Harag lángjába kap az atlanti szél (Crystalia és Hyperion) (18+)

Zene
Edward Ashford "Hyperion" leállította a motort és leszállt a járműről. A fekete, polírozott domborulatokon halovány, sárgás fényekként csillogtak a nyitott hordókban égő tüzek. Mély, éjsötét szemeiben is halovány lángokként táncoltak, ahogy felnézett a csillagok felé. Éles, klasszikus vonásai megkeményedtek. Lehúzta fejéről a sisakot és kirázta hollófekete tincseit. Átnyúlt a nyergen és egy rántással vette fel a sötét zöld, katonai táskát.

Az erdő szélén, a tengerparton volt. Valahol, ahol a vadon és a civilizáció találkozott. Long Island egészen keleti csücskén, amit már nem zavartak meg kisvárosok és kertvárosok, ahol zavartalanul tépett a tengerparti fenyők közé az atlanti szél, belekapva Edward pulóverébe.
A srác az összevérzett pólót még korábban egy kukába hajította, így csak cipzáros, kapucnis, sötétkék pulóvere volt egyébiránt félmeztelen felsőtestére húzva. Összehúzta a cipzárt mellkasa közepéig, vállára vetette a táskát egy határozott mozdulattal és összevont szemöldökkel megindult. A hordókban égő tüzek között emberek ültek. Lampionok is lógtak fákon, itt-ott sátrak és lakókocsik szétszórva, és még ládák és zsákok, pokrócok, gitár és sörösdobozok is voltak. Inhumanek voltak itt és mutánsok. A törvényen kívüliek. Akik nem folytak bele a S.H.I.E.L.D. meg az X-Men meg a többi csillogó-villogó hivatalos szerv csinnadrattázó békeparádéiba. Akik nem hittek az üres szavaknak. Akik várták a közelgő harcot. Merthogy a civilizációban nem voltak biztonságban, ez volt az egyetlen, amiben mindenki egyetértett. És amiért úgy-ahogy megtűrték egymás fajtáját. Mutánsok. Inhumanek. Egy-két egyéb teremtmény.

Hyperion az egyéb teremtmények egyike volt.

Előhúzta farmerja zsebéből a telefont és elolvasta a legutóbbi üzenetet, majd szemei megkeresték a három fenyő közti tábortüzet. Két lány haladt el közben mellette, szemeik kíváncsian mérték végig, az egyik utána is fordult. Edward arcán ugrott egyet egy rágóizom. Valami halvány mosoly volt látható... És haladt tovább.
A tábortűz körül vagy egy tucat ember ült. Férfiak és nők, tizenévesek, huszonévesek. Rockerek, motorosok, szedett-vedett alakok, jobban öltözött illetők... Mindenfajta megfordult köztük. Az éles vita, ami a láthatóan két táborra szakadt társaság között húzódott, kezdett elfajulni. Edward csak besétált a tűz mellé és hosszan nézte a lángokat. Várta, hogy a kötöszködés elüljön és amikor az egyik mutáns épp egy vörös hajú lánynak osztotta az igét, hogy miért kéne az Inhumaneknek meghúzniuk magukat a mutánsok elől, Edward csak felnézett.
- Baszakodtok még egy darabig? Ragadjak meg egy sört? Vagy összekapjátok magatokat? Nem érek rá egész este.
Válláról egy hanyag mozdulattal dobta le a katonai táskát, ami fémesen koppant a tűz körüli kövek egyikén és nehezen döbbent a földön. Fegyverekkel volt tele.
Edward körbenézett a jelenlévőkön és megállt a szeme a vörös hajú, szép arcú lányon, akivel a mutáns veszekedett.
- Pillanat, te ki vagy? Nem láttalak még errefelé. Kivel jöttél?
Hangja erős volt, fémes és bariton szólamban zengett. Sötét szemei mély, rezzenéstelen, mozdulatlan pillantással mélyedtek a lány szemébe kutatóan, miközben rágóizma ugrott egyet.

Edwardnak az volt az érzése, hogy a lány hangja parancsoláshoz szokott. Nevéhez illő, kemény dallamban csendült fel, tisztán a vékony női hang. Amit korábban mondott a holdbéli városról, arra Hyperion csak összehúzta a szemöldökét, és most csak követte sötét szemeinek kemény pillantásával a lányt, aki lassan kerülte meg őt.
Állkapcsán ugrott egyet a rágóizom.
Maga sem tudta megmondani, miért.
Talán az a hang, ami utasításhoz szokott, vagy eredendő, megkérdőjelezés nélküli tisztelethez, talán az a testtartás, amit úgy hordozott a lány, mintha egy uralkodói trónteremben lenne, és alattvalók vennék körbe...
Talán mindez együtt, de Edward érezte, hogy úyg cirkál a feszültség az izmaiban, miközben a lányt nézi, mind a kósza áram, vagy a finomított kőolajba csapó láng a kirobbanás előtti tört másodpercben. Fejét oldalra döntötte, majd látta, hogy poharakat vesz elő a hercegnő-forma jelenség.
Edward körbehordozta a tekintetét. A Testvériségiek feje, Bill, csak ült csendben és vállat vont. Rápillantott az Inhumanek rangidősére.
Eleonor a lányra nézett, majd Edwardra. Majd lassan bólintott.

Edward is szó nélkül bólintott. Neki ennyi elég volt. Nem érdekelte a továbbiakban az Inhuman lány, aki királylányként flangált körbe. Leguggolt és felnyitotta a táskát.
- Mit hoztál nekünk, Edward, mutasd.
- Először is, mindezt tegnap éjjel szedtem össze. Egy napos csúszás, de Maine közelében szállingóztak a polipos majmok és hosszú volt az út. Mi az istent csinál a HYDRA Maine közelében?
Bill és Eleonor összenéztek. Láthatóan tanácstalanok voltak.
- Oké, mindenesetre, az a lezuhant jöttünheimi hajó, az felkavarta náluk az állóvizet. Egyelőre nemt aláltam új tech-et a fegyvereikben, de ez önmagában is elég csinos.
Előhúzott egy hosszú gépkarabélyt. A vörös, polipkaros halálfej, a HYDRA logója ott fénylett a fegyver két oldalán.
Egy lány megborzongott a tüsihajú Inhuman mellett, akivel a vörös jelenség italozott.
Edward ránézett.
- Ha ez zavar, kislány, ne is menj a közelükbe. Ezeket feléd szegezik és lövöldöznek vele.
Visszanézett a két vezetőre. Az atlanti szél belekapott a hajába, magas homlokából kifésülve, és pulóverébe, kinyitva meztelen mellkasán a ruhát, felfedve a hosszú, egészen friss sebet, ami bal mellizma felett húzódott végig.
- Nem adták ingyen - mutatott a seb felé Eleonor.
- Arra mérget vehetsz. Én meg nem fogadtam el nemet válasznak - mondta sötéten Edward és fekete szemeivel felpillantott.
A tűz táncoló fényénél csak két mély árnyék fedte el szemgödreit.

Felegyenesedett, a fegyvert tartva. Közben a nyitott táskában további gépkarabélyok sorakoztak és egy hosszú, másféle fegyver hüvelye...
- Szóval, - mondta és gyakorlott ujjakkal húzta fel a ravaszt, kipattintva a csőben lévő golyót, átnyújtva a tű felett Eleonornak. Majd kivette a tárat és jobbra adva elindította körbe a tűz körül.
- Krionikus töltények, végső soron. Brutális. Erős. Hatékony. Egy mutáns és egy Inhuman képességét is kritikusan lelassítják. Folyékony nitrogén, titán-nikkel köpeny. Halálos. Mondhatni... Superhuman vadászatra fejlesztett töltény. A HYDRA nem packázik. Ajánlom, ti se tegyétek.
Mindenki a tűz körül már közelebb hajolt.
- És ebből hányat hoztál?
- A teljes osztag fegyverei, mint látod - fordult balra a mutáns lány felé, aki kérdezett, Edward, csípőre tett kézzel.
- És ez... Ez mi? Ezt eladod?
Ahogy megfordult, Edward szemébe sötéten villant a tábortűz fénye.
- Azt azonnal add vissza. Az az enyém. Nem eladó.
Az Inhuman srác, aki elég közel állt a vörös hajú lányhoz, kezében a hosszú fegyvert tartotta...
Egy kard volt. Amíg Edward elnézett, kihúzta a táskából, és most kezében forgatta a hüvelybe tolt pengét. Íves metszésű markolatvasa és fekete, bőrborítású markolata látszott csak a fegyvernek. Az Inhuman elvigyorodott.
- Ugyan már, mutáns vagy, nem? Neked is meg van az árad, tesó, különben...

Strength.
Hyperion tagjain úgy dübörgött végig a bíbor hullám, mintha a föld haragja ébredt volna fel. Egy gyors mozfulat volt, egy ízület-reccsenés, egy fájdalmas üvöltés, és máris térden volt a vigyorgó, bőrkabátos, láthatólag elit osztályhoz tartozó Inhuman srác. Edward kezében volt a kard. A térdre került, lágy vonású srác arcán mélységes düh futott végig, ahogy fogai csikorogtak.
- Ide figyelj, mutáns, most meglátod, hogy...
Ujjai között valami sziporkázó és fehéren füstölgő energia gyulaldt a fűben, pöndörödve hajlot meg tőle a kiégett, halott gyep, természetellenes fénnyel világott két keze között az erő, és már felegyenesedve rugaszkodott volna...
A vibránium dallamos, hosszan vibráló csengéssel ugrott ki a hüvelyből és a kard, ónix-obszidián színű pengéjén tükrözve a meleg, narancsos lángokat és a gelzaklatott pillantásokat, ívben repült, míg a srác nyakánál állt meg közvetlenül, a vállán pihenve.
Ahogy Hpyerion lepillantott, valami mély és agresszív, ősi harag árnyékai nyúltak meg az arcán. Hangha ércesen zengett, ahogy megszólalt, halkan.
- Nem vagyok mutáns. És ha még egyszer a kardomhoz érsz, meghalsz. Maradj térden, Inhuman.
Majd felpillantott és a kard csilingelve tért vissza a hüvelybe. A térdelő közben baljába vette sérült jobb csuklóját, majd Eleonor-ra nézett. A nő csak alig láthatóan intett neki. "Nem." Lassan tápászkodott fel a dühös gyerek és hátrébb húzódott gyilkolásra képes tekintettel.
Edward visszafordult a tűz felé.
- Kérdések?

Edward már elfordult, amikor előlépett a lány. A csengő, energikus, agresszív hangnem hirtelen meglepte és felemelt szemöldökkel fordította oldalra az arcát.
Majd látva az előtte álló jelenséget, teljes testével visszafordult, most már a lány felé. Újra ugrott egyet arcán egy rágóizom, szögletes állán hosszú árnyékokat festett a lobogó tűz halovány fénye, szemöldökétől járomcsontjáig mély árnyak takarták el a szemét, csak éjfekete szembogaraiban csillantak meg a sárgás-vöröses lángok, dacos, rebellis fényekként.
Hyperion leengedte a kardot. A vibránium penge hegye puhán szelt bele a halott, őszi foldbe, alig hallhatóan csengett lágy dallammal, ahogy végigsúrolta a holt tölgyleveleket. A lány előtte állt, harag töltötte be az arcát és indulat.
És erő.
Dolgok, amiket Hyperion képes volt megérteni. És a mondatok pedig egyszerűek voltak.
Azon a nyelven, amit értett.

Az energia, ami átfonta a levegőt, szinte gúnyosan provokálva berzengette a bíbor áradatot az izmaiban. Nyakszirtjén felágaskodtak az apró hajak, mellkasán és karjain a szőrszálak kiegyenesedtek a libabőrtől. A mutánsok kényelmetlenül feszengtek, az Inhumanek egy része kíváncsian, más része büszkén mocorgott. Egyetlen alak állt mozdulatlanul a láthatatlanul kavargó vihar közepén.
Hyperion.
A leengedett kardon pihentetve karjait maga előtt, egyik kezét a másikon a gombon a markolat végén, Edward csak nézte a jelenséget, miközben a borzolódó erőktől nagyon halkan zengett az ónix-obszidián színű vibránium.

Nem szólt egy szót sem, csak kíváncsian és türelmesen várta a folytatást. Ahogy hozzávágták a fémdobozt, lenézett a kezeibe, majd felpillantott. Ekkor nyitotta ki a száját, és hangosan szólt vissza a megforduló lánynak.
- Hát jól van, Hold-hercegkisasszony, a kölyök megbocsáttatik. De ez nem változtat azon, hogy ha még egyszer a pengémhez ér, vagy még egyszer próbára tesz, csontokat fogok eltörni. Te meg majd tedd, amit tenned kell akkor.
Hangja erősen és határozottan zengett. Volt benne valami kikezdő, valami kihívó, valami harcias él. Nem gúnyos vagy tiszteletlen, inkább élénk és próbára hívó... Az erős hanghordozás alatt.
Hosszan nézte a pulóverétől megszabadult Inhumant. Fehér bőre, karcsú alakja és vörös haja úgy vonzotta sötét szemeit, mint molylepkét a gyertyaláng...
Eleonor felé fordult.
- Szóval Eleonor. Holdváros? Inhuman nemesség? Miről nem tudok? Herceg-kisasszonyok ide közénk járnak szétesni?
- Vigyázz a szádra, mutáns, - szólalt ekkor meg az egyik Inhuman lány - Nem tudod, kiről beszélsz.
- Ha továbbra is azt hiszed, mutáns vagyok, neked meg ötleted sincs arról, ki vagyok én.
Edward hangja most már felborzolt méregtől zengett. Egyetlen sötét oldalpillantást eresztett még meg az Inhuman felé, majd visszafordult a két vezetőhöz.
- Tehát. Tudtok mindent, amit tudnotok kell.
Eleonor és Bill összenéztek. Egy percig csak a tűz ropogott, miközben halkan tutult a tenger felett a novemberi szél. Hófelhők kavarogtak sötétlő fodrokként közelegve az óceán felett, és a szuperhold éjszakáján a fehérlő, földön túli fény alig tudta széleiket néma, ezüstös lángra gyújtani.
Bill és Eleonor visszafordultak Edward felé. A nő felemelt maga mellett egy táskát és előre dobta, a lába elé.
Ő csak állt, körbepillantott, nyugodtan támaszkodva kardja markolatára.
- Ez mit akar jelenteni? - kédezte vészjóslóan, felhúzott szemöldökkel a srác.
Eleonor megköszörülte a torkát. Edward nem tudta megmagyarázni a hangszínt, amiben a nő válaszolt.
- A fizetséged, srác. Nem mondhatod, ahogy a mutáns vedégeink sem, hogy az Inhumanek hálátlanok a szolgáltatásaidért.

És Edward háta ekkor egyenesedett ki. Mintha színt váltottak volna a lángok, vagy mintha söpörte volna maga körül az árnyékokat.
- A fizetségem? - kérdezte sötéten, körbepillantva. - Azt hiszem, nem értettük egymást. Én nem szolgáltatást nyújtok.
Mélyen nézett Eleonor szemébe. A nő nyelt egyet. Lassú, éjsötét hangon folytatta.
- Hanem segítséget. Tartsd meg a nyomra vezetői díjadat, Eleonor, nem valami fejvadász vagy zsoldos vagyok.
Bill elvigyorodott.
- Azt akarod mondani, hogy puszta Superhuman-szeretetből segítesz nekünk? Ne vicceljünk már. Mondd, mibe kerülsz, boy.
Edward ekkor húzta ki a kardját a földből. Átvetette a vállán és hátradöntött fejjel nézett le a két vezetőre.
- Igen. Emberbaráti szimpátiából, mutáns. Meg lázadásból. A HYDRA ellen.
Felemelte a kard tokját és elindult, majd visszafordult a tűz körül ülők felé. Minden szem rá szegeződött.
- És a nevem Hyperion.

Hosszú tagjai fáradtan mozogtak, ahogy az asztalt célozta meg, a vörös hajú lánnyal. Kardja továbbra is át volt vetve a vállán, ahogy szótlanul lépett mellé, letéve a fegyvert és az ezüstöt szelencét a korhadó fa deszkáira az asztalnak a lány mellett. Nem szólt egy szót sem, csak lehúzta a cipzárt pulóverén. Mostanra sötét vérfoltok keletkeztek azon is. Egyszerűen lehúzta felsőtestéről a ruhát és félmeztelenül hajolt előre, megpróbálva felnyitni a fém dobozt.
Nem nagyon sikerült. Oldalra fordította a fejét, hosszan nézve a lányra.

Edward nem válaszolt a lánynak. Értették egymást. Tudták, hogy a következő lépés agresszióba fog torkollni. A férfi szinte érezte az erőszak iránt sóvárgó izmainak panaszos nyögését. A kard mintha repülni akart volna az ujjai között, nem pedig tétlenül támasztani a földet. Minden mozdulata innentől hanyag eleganciával hordozta a kirobbanni képes tombolás ígéretét, mint a felhúzott acélrugók, némán várták az izmai a parancsot.

De a parancs nem jött el. A lány ellépett a tűz mellől, Edward pedig, miután otthagyta a Superhumaneket tanakodni és sütögetni, csak csendesen sétált tovább, egyenesen az asztalhoz. Zúgott a szél a fák között, belekapott az emberek hajába és a tüzek lángjaiba, és a halott ágakba és levelekbe. Vajon így szántott a szél, amikor a rómaiak a britonokkal nézte szembe egy tölgyerdőben, egy hideg, őszi reggelen? Amikor a vizigótok serege utolsóként ereszkedett le Róma falaihoz? Amikor a tengernépek hajóikat hátrahagyva szemüket Babilon csempés kapuira vetették?
... Amikor Prométeusz felnézett az Olümposzra, és kiadta a szót, "Háború"?

Edward az asztalhoz lépett. A lány hátradőlve támaszkodott kezeire, és ahogy a férfi sötét szemei felé fordultak, vörös haját átvetette feje másik oldalára, a mozdulattal akaratlanul is kiemelve hosszú, karcsú nyakát. Hyperion vérében egy újabb dobbanásnyi hormon csöppent szét, és az adrenalin, a tesztoszteron, a sötétlő harag és méreg és fáradtság mellett egy még inkább olajosan sűrű és forró érzés terjedt szét, a vágy. Nem szólt egy szót sem, amikor letette fegyverét és a dobozt az asztalra, ahogy akkor sem, amikor a lány átvette azt tőle. Csak bólintott, az izmok megfeszültek arcán.
Nem tudta eldönteni, hogy mi az, ami zavarja, ami irritálja, ami úgy szúrja az elméjét a lányban, mint egy láthatatlan, mérges tüske. De az a valami, amitől képes lett volna vicsorogni, amitől szőrszálai úgy meredtek fel, mint egy elvadult farkasnak, egyben vonzotta is, mint a tűz egy vadállatot. Veszélyes. Forró. Idegen. Vicsorogsz rá és mégis hatalmas szemekkel nézed.

Volt egy ilyen természete a hatalomnak és az erőnek.
Kihívja az ember izmait, kitágulnak tőle a pupillái, miközben vér tolul a hasától lefelé...

A lány felnyitotta a szelencét. Ahogy Edward kezébe nyomta az italt, ő csak átvette, nem nézett le a kezében lévő pohárra. Mélyen, feketén mélyesztette éjszínű szemeit a lány smaragdzöld szemébe. Mint egy kristályos tenger. Egy kristályos tenger tele milliónyi oldott, kirobbanásra váró villámmal. Edward úgy érezte, az a sok villám úgy omlik szét habokra minden másodpercben az ő akarata szikláin, mint a közelgő vihar korbácsolta hullámok. Valami elemi, mély és megzabolázatlan erő kavargott pillanatról pillanatra azokban a szemekben, és ő egyszerre érezte a vágyat a harcra, az üvöltésre, a szexre, a küzdelemre. Másnak leírhatatlan érzés volt.
Újra az italba kortyolt. Arca épp csak megrándult a csípős krémtől, de végig a lány arcát nézte, ahogy az ellátta a sebeit. Befejezte az italt és letette a poharat az asztalra.
Ahogy a leányzó megcélozta a kukát és a tüzet, majd visszatért, Edward mélyen a zsebébe nyúlt. Ránézett még egyszer a lányra. Hosszan és hallgatagon, tűnődően. Majd lassan bólintott.
Ez leginkább a "köszönöm" megfelelője volt.

Strapabíráshoz szokott, itt-ott megkopott és szakadt farmerja zsebében megtalálta, amit keresett. Egy laposüveg volt, és ahogy lecsavarta a tetejét, érezte a harminc éves skót whisky mámoríó illatát. Maga elé húzta a lány poharát és körbenézett az asztalon. Talált egy kisebb befőttesüveget benne csavarokkal és csavaranyákkal. Kiborította őket az asztalra, felfordította, belenézett majd kétszer belefújt. Eképpen tisztává téve az alkalom adta poharat, lerakta a lány kristályos pohara mellé, majd egymás után félig megtöltötte mind a kettőt. A scotch mély, óarany színében érzékien oldódtak fel a háttérben égő tüzek lángjai. A lány poharát felemelte és kezébe adta, majd felvette a sajátját is és megemelte finoman Crystalia felé.
Belekortyolt. Lecsukta szemét egy pillanatra, majd hagyta, hogy a whisky végigfolyjon a nyelőcsövén. Másodpercekkel később szólalt meg végül.
- Hyperion. - mondta egyszerűen. A hangja mély volt és fémes, mintha bronz csengett volna bronzon.

A lány, miközben a férfi sebeit látta el, néha kutatóan pillantott fel Edward arcára. Ő csak állt, nyugodtan és rendületlenül, néha meg-megbillenve a kezek mozgásától finoman, tekintetét a lányra függesztve. Gondolkodott. Állkapcsán az izmok finoman mozogtak ahogy töprengett. Ki ez a lány? Miféle hercegségesség? Nem tudta egyszerűen hová tenni az ereiben dübörgő bizsergést.

Amikor visszatért és felült az asztalra a szépség - El kellett ismerje, végtelenül vonzó és szép arcú lány volt, hatalmas szemekkel, sudár, vonzó, karcsú alakkal, amit nagyon jól felfedett a könnyed, vékony pántos felső - Hyperion átnyújtotta a poharat. Csak belekortyoltak mind a ketten és a tenger hullámai csendes, egyöntetű morajlással mosták a kavicsos partot. Edward szemei egy kicsit összeszűkültek, ahogy a lány mély, zöld íriszeit nézte. Elkezdte érezni a bizsergést, a finom, sajgó fájdalmat, ami a sebeiben gyulladt. A gyógyszerek rögtön hatni kezdtek a kötések alatt.
- Igen. - válaszolta halkan, majd újra az italba kortyolt és felnézett a csillagos égre ő is. Letette a poharát az asztalra és lejjebb hajtotta fejét, hogy a lány arcára nézhessen, miközben ő még a csillagkat bámulta.
- És odafentről, milyen aprónak tűnünk mi, idelent? - kérdezte. Hangja halk volt, de erő cirkulált benne. Valami halovány kihívás. Nem agresszív, de öntudatos. Újra kezébe vette a poharat, miközben a lány tétován nézett el a tüzek felé, belekortyolt és megint letette. Crystalia felé fordult. A szél belekapott hosszú, selymes, vékony szálú vörös hajának fürtjeibe. Mint valami fátyol, lengtek a szélben.
Edward kíváncsi volt rá, hogy milyen érzés a bőrhöz simuló vörös haj tapintása...
Így felemelte jobbját és kézfejével, ujjaival végigsimította a táncoló tincseket. Majd a kérdésre nagyon lassan egy...
Mosoly kezdett széthúzódni az arcán. Talán egy vigyor. Talán egy mosoly. Talán valami teljesen más és titokzatos. Egészen kiolvashatatlan és egészen értelmezhetetlen. Letette újra a poharát és közelebb lépett. A mozdulataiban felhúzott, elegánsan féken tartott erő visszhangzott, ahogy izmos alkarjai a lány combjai mellett, ökölben támaszkodtak az asztalra. Előre hajolt.

Egyenesen Crystalia arca elé került az arca. Vállait feltolta a támaszkodás, meztelen bőrén megcsillantak a tüzek fényei. Szögletes, borostát arcélét megvilágította, orra körül és szemeinél árnyékba borította a halovány tűzfény. Közvetlen közelről nézett a lány arcába, várva mosolyogva a reakciót.
- Valami egészen más. - mondta halkan. Baritonja úgy csengett, mint a bronz. - Valami egészen ősi. Valami egészen... Lázadó.
Hangja halkabb volt, érdes, de majdnem suttogó.
Fejét oldalra billentette lassan és így közvetlen közelről látta, hogy a szép metszésű ajkak korábban finoman elnyíltak. Feljebb emelte újra a fejét és éjfekete szemei a lány arcába néztek, vad, sötét fürtjei árnyékokat vetettek magas homlokára.
- Valaki, akivel nem látná szívesen egy égi uralkodó család a hercegnő lányát.
Ez az utolsó mondat már majdnem provokatív volt. És a mosoly csak annyira folytatódott, hogy fehérlő fogai épp csak kilátszottak ajkai között. Arca, orra, szája nagyon közel táncoltak mozgás közben Crystalia vöröslő ajkaihoz.
- De ezen az éjjelen pont ráérek, ha ki akarod deríteni - nézett le újra a azkra a vöröslő ajkakra, majd lassan felemelve tekintetét, a kristályosan zöld szemekbe Hyperion.

Volt valami csendes tűnődés ott, ahol a két erő találkozott. A lány állta a tekintetét. Ahogy letette az üveget az asztalra, felnézett, láthatóan pont ugyanolyan elhatározott kitartással, mint ő.
Volt benne valami... Energia. Jobb szó nem volt rá. Valami cseppfolyós, szikrázó energia, ami mintha minden erében, minden hajszál-vékony véredényben tobzódott volna. Egy energia, ami mintha cirógatva tapogatta volna körbe Hyperiont, kutatva, kérdésekre válaszokat keresve. Amennyire kérdőjel volt neki a lány, talán épp annyira volt kérdőjel Edward Crystaliának.

A lány kihúzta magát, vállai ellazulva nyíltak szét. Gondolkodott a szavak értelmén és mintha megállt volna egy pillanatra, amikor az ujjak a hajához értek, de nem remegett meg. Csak felnézett újra, és mosolyogva válaszolt.
Edward hátravetette a fejét. Lenézett a lányra, majd mélyet sóhajtott.
- Az lehet. - szólalt meg. Hangja földi volt és erős és fémes és pragmatikus a lány csilingelő hangjához képest. - De idelent folyton, állandóan, örök háború.

Úgy hajolt előre, hogy a megfeszülő izmoktól dagadó alkarjai majdnem a lány combjához értek. Lepillantott rájuk Crystalia és Edward is lenézett. A hosszú, sudár, atlétikus combok leplezetlenül vonzóan feszültek karjai között. Szemei végigfutottak rajtuk és ahogy felnézett, le lehetett olvasni az arcáról: Jobb helyen lennének a csípője körül. Elmosolyodott kihívóan de a lány is mosolygott. Viharzó erő találkozása volt ez, incselkedés, és tánc.
De ő nem táncolt, csak előre lépett.
Nem volt az a típus, aki lágy oldallépésekben kerülte volna meg a dolgokat.
Crystalia pedig válaszolt és ahogy az ajkak az övéhez értek, az ízük melgepően édes volt, mint a méz, vagy az eper. Edward viszonozta a mozdulatot és ahogy a lány lecsúszott az asztalról, sufár alakja az övéhez simult. Érezte a kerek mellek domborulatát a mellkasának feszülni. Formás, feszes ívek, kemény hasfal. Mint egy kézilabdázónak. Edward sötét szemeinek villanásával nézett le és csak egy félmosolyt megengedve válaszolt.
- Azt látom, hogy nem vagy megfélemlíthető. De villámok? Kérlek. - horkant fel halkan, egy nevetésszerű hangot hallatva. - Csak jöjjenek. Haragos isteneket letaszítani az égből külön specialitásom.

Hyperion csak csóválta a fejét a lány utolsó mondatára. Nekitámaszkodott az asztalnak. Felvette a pulóvert és lassú, óvatos mozdulatokkal vetette újra a vállára - Egy két zúzódás bőven sajgott és élesen fájt az íves mozdulatokról. Majd előhúzta a telefonját és megnyitotta a húgával közös beszélgetést.
Semmi új. A délutáni üzenete, "Alice, hogy vagy?" még mindig elolvasatlanul figyelt a chaten. "Kicsi húgom, itt a bátyád. Akkor mentelek ki legközelebb pénzzel, ha reagálsz is nekem, nem csak ha cash kell."
Mérgesen ütötte be az új üzenetet, majd lerakta maga mellé a telefont. Átvetette a vállán a kard hüvelyét és belecsúsztatta a pengét a tokba.Halkan csilingelt a vibránium és megnyugtató teherként nehezedett vállára, mellkasára. Hyperion előhúzta pulóvere zsebéből a cigarettás dobozt és megpöccintette az alját. Egy szál ugrott elő félig a többi közül. Fogával húzta ki, majd felcsattintotta az öngyújtót.

A tenger felé fújva a füstöt, hosszan nézte a hullámokat.

Edward, ahogy a lány fölé tornyosodott, meztelen hátán végisöpört a hűvös levegő. A szél só illatát hozta a tenger felől, sirályok hangjai oldódtak fel benne, akik az esti levegő áramlatán siklottak és csaptak le a vízre újra és újra, vagy telepedtek meg a aprt menti fákon, felborzolva tollaikat. A tengerpart hűvös, vízpárától nehéz, tiszta levegője keveredett a fenyőtűk sajátos gyanta-illatával. Susogtak az ágak a csendes szellőben. Hyperion a lehető legjobban úgy érezte, hogy él, itt, egy talpalatnyi vadon szélén, a holdfénytől ezüstös víz és a sötétlő fenyők találkozásánál.

Látta az elboruló pillantást, a keserű mosolyt. Tudta, hogy történetek vannak mögötte. De nem firtatta. Mindenkinek a maga útja. Mindenkinek a maga harca. A maga döntései. Köze, ítéletadásra, véleményezésre senki másnak nincs joga.
A saját útja végén mindenki magának tartozik elszámolással.
Csak csöndesen figyelte fekete szemeivel a lány mosolyát, és azt, ahogy a pillantása végigvándorol az ő szögletes állkapcsán, erős vonásain és megtalálja a szemeit újra. Nem rezdült, nem mozdult. Csak állt, magasodva a lány fölé, nyugodtan feszülő izmokkal, a két vonzóan hosszú comb mellé támaszkodva. Olajbarna, nap égette bőre éles kontrasztban volt Crystalia hófehér tagjaival. Mintha egy porcelánból formált, tökéletes női alak lett volna, gondos, művészi ívekben érzékire vágott ívekkel és szemekkel, sejtelmesen vonzó kontúrokkal, intelligenciát tükröző arccal. Ő összehasonlítva olyan volt a lány mellett, mint egy bronzból öntött görög harcos, erősre és masszívra kalapálva, tűzben égetve, jéggel hűtve. Ég és föld. Szó szerint.
- Pontosan. - mondta röviden és egyszerűen a lány szavaira a békéről. Nyugodt volt, pragmatikus és egészen hűvös lett volna, ha valami mély és makacs és forró nem munkált volna minden szava mögött, mint általában.

Ahogy a lány távozott, Edward csak egy félmosolyt engedett meg a tenger felé az utolsó mondatát hallva. Halkan szólalt meg az orra alatt.
- Ha sejtenéd, hercegnő.

A lány hamarosan visszatért. Edward már ledobta dühösen a telefont és kezébe kapott egy papírtányért hamburgerrel. Felpillantott csendesen Cryslaliara és bólintott majd szótlanul átvette az ételt. Felült az asztalra és újra kinézett a tenger felé. Nagy falatokban harapta az ételt. Erős állkapcsai ugráló mozdulatokkal őröltek, míg végül nem sokára be is fejezte és megtörölte az ujjait és ajkait a hamburger alatt lévő szalvétával. Letette üsszegyűrve a tányérra. Megragadta a neki jutott italt és femelelte egy pillanatra, majd szájához vette és belekortyolt.

- Nem Tammy... Nincsenek itt sem. Nem tudom, hol lehetnek, de nincsenek itt. Jaj, ne aggodalmaskodj már, anyatigris, tizenhét évesek, biztos, hogy csak füveznek és isznak valahol... Oké. Oké nyugi, szólj Caelnek is, én hívom Cassie-t.
A nő, aki telefonon beszélt, magas volt, vállas, karcsú, barna haja ki volt engedve terepszínű egyenruhájára, ahogy elsietett mellettük. Edward csak felnézett. Nem az ő baja volt. Lepillantott a lányra és mondott volna valamit, de megszólalt egy hang mögötte.

- Ed, hát itt vagy.
Lisa úgy lépett ki a fák közül, mint egy árnyék. Hosszú, fekete haja szép, márványfehér arcát keretezte, nagyon elegáns, finom bőrkabát volt rajta, ami szabadon hagyta formás cspőit, hosszú lábait halovány fehér farmer emelte ki.
- Lisa. - bólintott a srác. Lisa melléjük ért. Most rákerült a sor, hogy bólintson Crystalia felé. Majd visszafordult Hyperionhoz.
- Láttam, hogy hoztál fegyvereket? Köszi. Majd szólok a közös ismerősünknek, hogy...
- Hagyd, Cap nem kell most ezzel foglalkozzon.
- Ahogy gondolod. - bólintott a lány és végignézett Edwardon.
- Jézusom, Ed, megint mit csináltál?
- Nem adták egykönnyen a fegyvereiket a HYDRA-sok, tudod. És a csoportos ölelés valahogy nem az én stílusom.
Lisa felnevetett.
- Na jó. Nekem most mennem kell, egy nagyon vonzó latin Alejandro vár rám, de... Aludj itt, Ed, én nem fogom használni a szobát. Tessék. A fákon túl van az én faházam.
Hyperion felemelte a kezét és lenézett. Egy nagy, fa kulcstartón füzző, hosszúkás kulcsot nyomott a tenyerébe a lány.
- Kösz, Lisa. Biztos, hogy nem felejted el a hivatalos szertartásos köszönést? - kérdezte csipeklődő éllel Edward. Lisa csak értetlenül oldalra billentette a fejét.
- A kisasszony itt a ti hercegnőtök, tudod. Inhumaneké.
Volt valami a hangjában, ami nem is egészen gúnyos volt vagy bántó, nem volt szarkasztikus, vagy agresszív. Egészen egyszerűen valami mgmagyarázhatatlan él volt a szavai mögött.
Lisa lenézett Crystalia-ra. Bólintott a lány felé, tisztelettel, majd felemelte a fejét.
- Crystalia. Igen. Már hallottam rólad a többiektől az előbb. Érezd magad jól köztünk. Szívesen látunk.
Majd Edward felé fordult és vissza Crystalia felé.
- De minden tisztelettel, hercegnőt már én is ismerek egyet, köszönöm. Ami azt illeti... Szerintem szívesen találkozna is veled, Crystalia. - nézett a vörös hajú lányra elgondolkodva, majd megveregette Edward vállát és bólintott, majd továbbment.

Edward lenézett a kulcsra, majd egy titokzatos mosollyal fordult Crystalia felé.
- Nos, ha már idekint kezd hűvös lenni... Nézzük meg azt a faházat. - mondta, majd lecsúszott az asztalról és egész egyszerűen a lány elé állt, fölé magasodva, lenézett rá és felé nyújtotta bal kezét.

Edward, ahogy az asztalon ült, végignézte a lány arcán átvonuló kifejezéseket. Egy merev, lerázhatatlan, igazi tökéletességgé kifragott, nemes maszk volt minden kifejezés, amit hordott. Vagy legalábbis neki annak tűnt. Emelt fejjel. Tökéletes arcvonásokkal. Egyenes gerinccel. Mint valaki, akit trónterembe teremtettek. Ő csak ült és amíg Crystalia és Lisa köszöntek egymásnak, Edward csak csendben, arcát a vörös hajú lány felé fordítva, figyelte a rezdüléseket kíváncsian.

Természetesen, a megjegyzése célt ért és valami sötét, mosolyhoz hasonlítos kifejezés rémlett fel az arcán, miközben fekete szemei kitartóan kutatták a reakciót, amit kelt. Egy megkeményedő pillantás törte meg a tökéletesen emelkedett arckifejezést. Edward homályos mosolya tehát valami diadalmasságot sejtetve terült szét az arcán, és fejét felemelve nézte a két hölgyet, amíg Lisa rövid időn belül távozott. Ő a lány elé állt, és felé tartotta a kezét. Crystalia mintha gondolkodott volna egy percre, vagy legalábbis szép metszésű arcán tanácstalanság és töprengés jelei voltak láthatók, míg végül kecses ujjai Edwardéiba fonódtak és felállt. Ő megkereste a szemével az utat a faház felé, arra volt, több hasonló nyaraló társaságában, a kis félsziget másik oldalán, terasza a tengerre nézett, amerre az erdő sűrűbbé vált. Talán három-négy percet kellett sétálniuk. Ha rájuk is néztek, ha több pillantás követte is őket, Edwardot a lehető legkisebb mértékben sem érdekelte, hogy ki látja és legfőként, hogy egyáltalán ki mit gondol. Nem is rögzült a fejében, hogy kik mellett haladnak el. A tölgyek alatt néhány lány szúrós szemmel nézte őket végig, és két, hosszabb hajú srác, akik gitárral ültek egy tábortűz mellett, kedvesen mosolyogtak fel rájuk. Hyperion mindezt észre sem vette.
Akkor vette volna észre őket, ha az útjába állnak.

Fejét oldalra fordította, a lány felé. Féloldalas mosoly jelent meg az arcán, felgyűrve két barázdát a szája sarkában, és szögletes állkapcsán derengve sejlett fel a távolodó tábortüzek fénye.
- Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy találok rá módon, hogy felmelegítselek.
Egy leheletnyi, megmagyarázhatatlanul sejtelmes felhang költözött be a szavai mögé, és fekete szemei a lány nagy, zöld szemeibe mélyedtek.

Ahogy nyikorgott a nagy faajtó, és a nyírfa bútorok fa-illatát bejárt házba értek, Edward körbepillantott. Váza az asztalon sárga, őszi virágokkal, nagy, kétszemélyes ágy két ablak között, amik a tengerre néznek. Ajtó a veranda felé és kanapék, fotelek. Puskák a falakon és festmények, borospoharak a konyhapulton és egy nagy, barátságos méretű, rakott tégla kandalló. Edward becsukta az ajtót és az italt az asztalra tette. Amint megfordult, a lány már fákat pakolt a tűzhelyre és ő zsebébe nyúlt volna öngyújtójáért, amikor...

Ereiben halványan borzolta a lila energiát az erő, ahogy halványan rezgett végig a szoba falain. Crystalia ujjai közül fény és hő táncolt elő. Edward csak visszaengedte az öngyújtót a zsebébe, és szemöldökei felemelkedtek enyhén... Elismerően.
- Nice.- bólintott.
A lány pedig már hosszú, ruganyos léptekkel ért elé. A szavaira Edward csak összeráncolta homlokát, és nyílt volna az ajka, amikor...
Az ujjak, amik végigsimították a tarkóját, megakasztották a mondandó közepén. Abban az egy érintésben volt valami... Furcsán...
Hyperion szemhéjai lassan csukódtak le és egy másodperccel később nyíltak ki. Az ujjak végigszántották a sörényét és elhagyták, ő pedig halkan megköszörülte a torkát és az asztal felé lépett, átvenni az üveget.
- Nem vagyok katona. - válaszolt végül, továbbra is összeráncolt homlokkal. Kezében gyakorlottan mozgott az üvegnyitó, ugráltak izmai az alkarján és az erek széles kézfején. Pukkanással nyílt ki az üveg, miközben folytatta. - A katonák parancsot követnek. Feletteseik vannak.
A pulthoz lépett és kitöltött két pohárba az aranyló italból.
Megfordult. Hosszú lábain közeledett a lány felé és megtett még egy lépést.... Közvetlenül Crystalia előtt állt meg, pár centiről nézve le a lány szemeibe éjszínű pillantással. A jobbjában lévő italt átadta, majd a lány sudár dereka mellett támaszkodott meg jbb karjával az asztalon. Ajkai ekkor húzódtak vigyorra.
- Nekem nincsenek. Nem parancsol senki, és senkinek sem tartozom elszámolással. Csak magamnak.
Koccintásra emelte a poharat, továbbra is vigyorogva, majd belekortyolt. Jobbja elengedte az asztalt és csak csendben nézett le a lányra. Tenyere lassan fordult, hogy kézfejének hátával, ujjaival simítsa végig a selymes, hófehér, puha bőrt Crystalia alkarján. Ahogy feljebb és feljebb haladt lassan, áthaladva az izmokon a könyök körül, majd a bicepsz finom ívén, mutatóujjával simította végig lassan a lány meztelen vállát, és elhagyta érintése a bőrt, hogy végül a vörös hajba simítson. Érezte tenyere alatt a lány fülét, és a selymes haj finomságát.
Kutatva mozdult. Érdeklődve. Felfedezően. Ott volt előtte valami, ami vággyal töltötte el, valaki, akinek a vonásait és bőrét és ízét fel akarta fedezni.
És Hyperion megszokta, hogy felfedez, amit akar.

Edward kinyitotta a szemeit. A lány szavai belekaptak a vérébe... Minden mozdulata sejtelmes volt és átláthatatlan. Volt benne valami lobogó, valami ragyogó, ami vonzotta Hyperiont, mint darazsat a tűz lángja. Valami, amit fel akart fedezni, valami, amin végig akarta vezetni az ujjait, amibe bele akart harapni, amit maga alatt akart tudni, aminek a szemébe akart nézni, ahogy beléhatol...

A lány szavai elakadtak, amikor az ujjai megtalálta a bőrét. Edward nem válaszolt rögtön. Nem foglalkozott a kérdéssel. Érezte a bizsergését, érezte a lányban a kíváncsiságot, érezte a vágyat remegni a szavak mögött. De nem ez kötötte le a figyelmét, hanem minden izom tökéletes íve azon a akron, ahgoy a váll felé futnak. Sötét szemei követték az íveket, egészen felfelé, belesimítottak a fürtökbe, és végül teljes tenyérrel vezette végig az érintését a lány nyakának oldalán, érezve a lüktető pulzust az ujjai alatt.
Hüvelykujja lágyan de határozottan emelte fel Crystalia állkapcsát, hogy lenézhessen a szemébe. Szavaiban cseppfolyósan oldódott fel a sötétség, ahogy fekete szemei villantak, hogy vágre válaszoljon.
- One man. One very specific man. One man with the fire he can bring, can bring down the sky and all the gods with it.

A lány karja átfonta a nyakát, másik kezének ujjai a hátának ívét vezették végig, a csuklyás izom tapadását a gerinc mellett, a páros hátfeszítő izmokat lejjebb, az oldalfeszítő izmot, ami bordái alatt húzódott... És egy pillanatra, egy hosszú pillanatra a férfi pillái lecsukódtak újra. Ismeretlen volt az érzés.
Majd az ajkak elérték az ő ajkait és először csak másodpercekig ízlelte a lányt, a nyelvének, a szájának, a szájpadlásának ízét, majd vehemensen csókolt vissza, felfedezően kutatva...

Elszakadtak egymástól, és Edward széles mellkasa emelkedett-süllyedt, ahogy rendíthetetlen, éjfekete szemekkel nézett bele Crystalia pillantásába.
- Egy éjszakára te is szabad lehetsz.
Szájához emelte, majd felhajtotta az italt. Újra a lány elé lépett. Tenyere a kecses nyakon futott végig, majd kulcscsonton és mellkason, majd hasfalon, majd a test oldalán. Majd egész egyszerűen megtalálták kezei a top szélét és ellentmondást nem tűrően simultak be alá, végigvándorolva, a forró, selymes bőrön. Hüvelykujjai véágigsimították Crystalia melleinek két oldalát, majd egy körkörös mozdulat után megtalálták a feszes melleket. Edward még egy pillanatig a lány szemébe nézett.

Majd előre lépett és ajkai rásimultak a lány ajkaira. Karjai megtalálták lefelé futva, a fenekét, és ahogy testük összesimult, érezhette a vörös hajú lány a férfi keményéségét a hasának feszülni. Edward karjai megfeszültek és pille súlyként emelték a lányt fel, az ő alhasának fektetve Crystalia ágyékát, karjaival tartva a lányt a magasban. Balja átnyúlt a feszes idomú fenék alatt, jobbja felszabadult. Fél karral tartotta a lányt egyenesen és jobb keze megtalálta a topot, majd egy mozdulat után repült a ruhadarab. Hyperion ajkai, fogai végigfutottak a hasfalon....
És az arca előtt táncoló mellbimbókba haraptak.
Nem élesen, épp csak finoman, a fájdalom alatt, a hevesség határán. Nyelve vadul fedezte fel a lány melleit, ahogy az ágy felé indult vele.
Ledobta a széles franciágy matracára a nőt, és fölé magasodott. Sötét pillantása egy másodpercig mélyedt Crystali világnyi, zöld szemeibe, majd ajkai megtalálták újra a cseresznyepiros ajkakat és mélyen merült bele.

Edward érezte az ujjakat, amik végigsimítják a fejbőrét és lecsukta szemét, miközben szája megkereste a lány vállát és beleharapott. Crystalia teste forró volt, sudár és illatos, és valami édeskésen felajzó íze volt a bőrének, ami az ő arcához simult. Ahogy a formás, feszes mellek a mellkasának simultak, érezte a két mellbimbót, ami bőrét érte és karjával feljebb tolta a lányt, hogy ajkai, fogai megtalálhassák őket. A felszakadó sóhaj Crystalia torkából eksztatikus volt, és érezte a férfi, hogy felpezsdülő ideget talál el minden mozdulata. Miközben felnyögött a lány, combjai, lábai erősen, szinte követelőzően kulcsolták át Edward derekát, és a férfi érezte, hogy a hozzáfeszülő test szinte remeg a felajzott izgalomtól, hogy a nő ágyéka a farmeren át is forróan simul a hasfalához. Sötét szemei felpillantottak a szépen metszett arcba, miközben ajkai még mindig kutatóan és alig leplezett mohósággal fedezték fel hófehér testet és a gyönyörű ívű, fedetlen melleket, kezei megtalálták a nő formás fenekét és két tenyere ellentmondást nem tűrően fonódott rá, majd acombjaival derekához kapaszkodó nőt egész egyszerűen megemelte egy kicsit... Majd lejjebb engedte. Alhasa megfeszült, amin Crystalia mozgott, és a ritmikus mozgás hatását figyelve Hyperion majdnem elvigyorodott, a lány arcát nézve...

És ledobta az ágyra. Vastag karjai a szétterülő, vörös haj mellett támaszkodtak meg a matracon, és a vadul ajkára fonódó ajkak játékára válaszolva merült el a lányban, miközben a nyakát átfonó karok nem engedték elmozdulni. Látta, merre haladnak a mozdulatok és Edward fellökte magát, térdelő pózba, végignézve a lányon. Ujjai megtalálták a gombot Crys farmerján és rövidesen már a padlón landolt a ruhadarab. Ő pedig eldőlt a lány mellé. Jobbja átfonódott a másik nyaka alatt, felkarjára fektetve a lány tarkóját, balja pedig átkarolta, maga felé fordítva erélyesen, ujjaival fedezve fel a lány hátát, lapockáit, csigolyáról csigolyára vezetve végig az ujjait a másik gerincén. Ajkai ráfonódtak Crystalia ajkaira. Most már a mozdulatai lassabá váltak, mint a rönkökbe kapaszkodó parázs, percről percre forrósítva át a tűzre vágyó fát. Bal tenyere elérte a lány tarkóját és ujjai beletúrtak a vörös hajba, hüvelykujjával simítva végig a fül ívét, aztán elindultak újra, lassan, lefelé, ujjbegyekkel követve az izmokat, a csuklyás izmot, ami párban futott a gerinc mellett, a hátfeszítő izmokat, végigsimulva a derékon, a cspőn, megkeresve a kerek domborulatát a fenéknek... És továbbfutva a combon, belekapaszkodva Crystalia térdhajlatába, majd egy gyors és erős mozdulattal felhúzva a lány lábát az ő derekára. Ujjai lassan haladtak végig, kíváncsian és kutatóan, a másik combjának hátán, egyre lassabban és lassabban haladva a belső combon felfelé...

Ahogyan Edward tenyere kínzó lassúsággal haladt felfelé Crystalia combján, érezte az ujjakat, amik végigfutnak az alhasán, a medencecsontja felett és megtalálják merev férfiasságát. Balja már a lány combhajlatához ért, amikor az ujjak szorítása rákulcsolódott és a lassú, fel-le csusszanó mozgástól millió forró hullámként robbant szét benne az élvezet. Edward feje hátrafeszült, miközben egy kontrollálatlan, vad, nyögéssel keveredő sóhaj szakadt fel a torkából. Jobbjának ujjai megtalálták a lány halántékát és belemarkolt a vörös hajzuhatagba, miközben csípője magától indult meg előre és hátra, vadul mozogva fel és le a lány ujjai között. Lepillantott a mély, hatalmas, smaragdzöld szemekbe és gondolkodás nélkül hajolt előre. A csók, amivel elérte a másik ajkait, egyenesen lerohanó volt és forró, követelőző és intenzív. Bal kezének ujjain érezte a forróságot, és ujjbegyei meglepően leheletfinoman simították végig a szeméremdombot, majd megtalálták a nagyajkak szélét és követték őket felfelé...

Volt valami egészen mélyen ősi, vad, és makulátlanul civilizálatlan az intimitás pillanatában. Éjsötét szemei belemélyedtek Crystalia két íriszébe, ahogy ajkai végre elszakadtak a lány ajkától. Arcvonásaiban a keménység elengedett, ahogy valami perzselő, valami irányíthatatlan vette át az összeszedett karizma helyét. Tudta, hogy mit akar, és már nem volt visszatérés, az elméjére ráborult a karmazsin köd, ami kioltott minden mást, eldobta a józanság kulcsát az éjszakába. Ujjbegyei közben megtalálták az elnyíló nagyajkak nyílását és a pontot, ami szinte lüktetve válaszolt forróan az ő merevségére. Miközben érintése finoman és fokozódóan, egyre hevesebben táncolták körbe, ujjpercein érezve a forró sikamlósságot, ami a bőrét érte. Nem tudta, mennyi ideig nézett a lány szemébe mélyen, miközben érintése ott táncolt, ritmikusan fel és le, az idegek találkozásánál, de nem törte meg a pillantást, amikor mutatóujja végül vándorútra indult és először csak ujjbeggyel simított körbe, majd végül lassan behatolt, egyre mélyebbre és mélyebbre...

Crystalia végül átvetette combját a csípőjén és fölé magasodott. Hyperion fejét a párnába vetve nézett fel a lányra és tetszett neki, amit látott. A vállakra boruló vörös haj, a gyönyörűen metszett, formás mellek, a szinte uralkodói tekintet, ami lenézett rá, valóban teljesen... hercegnői volt. A férfi csípője lassú ritmusban mozgott fel és le, miközben a nő arca a nyakába hajolt. Kezei a vörös hajba túrtak, a hát vonalán futottak végig, és megtalálták a csípőn a medencecsont lapátjait, majd végül érezve a forróságot, ami fogadja, egy elnyújtott, hosszú mozdulattal hatolt be, és hasizmai, lábai, farizmai megfeszültek a lassú ütemű mozgástól, miközben feje egy újabb, torkából kiszakadó nyögés kíséretében feszült bele a párnába...