült volna a szövetei körül. A férfi nyugodt és kedves, határozott hangon beszélt a lányhoz, és miközben végigfolyt az erő a a karcsú testen, a férfi felfogta, amit mondott a másik.

Rodd? Nahát... Ez... Ez milyen furcsa, még ismerős is és...

Miután felült a vörös hajú idegen, Cael leült a sarkára és hosszan sóhajtva nyúlt le maga mellé, ujjai megkeresték a pisztolyt.
- Océane. - válaszolta még egyszer, fáradtan. - Szép név. Nahát.
Miközben a lángoló autó felé nézett, megcsóválta a fejét.
- Érdekes módon az én vezetéknevem is Rodd. Long shot, tudom, de.... Nincsenek rokonaid Philadelphiában? Valahogy van egy olyan érzésem, mintha ismernénk egymást.
Közben feltápászkodott és jobbját nyújtotta a lánynak. Szemei az eldobott motort keresték.

Valaki érezte már milyen az, ha közel áll a halálhoz? Rémtörténetek hada lepi el az embereket, pedig nem is ijesztő, egészen nyugodt, sötét és kellemes, olyan mintha a tested nehezebb volna bármely dolognál, és a fáradtság sodor az álomvilág felé, nekem ilyen érzés és egyáltalán nem riasztó. Szinte megszűnik a késztetés az életben arra, amiért harcoltál most mégis, Cael hangja visszatart, visszatart mert megakarom ismerni. Nem lehet, hogy most, hogy láttam a bátyám hirtelen ennyivel érjen véget.
Hirtelen meleg energia terjed a testemben végig és ez majdnem olyan jó, mint az iménti melegség. Hirtelen eltűnik a tompaság, a fájdalom és minden.
Felülök és várom, hogy visszatérjen az iménti érzés, de az távozott Én pedig jól voltam ismét.
-Van esély rá, hogy jönnek még? - Szólt a hangom rekedten. Ez valóban Én volnék? Ez a félelemmel teli hang az enyém? Kételkedem, Én nem félek, annál sokkal jobb vagyok!
-A szüleim imádták az óceánt járni, a lányuk neve nem is lehetett más, mint az óceán franciául, lévén, hogy az anyukám francia. - Mosolygok. Bár az arcom elkomorul egy pillanatra, mennyi minden megváltozott azóta, hogy elmondták, az apám nem az apám, biológiailag nem. Ott hagytam a mutáns sulit és elindultam a bátyám és az apám keresésére. Akkor úgy éreztem elég a képzettségem, de az iménti történtekből is látszik, hullajelöltnek vagyok csak jó, többre nem.
-Tulajdonképpen vannak ott rokonaim, az egyik itt ül előttem és kérdéseket tesz fel nekem. - Haloványan elmosolyodom. Oké, ennél azért komolyabb és összetettebb bevallást terveztem, de a dolgok kicsúsztak a kezemből.
-Océane Jeanne Rodd vagyok, a húgod. - Nyögöm ki és várom mit válaszol. Fel sem merek nézni rá ezért a térdeimet bámulom és a hajam mögé rejtőzöm, a legegyszerűbb módszer, elbújni.

Cael összevont szemöldökkel hallgatta a lányt, miközben kifújta magát. Térdeire ült, és csuklójával letörölte a verejtéket a homlokáról.
Nem csak a lány hangja, de még hanghordozása is ismerős volt. Borzalmasan ismerős. Annyira, hogy nem tudta megállapítani, de egészen biztos volt benne, hogy találkoztak valahol.
A kifolyt vér pici, vékony patakban csordogált a poros aszfalton, tompán és sápadtan sütött át a fátyolfelhőkön, gyenge fényben áztatva a kanadai tengerpart nyírfás-fenyves, halovány zöldjét.

Cael felpillantott a lányra. Océane. Maga a név nem volt ismerős. Miközben tovább folytatta a másik a mondandóját, Cal finoman felemelte a lány állát mutatóujjával, hogy megtapinthassa a nyakán a pulzust. Majd ujjai óvatosan mentek tovább, Océane állkapcsa mögött, füle felé, vért, fejsérülést keresve.
Felemelt bal mutatóujját jobbra és balra elhúzta a lány előtt, szemének mozgását követve, miközben hallgatta tovább.

Az utolsó előtti mondatra és a mosolyra mintha valami érkező kamion szele csapta volna meg. Ezernyi gondolat futott végig egyből a fején. Mi? Micsoda? Egy... Ismeretlen unokatestvér, vagy...
És a színvallásra pedig leestek kezei az ölébe és szemöldöke felvonódott.
Még nem történt meg eddig soha, de Cael Rodd ajkai kontrollálatlanul nyíltak el, döbbenettől teljesen kioldva.
Másodpercek teltek el, és az a két tengerkék szem csak nézett rá.
Talán egy perc is. De teljesen mindegy volt.
- Öhm... - kezdte és nem tudott mást kinyögni. Felemelt mutatóujja a lányra szegeződött, majd saját mellkasára.
Majd újra a lányra.
- Te. Az én...
Leengedte a kezét. Pislogott. Majd pislogott újra.
- ... Hogyan?

Még mindig nem érzem magam száz százalékosnak, de már nem haldoklom és ez azért figyelemreméltó. Alkalmasabb pillanatot akartam arra, hogy tudassam a bátyámmal, hogy van egy féltestvére. De a dolgok sosem úgy alakulnak ahogyan azt tervezik. Ember tervez, Isten végez, mennyire igaz.
De most, hogy a helyzet csitulni látszik muszáj megmondanom neki az igazságot, akkor is ha úgy dönt nem kér eme új rokoni kapcsolatból. Mert természetesen nem erőszak a dolog, egyszerűen csak akarom, hogy tudja, Én vagyok a húga.
Melegség járja át a szívem mikor ismét megvizsgál biztosan nincs e bajom, jól esik a törődés, de persze ez sem tart sokáig, mert amint kinyögöm a legfontosabb dolgot, azt, amiért idejöttem, mintha a levegő is meghűlt volna.
-Igen, a húgod vagyok, pontosabban a féltestvéred. - Húzom össze magam kisebbre, mintha ettől láthatatlanná válnék. Nem számítottam kitörő lelkesedésre, de ez, nem éppen pozitív reakció.
lehet butaság volt ennyit szervezkednem és utaznom? Lehet.
-Az apánk...ugyanaz a férfi. Én is csak pár hónapja tudom, de megakartalak találni téged, össze voltam zavarodva, egy ilyen dolog összekuszálja az ember életét és úgy gondoltam Te talán pontot tehetsz a végére...
Előbb is belegondolhattam volna abba, hogy az Ő élete egész volt ezidáig, most romboltam széjjel, mert önző módon azt akartam valaki szenvedjen velem. Szép kis testvér vagyok.
-Tudom, hogy felkavaró a hír, én is így éreztem, de nem akarom, hogy úgy érezd kötelességed a testvérednek tartanod, csak akartam, hogy tudd.
Állok fel a földről és örömmel konstatálom, hogy nem szédülök.

Az ember életében vannak meglepő pillanatok. Vannak megdöbbentőek is, és vannak totálisan, frontálisan arcon vágó, viharszerű meglepetések. Például, hogy kiderül, avolt osztálytársai összeházasodtak és gyerekük van. Ez meglepő. Nem hihetetlen, sőt, logikus, de egy kicsit meglepő. Máskor kiderül, hogy a nagybátyjáék válnak és minden jel arra mutat, hogy mindketten már öt éve csalják egymást. Megdöbbentő. Nem tökéletesen váratlan, nem fizikai képtelenség, de azért megdöbbentő. Megmagyarázza a családi drámát hálaadáskor, de mégis. Ez megdöbbentő.
Máskor pedig az élet teljes mértékben földbe döngöli az embert, váratlanul, olyan erővel, ami nem csak indokolatlan, de a semmiből érkezik.
Például, ha a semmiből elüti egy kamion.
Vagy ha a hetvenhármas út közepén, lángoló roncsokkal övezve, az aszfalton ücsörgő lány közli vele, hogy a húga.

Cael fejében tökéletes sokk mellett kérdések ezrei robbantak szét. Biztos ez?
Mi?
Mikor?
Most melyik szülőm...
Ja apám.
Apám???
Mégis mikor...
Tök biztos ez?
Nem átverés?
De... A szeme színe és az arca...

Így a lány mondandójának végén Cael teljesen összezavarodva csak a másik vállára tette a kezét. Pislogott, hosszú másodperceken keresztül, és végül csak egyvalamit sikerült kinyögjön.
- Menjünk innen, mielőtt további baj ütné fel a fejét.
Metodikusan kelt fel, nyújtotta jobbját a lánynak, támasztotta fel a motort, szállt fel rá és várta, hogy .... a ... húga felszálljon mögötte. Aztán feltekerte a gázkart és csak nekivágott a főútnak, gondolataiba merülve.
Talán egy óra telt el, mire lekanyarodott a fenyvesek közti motel murvás parkolójába. Leállította a gépet és csak ült. Nem tudott mit mondani.

Elsőre Én is épp ennyire megvoltam döbbenve, igaz Én dühöngtem is, apám jó ideig próbálkozott azzal, hogy megértesse velem a helyzetet,d e makacs voltam, egyszer csúnyán meg is bántottam azzal, hogy azt mondtam neki, te nem is vagy az apám. Már akkor megbántam, mert bárhogy is van, Ő nevelt fel, szeretett, vigyázott rám és az apámnál is jobban az apám volt. Szerencsére már rendeztük sorainkat és a szüleim rám hagyták a dolgot hogyan dolgozom fel. Én nyomozni kezdtem, az apámra akartam rábukkanni, de a bátyámra akadtam rá, fél siker, a családom kezd összeállni. Bár ahogy elnézem, szegény le van sokkolva és a gondolatai össze vissza cikázhatnak a fejében. Ismerős helyzet, mára már azért én is tudom kezelni, idővel neki is fog menni.
-Igazad van, ennek most nincs itt az ideje. -Hagyom hogy felsegítsen. Felszállok mögé a motorra és reménykedem benne, hogy nem most készül végleg búcsút inteni nekem. azt hiszem az komolyan bántana. Tudom, hogy ez mind nehéz, átestem rajta, de mindennek ellenére én örülnék, ha lenne egy bátyám.
A parkolóban leparkolunk és a motel magában elég barátságosan fest, kicsit megnyugszom, nincs több támadó és talán nem is lesz több. Fogalmam sincs mi volt az az egész, de szörnyen megrémültem. Nem így terveztem a nagy egymásra találást.
-Remélem nem haragszol rám, amiért elmondtam az igazságot. - kérdezem félénken. Mert lehet eddig azt hitte az apja egy makulátlan családos ember, de neki is, mint mindenki másnak megvannak a hibái és a sötét oldala is természetesen.

Cael agya egészen meglepő módon nem kattogott. Nem dolgozott semmin. Egészen kiváló az emberi agy, abban a tekintetben, hogy ha valamitökéletesen érthetetlen dologgal kerül szembe, akkor vagy teljesen lezár és blokkol, vagy pedig az apró részleten kezd el dolgozni, egyenként. Hm. Mit egyek? Somjas vagyok. Mennyire törtem össze a motort az előbb? Van sör a közelben. Nahát, itt egy lány aki egész véltetlenül a húgom.
... Tehát, a sör?
Ennek megfelelően, nem is válaszolt, amikor felsegítette a lányt, csak leellenőrizte az eldőlt motort - Teljesen rendben volt, köszönöm szépen, viszlát - És megvárta, hogy Océane felszálljon mögé.

Majd vezetett és vezetett és leállt és célba vette az ajtót.
Océane valamit mondott, amikor leszálltak a gépről, és ő ránézett.
- Sör. Nem. Whisky. Whisky és hamburger, igen? Igen. Elvileg rokonok vagyunk. Whisky és hamburger.

És belökte az ajtót és egy indokolatlanul csinos pincérlányt látott a pult mögött és odasétált. Leadta a rendelést - Két hamburger, sok krumplival, és sör. Attól tökéletesen függetlenül, hogy mit válaszolt a lány. Csak rendelt és megfordult leült egy asztalhoz, ami közel esett hozzá. Megvárta, hogy Océane leüljön és kézbe vette a kiérkező whisky-t, majd felhajtotta.
- Keep them coming - mondta a pincérlánynak oda sem figyelve, és Océane-ra nézett.
- Azok a férfiak. Mutánsvadászok voltak? - kezdte. Valamit meg kellett ragadjon, amit tudott értelmezni. - Érted jöttek? Vagy értem. Akkor teljesen mások, ha értem jöttek.
Lepillantott a whisky-re. Fintorgott egyet. Ez nem scotch volt, hanem bourbon.
Hirtelen felnézett a lányra.
- Bourbon vagy scotch típus vagy?

Mert ha van egy testvéred, akit most látsz először és tökéletesen felrúgja a világról alkotott eddigi képed, a fontos dolgokkal kell kezdeni. Mi a választott fegyvere? Skót whisky vagy amerikai? Ezek az igazán életbe vágó részletek.

Gondolom, hogy össze lehet zavarodva, Én is össze vagyok, nem így képzeltem el az egészet. Persze semmi giccses összeborulás nem volt tervben, de egy motoros üldözés, sérülés, lövések és hallottak sem szerepeltek benne. Próbálom a dolgokat adagolni, de akkor sem biztos, hogy segítek vele.
Felültem mögé a motorra és belé kapaszkodtam, nem kívántam lerepülni a szerkezetről. Paranoia lenne vagy sem, de többször hátrapillantottam míg a motelhoz nem értünk. A mutánsok élete tényleg csak ennyiből áll? Üldöztetésből? Állandó rettegésből? Micsoda ajándék a képesség...szívesen cserélnék egy átlagos emberrel.
Az össze-vissza hablatyolása határozottan nem tűnt jól jelnek. Ha most veszíti el a realitás talaját, akkor hatalmas bajban vagyunk, mert Én egymagam nem tudom kettőnket megvédeni, ha azok a fickók a nyomunkba erednek, már, ha még él belőlük egyáltalán egy is.
Beérve nem fogad hatalmas lárma, elég szegényes az emberlétszám és ez megnyugtat, bár bármelyikük lehet rossz arcú alak, mégsem tekinthetek mindenkire úgy, mintha a potenciális ellenségem volna.
-Fogalmam sincs kik voltak, de nem az első eset, hogy összeakadom hasonlókkal. - Fújtatok dühösen. Akkor is épp csak, hogy megúsztam élve, még ennyire sem voltam képzett.
-Miért volnának teljesen mások, ha miattad jöttek? Sok az ellenséged? - kérdezem félve. Nem volna jó hallani, hogy a nem rég megismert bátyám meghalt, mert mondjuk felrobbantották egy C4-sel.
-Öhm, nem nagyon szoktam inni, de akkor már inkább a Scotch. - válaszolom kicsit bizonytalanul. A beszélgetés egyre kezd értelmetlenebb lenni, csak nem sokkot kapott?
-Cael, itt biztonságban vagyunk?
Ha nem is, jó volna hallani tőle, hogy igen, még ha nem igaz, akkor is.