Knight & Hunt

Kate Hunt egy százötven emeletes felhőkarcoló száznegyvenedik szintjén lévő bárból nézett le – felhők híján – a Sanghaj védelméül szolgáló gátrendszer éjjeli pislákolására. Kezei között a nemrég kihozott szakéja pihent, miközben a trágyából épített dombot figyelve immár sokadjára gondolta végig a mai beszélgetését az egyik városi vezetővel. Chan Bai - akinek neve „Igazmondó Fehér”-et jelentett – nevével ellentétben korántsem volt egyenes ember.
Kate utálta ezt a várost, holott első igazi barátját és sikerét is itt szerezte meg. A 005-ös látta, hogy milyen az alsó ötven, hovatovább az alsó harminc szinten az élet; így képtelen volt annak gondolata nélkül inni a korántsem tradicionális, csillogó kristálypohárból a szakét, hogy az itt élők dőzsölése közben a lenti nép éhen hal, hacsak nem dobja fel a talpát egy betegségben a különböző, legendaszerű lények által megtizedelt maradék.
Itt létének két célja volt, és mivel az elsőt pár perccel ezelőtt sikeresen teljesítette, így már csak a mocskosabbik második várt rá. Chan Bai embereken végeztetett kísérleteket új méreganyagok tesztelése végett, bár a Brit Titkosszolgálat által felfedezett információmorzsára talált bizonyítéka, hogy Bai tényleg tagja – az egyelőre még sötétbe burkolózó nevű – terroristaszervezetnek, sokkal nagyobb jelentőséggel bírt.
Kate beszkennelte a hotelszobájában jelenleg törött darabokban heverő laptop segítségével az írásos információt, majd elégette a Bai irodájából hetek lassú munkája által kicsempészett adatokat tartalmazó lapot. Több, mint egy hónapjába került, hogy beilleszkedjen, és megtudjon annyit a biztonsági rendszerről, hogy azt az akció végén életben maradva hekkelhesse meg.

Lehúzta a harmadik szakét, majd – mivel tisztában volt saját határaival – röpke másodpercek alatt egyenlítette a számláját. Fogta az elegáns kosztüméhez tartozó táskáját, majd a lifthez indult. Az ötvenötödik emeleten – Hogy Tanner milyen figyelmes!- gondolta – szállt ki, hogy a fülében lévő adóvevőn át duruzsolt irányítás mellett ráleljen a megfelelő ajtóra, mely mögött egy helybeli várta a következő küldetéséhez való felszerelésével. Elegáns ruháját egy látszólag teljesen hétköznapi nadrágra és pulóverre cserélte, amelyek mind a Q osztály agyszüleményei voltak. Pontosan úgy nézett ki, mint egy, a lenti mocsokban dolgozó átlagos nő. Gyönyörű esésű, vörös haját és fehér arcát egy kis tégelyben lévő „mocsokkal” kente be, amely elméletileg hivatott volt a fejét érő enyhe radioaktív sugárzásokat elnyelni, miközben még hidratálta is a bőrét. Kate nem hitt az ilyenekben, de tette a dolgát. Ékszereit kis tasakba csúsztatta, majd az aktatáskából elővette a neki szánt fegyvereket.
- Szép darab! – szólt az adóvevőbe, miközben az ultramodern, hangtompítós 9 mm-esét vastag pulóverébe csúsztatta, a direkt ennek készített zsebrészbe. Nem várta meg az angliai választ, kihúzta füléből az adóvevőt, majd az elektromos sokkot előidézni képest, revolverre hasonlító fegyvert, a füstbombákat és a késeit is elrendezte. Fejébe kopott baseball sapkát húzott, majd a koszoss tükör előtt állva örömmel állapította meg, hogy semmi sem maradt az alig negyedórája még tökéletesen kinéző nőből. Egy beesett szemű senki nézett vissza rá, és ez így volt a lehető legtökéletesebb.
A létező leggyorsabb módon, a tűzlépcsőn át haladt lefelé picivel több, mint tíz szintet, majd szépen lassan belekeveredett az átlagos emberek forgatagába.
A 005-ös második küldetése szorosan kapcsolódott az elsőhöz: ahogyan arra bizonyítékot is talált, már előzetes információk alapján is tudták, hogy a sanghaji alsó réteg mocskában a bandákon és „egyszerű” gonosztevőkön túl sokkal hatalmasabb erők is mozognak. A felső vezetésnek nem tetszőket szervezett akciókkal, szépen lassan, merényletek árán húzzák le a süllyesztőbe, azonban hiába az eddigi erőfeszítéseknek, sohasem sikerült elkapni őket.
Most sem tudott túl sokat, feladatának az is a része volt, hogy ráleljen a lenti világ irányítójára, második lépésként kellett csak megölnie. Ugyan közvetlenül ennek az egésznek semmi köze sincsen az Egyesül Királysághoz, azonban egy Hong Kongból származó helyi felsőosztálybeli számára megérné felszámolni az alvilági királyt, így az orosz maffiáról származó adatokért cserébe „mindössze” az MI6 közbenjárását kérte.
Kate ennyire lent már nagyon régen járt, és akkor sem volt egyedül. Hiába volt 00-s ügynök, hiába adta ki magát egy, a legszegényebbek közül való, láthatatlan senkinek, ő is tudta, hogy ebben a munkában neme révén hátránnyal indul – már megint. Hogy ez egy újabb próba-e számára? Fogalma sem volt, de tudta, hogy nem bukhat el.
A szerencse elég hamar rámosolygott egy fogatlan hajléktalan képében, aki az egyik késéért cserébe örömmel beszélt neki akármiről. Az öreg az utcán ülve az egyik legveszélyesebb, legnagyobb tudású ember volt, így Kate-nek elég hamar rá kellett jönnie, hogy az itteni lenti világ sokkalta rosszabb, mint amire számított. Olyan kémhálózat működött itt – nem is beszélve az alsóbb szintekről, ahová lemerészkedni öngyilkosság lett volt neki is -, mely előtt nem voltak titkok. Jó, hogyha az elkövetkezendő huszonnégy órában nem leplezik őt le, ennél biztosan nem lesz több ideje. Az emberi gonoszság életre kelt csúszó-mászó szörnyként emésztett el itt mindent, egyedül az értékes dolgok számítottak. A pénz néhol már nem sokat ért, a relatíve normális, civilek által lakott legalsó szinteken, ahol jelenleg Kate is tartózkodott, már túlnyomó többségben hajléktalanok éltek.
A 005-ös belépett a Lábatlan Sárkány nevű, félig szétmállott, az idő vasfoga és a verekedések által kikezdett lebujba, majd miután a nála lévő apróból vett egy szörnyű, leginkább húgyra emlékeztető sörszerűséget magának, az egyik sarokba húzódott. Kate nem tehetett mást, csak várt. Eggyé kellett válnia ezzel a hellyel, meg kellett látnia a fát a rengeteg mögött, hogy…
Tekintélyes alak lépett be, és sétált fel az emeletre a bordély részre. Több erős férfi is érkezett vele, Kate azonnal tudta, hogy ez lesz az ő embere. A fogatlannak megköszönte magában a segítséget, majd még inkább a létező legrosszabb sör fölé hajolt, amit valaha életében ivott.