Mindig van egy ősi templom, mindig van egy férfi és egy hercegnő. (Crystalia és Hyperion, trópusi esőerdő, Borneó)

Edward Ashford "Hyperion" letörölte a homlokán a verítéket. Felnézett a hegyre, ami meredeken magasodott az esőerdő fölé. A tróusi dzsungel így éjjel sötétzöld és fekete kollázsa volt, hajlongott a dél-kínai tengeri meleg szélben a fák hosszú, sötétzöld leveleinek vadonja és csendesen mosta a halovány homokot a tengerparton a langymeleg, mély kék hullámok sora.
Kora tavasz volt, ám máris fülledt meleg volt a borneói dzsungelben, amibe épp csak enyhülést hozott az esti szél a tenger felől.
A férfi visszafordult a part felé. Három társa táskáikat rendezte, felszerelésüket ellenőrizte. Evelyn, az Inhuman brit hercegnő, aki soha nem tudott Angliában egy helyben megülni, Eleonor, a harcias és nagyszájú mutáns és Lisa Stein, a mindig elegáns és mindig veszélyes Inhuman, aki ragaszkodott, hozzá, hogy ilyen veszélyes kalandból ne hagyják ki őt se.

És előttük, a borneói őserdő egyik utolsó szelete, a Smaragd-hegy meredek lejtőivel és annak mélyén a romok, amiket felfedezni érkeztek.
Edward alig hitt a bizonyítékoknak, de a bizonyítékok mindent kizáróak voltak. Igen. Egy palota. Egy elrejtett, high-tech eszközökkel felszerelt, ősi, bronzkornál régebbi komplexum. A titánok egyik létesítménye a bolygón, kutatólaborok, fegyvertárak, archívumok. Évezredeken át felfedezetlen és háborítatlan, letűnt kort idéző, félreeső bázis. Legalábbis az archív adatok szerint, amiket csak ő tudott kiolvasni - Nem rossz dolog jóban lenni egy brit hercegnővel és hozzáférni a British Musem válogatott, titkos anyagaihoz.
És a komplexum mélyén az egyik objektíva, amiért érkeztek. A kövek. Terragen kövek.
A részletek már elvesztek, de ősi háború során kerültek a titánokhoz. Ey háborúban, amiben még Inhumanek harcoltak a kree katonáiként. És amiben a titánok képesek voltak egy kree inváziót elhárítani. Amikor még virágzott az első földi szuperfejlett civilizáció, amikor még nyoma sem volt az Olümposznak, Asgardnak, sem Zeusz, se Odin, se Ízisz nem léptek még a terrai eseményekbe. A kövek pedig minden jel szerint itt pihentek, további hadi zsákmánnyal együtt. Meg kellett találják őket. Miután Crystalia-ék elvitték a legutóbbi zsákmányukat Montanában, Evelyn laborja minta nélkül maradt. És nem is juthatott hozzá bárki ilyen földönkívüli ereklyékhez.
Edward intett a társainak, megigazította hátizsákját, alatta átvetett kardját és elindult a dzsungel felé.

Edward megvárta, amíg a három nő utoléri. Még csak percekkel ez előtt szálltak ki a felfújható motorcsónakból, de máris patakokban folyt halántékáról a veríték, ami rövidesen hónalja alatt, méretes hátizsákja által fedett hátán sötét foltként terjedt szét. A dzsungel határán állt, ott, ahol a sápadt holdvilág fehérré változtatta a selymes, tengerparti homokot, és ahol a sötét, méregzöld levelek kezdődtek. Halk ciripelés hallatszott és susogás az indák között, éjjeli madarak hangjai a párás, zöld növénytakarótól lefojtott esőerdő felől. Éjjeli életét élte a trópusi vadon.

Lisa és Eleonor ért oda elsőként, könnyű lépteiket elnyelte a homok. A fekete hajú Inhuman könnyed hátizsákot viselt, és a fülesztő meleg ellenére is kicipzározott bőrkabát fedte sápadt bőrét, de a tigris-alakváltó, vörös hajú mutáns pontosan annyira izzadt és lihegett, mint Edward. Evelyn pillanatokkal később ért oda, nagy erejű reflektorát babrálva a kezében.
- Figyeljetek minden lépésre - mondta Hyperion összeráncolt szemöldökkel, majd keze megindult a válla felett átvetett kard markolata felé. - A dzsungel nappal is veszélyes, de éjjel bárhol bajba lehet keveredni a fák között.
- Mindenképp - válaszolta könnyedén, alt hangján Lisa.
- Igen igen hatalmas vadonjáró vagy, na mehetünk? - kérdezte türelmetlenül Eleonor. Evelyn csak bólintott és a társaság bevágott az esőerdő fái közé.

Talán egy órán keresztül csak lépéseik, az aljnövényzet szakadozása hallatszott és Hyperion pengéjének hosszan csilingelő hangja, ahogy az indákat vágta vele maga előtt. Majd, már közelebb érve a meredek hegy felé, a lassan emelkedő talajon felfelé haladva, Edward megállt a fák között. Gondolkodott, hogy melyik irányba vezesse tovább csapatukat, de egy kéz érkezett a vállára.
- Ed - hallatszott Eleonor feszült hangja és ő máris megperdült, kivont karddal.
Nem kellett sokat keresse, mi a lányt feszültté tévő veszély forrása.
Evelyn reflektorának élesen vágó fényében négy alak rajzolódott ki egy kicsit lejjebb, a fák között. Feléjük néztek.
Egy magas, számára ismeretlen férfi. Egy szép, érett arcvonású, szépen metszett arcú, vörös hajú nő. A magas, tagbaszakadt testőr...
És persze, az, akire a legkevésbé számított, és aki a legkevésbé lepte meg.
- Crystalia - mondta mély, fémes hangján Hyperion, köszönés gyanánt. - Természetesen Őhercegkisasszonysága az, akibe ilyenkor belefut az ember.

Az inhuanek csoportja nem volt elragadtatva. Gyanakodva és feszülten mérték végig őket, ahogyan Edward társai is ugyanolyan, visszafogott idegességgel figyelték a másik csoportot.
Evelyn előre lépett, Hyperion mellé. Lisa karba font kézzel állt meg kettejük között. Eleonor aggodalmasan felnézett Edwardra, majd le Crystalia-ra és kísérőire. Majd újra Edwardra. Úgy festett, mint egy ragadozó, aki a falkavezér jelére vár. Támadunk, vagy visszafordulunk?

A többé-kevésbé jellemzésre Edward fanyarul elmosolyodott és nagyon halványan bólintott.
Egen. Egyszer lefeküdtünk és azóta lépten-nyomon belém ütközik, de mindenhol. Körülbelül leírja a helyzetet. A bemutatásra Evelyn udvarisan biccentett a fejével, Eleonor is csak bólintott, Lisa nem reagált, csak várta a folytatást.
A királyi pár bemutatására Edward végigmérte a két uralkodót, tetőtől talpig. Sötét, ébenfekete szemeit árnyékok fedték, bőre egészen halvány volt a spáadt holdfénytől és még mindig patakokban foylt rajta a gyöngyöző izzadság a dzsungel párás levegőjétől.
- Kicsit messze vagyunk Attilantól. A Földön vagyunk egészen pontosan. - válaszolta nyugodt, sötét hangon.
Crystalia kérdésére nem válaszolt. Evelyn szólásra nyitotta a száját, de akirálynő ekkor szólalt meg.
Edward szemében keménykedő, parancsoláshoz szokott, pöffeszkedő volt a nő hangja, bár lehet, hogy pontosan ugyanolyan nyugodt és érzelemmentes volt, mint elvárható is lett volna a pozíciójától.
Nem tudta megmondani. A vérébe csepegő adrenalintól lassan, lépésről lépésre, fokról fokra ereszkedett le az agyába a feketés-karmazsin köd. A pulzusa úgy kezdett el felugrani, mint egy ipari kohó dübörgése, és Eleonor tettetetten meglepett csacsogása el sem jutott a füléig.
- Köveket? Nahát. Ti nem a dzsungel élővilágát jöttetek megcsodálni, mint mi? - a saját társaira pillantott, mintha meg lenne döbbenve. - Kövek? Hah, jó vicc, milyen kövek? Ti tudtok bármilyen...
- A kövek itt maradnak, és ez a végleges. - vágott közbe hideg, acélkemény haraggal Hyperion. Karjait leengedte, vibránium pengéjén futkározott az ezüst holdfény, ahogy előrébb lépett.

Crystalia megpróbálta csitítani a királynőt, de Hyperion valahol, agya lezárt, józan hátsó részében már tudta, itt ütközőpályán vannak. Agya nagyobb részét a düh töltötte be.
Újra megszólalt.
- Ahogy mondtam. Messze vagytok Attilantól. És a kövek nem hozzátok tartoznak. A köveket a kree alkotta, embereket fegyverekké változtatni. Vagy elfelejtettétek, inhumanek, mire lettetek megalkotva?
Hangja emelkedni kezdett.
- Teljesen mindegy. A terragen kövek az én népem palotájában nyugszanak. Háborús zsákmányok, egy háborúé, amiben mi védtük meg a Földet. Tőletek. És apám főparancsnoki pozícióját tekintve...
Még egy lépéssel előrébb lépett és felemelte a kardját. Nem foglalkozott a lány testőrének kérdésével. Egyenesen a királynőhöz és a királyhoz beszélt.
- A nevem Hyperion. Nem adok nektek engedélyt a palotámba lépni. És nem adom át a köveket. Ez a végszó.

A vörös hajú nő dühös és ironikus megjegyzésére a férfi nem válaszolt. Ahogyan az egyre mérgesebben rajta csüngő többi pillantásra sem. Egyedül Crystalia-ra nézett és nem tudta nem kiérezni a haragot, a keserűséget és sértettséget a nő hangjából. Volt benne valami dac, valami tartás, ami több volt, mint a döjf, a felháborodott indulat, amit látni vélt az Inhuman királyi család többi tagján. Volt benne valami, ami tényleg kiemelte a többiek közül és a férfi azt vette észre, hogy a gondolatokat próbálja kifürkészni a hercegnő nagy, kifejező szemeiből.
- Crystalia - szólalt meg végül. A hangja egy fokkal ... Halkabb volt, és erre Eleonor meglepetten kapta oldalra a fejét. Hyperion vele sem foglalkozott.
- Azok vagyunk, akik vagyunk. Te nem választottad, hogy az legyél, aki, és én sem, hogy azzá váljak, akivé váltam. De most... Most nem a lázadó beszél veled. Hanem Prométeusz parancsnok fia. És még egyszer kérlek, álljatok meg. A mögöttünk lévő palota küszöbétől már az én népem felségterülete következik. Nem mondom, hogy ne járhatnátok a Földön úgy, mint én. De a palotánkba nem engedhetem meg a belépést. Rajtam kívül... Csakis embereknek. Ezért kérlek, ...
Edward meglepetten nyugodt, de magabiztos hangja józanul szólt, és ki tudja, talán még célt is ért volna vele. De erre már nem adódott lehetőség.

A dzsungelben talán mozgás támadt, talán csak egy meleg, trópusi szellőtől mozdultak meg a levelek. De ennyi elég volt a túlfeszült idegeknek.
Evelyn tenyereiből a viharcellák süvítő-dübörgő hangon szabadultak el, két tornádó erejével tépve fát, növényt, földet, bármit az útjukban, párban a királyi család felé.
Lisa abban a pillanatban reagált kérdés nélkül, felemelt karjai felől Hyperion úgy érezte a feszültséget, hogy nyakszirtjén felágaskodott a szőr. A kéklő-fehér villámok fülsiketítő erővel keltek át a tágas téren, de nem a többi Inhuman felé, hanem a körülöttük lévő fákba csapódva, zengő-dübörgő hangon tágítva maguk körül a levegőt, fehér-kék derengő fénybe borítva az arcokat.
Ő pedig lépett volna karddal előre, de már egy mancs állta az útját, kipréselve tüdejéből a levegőt. Küzdött volna, oldalra pillantott - Eleonor emberi karja döbbenetes módon futott át könyéktől lefelé szőrös, narancs-fekete karba, szemeinek zöldje pillanatról pillanatra vált sárga-borostyán színűbe...
Majd a hirtelen embertelen erejű lány mindhármukat magával ragadva, ruhája reccsenése közepette ugrott, robosztusan karcsúvá váló teste eltolta őket és Evelyn a tigris nyakába kapaszkodott.

Lisa megfordult és a két karjából kicsapó villámok hátrafele lángba borították az erdőt, a lányt ívben repítve a levegőbe, el, a hegy felé...

Strength
Hyperion ereje pedig bíbor folyamként ivódott az izmaiba, csontjaiba. A férfi ellökte magát és teljes erőfeszítéssel kezdett sprintelni társai után, a templom felé.

Mire Edward a smaragd lombú fák közül lihegve a hegy meredek flához ért, három társa már neki háttal, tanakodva állt az ősi palota bejáratánál. Hatalmas, monstrum bazaltorgonák közé vágott, idő és az évszakok ezrei által koptatott, kerek, sötét oszlopok fogták körbe azt a roppant beugrót, aminek sötét árkádja alatt csak a holdfény sápadt sugarai sejttették a sima kőfal göröngyeit, a szobrok emberi alakjait, amik dagadó izmokkal, a bazaltkövek évezredes, csendes nyugalmával meredtek előre, a dzsungel felé.

A lándzsás-pajzso férfiak és nők ünnepélyes, roppant szobrai között pedigegy karcsú, hosszú, hegyes fülű kutya szobra ült a két emeletnyi magas, téglalap alakú kapuk előtt.

Szemei pedig világoszölden izzottak, úgy meredve a három nőre, mint valami élő őrszem.
- Valami... Különleges adottság? High-tech technika? - kérdezte Edward, Evelyn és Eleonor közé lépve.
- Abban a pillanatban kezdett el világítani, ahogy ideértem - mondta nyugodt, alt hangján Lisa, flé kezét elegánsan; testhez álló, finom bőrdzsekije alatt csípőjére támasztva. Hyperion nem nézett rájuk, csak előre lépett.
- Akkor lássuk, hogy...

- A nevem Epheos. - szólalt meg a szobor. Hangja természetellenes volt, mint egy mechanikusan váltogató, kőből vájt kürt süvítése. A három nő egyszerre lépett hátrébb, de Hyperion csak megállt a szobor előtt.
Valamiért... Valamiért úgy érzem, hogy...
- Engedj át engem és a társaim. - szólalt meg nyugodt, érces hangján a férfi. A kőszobor feje lassan mozdult - A bazalt merevségét meghazudtolva - és hosszan nézte őt, majd végül megszólalt.
- Ki vagy, ember, aki Inhumanekkel együtt lépnéd át e palota kapuit?
- Prométeusz parancsnok fia. - válaszolta nyugodtan a férfi és mereven, rezzenéstelenül nézte a szobrot.
Epheosz, az őrszem pedig most még hosszabban meredt rá. Vibrált az izzás zölden égő szemeiben, mintha valami bnonyolult technológia szkennelné az érkezőt. Végül megszólalt. Szenvtelen hangjában mintha némi szín és öröm csendült volna fel.
- Hyperion.
Edward bólintott. A többiek hol rá, hol a kutyára néztek.
A kutya szinte... Elmosolyodott.
- Édesapád parancsai még életben vannak. Titáni és emberi érkezőkön kívül mást nem áll módomban átengedni.
- Azt mondta, hogy... - szólalt meg hitetlenkedve Eleonor, de Edward oda sem nézve közbevágott.
- Mikor hozta ezt a parancsot az apám?
- 321. év 9. hónap 12. napján, 30. napszak 22. perckor.
- Mi a mostani dátum? - kérdezte Hyperion.
- 3021. év, 3. hónap, 10. nap, 32. napszak, 55. perc.
Edward összevonta a szemöldökét. Hátranézett a társaira.
- Akkor... A parancsra kitételt teszek erre a három látogatóra. A szövetségeseink. De mögöttünk érkezik egy kisebb csapat Inhuman, az attilani királyi család. Nekik nem engedélyezett a belépés.

Epheos bólintott.
- Ahogy kívánod... Főparancsnok.
Főparancsnok, zengett Hyperion fejében a szó, ahogy a robosztus, hihetetlenül nehéz, két emelet magas és több méter széles kapuszárnyak hangtalanul mozogni kezdtek, hogy félrecsúszva résnyi, majd táguló nyílást hagyjanak maguk között. Hyperion ellépett a kutya mellett és társaival a nyomában átlépett a kapun, ami ugyanolyan hangtalanul becsukódott mögöttük.

Ahogy Evelyn felkapcsolta a nagy erejű zseblámpát és Lisa két kezében villámok futottakkörbe, szikrázó-vibráló fényeket szórva maguk körül, mind a három nő szája elkerekedett egyszerre.

A hihetetlen méretű csarnok több száz méter hosszúságban terjeszkedett tovább, és hat emelet magas terében szobrok sora futott végig a távolban pislákoló-derengő fények felé.

A riadók élesen vijjogva szólaltak meg. Edward megfordult a lépcsőn. A kíváncsiság hajtotta előre és a folyosó a csarnok alatti szinten millió érdekességgel várta. Üvegfalak, kijelzők, ajtók hiperfejlett laborok, raktárak, irodák, termek felé...
Nem hagyhatom, hogy eddig eljussanak, futott végig a fején a gondolat. Egy csapatnyi felbőszült Inhuman, vérgőzös küldetésvágyxtól hajtva, hogy megszerezzék, amit magukénak vélnek tudni, nem lesz figyelemmel a palota intrikált berendezésére. Különösen az a vörös hajú nő, aki jóval ingerlékenyebbnek és agresszívebbnek tűnt Crystaliánál is...
Edward a dzsungelben azt hitte egy pillanatig, hogy meg tudja győzni a lányt. Valamiért, valami furcsa oknál fogva, a kardját lejjebb engedte. Nem akart puszta erőszakkal megoldani egy problémát, nem akart lázadóként ellenállni annak az egy darab hercegnőnek, és nem tudta megmagyarázni, miért. Hogy miért szavakkal és józan ésszel akarta a lányt elérni.

De az a pillanat elmúlt, és a visszatérés pontján túl voltak.
Inhumanek hatoltak be a palotába, és ő titán volt.
Főparancsnok, futott végig a tudatán, ahogy sarkon fordulva futott felfelé, kettesével szedve a lépcsőket.
- Most micsinálunk? - kérdezte Eleonor összezavarodva.
- Harcolunk. - felelte nyugodt, alt hangján Lisa, szemrebbenés nélkül.
- Ez sosem fog megállni, ugye? - kérdezte meglepő módon inkább érdeklődve Evelyn, mint ijedten. Lisa csak ránézett a válla felett, ahogy Edward nyomában próbálta tartani a lépést.
- Hidd el, nem te vagy az egyetlen hercegnő, aki mellett más hercegnők ellen harcolok. Sosem állnak meg. Egész véletlenül nem tudsz tüzet fújni, ugye?
- Tessék? - kérdezte értetlenül Evelyn.
- Mindegy, csak gyertek. - legyintett Lisa és mire felértek a lépcsőn, Edward már hatalmas lépésekben haladt az inhumanek felé.

- Állj! - kiáltotta Evelyn, megpróbálva úrrá lenni a helyzeten, mielőtt a két, egymás felé tartó csoport között kirobban az agresszió. - Álljatok meg, amit kerestek, nem a ti tulajdonotok, azt a kree hozta létre és a titánok szerezték meg, semmilyen jogalapotok nincsen...
- Hagyd, Evelyn, pont leszarják. Nem hallottad őket? Szerintük minden, aminek Inhumanekhez van köze, az övék és nem érdeklik, min kell keresztülgázolniuk érte. Fanatikusok. - mondta vészjóslóan Lisa. Eleonor torkából felszakadt a morgás és máris négy mancson, roppant árnyékként követte őket.

Edward keze pedig a kardért nyúlt és a vibránium penge hosszan hangzó csengése betöltötte a termet, ahogy az ezüst-fehér színű kard a magas ablakok szórt fényét és a riadólámpák vörös izzását tükrözve ívben repült.
Menet közben csípőmagasságba emelte a kardot, és döngő hangon megszólalt.
- Utolsó esély. A nevem Hyperion főparancsnok és felszólítalak az azonnali távozásra titeket. - mondta a férfi és hosszú léptekkel haladt tovább az érkezők felé.

Edward állta a pillantásokat. A nők észrevehetően körben kezdtek el helyezkedni körülötte, oldalazva, izmaik, idegeik egyre jobban megfeszültek. Hallotta félhátúlról Evelyn kinyitott tenyereiben a viharcellák surrogását és Eleonor medve-méretű tigris alakja ugrani kész agresszióval minden acélerősségű izmában, morogva lépett puhán a jobbja felé. Lisa felől semmit nem hallott.
És ez még inkább fenyegető jel volt, mint a többieké.

Az Inhuman királyi család pedig teljes pompával állta a védők meredő tekintetét. A vörös hajú, Hyperionnak végtelen arrogánsnak tűnő nő hangja magabiztosan zengett fel a falak között. A férfi hagyta, hogy a két nő vitatkozni kezdjen - Érdeklődően fordult arca lassan Crystalia felé. Nehéz volt a pillantását kiolvasni. Erőszak, kő-merev elhatározás, önuralom visszafogta düh sugárzott ki a vonásaiból, de sötét szemei valami teljesen mást mondtak.
Hosszan nézett Crystalia szemébe. Talán, amit üzent Hyperion éjfekete pillantása, az elismerés volt. És egy egészen apró bólintást engedett meg a lány felé, mielőtt visszafordította tekintetét az agresszívebb nőre.

- De igen, hercegsége, engedelmességgel tartozol. Egészen addig, amíg az én házamban állsz.
A hangja szóról szóra nyomatékosította az üzenetet.
- Hadd tegyem egyszerűbbé a dolgot - szólalt most meg Evelyn hangja. Hyperion mellett egészen engedékenynek tűnt - A fenyegetés ellenére is.
- Az Egyesült Királyság nem szereti, ha a hercegnőit fenyegetik. Az MI5 és az MI6 mindig tudja, hogy hol vagyok. Egy rossz lépés és az egész ászak-atlanti titkosszolgálati mechanizmus célpont-listájának tetejére tudod feltornászni magatokat. - Evelyn oldalra döntötte a fejét.
- Mi, szerinted te vagy itt az egyetlen hercegnő, aki fenyegetéseket tud hajigálni?
- Abban pedig biztos lehetsz, hogy az Inhuman és mutáns társadalom is hallani fog róla, szépségem - szólalt most végül meg Lisa alt hangja Edward háta mögött.

Hyperion egyet előre lépett. A kardját lejjebb engedte. Továbbra is keményen beszélt, de egy fokkal kevésbé agresszíven.
- Érdekes, hogy a húgodat hívod szentimentálisnak, amikor te vagy itt az egyetlen hisztis óvodás, aki mindent felborítana, hogy keresztülvigye az akaratát. Szóval nem tekintelek magammal egyenlő tárgyaló partnernek.
A nő háta mögé nézett.
- Morcos Királyt és Mrs. Morcost sem ott. Felségek, kollegiálisan kérem, lépjenek hátrébb.

És ekkor újra a lány felé fordult. Lassan vette a levegőt és hosszan fújta ki. Végül nem hercegségeként szólította meg a lányt, mint eddig mindig. A történtek fényében elkezdett másként nézni rá.
Felnőttként, az egész Inhuman társaságból egyedül.

- Crystalia. - mondta végül. - Van mód lebeszélni a családodat, hogy teljes frontális háborút indítsanak?

Talán évezredek óta ők voltak az elsők, akik a terem falai között jártak. A vállait körbeölelő nehézkes levegő lassan fodrozódva telt meg feszültséggel, amire ösztönösen reagálva húzta ki magát. Motoszkált valami kesernyés és cseppfolyós, szarkasztikus kavalkád mellkasa tájékán, ahogyan hallgatta a többiek hatalmának fitogtatását. Csöndesen figyelte a férfit, aki szinte az arcukba üvöltötte a helyzetben tanúsító fölényét, majd zöld íriszeit nővérére emelte, akinek szoborszerű arca rezzenéstelenül tűrte a fenyegetéseket. Ez nem is volt olyannyira meglepő- ő maga is képes volt felvenni az álarcot, ami születése óta nem egyszer mentette meg az életét. A brit hercegkisasszony szavait hallva azonban nem tudott csöndben maradni.
- ’Scuse me.- Hangja a téli reggeleken, ablakpárkányról lehulló és széttörő jégcsapok csengését idézte. Mielőtt elmondhatta volna mondandóját, Medusalith már szavába vágva belekezdett.
- Úgy véled, komolyan kellene vennünk a fenyegetésedet? Fel kell világosítsalak, nem csupán neked van hadsereged. A helyzet tisztázása végett, nem kellene megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy elsöpörjük őket a felszínről. Azonban nekem van annyi józan eszem, hogy nem bocsátkozom olyan fenyegetésekbe, amik miatt később még fájhat a fejem. Nem hiszem, hogy egy világokat átívelő háborút szeretnél kirobbantani azok miatt a kövek miatt, amik az inhuman társadalomhoz tartoznak. - A jelenetben egészen abszurdan hatott, ahogyan nyújtózott egyet.
Crystalia halkan felsóhajtott és a Hyperionból áradó gúnyos szavakra reagálva alig láthatóan bólintott egyet.
- Addig jobban is jársz, amíg Blackagar meg nem szólal. Egyetlen suttogása elég lenne ahhoz, hogy elmozdítson egy kontinenst, vagy a fejünkre omlassza az épületet.- Előbbiekkel ellentétben hangja távoli volt, karjait keresztbe fonva nézett háta mögé. Hosszú csend töltötte be a termet, mialatt mérlegelte a helyzetet.
- Nos, talán van. Elvégre még minden Inhuman királynője sem lehet annyira szűk látókörű, hogy néhány terrigen rúdért világokat átszövő háborút robbantson ki. Evelyn, Hyperion…a legközelebbi találkozásig. - Biccentett és a maga részéről megrogyott vállakkal, borzalmas hangulattal fordított hátat mindenkinek. Érezte, hogy Caleb mellé lépve átkarolja a vállát és bátorítóan végigsimít rajta, amiért jelen pillanatban hálás volt.
- Crystalia, ennek a lépésednek meglesznek a következményei.- Medusalith megérintette a karjára erősített perecet, aminek nyomán Lockjaw feltűnt és az uralkodói pár karjaikkal átölelte az állatot, mire az a következő pillanatban köddé vált… velük együtt.
- Menjünk vissza az előbbi kocsmába és igyál párat.- Caleb öblös hangja messziről szűrődött vissza, visszhangot verve a terem falain. A lánynak nem volt hangulata válaszolni.
Eljutott arra a pontra, hogy nem érdekelte semmi. Csupán a kocsma fölött húzódó szobák egyikében megejtett zuhany és átöltözés után néhány pohár whisky.