Ez csak egy félreértés... - Keevan és Landmine

Megropogtattam elgémberedett nyakamat, amikor kimásztam a Peugeot volánja mögül, amit a nem is olyan régen cafatokra robbantott Fordom helyett újítottam. Magamhoz képest viszonylag jó hangulatban voltam ma, de ez persze még véletlenül sem jelentette nálam, hogy ne lennék harcra kész állapotban. Fekete bőrdzsekim alatt pisztoly, a két kukri-kés és persze némi kis meglepetés egyaránt lapult, lévén az utolsó félresikerült kis akcióm óta bármikor bizton számíthattam a S.H.I.E.L.D. ügynökeinek betoppanására egy kis baráti elcsevegésre, ahol a közvetítő nyelvet a 7,62-es lőszerek fogják jelenteni, tartok tőle. Most viszont van dolgom bőven, amit első körben egyszerűen úgy hívnak: bevásárlás.
Nem, nem kalasnyikovot veszek az utcasarkon valami raszta hajú feka bandatagtól, aki úgy néz ki mint a predator a harmadik kemoterápia után és nem is nagymenő orosz fegyvercsempészektől szerzek be ekrazitot. Szimplán a lasagném alapanyagait újítanám be, mert hogy ember vagyok én is, akinek többek között zabálni is kell. Tudnom, meglehetősen profán dolog, de hát a nemzetközi terroristák pont olyan emberi igényekkel rendelkeznek mint a szomszéd Doris néni. Ez van, vannak ilyen kevésbé heroikus napok is az ember életében.
Nem vagyok az a szakácsművész alkat, szóval ebből űrhajós kaja lesz. Port porral meg melegvízzel, ez nagyjából ki is meríti igényeim és lehetőségeim. A boltban bedobtam melléjük három dobozos sört is. Mióta ballisztikus ívben leszarom a próféta tanításait egészen megkedveltem az ehhez hasonló bűnös élvezeteket. Kilépve a fotocellás ajtón elnyomtam egy lazább ásítást, majd az agyaraim közé toltam egy Camelt és rágyújtottam. Azt a rothadt élet milyen meleg lett ma, kezd emlékeztetni szülőhazámra. A bőrdzseki a hülye ötletek listájára került, mint korábban az Arany iránytűre mozijegy vásárlás meg a tűzistennőkkel való pankráció. Hiába, hibáiból tanul az ember, feltéve, hogy túléli őket.
Vidáman pöfékelve megindultam meg az utcán az orromra tolva a napszemüvegemet. Így farmernadrágban, sportcipőben, egy Yankes pólóban meg dzsekiben semmivel sem lógtam ki a tömegből, ha nem számítjuk az átlagnál alacsonyabb testmagasságomat. Eddig egész jó a mai nap, mondjuk olyat nem mondok, hogy már elcseszni sem lehet, mert az istenek szeretik, kérdezd róla a tüzes macát. Mindenesetre azt kell kiélvezni, ami adatott.
A hátamra dobtam a táskám a bevásárolt cuccokat, a nadrágzsebbe akasztott hüvelykujjakkal, tempósan sétáltam, de igazán céltalanul. Talán egy kávét még be kéne dobni.
Aztán jött az utcasarok, ami mögé persze nem lát be az ember, főleg ha kellő sebességgel rohangál a New York-i utcán. Egy villanásra vörös hajkoronát láttam, aztán már csak az utca betonját. Hoppá, valakivel sikerült összeütközni. Meglepetten pillantottam fel az áldozatra. Nagyjából velem egy magas, vékony, izmos alkatú, csinos, fiatal lány volt, nálam legalábbis vagy egy tízessel fiatalabb. Minimum. Mielőtt valaki ostoba elgondolásokat dédelget magában, a bűnözők is emberek, akik olykor bizony ismerkednek, flörtölnek, kávét isznak, lasagne receptekkel szenvednek és leugranak futni a parkba hajnalba. Ez van. Így én sem fegyver után nyúlkálok rögtön, mint valami idióta hetvenes évekbeli képregényben, hanem bocsánatkérő mosoly kúszik a képemre.
- Hopp, ezer bocsánat - emeltem fel megadóan a kezemet. - Nem itt jártam agyilag. Nálad minden rendben? - érdeklődtem, majd a kiborult kávésüvegre mutattam. - Ahelyett természetesen veszek egy másikat, ha elfogadod.
A nő aranybarna, meleg tekintetébe emeltem a saját sötét látószerveim sugarát és kezet nyújtottam a lánynak.
- Thomas McNamara. Még egyszer ezer bocsánat.

Hátát nekidöntötte az öltöző hűvös falának és lehúzta lábairól a kényelmetlen magassarkút, majd kioldotta a citromszínű egyenruhán díszelgő kötényt és a táskába gyűrte. Véletlenül ismét a tükörbe pillantott és az az érzése támadt, hogy egy giccses, habos-babos muffin is megirigyelné a kinézetét. Próbált csendben élni, beleolvadva a szürke hétköznapokba, de... Valami mindig akadt, aminek a kellős közepébe kellett keverednie. Persze, rejtőzködő szuperkatonától az is tökéletes lépés volt, hogy modellkedni kezdett, mintha valami tudatalatti démonra hallgatva ezzel provokálni akarná azt a gyalázatos szervezetet, bukkanjanak a nyomára.

Hm... De hiszen mindig értem jönnek és visszavisznek. Csupán az idő, amit kint töltök, az változik.

Fejét megrázva húzta fel a kék topot, fekete farmert és bőrdzsekit, kiengedte a haját és egy gyors arcmosás után előkereste a tornacipőt is. Lélektükreivel megkereste a melltartót, amit percekkel ezelőtt dobott az öltöző másik végére és megingatta fejét. Átkozott műanyag volt az is, mint a legtöbb. Nem véletlen nem hordja.
Két perccel később maga mögött hagyta az éttermet, kezében egy adag gőzölgő kávéval- ami nem jön rosszul egy hosszú műszak után. Belekortyolt a borzalmas löttybe és az apró garzon felé indult, ahol éppen meghúzta magát. Órái nem voltak, szabad volt a napja. Nem, mintha bejárt volna. Kényszeredetten akart beilleszkedni, de egyre inkább rájött, hogy ez nem az ő világa. Nem egy burokban nevelték, mint a legtöbb embert. Hiányzott neki az erőszak, a fegyverek ropogó hangja és a kibuggyanó vér látványa. Ahogyan sétált, még bólintott is egy aprót, amitől hosszú, rubintszín tincsei az arcában kötöttek ki, elfedve előle a látképet.
Egy villanás, lökés és a földre hulló kávéspohár után nézett, majd felemelte fejét és meglepetésére egy nagyjából vele egymagasságú férfi állt vele szemben, vonásain bocsánatkérő kifejezéssel.
- Igen, megmaradok.- Lehajolt az üres pohárért és egy közeli kukába dobta, elegáns ívet írva le célba is ért a mozdulat. Alsó ajkát beharapva letörölte egy papírzsebkendő segítségével a levet a fekete bőrről és a felé nyújtott kézre pillantott, vonásain enyhe megdöbbenéssel. Nem volt hozzászokva az udvariasság eme... Sőt, egyetlen formájához sem. Baljában gombóccá gyűrte a nedves zsepit, jobbját pedig a férfi felé nyújtotta.
- Keevan Wright, örvendek.- Ha nagyon meg kellene tippelnie, talán egy tízessel idősebb lehetett nála a férfi, aki Thomasnak nevezte magát. Saját meglepődésére még egy mosoly is kiül telt, rózsaszín ajkaira. Mogyoróbarna tekintetét a férfiébe fúrja majd körbe pillant az utcán. - Nálad nem tört össze semmi sem, ugye?- Íriszeiben felcsillanó aggodalommal mérte végig a férfit- nem lehet mindennapi élmény egy majdnem kriptonival összeütközni. Nem vett észre különösebb problémát így megnyugodva elmosolyodott.
- A kávét örömmel elfogadom, de csak abban az esetben, ha meghívhatlak valamire én is. Akármerről nézzük, ez az én hibám is volt. - Fejét enyhén lehajtva várta a férfi válaszát és ha igent mondott, mellé lépve a talán két tömbnyire lévő étterem felé pillantott. A mögötte elterülőbe a lehető legkevésbé sem akart visszamenni a következő műszak elkezdéséig, reménykedett benne hogy Thomasban sem merül fel ilyenféle alantas ötlet. Persze ha mégis, akkor majd jó képet vág az egészhez.
- Ha gondolod, meg is indulhatunk valamerre.- Nyújtózott egy nagyot és megropogtatta elgémberedett tagjait.

- Nem, azt hiszem még egyben vagyok - néztem végig én is magamon. - Azért annyira nem vagyok törékeny - mosolyogtam a lányra.
Noha a neveltetésem tiltakozott az ilyesmi ellen, de már elég régen élek az USA-ban ahhoz, hogy ne legyen problémám az ilyen közvetlen gesztusokkal, így gondolkodás nélkül elfogadtam Keevan paroláját és vidáman biccentettem a viszontmeghívásra.
- Elfogadom, elég meleg nap van, egy sör tényleg jól esne ilyen időben, de mivel még vezetek ma, így megmaradok az üdítőnél. Az én székhelyem Staten Island, errefelé nem vagyok ismerős, te tudsz esetleg valami normális helyet?
Ezzel lendületesen át is engedtem a kezdeményezést és a kalauzolást a vöröskének. Csinos, jó alakú, nem különösebben magas nő, de valami határozottan vonzotta felé a tekintetem, de nem tudtam az érzést körülhatárolni. Mintha valahonnan ismernem kéne, illetve nem pont őt, de valahogy mégis. Próbáltam rendezni magamban a gondolatokat és közben igyekeztem felvenni a beszélgetés fonalát is.
- Na és merrefelé indultál azzal a kávéval, amíg még volt ilyesmi a birtokodban? - érdeklődtem. Igyekeztem megfigyelni mindent a nővel és a környezettel kapcsolatban is. Utóbbi nyugodtnak tűnt, az előbbivel meg nem boldogultam. Az én akcentusomat mindenki azonnal azonosítja, elvégre anyanyelvi környezetben, Oxfordban tanultam az angolt, így mindenki angolnak hisz eleinte. Az övé nem segített eligazodni. Ránézésre egy csinos, kicsit vadóc, fiatal nő benyomását keltette, semmi különös. Aztán, amikor már majdnem ott jártunk a Keevan által ismert kávézónál, akkor villant belém a megnyugtató felismerés. A mozgása ami ismerős! Magabiztos, erőt sejtető és mégis lágy. Ez a lány szinte egészen biztosan képzett valamilyen pusztakezes harcművészet terén. Ahogy én is. Jó megfigyelő idővel kiszúrja a jeleket, ha hasonszőrűvel fújja össze a passzát szél, meg a kidőlt kávé. Ugyanakkor az elit katonákra vagy éppen az ügynökökre jellemző szögletes, merev mozgásnak nyoma sem volt. Ma már sokan űznek küzdősportokat a gyengébbik nem tagjai közül is és nagy valószínűséggel nem az "egy kávénál az ellenséggel" esete fog következni, ami azért megnyugtató. Lezökkentünk a napernyő alá, majd a pincérnőhöz fordultam:
- A hölgynek egy kávét lesz szíves... hogy is iszod? Nekem pedig egy gyümölcslé lesz, ha van, akkor ananász. Esetleg sütemény, vagy valami más tartalmasabb?
A rendelés után tovább kalandoztak a gondolataim a lány körül, de persze az utcát is megfigyeltem. Utóbbi nyugodtnak tűnt, jellegtelen emberek siettek a dolguk után a verőfényes napsütésben, egyelőre sehol sem láttam semmilyen veszélyforrást. Közben sikerült realizálnom mitől is vonzó annyira a velem szemben ülő ifjú lány. Ez a tekintet több mint jellegzetes, ez az aranybarna szempár, ami a legtöbb embert bizonyára a felolvadt, lassan hömpölygő karamellre emlékeztetni, ellentétben velem, akiben a félig kihűlt hamut idézi meg, amit megérintettek de még nem hamvasztottak el a lobogó lángok, még ott hordozza magában a máglya ígéretét, mi meleget adhat vagy éppen hamuként sodorja messzire mindazt, mit emésztetlen meghagy belőled. Mosolyom nem tűnt el az arcomról, kíváncsi voltam a nőre, érdekesnek tűnt. Kemény vadmacskáról mesélt a dinamikus mozgás és az erő, amivel elviselte a belécsapódó emberi testet, mégis többről mint egy szokványos "ninja Barbie". Érdeklődve csaptam a dzsekim felső zsebére.
- Zavar a bagó? Esetleg te is gyújtasz? - érdeklődtem, majd megrántottam a vállam. - Nálam sajnos szakmai ártalom az ilyen stresszűző.
Megkaptuk az italunkat és ahogy érte nyúltam aggódva konstatáltam, hogy egy pillanatra megfeledkeztem magamról, ha éles szemű megfigyelő, észrevehette a hónaljtokjából másodpercre elővillanó SIG Sauer markolatát. Mindegy, ez itt Amerika, a yenkik amúgy is fegyverrel a kézben jönnek világra.
- Akkor a találkozásra - emeltem meg felé játékosan a gyümölcslevet. - Mesélj, mi jót csinálsz a Nagy Almában? Még tanulsz, vagy már meló?
Csak a szemem sarkából vettem észre egy leparkoló, sötétített üvegű, fekete furgont. Mindegy, ilyen is van éppen elég New Yorkban. Ne legyél paranoiás Mustafa - figyelmeztettem gondolatban magamat.

Lassan két éve már, hogy megszökött a laborból. Elkezdhette volna megszokni, hogy az őt körülvevő tömeg nem minden esetben akarja bántani. Bár megcáfolhatatlan, hogy egyben veszélyforrás is. Mégis mennyi ideig tartana egy-egy ügynöknek előbukkannia egy idős néni háta mögül, aki éppen a bevásárlásából igyekszik haza? Olvadt karamellhez hasonlatos íriszeit körbe vezette a tömegen és nyelve hegyével megnedvesítette ajkait, mialatt beharapta őket. Más talán nyugodtabb lenne.
Ő azonban éjjelenként még mindig felriad, ha a szél nekifújja a fa ágait a harmadik emeleti garzonlakás ablakának. A hideg, sötét hang amivel megcsikordul az üveg kizavarja szeméből az álmot és a másodperc törtrésze alatt feltérdel az ágyon, félig-meddig védekező állást felvéve. Pulzusa a torkában dübörög, mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, ahogyan levegőért kapkod, jobbjában ott a töltött fegyver, amit az üres szoba bejárati ajtajára szegez...
Talán felesleges a rettegés. De eddig nem bizonyult annak... Az érzékeit pedig nem hagyhatta eltompulni. Ránézett a férfi erőteljes, markáns vonásaira és válaszát hallva elmosolyodott.
- Örömmel hallom. Oh... Egy apró kis kávézó úgy két tömbnyire. Mit szólsz? - Kicsit más volt ez a beszélgetés, mint a munkahelyen megszokott bájcsevely vagy részeg vendégek tahó, poénosnak hitt megjegyzései. Volt valami a férfiban, ami azt sugallta, hasonlít hozzá. Nem kerülte el figyelmét a kidolgozott fizikum, vagy a mozgás közben produkált kecses rugalmasság. Fejét menet közben enyhén jobbra-balra ingatta, gondolatai hátra elterelődnek a hirtelen mozdulattól.
- Tulajdonképpen hazafelé mentem, most tettem le a műszakomat. Nem kell semmi hősiesre gondolni, az eléggé messze áll tőlem. Egyszerű pincérnő vagyok az egyik közeli éjjel-nappali étteremben.- Mindenféle lelkesedés nélkül mutatott a háta mögé, keskeny arcáról le lehetett olvasni a tömény irtózatot. Persze, annak idején ennek is örült, miután megszerezte a hamis papírokat munka kellett, hogy ne haljon éhen és eljöhessen a menhelyről. Az első hónapokban a szabadsággal volt egyenlő minden egyes apró mozzanat, azt is élvezte, hogy kedve szerint vehetett forró fürdőt a nap bármely szakában vagy a parkban addig ülhetett egy padon, amíg majdnem elaludt. Arról nem is beszélve, hogy nem kellett – olyan mértékben legalábbis, mint gyermekként – attól rettegnie, hogy bármelyik percben megjelenik egy csoport fehér köpenyes, ráaggatják a műanyag bilincset és egy laborba átszállítva felszabdalják a testét. Ajkai kesernyés mosolyra húzódtak, majd felpillantott a férfi szemeibe, aki meglepően megnyerő hangon beszélt hozzá. Csak nem ő is egy különc a maga módján? Csöndesen lépdelt Thomas mellett, fürtjeibe bele-belekapott a kora tavaszi levegő és ahogyan egyre közelebb értek a terasszal rendelkező kávézóhoz, furcsa nyugalom telepedett a vállaira. Abban biztos volt, hogy ezt a még mindig teljesen ismeretlen férfinak köszönheti. S ha magába kell néznie... Egy nap, ami haloványan különbözik a többi szürke, semmilyen naptól. Még örült is neki.
Miután felsietett a lépcsőn, egy oldalsó asztalt szemelt ki és le is huppant az egyik székbe. Nem sokkal később egy mosolygós pincérlány bukkant fel.

Oh, sweetie. Szerencséd, hogy csak én látom mennyire hamis az a mosoly.

- Egy hosszú kávét kérnék, tejszínnel és rengeteg tejszínhabbal, ha lehet. Mellé pedig...- Kezébe vett egy étlapot és lapozgatni kezdte, majd arcára halovány pír ült ki, mikor ráébredt, túlságosan belemerült. - Khm... Szóval két tükörtojást és avokádós pirítóst kérek. Köszönöm szépen. Te nem eszel semmit sem?- Pillantott a vele szemben ülő férfira. Akinek arcáról valamiért nem akart lehervadni a mosoly. Keevan kecses ívű, vékonyra szedett szemöldökei összébb vonódtak és alsó ajkába harapva fordította fejét az utcán folyóvíz módjára hömpölygő tömeg felé.
- Micsoda? ... Ja, nem, dehogy. Én is dohányzom. Hasonló okok miatt. - Most már nincs senki sem, aki azt merje neki mondani, hogy ne tegye. Nem volt félelmetes krionikus golyó, ami elgyöngítette és magatehetetlen ronccsá változtatta, hogy megbüntethessék kedvük szerint. - Ha nem zavar, akkor én is...- Vékony ujjai villámgyors mozdulattal nyúltak a fehér női táska aljára, ahonnan a Marlboro előkerült és a lány meggyújtotta. Miért ronta el bármi jót is? Még akkor is, ha bűnös élvezetről van szó.
Nyúlt a kávéért amikor a másik az üdítőért... Olvadt mézszín szemeinek átható pillantása pedig felfedezte a pillanatnyi lehetőséget. Látta a fegyvert, egy másodpercre megdermedt és felmérte, mit tud védekezésre használni. Az asztalon heverő villa és kés tökéletes, egy szemgolyót kiszúrni és nyaki ütőeret tönkretenni... De csak nem. Ma csak nem találja meg semmi sem, talán a fickó is csak egy jó fej pasas, aki életében azon kevesek közé tartozik, akik társaságát élvezni tudja néhány óráig.
- Nos... Egyetem. Műszaki kar. Szeretek szerelgetni dolgokat, szóval... Miért ne? Na és veled mi a helyzet? - Pillantott a mély, sötét szemekbe egy korty kávé után. Az autó teljesen elkerülte a figyelmét- háttal ült neki, ha akarja sem láthatta. Röntgenszemet azért nem kapott...

Könnyeden megráztam a fejemet a kérdésére az étkezésre vonatkozóan.
- Nem, én már reggeliztem, az ebédhez meg még korán van - feleltem, - de neked jó étvágyat.
Vidáman néztem a táplálkozó lányt, de közben érthetően nem siklott el afelett sem a figyelmem, miszerint ő is szemmel tartja valamelyest az utcát. Érdekes, de ezerféle magyarázata lehet. Járhat erre gyakran ismerőse, kereshet valamit, vagy csak egyszerűen untatom. Utóbbi remélhetőleg nem igaz, mint ahogy azt is szívből kívántam, ne az erősítés érkezésére várjon. Kényelmesen pöfékeltem agyaraim között tartva a Lucky Strikeot és kortyolgatva az üdítőmet. Szavaira elismerően biccentettem.
- Szép pálya. Na és azon belül? Haladsz a korral és robotika, vagy valami régimódibb, mint az autószerelés ami leköt? - érdeklődtem. A viszontkérdésére gyors választ adtam, ami remélhetőleg helyre teszi a gyanakvását is, ha esetleg korábban kiszúrta a nálam lévő fegyvert. - Kiszolgált katonatiszt vagyok, a városi harc veteránja. Egy biztonsági cég résztulajdonosaként dolgozom jelenleg, épületek tűz- és biztonságtechnikai védelmének kiépítése és tesztelése a munkám, amolyan biztonsági főnök féle, ha így jobban tetszik - legyintettem.
Nagyobbat kortyoltam az ananászléből, a szemem sarkából kiszúrt furgon viszont magára vonzotta a tekintetem. Mi a..? Nyolc nagydarab pasas szállt ki belőle fehér uniformisban, testpáncélban és headsettel a fülén. Jobb kezükben egységesen sokkolót tartottak, a balban valamiféle dobóhálószerűség lógott, tiszta, poliészter műanyagból, így ránézésre. Hát, hogy ezek nem közrendőrök, akiknek az a bajuk, hogy tilosban parkolunk esetleg, az egyszer biztos és sajnos akkora szerencsém biztos nincs, hogy ne minket keressenek. Pontosabban gondolom engem. Mint az állatbefogók ezzel a felszereléssel, tehát esélyesen élve akarják a célpontjukat. A rothadt kurva életbe... Izmaim megfeszültek, miközben már csak az utolsó halvány remény tartott a helyemen, talán mégse én vagyok a célpont, de nagyon a mi asztalunkat nézegette a néger fickó, aki az osztagparancsnoknak tűnt. Laza félkört alkotva indultak felénk a lány háta mögül. A szemem figyelmeztetően szűkült össze, már nem figyeltem Keevan szavaira. Minden idegszálam azt sikította: BAJ VAN!

Az étel, amit lassan rágott meg és nyelt nem volt megismételhetetlen és különleges. Mégis, annyira ízlett neki, hogy az élvezettől kis híján felnyögött- annyira különbözött a laborban kapott ízetlen, szürke péptől, amihez hozzászokott, hogy nehezen tudta volna szavakba önteni. Minden mozzanat, amit más emberek talán észre sem vettek volna, számára egy-egy fantasztikus pillanat volt. Olyan, amit alaposan megfigyel és elraktározik elméje hátsó zugaiban, hogy ha szükség lesz rá előhívja és újraélje. Az utolsó falat avokádós pirítós után öntött magának egy pohár vizet az asztal közepére kihelyezett kancsóból és egy hajtásra megitta mindet.
Annak ellenére, hogy minden percet igyekezett kihasználni, amit szabadon eltölthetett, az étkezésre alig maradt ideje- van, hogy el is felejtkezett arról, hogy ideje lenne valami ennivalót magához vennie. Hosszú tincsei a mozgolódástól kéretlenül hullottak arca elé, és egy fújással távolította el őket szemei elől, mialatt saját cigarettája után nyúlt, majd azt meggyújtva jól esőn, hosszan szívta be, majd ki a szürkés méregfelhőt.
- Az autószerelés inkább… hobbinak maradt meg. Amikor elég a finomkodásból és valami két kézi, nehéz munkára vágyom.- Fejét hátrahajtotta és vetett egy hosszú pillantást a felettük elterülő sátor aljának mintázatára. A fáradtság gyorsan áradt szét benne, amin csak dobott a kiadós reggeli… Ami talán még az előző esti vacsorája volt, ha pontos akart lenni. Nem fizikailag érezte fáradtnak magát- néhány tányér cipelése nem nevezhető megterhelő munkának, főként egy olyan nő részéről, akit születése óta gyilkolásra neveltek. Sokkal inkább kiégettnek és fásultnak érezte magát, amin valamelyest változtatott az ismeretlen férfi társasága. - A robotika izgalmasabb szerintem.- Nem fűzött hozzá többet. Nem volt az a szószátyár típus, jobban élvezte, ha egy társaságban ülhet, hallgathatja és figyelheti a többieket. Egy-egy kósza pillantás vagy félrecsúszott hanglejtés elárulja az embert. Ő maga többnyire keveset beszélt, ez alól kivételt talán jelenlegi társasága jelentett.
- Ah, így már értem.- Szája sarkára kiült egy félmosoly és lassan pillantott föl a férfi kabátjának azon részéről, ami alatt a fegyver lapult. Ő maga valamiért nem érzett fenyegetettséget, sokkal inkább enyhe izgatottságot és visszafogott sóvárgást. Olyan jó lenne, ha egy kicsit kiengedhetné a gőzt és lövöldözhetne egyet. [color=indigo]- Hol szolgáltál?[color]- Pillantott vissza a férfi szemeibe, aki azonban nem igazán figyelt rá. Tekintete mereven a háta mögé irányult és rezzenéstelen arccal bámult valamit. Összébb vonta szemöldökeit és fején árnyalatnyit mozdítva feltérképezte a helyzetet…
Ereiben a vér abban a pillanatban vált morajló jéggé, amint mézszín szemei találkoztak a néger férfi íriszeinek kereszttüzével. Túlságosan jól ismerte a tagbaszakadt bérencet, torka összeszűkült és a műanyagot látva legszívesebben felnyüszített volna. Körbepillantott a szokásosnál is zsúfoltabb utcán, a körülöttük elhelyezkedő asztalokon és fújt egyet.
- Nos, Thomas… Elnézést.- A lány teste felemelkedett, ahogyan felállt az asztaltól és egy mosollyal kísért gyors mozdulattal a férfi kabátja alá nyúlt a fegyverért, amit kibiztosítva a csoport férfi felé tartott. - Nem fogok visszamenni. Ha vérfürdőt akartok, állok elébe.- Az emberek a fegyvert látva szépen, gyorsan, kisebb pánikban menekültek el a teraszról és Keevan örült ennek. Legalább nem kell azon aggódnia, hogy megsebesít-e egy ártatlant. Baljával az egyik széket felkapva a felé közeledők felé irányította, csinos röppályát leírva.

Alig-alig figyeltem Keevan szavaira, de azért a tudatom egy homályos régiójába eljutott a kérdése, így ösztönszerűen és ami azt illeti őszintén is válaszoltam a feltett kérdésre.
- A Közel Keleten, főleg Líbiában - mormoltam, de a szemeim ekkor már a közeledő kis rajt pásztázták.
A nyolcas fogat számomra minimum érdekes taktikát követve nyílt szét, hatan mozdultak rá Keevanre, kettő tört határozottan felém. Ez így azért némileg furcsa. Oké, hogy nem vagyok egy nagyon fenyegető jelenség a magam alig százhatvan centijével, de azért mégis... könyörgöm, a kislányra megy a háromnegyedük. Taktikai atombombát dugdos a csöcsei között vagy mi az ördög? Mindenesetre az elszántságuk nyilvánvaló volt. A vöröske is kiszúrta gyanakvó tekintetemet, lekövette az eseményeket, majd egészen meglepő fordulattal egyszerűen finoman elvette a zakóm mögül a válltokból a SIG Sauert, majd a benga nagy niggerre fogta. Meglepetten feleltem fojtottan a nőnek.
- Szolgáld ki magad... - dünnyögtem. - Remélem tudod is kezelni. Némileg balra ránt...
Két fogdmeg elém állt, a hatosfogat Keevan asztalát vette körül, a vendégsereg meg a szélrózsa összes irányába szétspriccelt, amit mondjuk még megértek, főleg amikor a parancsnok lazán félrecsapta a felé repülő műanyagszéket és noha becsületére legyen mondva arcizma se rándult meg, de a vaskos páncélzat ellenére a szemében kigyúltak a fájdalom rózsái. Ajha, a csajszi jó erőben lehet. A néger megrázta a fejét.
- Maguk most velem jönnek, amíg tisztázzuk ki is az új haverja - dörmögte, mire magamban majdnem elröhögtem magam, tekintve ha tisztázzák a személyazonosságomat, akkor sorsot húznak, hogy a CIA-nek, a S.H.I.E.L.D.-nek vagy a Sátánnak adjanak-e ki, ezt meg inkább kihagynám. - Na most csinálhatjuk ezt szépen vagy...
Itt fojtotta bele a szót az egyik fogdmeg torkából kiálló kukrikésem nyelének rezgése, a férfi a saját vérétől fuldokolva markolászta a levegőt, kínosan lassan térdre rogyott, aztán oldalra dőlt, megüvegesedő szeme értetlenül meredt ránk. Én hirtelen ennyit tehettem a lányért. Nem kell meglepődni, világ életemben, amíg nem nyugdíjaztam magam a Hezbollahból, mindig is csapatban dolgoztam, azonnal idomultam a helyzethez. A nő itt és most a társam, védem a hátát és lehetőség szerint megvédem mindentől, amitől tudom, utána is ráérek rákérdezni, mi a nyavalya is történt itt. A parancsnokra néztem.
- Szerintem ugorjunk a "vagy durvábban" részhez, mert erős a gyanúm, egyikünk sem akar magával menni - morogtam.
A (most már csak) hét fickó támadásba lendült, én meg felrúgtam az asztalt eléjük, hogy kénytelenek legyenek kerülgetni. A tartalékkésemet a nő felé nyújtottam markolattal előre a pillanatnyi szünetet kihasználva és odaszóltam neki:
- A dobóháló valami szar műanyag, ezzel többre mész, mint a stukkerrel ellene...
Aztán ha elvette, ha nem, én a kommandósok tipikus alapállásába helyezkedve vártam a két sokkolós fickó rohamát. Fél szemmel azért igyekeztem követni Keevan küzdelmét is, hogy ha kell közbe tudjak avatkozni az oldalán, ha lerendezem esetleg ezt a két figurát, persze akkor még nem tudhattam, mire is képes ez a törékenynek tűnő, csinos "kislány"...

Nem volt oka sem kételkedni, sem bízni a vele szemben ülő férfiban, azt azonban el kellett ismernie, hogy szépen kivágta magát. Mozgáskultúrája is igazolni látszik szavait, a lány nem túl feltűnően, de azért észrevehetően figyelte a másik mozdulatait.
- Nem lehetett túl könnyű. - S tessék, talán jobb lett volna, ha meg sem szólal, és nem elsüt egy ilyen általános, semmitmondó közhelyet. Megnedvesítette ajkait és megmasszírozta halántékát, ujjbegyei erőteljes, körkörös mozdulatokkal próbálták oldani a bemerevedett izmokból a görcsöt, vajmi kevés sikerrel. Egyetlen egy pozitívuma volt a labornak korai éveiben: a megfeszített tempójú, kemény edzések. Az ő igényeihez megfelelő lehetőségeket ritkán talál… és még ritkábban tudja megvalósítani ötleteit.
Amikor pedig az ember lánya leül kellemesen elkávézni egy reggeli fölött és csupán egyetlen, rövid pillanatra felejti el, hogy ő egy laborból megszökött szuperkatona, akinek személyi szabadságjogait bizonyos vállalatok semmibe veszik… Máris felbukkan egy teherautónyi fogdmeg, hogy visszacipeljék a hőn gyűlölt, rabságát szimbolizáló ketrec falai közé.
Nos, nem.
Gyors és precíz mozdulattal szerezte meg a kinézett fegyvert magának és arcán fájdalmasan rándultak meg az izmok, amikor ujjai a műanyag szék köré kulcsolódtak. De hát a szükség törvényt bont. Rápillantott a vöröses, égett felületű bőrre és összébb vonta szemöldökeit.
- Nem kell aggódnod, nem fogom lelőni a saját lábfejemet vele.- Fűzte hozzá Thomas szavait hallva. Míg pedig azon tűnődött, ennyire gyámoltalannak tűnne idegenek szemében? Valóban, nem kelthet túl nagy feltűnést magasságával vagy súlyával… Esetleg természetellenesen ragyogó szembogarai, vagy árnyalt vörös haja, tetoválásai ragadhatták meg a figyelmet. De, egyikből sem indulhat ki olyan következetés, hogy tulajdonosuk képes lenne egy golyóstollal életeket kioltani. Mély levegőt vett és elhajolt az első ütés elől, ami jobb járomcsontját célozta meg. Megragadta a férfi karját, kicsavarta és amint hallotta a recsegő, ropogó hangot tovább nyomta a szövetet egy kicsit. Fülébe kéretlenül hasított bele az üvöltő hang, a lány talpát a férfi hátára helyezve rúgta meg- a test meglepő gyorsasággal haladt a szemközti fel felé és a páncélzat ellenére úgy tűnt, az ismeretlen koponyája gyengébbnek bizonyult a fal és a lány ereje ellen.
- Shall we…?- Pupillái egészen aprót rezzentek meg figyelve a műanyag háló közeledését. Elvette a felé nyújtott kést és rákulcsolta ujjait, míg a fegyvert baljába véve a barna bőrű férfi feje felé tartva tüzet nyitott. Az első golyó elől még elhúzta időben a fejét, a második azonban talált. A faasztal felé iramodva lábával kitörte az egyik támasztékot és a lábat kitörve belenyomta az egyik férfi nyakába.