Now You Know - You're Taken

Az út hosszú. Nagyon hosszú. Egyedül Elise-nek tűnik az egész egy villanásnyi időnek.
Nem érzitek a stressz miatt, de majd 36 órát utaztatok. Éjszaka érkeztek meg. Igen komoly őrséggel kísérnek keresztül titeket egy vékony beton folyosón. Legelöl Elise-t viszik. Eszméletlenül ringatózik a katona vállán. Mögötte Cyntia bekábelezve, ha szökni próbálna akkor kapja a magas feszültséget, őt követi Steve 3 ember közrefogásával. Oldalába nyomott fegyver csővel, leghátul pedig Buckyt  kísérik láncra verve. A folyosó végén egy vaskos ajtó tárul fel. Ahogy kifordul a vastag falból egy nagy terem tűnik fel mögötte. A szőke amazont bent egy elnyűtt matracra fektetik. A matrac mellett egy csekély méretű hősugárzó és annak túloldalán 1 másik matrac van lefektetve. Leszedik arcáról a maszkot  majd orra alatt meglóbálnak valami zöldes folyadékot amitől köhögni kezd és magához tér, embertelen fejfájással. Ez nagyjából fél óra alatt elmúlik.
Mielőtt Cyntiát engednék be, nyakpántja és a nyaka közé szerelnek egy fekete műanyag szerkezetet és leveszik a kábeleket. Belökik az ajtón és a szerkezeten zöldre vált a kontroll lápa. Tört angollal felvilágosítják, hogy ha bármivel próbálkozik jön az amper. Nagy feszültséggel. Továbbá az ajtón túl aktiválódik és ráz. Steve-n csak taszítanak egyet és Bucky-t is egyenlőre csak bezavarják. Az ajtó zárul a kis ablakán még kilátni, hogy a kommunikátoruk felé nyúlnak.
Gyakorlatilag egy hatalmas beton kupola alatt vagytok. Bent van némi kenyér és víz egy pici asztalon. Illetve nagyjából két nagyobb matrac összesen.

Reag sorrend most nincs, ha lement 1 kör és szeretnétek akkor írok rögtön mesélőt, ha viszont beszélgetnétek, vagy egymás torkának esnétek hagyok rá időt.

Nem igazán tudom, mennyi idő telt el, talán fél óra, talán egy nap? Az időérzékem totál cserben hagyott, a méreg fájón leszedálta az ellenálló képességem, és fogalmam sincs hol lehet Ms. Heart, csak azt tudom, hogy én rángattam bele ebbe, én hívtam el magammal, és most.. Most ki tudja mi történik vele, pedig egyedül kellett volna megvívnom ezt a harcot, teljesen egyedül.
Hiszen magánügy volt. CSak és kizárólag Bucky miatt indultam erre a kis... "szaglászásra", aminek roppant csúnya vége lett.
Csak erre tudok gondolni, amíg a furgonban zötykölődünk, és túl kába vagyok ahhoz, hogy kitaláljak bármit is. A velem szemben ülő Bucky vonásait pásztázom, és most olyan idilli lenne, mert csönd van, nem rezzen a pillanat, amivel nekem jön, és megpróbál megölni. Most csak az arca van előttem, és a vonásai, amik annyira fájón emlékeztetnek a régi Buck-ra, csak a rideg pillantás, a vonások közé beivódott lőporfüst, a borosta és a hosszú, összetapadt tincsek jelzik az idő múlását.
Ki fogom találni, mit tegyünk. Ennyivel tartozom nekik, miattam kerültünk ebbe a helyzetbe.

***

- Ms. Heart! - kiáltom, mikor bekerülünk a betonkupola alá, és ránk záródik az ajtó. A lány a matracon fekszik, és roppant csúf állapotban van, mellé térdelek, és megfogom a kezét, hogy ellenőrizzem a pulzusát. - Semmi baj, megtalálom a módját, és... Hazaviszem, ígérem, annyira sajnálom, ne haragudjon rám, mindent rendbe hozok. Hogy van? Hozzak magának valamit? Egy... - körbenézek. Hát nem épp ötcsillagos az ellátás, de... - Egy kis... Egy kis vizet? Azt tudnék hozni. Jól esne?
Segélykérően nézek körbe, de a fekete asszony sincs jobb állapotban, elég lerobbantnak néz ki, Bucky pedig már számtalanszor tanúbizonyságát adta, hogy ebben az új korban ő nem alkalmas semmiféle szociális megnyilvánulásra. - Minden... mindent rendbeszedünk. Megígérem.

- Семнадцать.* - Hangzik fel ismét a következő parancsszó és megremeg tőle nem csak a testem, de a lelkem is. Ez a legrosszabb mind közül. Próbálok kizárni, ellökni magamtól; mintha nem rólam, önnön gondolataimról lenne szó. "Something inside you filled with anguish as you look at the pale face of the boy you just killed. Following orders. He's tiny, all bloodstained blonde hair and empty blue eyes. Something in your mind screams because he look like someone you think you knew. They beat you for it. You know no one. You are a tool. You try to remember why he was familiar, but there is nothing. Only the bitter cold." Mintha attól, hogy nem egyes szám első személyben szólalok meg önnön elmémben, hanem úgy teszek mintha más szólna hozzám máris egy csapásra átháríthatnám tettem felelősségét és mindazt a súlyt, mely döntéseimmel, cselekedeteimmel jár.
~Utasítottak, az ő hibájuk! A parancs az parancs, megköti a kezem!~ Rázom meg tagadóan a fejemet. Makacsul hárítok, keresem a fogódzkodót, a kiutat ebből az egészből ám úgy érzem magam, mint a kútba esett bajba jutott aki folyton megcsúszva visszazuhan a mélybe mindegy hányszor próbálkozik kimászni a verem aljáról a fényre.


- Рассвет.** - Ismét elönt a harag, erőszakosan követelem, hogy fejezze be a hang a felolvasást.
- ÁLLJ! - Szinte már kiáltok a katonára, aki nem törődik velem. Kezeim ökölbe szorulva, tekintetem gyilkosan villan rá ám ő nem figyel rám; a kezében szorongatott, rettegett vörös könyvet tartja és arra figyel míg engem újabb emlékképek öntenek el egy ismerős hangot hallva. "When was the last time  you saw the sun? You don't remember. Even when you're skin is covered in black cloth and smeared blood. No mount of light can warm the frost from your bones. The sun will never grace you with her heat again. You are a creature of winter." Ezúttal nem Zola hangját hallom, nem is a sajátomat. Ez valaki másé. Valaki másé, aki élvezettel törölte belém a talpát és kínzott meg állítólagos törődése címén. Brock Rumlow számomra maga az ördög. Szinte érzem a vágásokat a hátamon, melyeket a kezében lévő ostorral ejtett... a kezeit a hajamba túrni, miközben fejemet húzza hátra. A fémkaromat a hátam mögé szorítja és széles terpeszbe kényszerít, miközben mögém térdelve mozog bennem kérlelhetetlenül gyorsan a saját örömére használva a testemet, mint valami szexuális játékszert.


Testem megfeszül az agyamba tóduló emlékektől, pontosan úgy ahogy a katonák belém ürítik fegyvereikből a táraikat. Félnek tőlem, látom rajtuk és ha képes volnék rá most ördögi vigyor terülne szét arcomon, ami semmi jót nem ígér számukra. ~Ellenem fordultak, büntetést érdemelnek! Majd én megmutatom nekik!~ Fogadtkozom magamban, miközben lassan kezdek kiszabulni a parancsszavak bűvköréből. És most, hogy a betongerenda maga alá temette a katonát - aki a parancsszavakat olvasta fel eddig -, tehetetlenek ellenem. Ők is tudják, hogy én vagyok az erősebb és akár tucatnyi fegyveressel is elbánok puszta kézzel. Így félelmükben tüzelnek. Kinevetném őket, de a hang bennem szakad. A lövedékekből a tűk bőrömbe marnak ~Gyűlölöm a tűket!~ és rázni kezdik egész testemet. Felüvöltök. Teli torokból. Kínok között vonaglom. Összeesve a földön. Kezem támaszkodót keres a padlón, négykézlábra tornázom magam, mielőtt a szerekbe beleájulva végleg belemerülnék a rémálmokba amelyek Brock képében kísértenek ismét meg.


Rázkódásra ébredek és arra hogy rángatózik a vállam, amire ólom súlyok telepedtek. Lassan nyitom ki a szemeimet, hogy aztán össze is szűkítsem egyből rosszallásom jeleként. Azonnal szabadulni próbálok ösztönösen mint a láncra vert vadállatok. Megrántom az összebilincselt kezeimet, de semmi; a fémes nem mozdul, mintha élettelen lenne. Megfagyok a döbbenettől, ahogy ismételten megérzem a rángást benne.
~Mi a fenét műveltek velem?!~ Dühöt érzek, haragot és kétségbe esést. A kezem, a kezem amit tőlük kaptam volt az életem. ~Nélküle gyönge vagyok.~ Jön a felismerés, bármennyire is tagadnám a bionikus karom ártalmatlanításával ők kerültek fölénybe a gépfegyverekkel. Érzem, ahogy a fémes súly húzza a karom megmaradt csonkját és az illesztéseknél a bőrömet. Ez hosszú távon ki fogja kezdeni a vállizmaimat. Végre észre veszem Steve-et, de ő sincsen jobb helyzetben. Őt máshogy bilincselték meg, de abból se fog tudni könnyedén kiszabadulni. Legalábbis nem olyan könnyedén és gyorsan mint kellene. Már épp szólni akarok neki, de végül becsukom a számat és arra figyelek, amit ez a 4 tökkelütött fegyveres pusmog. ~A Kapitány pajzsa. Steve pajzsa nagy segítségünkre lehetne, ha meg tudnám szerezni.~ Morfondírozok, hát jobban odafigyelek arra mit picsognak ki ezek a jómadarak.


Az út hosszú. Nagyon hosszú. Túl hosszú ahhoz, hogy elviseljem ezeknek az idiótáknak a vartyogását. De nem tehetek ez ellen semmit, hiába próbálom meg-megrángatva néha a bilincsemet kiszabadítani a kezemet. Inkább másra próbálok fókuszálni, Steve arcát veszem gorcső alá ha már szemben van velem. Elemzem a vonásait, összehasonlítom az emlékképben látott vézna, törékeny fiúval. A velem szemben ülő férfi szinte alig hasonlít rá héroszi kinézetével, pusztán arcvonásai őriztek meg valamicskét régi kinézetéből. Szinte rá sem ismerni, annyira nem régi önmaga.
~Már nem az a kis vézna fiú, akit meg kell védeni...~ Hirtelen a semmiből egy emlékkép ugrik be: egy kis, vézna, szőke fiú fekszik a hóban, kezeim a torkát szorítják kérlelhetetlenül és hallom amint megroppan fémes kezem szorításától a gégéjenek porca. Látom, amint lassan kihuny a fény azokban a kék lélektükrökben. A parancs szerint meg kellett öljem, én pedig gépiesen tettem a dolgom ahogy mindig; de amikor végeztem elborzadva nézem önnön tettemet. A hóban fekvő halott kisfiú valaki másra emlékeztetett. Valakire, akit tudom hogy ismertem. Ugyanazok a kék szemek néztek rám segélykérően, könyörögve. ~Ezt a tekintetet valahol máshol már láttam egyszer!~ Nagyokat sóhajtva, szaggatottan fújom ki a levegőt, ép karom izmai megrándulnak a bevillanástól mire sikerült a jelenbe visszarázódnom és ismét a furgont, Stevet és a ránk fegyvert szegező négy őrt látom magam előtt a vérvörösre festett hó és a vádlóan üres tekintetű hulla helyett. ~Ez talán az egyetlen, ami nem változott meg benne.~ Mélyedek némán, örökkévalóságnak tűnő percekig a velem szemben ülő, láncra vert férfi tekintetébe. A szemei, amiben ugyanaz az elszánt fény csillog bár talán valamicskét fakóbban, mint régen... azon az emlékképen, amikor a leckét másolta rólam. Rólam. Fura erre gondolni, olyan idegennek tűnik James Buchanan Barnes, mintha nem is én volnék. ~Vajon milyen lehettem? És milyen vagyok most? Jó vagy rossz ember?~ Súlyos kérdések ezek, melyekre talán egy nap választ kapok. De nem ma. Előbb éljük túl a holnapot.


Amikor megérkezünk és kiterelnek a furgonokból minket, engem közre fognak egyből többen is. Sokkolók kerülnek elő a semmiből és eloldozzák az előre bilincselt kezeimet, miközben fegyvereket szegeznek rám. Ám nem örülhetek ennek sokáig, hiszen egyrészt még mindig rajta van a vállamon a szerkezet, ami időnként meg-megrángatja az ízületeimet teljesen kikészítve; másrészt nyomban a hátam mögé is kötik kezeimet ismét összebilincselve és megkínálnak némi sokkolóval is, csak hogy érezzem a törődést. Próbálok ellenkezni, de felkiáltok a váratlanul érkező fájdalomtól. Ismerik a gyengém. A testem görcsbe rándul az áramütésektől. Gyűlölöm a fájdalmat, ha gyöngye vagy magatehetetlen vagyok. Hiába minden, nyakam köré is bőrből készült nyakörv kerül, melyhez hatalmas láncszem van erősítve elől hátul. Utóbbihoz láncot erősítenek és azt kötik össze a bilincsemmel még inkább lehetetlenné téve a kiszabadulást.
- Удивление солдат.*** - Vigyorog a képembe az egyikük, majd ellenőrizendő a láncok feszességét húz egyet rajta, aminek köszönhetően hátam ívben feszül meg. A hajamba markolva tartják a fejemet egy helyben, amíg az elülső láncszemre is egy az előzőnél jóval hosszabb láncsor kerül, amint vezetnek. Körbe nézve az első ami feltűnik, hogy éjszaka van. Fogalmam sincsen mennyi lehet az idő, egy örökkévalóságnak tűnt míg megérkeztünk. Őrök vannak mindenhol, akik egy vékony, beton folyosón terelnek végig. Engem utoljára hagynak, láncra verve mint valami kutyát vonszolnak végig a folyosón - néha meg-megrántva a nyakamhoz erősített láncot szándékosan erősebben mint kellene, aminek hála kis híján hasra esek többször is - és hallom a katonák karcos röhögését, amikor pedig elérjük a vaskos ajtót és nagyot taszítva rajtam belöknek a helyiségbe. Egyensúlyomat vesztve, a hosszú láncban megbotolva arccal előre érkezem meg, felmosva a betont. Fáj. Érzem, hogy ég az arcom egyik fele. Részben, mert nyilván lehorzsoltam a bőrt; részben, mert szégyenlem Steve előtt a dolgot. Nem tudom miért, de nem akarom hogy így lásson. Kintről röhögés hangzik fel, némi obszcén megjegyzéssel a közelgő jövőmet illetően, mielőtt rám csapnák az ajtót.


Néhány másodpercig nem mozdulok. Ha nem segít senki felállnom, az oldalamra gurulok majd a hátamra és fellökve magam felállok. Becélzom a két matrac közül azt, amelyiken nem Summer Child fekszik és próbálok leülni rá több kevesebb sikerrel. Ép kezemet mozgatva igyekszem rájönni mi lehet a nyitja a rögtönzött és fémes kényszerzubbonyomnak, hogy mielőbb megszabadulhassam tőle. Azonban nem vagyok Houdini, így némi elkeseredett és kínos szabadulási kísérlet után feladom a próbálkozást.
~Ez egyedül nem megy.~ Konstatáltam, miközben tanácstalanul Steve felé lesek, aki a másik matracon fekvő tüzes szőkeség állapotát ellenőrzi. Valami rossz érzés lesz úrrá rajtam, aminek először nevet sem tudok adni. Aztán rájövök, hogy féltékeny vagyok a szőkére. Mert vele törődik Steve. Nem tudom hogy miért, de zavar hogy nem velem foglalkozik és nem értem aggódik a lány helyett. Duzzogva foglalom el a távolabbi matracot és Steve segélykérő pillantására csak felvonom a szemöldököm. Nem értem, hogy mit vár tőlem mit tegyek. Tekintetem körbe fut a termen, gyakorlatilag a két matrac és a hősugárzón kívül csak egy kis asztal van, némi vízzel és kenyérrel. Fura, mert a HYDRA nem ejt foglyokat. Akik nem csatlakoznak és fogadnak hűséget, azok holtan végzik. ~Vajon miért vagyunk itt mégis mindezek ellenére?~ Merül fel bennem a kérdés.


* 'Semnadtsat'.' ~Tizenhét
** 'Rassvet.' ~Pirkadat
*** 'Udivleniye soldat.' ~Meglepetés katona.

+16 vér és erőszak

Cyntia görcsös fájdalomra tér magához. Feje kopog a furgon falán ahogy időnként neki verődik. Halk mély kondulás minden egyes találkozás. Az ütemes dobolás azonban lassan abba marad, helyét nyöszörgés veszi át. Szemei lassan nyílnak. Két pár bakancsot vél felfedezni maga előtt. Teste rázkódni kezd a hidegtől. A rajta lévő szenes ruha maradványok nem sok meleget adnak. Kábultan tornázza fel magát ülőhelyzetbe. Nyakán a pántja szokatlanul nehéz. Taperolni kezdi, de ahogy hozzá ér az egyik katona rárivall. Mivel nem érti, meg nem is érdekli tovább fogdossa. Még meg se találta a drótokat azok már vezetik is pántba az áramot ami görcsösen rántja össze a lány izmait. A padlón magatehetetlenül vergődik néhány másodpercig. Remegve nyúlik el a padlón ahogy teste ismét az ő uralmát élvezi. A sokkot követően ismét a hideg járja át. Bekötött kezére néz, meg a furgon sarkában heverő véres gézlapokra. Tekintete összeszűkül. Félig lecsukódott szemekkel néz fel és az őt körülvevőkre. Megcsóválja fejét. Sérült kezét magához húzza, átöleli és magzat pozíciót vesz fel. A hidegtől és fáradtságtól reszketve némán hever a csomagtér közepén. A katonák eleinte csak bakancsukkal taszítanak rajta egyet-egyet. Ezt a lány szinte tudomásul sem veszi. A hosszú utat igyekszik végig pihenni de az unatkozó katonák a rugdosás helyett áttérnek a gomb nyomogatására. A lány gondolataiba temetkezve bámul maga elé. Időnként hangosan felkiált, ám idővel felülkerekedik a katonák kisded játékán és csak halkan vergődik a padlón míg azok végleg el nem unják. Testét sebhelyek kezdik ismét borítani. A semmiből régi sebek nyílnak fehér bőrén, szeme véreressé válik. Mellkasán egy heg jelenik meg. Nem sokkal érkezés előtt a vezető részből hátra dörömbölnek kettőt.
Végül a jármű megáll. Kinyílik a raktér ajtaja. Fegyveresek állnak az ajtóban. Cyntiát hajánál fogva sarokülésbe húzzák majd fegyver tussal taszítanak rajta. Oroszul kérik fel, hogy mozduljon. Ez neki is leesett de esze ágában nem volt moccanni. Ezt az elhatározását egy gombnyomással összetörték benne. A hosszú sokkolásra ismét felnyíltak rajta a sebek. Szótlanul nézett végig a díszes társaságon. Summer Child előtte, mögötte a kapitány, leghátul pedig Dumagép. Nem igazán tudta hova tenni, hogy ő mit is keres itt. Miután betoloncolták a beton kupola alá kapott egy új játék szert. Noha darabosan is adták elő, hogy mi minden történhet vele a bemutató kedvéért valaki rákönyökölt az aktiváló gombra. Cyntia eleinte talpon maradt de végül megadta magát és, térdre rogyott.
-ÁÁÁÁhhh!
Harsant fel egy túlvilági üvöltéssel. Arcán keresztbe egy hosszanti mély seb nyílt fel. Mellkasán lévő heg elmélyült és vér kezdett kicsordogálni rajta. Kezein lábain is sok sok régi sérülés ütötte fel a fejét. Ahogy a sokkolás abba maradt a kisebb sebek lassan letűntek. A nagy vágások pedig lassan de biztosan kezdtek össze húzódni. A vágások mélyén kavargó fekete füst lassan töltötte fel őket. Miután magukra maradtak Cyntia körbenézett a helységben. Megrázta a hideg ami itt uralkodott. Felemelte sérült kezét. Hüvelyk, mutató és kisujja mozgott csak. Lassan, óvatosan időnként felszisszenve de megszabadította magát a kötéstől. Tenyere közepén tátongó lyukra nézett. A seb szélét vékonyan borította a fekete füst. A lukon keresztül haladó két ferde csontot vizsgálta. Ép kezével lassan odanyúlt. Fogait össze szorította. Aztán egy hirtelen mozdulattal helyére ugrasztotta azokat. Hangosan nyögött ahogy a csontok megtalálták a helyüket. Lassan remegve zárta ökölbe a kezet és engedte ki. Mellkasára nézett, az ott tátongó luk nagyon nem akart gyógyulni. A többi sebe szinte már eltűnt. Feltápászkodott és az asztalhoz ment. Kissé kótyagosan sikerült odakeverednie, mint aki be van rúgva. Ép kezével rá támaszkodott és végig nézett rajta. Másikkal elvette az egyik kenyeret és beleharapott. Másodperceket összeszorított szemmel küzdött, hogy eltudja tépni lukas kezével. Steve szavait hallva önfeledt kacagásba kezdett. Jókedvét és a száraz kaját leöblíti egy korty vízzel.
-Semmi sem lesz rendben... Itt fogtok mind megdögleni...
Azzal vissza dobja az asztalra a kenyeret. A tányér élesen csörömpöl a belecsapódó ételtől.
~Velem meg elszórakoznak pár évig mire rájönnek, hogy nem fognak tudni megölni...Remek kilátások...
-Ha csak nem jutunk ki valahogy...

Zene

Az éjszaka legsötétebb órája volt, a csillagok ezernyi pislogó lámpásként ragyogtak odafenn a mennyek mélységes, sötét boltozatán. A királynő feje fájdalmasan feszült hátra, a párnák közé, halántékán patakokban folyt a veríték, és hatalmas, sötét szemeire hosszú pillájú szemhéjak csukódtak, egzotikus vonásai eltorzultak a szenvedéstől. A férfi közelebb hajolt, aggódva fektetve kezét a nő vállára, de Ízisz ujjai megtalálták alkarját, és egy fáradt, imerült mosollyal nyugtázták a férfi féltó pillantását.
- Minden rendben lesz, Asgard hercege. Már nem tart soká.
Lepillantott.
Hasa domborúan emelkedett, és szinte lehetetlen ívben ágaskodott fel, terhességtől telt mellei alatt. Az ápolók és a személyzet fehér ruhákban sürgölődtek körülöttük. A hajó multiszenzoros, hipervékony falain keresztül le lehetett látni a városra.
A fáklyák égtek, ahogy a hatalmas bronz tégelyekben is táncoltak a lángok, fűszerek átkokat űző, selymes illatával. Sötéten emelkedtek a templomok, a palota, a piramisok geometrikus alakzatai az ég felé, csak a tüzek sárgás derengése vetült odalent a fehér márványfalakra.
- Nem lehet, hogy...
- Ennek így kell lennie, Odin. Kérlek, vigyázz rá... Vigyázz a világára. Vigyázz az emberekre. Nélkülünk olyan törékenyek, ha Asgard nem veszi szárnya alá őket....
A nő kifogyott a szavakból. Alt hangja megtörten csengett és levegőért kapkodott.
A vezető ápoló megállt az ágy lábánál.
- Minden készen áll, felség.
A királynő a szemébe nézett és bólintott. Odin egyikükről a másikra kapta a pillantását és félelem költözött az arcára.
Ízisz intett és a hajó falai felnyíltak. Hideg levegő söpört végig a termen, a sivatag felől.
- Várj... Várj, várj. Biztos, hogy odalent... Nem kéne... A leszállóegységet egy perc alatt...
Ízisz csak újra karjára tette a kezét.
- Nem lesz rá szükség.
Kipillantott újra az áttetsző falból materializálódott ajtón. Elgyengült tagjai lassan lökték fel az ágyról.
Vállai alatt, lapockái között érezte a forróságot.
Szóval... Ilyen érzés...
Kinézett a sötétségbe borult városra és egy szomorú mosollyal nézett vissza a férfira.
- Hamarosan... Bármelyik percben megérkezhet.
- ... Megérkezhet... - ismételte értetlenül Odin.
- Kedvesem... A hajnal.
És kilépett az ajtón az éjszakába.

***
Elise Heart lassan, végtelenül lassan merült fel más életek színes, megfakult álmaiból a létezés és az ébrenlét fokozódóan jeges és fájdalmas világába. A fagy, ami mindenét, lelke mélyéig marta át, olyan mélységes kínzó fájdalommal terjedt végig a tudatán, hogy a sikolyok, kiáltások, az áram sercegő zúgása, a csörömpölés és rázkódás szinte csak üveges foszlányokként jutottak el az elméjébe, ami darabonként próbálta összerakni a valóságot.
Talán órák, talán évek, talán egy örökkévalósággal később szemei lassan elkezdtek felnyílni, hogy a hideg, szürke, sötét, idegen létezés fókuszálatlanul áramoljon be, kéretlenül és váratlanul.
A férfi, aki fölé magasodott, szinte álomkép volt. A szőke haj, majd a csillagos-sávos egyenruha, majd az aggódó vonásokba rendeződő arc tisztult ki a lány előtt először. Értelmetlenül csukódott le és nyílt fel a szeme újra, fémes ízt érzett a szájában és észrevette, hogy minden tagja kontrollálhatatlanul remeg, hihetetlen, jeges kíntól átjárva.

A lány a férfit nézte és hallotta a gyengéd szavakat, majd az asztalnál körvonalazódó második alak vékony hangját, gúnyosan száraz és sötét szavait is befogadta a tudata. Elméjében közben egyszerre pörgött a megértés kényszere és a pánikszerű félelem a hidegtől.
Ahogy melegség kósza hullámai csapták meg az arcát, Elise első mozdulata volt pillantását álomlassúan fordítani oldalra. Karja ösztönösen, tudata parancsától függetlenül moccant meg és a reszkető izmok, mintha bolygónyi nyomástól elgyengülve, kósza lassúsággal lökték az ujjait, míg tenyere a hősugárzó oldalára tapadt.
Egy halk sóhaj szakadt fel a torkából, ami köhögésbe ment át. Nem kapott levegőt, amíg a roham tartott és még több meleg, fémes valami tolult a szájába. Vöröslő vért köpött ki a matrac mellé, amin feküdt. Egy sötét hajú férfin akadt meg a pillantása, aki nem messze tőle, egy másik matracon, hátrafeszített kezekkel kuporgott.
Szemei megtalálták a karját. Fehér bőre mintha márványból lett volna, kéklő erek pókhálói rajzolódtak ki halott sápadt kezén, ami szinte világított. Mintha egy holttestet nézne, a kékesen elszíneződött hám, a körmök alatti toluló kékség nem egy élő embert mintázott.
Lassan, végtelenül lassan kapaszkodott bele a meleg a tagjaiba. És tenyerén át úgy csordogált ereibe, mint egy olvadó gleccser csöpnyi patakjai a száraz tengermederbe.

Végül kitisztuló tudattal nézett fel. Mélyen vette a levegőt, szinte zihált. A szúrás az oldalában mostanra világossá vált. A fekete hajú férfi volt. A hotel, a lángok. A HYDRA katonák. A tűvetők.
A testében, arcában, mindenhol zúgó fájdalom viszint megmagyarázhatatlan volt. Mintha acélos bakancsok záoproztak volna rá. És a maró érzés a gégéje alatt.
Hangja harmatvékony volt, rekedten felcsengő mezoalt, ahogy megszólalt, egyenesen a vékony lányra nézve.
- Persze, hogy kijutunk innen. The night is darkest before the dawn. But the dawn will come.
Felpillantott a szőke férfira és lecsukta a szemét fáradtan, majd felnyitotta megint.
- Cap... Elise. Csak hívj úgy... Elise.
Jobbja, ami szabad volt, megtalálta a férfi alkarját és támogatóan rákulcsolódott a kézfejére. Nagyon, nagyon fakóan mosolyodott el, majd fejét oldalra fordította a hosszú, sötét hajú alak felé.
- Well... For better or worse, we found him. Köh... Köh, köh.
Levegőért kapkodott, majd kék szemeit Bucky arcára függesztette. Látott rajta zavart és fájdalmat. És értetlenséget. És talán... Egy sor más érzelmet. Egyvalamit nem látott: A szenvtelen, hdeg, embertelen gyilkológép kifejezéstelen vonásait.
- Üdv újra az élők között... Barnes őrmester.

Van némi sejtésem arról, hogy enné lrosszabb helyzetben nem is nagyon lehetnénk, mégsem érzek kétségbeesést.
Valóban, alaposan összeverekedtünk így 4-en, és odalett az inkognitónk is, pedig ez abszolút sima ügynek indult, és mégis... De célt értünk.
Mindnáyjan életben vagyunk, Heart ügynök is kezd magához térni, a fekete hölgy is abszolút ártalmatlan jelenleg, és nem tudom , mi a következő lépés, de amiért minden megérte, és amiért bármikor újra csinálnám az egészet, az a fekete hajú alak a másik matracon, akit még nem mertem alaposabban szemügyre venni, de úgy a torkomban dobog a szívem, mint egy szerelmes kamaszfiúnak.
Egyelőre Ms. Heart kezét dörzsölgetem, hogy némi meleget csempésszek a tagjaiba, nem vagyok teljesen penge a képességeiből , de úgy sejtem, hogy ez abszolút jót tesz neki, és aggódva hallgatom amit mond, még akkor is, ha gondolataim elkalandoznak a másik matrac felé, és minden porcikám remeg a gondolatra, hogy Bucky nincsen jól valószínűleg, de a józan eszem azt súgja, hogy szegény srác hosszú évtizedek óta nincs jól, úgyhogy ez a pár perc már nem fog neki számítani, amíg megvárom, hogy Heart ügynök rendben van-e. Nagy valószínűséggel a rendben van-t erős lenne megállapítani jelenlegi állapotára, de nekem már az biztosíték, hogy érthetően beszél.
Nagyon hideg a keze, de már érezhetően jobb, mint fél óráva ezelőtt. Bátorítóan megpaskolom a kezét, mikor arra kér szólítsam a keresztnevén, bár engem úgy neveltek, hogy nem illik egy hölgyet csak úgy a keresztnevén nevezni, majd később arra, hogy egy ügynököt meg pláne nem, most ezek a formaságok mégsem számítanak.
- Fel a fejjel, kislány. - mondom bátorítóan, megkönnyebbülve, hogy jobban érzi magát egy fokkal , ha szabad ezt mondanom. Valahogy meg kéne próbálnom melegebb időt varázsolni neki, de én nem vagyok megáldva ilyen képességekkel, úgyhogy a barna bőrkabátot hámozom le magamról, és terítem a vállára. - Így. Mindjárt jobb idő lesz egy kicsit - ígérem, de ekkor tisztán, és egyértelműen Buckyhoz fordul, az én szegény, elkínzott cimborámhoz, aki magába süppedve elhelyezkedett a kanapén, és moccanatlan, akárcsak egy kikapcsolt gép.
Barnes őrmester.
James Buchanan Barnes őrmester.
Ez a név nem ehhez a hallgatag, lenőtt hajú, borostás idegenhez tartozik, hanem a nyalka, félrecsapott sapkás fiatalemberhez, akinek a mosolya a legszebb dolog volt a világon, mert leírhatatlan szép dolgokat juttatott az ember eszébe. Hol van ez a fiú?
Rég elesett a harctéren.
Nagyot nyelek, és önkéntelenül is Buckyra nézek én is, majd felegyenesedek, és talán csak egy millimétert, talán csak egy mozdulatot, de megteszem felé, tele vagyok bizonytalansággal, és csak azt tudom, hogy kézen fognám ezt az embert, és elrohannék, elvinném innen messzire, és meg sem állnék, míg biztonságos helyre nem akadnék, ahol tudom, hogy többé senki sem bánthatja.
De egyelőre nem merek mozdulni. A tekintetemmel fogva tartom, hátha megállíthatom az időt, és egy palackba zárhatom, hogy később elővehessem, mikor megtudom, hogyan lehet visszapörgetni... De hallom a fekete hölgy keserves megjegyzését.
- Nem fogunk meghalni. - emelem fel a hangom, mint mikor biztos vagyok valamiben - Élni fogunk mind, és megtaláljuk a módját, hogy kijussunk innen.

Szinte fel se fogtam mindazt, amit látok csak bambán néztem ki a fejemből fókuszálatlanul. Olyan voltam, mint valami sérült, elromlott gép... haszontalan. Csak az öléshez értettem, és az hogy Steve megjelent összezavart mindent. Agyamig lassan jutott csak el a tény, hogy mit is látok. A mellém adott kényszerű társ, az ében fekete hajú nő mellkasán tátongó lyukat csak addigra érzékelem, mire már a csontokat rendezi a helyére. Az első dolog, ami hosszú idő után meglep mióta létezem az, hogy miként lehet ez a valami még mindig életben. Mert, hogy nem emberi lény az is világosan látszik. Elpusztíthatatlannak tűnik, bár nem legyőzhetetlennek. A kettő között azért van némi különbség és ezt a HYDRA is pontosan tudta, különben most nem volna a nő itt velünk. Valamire nyilván kell nekik, talán kísérletezni akarnak rajta vagy felhasználni fegyverként mint engem, ki tudja. Tekintetem követi Cyntia alakját, amint lassan felkelve az asztalhoz jut és a kenyérbe harap.
~Na ebből se eszem már!~ Fut végig a fejemen a gondolat, majd ahogy jött távozik is onnan. Hallom, hogy mit reagál mindarra a biztatásra amit Steve a szőkének mond és be kell lássam igaza van. Mind itt fogunk meghalni, a kérdés csak az milyen módon fog ez megtörténni és megvárjuk-e, míg ez bekövetkezik vagy teszünk ellene.


Apropó Steve. Még mindig a lánnyal van elfoglalva és tisztán látom az arcán az aggodalmat, amitől egekbe szökött bennem a féltékenység. Tekintetünk egy pillanatra találkozott és bár nem szándékoztam, mégis láthatta a zöld szemű szörnyeteget felvillanni a felszín alól.
~Steve az enyém!~ Üzenték szemeim a lánynak és egy pillanatra ég kék íriszeim metszően rideggé váltak, mintha megint a Tél Katonája volnék aki a városi legendák szerint a tekintetével is képes gyilkolni és nem az a megtört ember, akin a szenvedés barázdákban húzott mély nyomokat. Érzéketlen maradtam a lány látható szenvedésére, holott hallottam a zihálását, láttam amint emelkedik majd süllyed a mellkasa a köhögések közepette. Csak éppenséggel nem érdekelt. Nem ismertem, ráadásul nem csak rám támadt, hanem most még Steve-et is el akarja venni tőlem. Nem kedveltem. Se a hangját, ami most harmatgyengén hangzott fel és mégis bántotta mezoaltja a fülemet ennek ellenére. Se a képességét, mely még az én elpusztíthatatlan karomat is kis híján felhevítette. Se a kinézetét, a szőke haját, a kék szemeit vagy a 175 centis tökéletes modell kinézetét. Persze ettől még figyeltem rá mit mond, hogy Steve-nek megengedi tegezze és bizalmaskodik vele. Összeszűkült a szemem, amikor láttam a kezét Rogers kézfejére kulcsolja. Ekkor találkozott másodszor is a tekintetünk, melyen most a féltékenység immáron határozott jeleit fedezhette fel.


Frusztrált, hogy Steve vele foglalkozik helyettem; hogy előbb őt ellenőrzi le és nem engem. Zavartan néztem Elise kéklő szemeibe, amikor arról beszélt megtalálták.
~Kit? Kit kerestek?~ Nem értem. ~Mi kerestük őket, nem fordítva.~ Aztán megszólalt megint és valami mélységes fájdalom nyílalt belém tőle: Barnes őrmester. Leplezendő a dolgot, félre néztem lesütött szemekkel eleresztve végre Summer Child tekintetét. Ez a név, bár nem emlékszem rá csak homályos foltokban, mégis hullámot vert lelkem víztükrében. A tekintetemet akkor kapom csak vissza rájuk, amikor megüti fülemet Steve hangjában az a bizalmaskodó él; ahogy csak velem beszélt egy másik, távoli életben réges régen. Muszáj odanézzek, de meg is bánom menten. Levetett kabátja ugyanis a lány vállára van immáron terítve. Épp csak át nem öleli, hogy úgy melengesse. A lány nyilván látja mennyire nincs ínyemre a dolog, hiszen egyenesen ismét rám néz; mintha incselegne velem: "nézd, most velem foglalkozik és nem veled". Fel tudnék robbanni a méregtől, hátra kötött, összebilincselt kezeim megfeszülnek és valami a torkomat is fojtogatja szinte már sírás közeli állapotba taszítva. És, ha mindez nem volna elég, még Steve is ezt a pillanatot választja, hogy rám nézzen; nekem pedig önkéntelenül nyílik ez az ajkam, mégis képtelen vagyok kimondani a nevét vagy csak egyáltalán megszólalni most sírás nélkül.


Figyelem, ahogy lassan felegyenesedik és tétován tesz felém egy lépést, szemeim úgy tapadnak rá mintha mást sem akarnék egész életemben, mint örökké az emlékezetembe vésni ezt a férfit annak minden vonásával egyetemben. Rogers azonban megáll, ettől közelebb nem jön hozzám.
- St-Steve? - Kérdem végül bizonytalanul, de hangom még mindig túl meggyötört és gyönge. Tekintetünk összekapcsolódik, szinte lélegezni se merek nyitott ajkaimon át veszem csupán a levegőt, nehogy a pillanat tova szálljon és megtörjön eme varázs. Nem akarok arra ébredni, hogy mindez pusztán elmém kreálmánya volt, a kezeim pedig újra szabadok és a nyaka köré kulcsolódnak mint megannyi rémálmomban. A holló fekete hajú nővel nem törődök, lepereg rólam keserű megjegyzése. Steve jól mondja, nem fog meghalni. A többiek nem érdekelnek; egy árva рубль* nem sok, annyit sem tennék az életükre... de Őt nem engedem, rá nem emelhetnek kezet különben velem gyűlik meg a bajuk. És, ha egy csöpp esze is van a HYDRÁnak, nem a saját ökle által akar elveszni!


* 'Rubl'.' ~Rubel

1000. Fórum reag!

-I am the darkness and im standing befor You... Lady Dawn...
Fordul Elise felé. Kezeit össze csapja, hogy letörölje róla a morzsákat.
-Dawn has arrived and CAPtured with the Darkness. How now?
Húzza fel szemöldökét. Cinikus, önelégült mosoly is megül az arcán. Összehúzza szemöldökeit és Dumagép felé fordítja tekintetét. Oldalra billenti a fejét. Lassan odasétál hozzá. Megragadja luzkas kezével Bucky hosszú csapzott haját és hátra feszíti a fejét.(Már ha nem gond a user részéről, hogy elhagyom a feltételes módot a láncok miatt...) Belefúrja mély fekete tekintetét a férfiéba. Kicsit forgatja a fejét ahogy vizsgálja a férfi vonásait.
-Ne hogy már...
Erős határozott mozdulatokkal fordítja jobbra, balra, fel majd le a férfi fejét is ahogy a vonásait vizsgálja.
-Hühm...
Elengedi és kicsit még lök is rajta ahogy végzett. Felegyenesedik.
-Ez tényleg Barnes... Emlékszem rá a 40-es...50-es évekből...
Jókedvűen felkacagott.
-Ennyi pénzt kiperkálni, a feltámasztásodra... De legalább jól tartod magad. Az is valami...
Megpaskolta a férfi arcát. A végén fel szisszent és ökölbe feszítette sérült kezét. Hülye ötlet volt.
-Büszke vagyok magamra. De többet nem hozlak vissza Buksy...
Elise-ék felé fordul hiszen ők még csak most köszöntötték az élők között Barnes-t.
-Szívesen.
Biccent majd ép kezével összekócolja James haját és odébb áll. Visszasétál és magához veszi az előbb eldobott szikkadt kenyeret és beleharap. Felül az asztalra és lábát lógatva vár.
-Na mi a terv? Befűtesz ebbe a beton kupolába? Hátha szellőztetéskor kiszökhetünk?  Egymás fejével törjük át az ajtót, vagy kikaparjuk a talapzatot?
Harap bele ismét a kenyérbe és míg nyammog csöndben várja az ötletet. Maga felé fordítja kéz fejét  és a csontról lefújja a morzsát. Arcizmai összerándulnak a kellemetlen érzéstől.

Elise bágyadtan elmosolyodott Cap bíztatására. Erősebbnek akarta mutatni magát a férfi kedvéért. Hiszen elkezdett belátni a csillagos-sávos egyenruha és a név és a pajzs mögé. És egy férfit látott ott, aki fáradt volt és gondterhelt. És a legeslegutolsó dolog, amit akart, hogy jelen pillanatban ő is az aggodalmas "csomagok" közé kerüljön Cap vállára. Bár a saját tudata is pengeélen táncolt a pánik, a düh és a józan ész között, eldöntötte, hogy megacélozza magát.
- Yes sir. - válaszolta továbbra is mosolyogva és szabad jobbját nagy nehezen megemelve, játékosan szalutált. Észrevette, hogy a tagjai még mindig végtelenül nehezen mozognak, de már megmoccannak a nekik adott parancsra. Aztán kezét ahogy leengedte, még megpaskolta a férfi felkarját, és gleccserkék, nagy szemei követték a kis cella eseményeit.
A feszültség, a harag, cinizmus, értetlenség a másik két féltől érezhető volt, különböző arányokban. A lány körbenézett és Bucky-n állt meg újra a pillantása.
Volt abban a két szemben valami, amit egyszerűen sehogy sem tudott elhelyezni. Harag. Vagy düh. Vagy gyűlölet? Oké... Mi? Mi a jó istent csináltam? Azon túl, hogy félig rágyújtottam egy hotelt, önvédelemből. Elise szemöldökei összevonódtak. A férfi sötét, hosszú hajával, ami az arcába ereszkedett, a szemein végighúzódó sötét árnyakkal, hátra feszített, megláncolt karjaival, széles vállaival fenyegető jelenségként magasodott még így, a matracon gubbasztva is, a tompa, csupasz villanykörték betonfalakra vetülő fényében. A lány csak összevont szemöldökkel nézte és egy újabb köhögőroham után felé biccentett.
- All right, Dark and Gloomy, ennyire azért ne örüljünk egymásnak. Ez valami ... Szuper-asszasszin... Pillantással rögtöngyilkoló... ninja technika ... ?
A szokásos harsány, életteli hangszínnek nyoma sem volt. A lány mezoaltja egyenesen halkan csengett, de mégis, pislákoló lángok táncoltak fel a sorok mögött.
A kósza, szinte remegő kérdés, amivel Barnes fordult Steve felé, pedig meglepte. Valami bizonytalanság és sérülékenység volt abban, amikor az őrmester a Kapitányra nézett. Elise is felpillantott Steve-re, majd a férfira, majd újra Steve-re.
- Igen. Huh... Tényleg Steve az. És maga tényleg Barnes őrmester. ... Most, hogy már bemutatkoztunk és egy csapatban vagyunk... Huh... huh... elsőként indítványozom, a továbbiakban egymás mellkason szúrása ne legyen a meetingek része. Annyira nem kellemes, mint amennyire drámai. ... Huh. ... Huh, huh.
A mondat végére már teljesen elfogyott a lány levegője. Érezte, hogy a vére pumpálja megfeszülten az oxigént... Ami fél tüdővel jóval nehezebb. És agya lázasan próbálja fenntartani a könnyeden csevegő hangnemet, amikor a fájdalom és a kimerültség és a hideg egyenként kezdi ki az utolsó idegszálait, amik az összezuhanástól elválasztják.

A sötét jelenség pedig ekkor elrugaszkodott az asztaltól és megállt előtte. A cinizmusra csak felszaladtak Elise szemöldökei.
- Lady Dawn. Na! Lady Dawn. Ez maradhat. És... huh... huh... Túlzásba viszed. Oké? Rövid... És frappáns. ... Nem kell... A hasonlatoknál leragadni. ... Hogy hogyan kaptak el? Egy csapat kommandós, kellően ütős kábítószer és egy átszúrt tüdő... .... Elég hatásos... Együtt ...
Elise csak végignézte, ahogy a lány folytatja a beszédet, szinte felszisszent, amikor Bucky fejét hátrafeszítette a másik, majd nagy nehezen megcsóválta a fejét.
- I know, I know... "Please let me introduce myself, I'm a man of wealth and taste." Oké. Most pedig Sátán... Engedd el ... Prince Charming-ot, mert Cap régi barátja, tehát ... By extension, nekem is ... Még akkor is ha intenzív asszasszin pillantással gyilkoló technikával próbál is épp megölni... huh...
Majd felpillantott Steve-re. A fáradt mosoly még ott volt az arcán. Megint a másik kettő felé fordult.
- Oké. A két új jövevénynek, akit a jófiú csapatban üdvözölhetünk, nos... Meg kell tanuljátok a jófiúk csapatnyelvet. Frappáns... Rövid és optimista. ... Aztán... A terv: Foggal, körömmel, tűzzel, fémmel kitörünk innen. És ... - Elise újra Barnes-ra pillantott, majd Steve-re néztett fel. - ... Megmutatjuk, mit teszünk azokkal, akik ránk, a világra vagy a szeretteinkre veszélyesek... ... És... ... Bosszút állunk.

Steve: Noha a hősugárzó a közeledben van, nem nagyon érzed, hogy be van kapcsolva. Világít, a rácsainál fodrozódik a forró levegő de szinte teljesen hideg. Ellenben társaddal Elissel.

Elise: A légzés ha apránként is de könnyebben megy. A köhögő rohamaid is egyre kevésbé szúrnak azon a ponton. A kábaság és hideg érzet megvan. Noha bőröd szinte forr.

Cyntia: A száraz kenyér ropogós belsejében fogaid közé kerül valami sűrűbb, mintha egy tökmag lenne. Elpattintása után a benne lévő folyadék elterül a szádban és már csurog a garaton keresztül lefelé. Hamarosan fejfájás, légszomj, szaporodó szívdobogás, asphyxiás(légzési) görcsök, nehezedő légzés és végül légzésbénulást tapasztalsz. Amit szétharaptál igen keserű mandula ízt hagy a szádban.

Bucky: A pillanat noha nem tart soká egy rövidebb örökké valóság. Ijesztő de valahol megnyugtató, szívet melengető. Amit a súlyos vas ajtó túloldaláról átszűrődő matatás és nyikorgás tör darabokká és a szilánkokból kietlen pusztaságot hagy maga után. Az ajtó megmoccan. Lassan feltárul. Egy ismerős korong bukkan fel a szélén. Mögötte két idegen pofa és fegyver csövek.

Ahogy az ajtó kinyílik egy katona lép be kezében a kapitány pajzsával arcán széles vigyor. Mögüle ketten lépnek be fegyvereiket rátok szegezve. A pajzsos másik kezében egy kis kontroller van. Bucky felé biccent.
-Hozzátok. A Főni nehezteli, hogy be sem köszönt neki.
El áll az útból mire két másik lép be az ajtón. Megállnak a pajzsos mögött.
-A két szöszi a falhoz...
Szól Elise és Steve felé. Ha nem óhajtotok mozdulni akkor feljebb emelik a fegyvereket jelzés képen.
-Te pedig gyere ide Bucksi.
Int fejével az ajtó irányába, kajánul vigyorogva.
-Gyorsabban! Nem érünk rá. Ugye nem akarod megvárni, hogy a főnök jöjjön érted? Így is morci.
Türelmesen megvárják míg valamilyen úton módon feltornázod magad állásba. Ha ügyetlenkednél jót kacagnak rajtad. Stevet és Eliset eközben végig a fegyvercsövek tartják figyelő tekintetük alatt. Ha Cyntia hősködne, vagy már jobban lenne és nagyon mocorogna a kontrolleren lévő egyik gombbal kap egy kis delejt a miheztartás véget. Amikor Bucky elér az ajtóhoz a parancsnok pajzzsal taszít rajta egyet, hogy az ajtófélfához taszítsa vele.
-Nem látsz? Na vigyétek...
A két izomember közül a baloldali hóna alá kapja Buckyt és erőltetett menetben vonszolni kezdi. A fegyveresek lépnek ki utoljára a helységből az ajtó pedig ismét bezárul. A másik izomagyú bent maradt. Fejkörzést végez, vállait is átmozgatja majd ujjait kezdi tördelni. Még a csapódás előtt hallotok egy fél mondatot amit Bucky színtisztán.
-Nem igazság, hogy ezt is le kell passzolni Brocknak... minden jó cuccot lenyúl...



Reagsorrend: Bucky, Steve, Cyntia, Elise

Mindennél jobban szeretnék kiszabadulni innen, és kivinni ezeket az embereket, és normális körülmények között ez megrémisztene, hiszen a küldetéseim minidg izgalommal töltenek el, és sosem érek rá azon gondolkodni, hogy mikor, vagy hogyan lesz vége.
Most azonban véget szeretnék vetni ennek.
Heart ügynököt orvosnak kéne látnia, a Fekete hölgy jól láthatóan nem társasági ember, nyilván jobban örülne, ha visszakapná a szabadságát, és Bucky.
Buckyt én vinném magammal.
Rögeszmésen ismétlődik bennem a mantra, Buckyt el kell innen vinni, el kell rejteni, hát megtaláltam, hát él, lélegzik, mozog, beszél, ez bőven elég, önzőség lenne azt kívánni, hogy még emlékezzen is rám.
Heart ügynökből csak úgy sugárzik a forróság, észre is veszem az üvöltő különbséget közte és a hősugárzó között, de épp, hogy csak konstatálom magamban, hogy a hősugárzó azért hősugárzó, mert hőt kéne leadnia... Ez most lényegtelen.
- S...steve? - hallom Bucky reszelős, csikorgó hangját, mintha egy embergép beszélne, mint réges régen, mikor először mentettem őt ki a HYDRA markából, amikor ott feküdt az asztalon, tekintete tompa volt, és fénytelen, ajka cserepes, és megállás nélkül a nevét és a rangját ismételgette, mintha erőlködne azon, hogy ne felejtse el a saját identitását. A sajátját. Amikor pedig föléhajoltam, bénult mosolyra húzódott a szája, és egyből rávágta. Steve. Csak ennyit. És akkor újra megfogadtam, amit már addig számtalanszor, hogy életem árán is megvédem ezt az embert.
Akkor kudarcot vallottam.
De még mindent jóvátehetek.
Még egyet simítok Ms. Heart vállán, afféle "feküdjön nyugodtan, most jobb, ha nem mozog" mozdulattal, és még egyet igazítok a ráterített kabátomon, bár olyan forró, mint a kazán, majd teszek még egy mozdulatot Bucky felé.
- Én vagyok az. Steve. Te pedig Bucky Barnes vagy, és ki foglak vinni innen. - majd ügyetlen mozdulattal körbemutatok - És persze a hölgyeket is. Megígérem, Buck, oké?
Nem látom az arcán, hogy megértette-e amit mondtam, vagy bármi örömmel töltené el. Mindegy. Nem számít. Él.
Nem hallom a szavakat, a hangokat magam körül, mert egy kicsit megállt az idő, elgondolkodva meredek magam elé, bólogatok, mikor mégis felfogom, hogy Ms Heart- Elise beszél, a szokott optimizmusával és harciasságával, még egy félmosolyt is eleresztek, hogy kifejezzem helyeslésemet, és csak akkor kapom fel a fejem, mikor a Fekete Hölgy hangosan zihálni kezd.
- Mi a... - vonom fel a szemöldökömet, de nem érünk rá egymással foglalkozni, mert akkor feltárul az ajtó, és az első, amit megpillantok, az a pajzsom.
Fegyveresek jönnek, és a falhoz állítanak minket, hátamon érzem a hideg vakolatot, de aztán Buckyt ragadják meg és taszítják az ajtó felé.
- BUCKY - üvöltöm, mikor meghallom, hogy degradáló beceneveket aggatnak rá. - HAGYJA BÉKÉN, MIT MŰVEL? - de csak rámröhög durván, gonoszul, és megragadják Buckyt, mint egy csomagot, hogy elhurcolják.
Mit akarnak tenni vele? SEmmi jót nme nézek ki ezekből, és az egyiknél még mindig ott a pajzsom. Ha azt megszerezhetném...
Mikor becsukódik utánuk az ajót, próbálom visszanyerni a hidegvérem, majd egy pillantással felmérem, hogy a két hölgy milyen állapotban van... EGyelőre úgy néz ki, mindkettő életben marad.
- Jobban van? - kérdezem közömbösnek látszó arckifejezéssel a Fekete Hölgyet, szemem le nem véve az izomagyúról. - Szerintem a vízből már ne igyon...

Cyntia fekete humorával és szellemesnek szánt szóvicceivel nem törődöm, amúgy is Summer Childnak címezi őket és nem nekem. Ha nem terelődne rám a szó egészen biztos úgy évődne tovább a szőkeséggel a fekete, mintha az lenne az egyetlen személy rajta kívül a szobában. De végül a lány helyett velem kezd törődni és a kezdeti meglepődöttségét vagy talán hitetlenségét cáfolandó elindul lassan felém. Még mindig lyukas keze megragadja üstökömet és bár semmi kedvem hozzá, könnyedén hátra tudja feszíteni a fejemet. A kezeim bilincsbe verve, semmit sem tudok tenni ellene hiába rándul meg marka alatt a fejem ahogyan próbálnék elhúzódni tőle. Nem kellemes az érintése, hideg, nyirkos és valamiért végigborzongatja egész testemet... a kellemetlenebbik fajta érzetet hagyva maga után. Éj fekete tekintete pedig a halál ígéretét hordozza. Megrázkódom, mintha áramot futtatott volna végig rajtam; ugyanakkor igyekszem nem mutatni neki semmiféle ijedtséget, pedig belül halálosan reszketek és azt kívánom bárcsak már eleresztene végre. Szívem szerint a tőle legtávolabbi sarokba rohannék és összekuporodva a fal elé fordulnék, hogy még csak látni se lássam többé se őt, se a testén éktelenkedő lyukakat. Egy megkönnyebbült sóhaj tör fel mellkasomból, amikor végre elereszt. Most kivételesen azt sem bánom, hogy szinte hátra lökött a matracon. Miss Sötétség persze mégsem éri be pusztán ennyivel, csak össze kell kócolnia a hajamat zárásként és még az arcomat is végigtapizza.
~Esküszöm ennek a nőnek érintés fétise van vagy valami hasonló, hogy ilyen kényszeresen tapperol folyton mindenkit és mindent.~


A becenévre, amit rám aggat azonban megrándul az állkapcsom izma. Kellemetlen emlékeket juttat eszembe és le kell hunynom egy percre a szememet míg rendezni tudom ismételten vonásaimat póker arcot öltve. Persze az Elise-Steve páros továbbra sincsen ínyemre, Cyntia kis intermezzoja talán elvonhatta róluk a figyelmem ideig-óráig, de nem örökre. Most, hogy itt van velem nincs az az Isten, hogy Rogerst szem elől tévesszem! Igaz, többé nem a parancs motivál, hanem valami belső erő hajt, űz felé egyre; de nem érdekel. Summer Child persze adja az ártatlant, mintha nem tudná miért is fojtanám meg szívem szerint puszta fém kézzel ha szabad lennék...
~Hihetetlen, hogy ezeknek a SHIELD ügynököknek mennyi bőr van a képén?!~ Gondolom, amikor a lány hangot is ad az értetlenségének.
- Вы знаете, это именно то, что она есть.* - Mondom szemébe nézve, nem erőltetem meg magam annyira sem, hogy angolul szólaljak meg orosz helyett. - лицемер.** - Teszem még hozzá zárásul. Amúgy sem kell, hogy értse; elég ha én kiadom magamból ami kikívánkozott. A továbbiakban inkább Steve-re figyelek és figyelmen kívül hagyom a lányt annak minden próbálkozása ellenére. Nem, mi nem leszünk egy könnyen barátok, legfeljebb szövetségesek... kényszerből. Még a kis védőbeszéde se hatott meg különösképpen amit akkor tolt le, miközben Cyntia épp pofavizitet tartott nálam. ~Minek szólt egyáltalán bele? Semmi köze hozzá!~ Ez a "Bosszút állunk." szöveg az egyetlen talán, amit viszont nagyon is értettem.


"Én vagyok az, Steve." Nem tudom, hogy hallottam-e már valaha ennél szebb mondatot, mint amit kiejtett azon a csókolni való ajkain. Aztán meghallom a másik kijelentését miszerint: "Ki foglak vinni innen." Csöndesen rázom meg a fejemet, megrángatva összebilincselt kezeimet.
~Nem, ez így nincsen jól. Nekem kéne kivinnem Őt és nem fordítva. Az én küldetésem, hogy vigyázzak rá! Megígértem az anyjának... Steve az én felelősségem!~ Persze ez nem változtat a tényen, hogy négyünk közül én vagyok a leginkább harcképtelenné téve.
- Steve... a kezem... - Nagy sokára szólalok csak meg és így is keresem a szavakat. Nehezemre esik kifejezni magam, hogy már pedig segítségre volna szükségem. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Mielőtt visszajönnek, mert mindig visszajönnek ki kell szabadítanom a karomat. Akkor talán lehet esélyünk... ami, nos azzal a lendülettel veszett el, hogy neszezés hangozott fel kívülről és feltárult az ajtó megvalósítva az egyik legrosszabb forgatókönyvet, ami csak bekövetkezhetett. Az események felpörögnek, három fegyveres lép be és egyiküknél van a Kapitány pajzsa is. Gyűlölöm, ha fegyvert szegeznek rám. Attól mindig viszketni kezd a kezem, hogy torkon ragadjam az illetőt. De most egyik sem használható a bilincs miatt. Amint megtudom értem jöttek, ijedten és segélykérősen nézek Steve felé. ~Ne, ne ne! Csak ezt ne! Nem akarok menni!~ Az elmém mélyén rekedt James Buchanan Barnes őrmester vadul üvöltözik fel-alá rohangálva, hiszen pontosan tudjuk mindketten miféle megaláztatás vár ismét ránk: Ismét megrokkanunk majd belé egy kicsikét... ezúttal én is.


A becenévre megint megvonaglik az arcberendezésem, főleg hogy kilátásba helyezik maga a nagy Brock Rumlow látogatna el szerény börtönhajlékomba értem. Ha nincs jó kedvében ezt nem kockáztathatom meg. Bármennyire is maradnék még, bármennyire is reagálnék Steve szavaira; tudom nem feszíthetem tovább a húrt náluk. Képesek és Steve-et bántják helyettem, erre pedig nem szolgáltathatok okot senkinek. Így felrúgom magam ültömből, bár az egyensúlyomat kis híján elveszítem hála annak, hogy összebilincselt fémkezem enyhén balra húzza a testemet. A röhögcsélésekkel nem törődve indulok el az őrök felé, még utoljára Steve irányába nézek az ajtóhoz érve és a kék lélektükreit keresem búcsúzásra; de úgy tűnik ma vicces kedvükben vannak a fiúk a HYDRÁnál vagy csak olyan idióták, hogy felfelejtették kivel is baszakodnak és ez később mennyiben tud rájuk még visszaütni. Az egyikőjük ugyanis a pajzzsal taszít neki a félfának, hogy a fal adja a másikat és hirtelen szédülni kezd a fejem is tőle... de esélyem sincsen dülöngélni. Szó szerint a hóna alá kap az egyikük - gyanítom valami díjbirkózó volt mielőtt be lett szervezve - és úgy kezd el velem sietni Brockhoz szinte húzva maga után.
- Я могу ходить в одиночку, не дави на меня!*** - Morranok fel panaszosan, együtt működtem végig és marhára nem tetszik ez a bánásmód.


* 'Vy znayete, eto imenno to, chto ona yest'.' ~Pontosan tudod, hogy mi van.
** 'Litsemer.' ~Álszent.
*** 'YA mogu khodit' v odinochku, ne davi na menya!' ~Egyedül is tudok menni, ne lökdöss!

Elise szavaira alig figyel csak. A kenyeret méregeti, nem igazán tudja hova tenni. Noha csont száraz, akkor is étel. A szőke amazon okoskodásán fennakad a figyelme. Néhány másodpercig emészti a kijelentést: "nem kellemes, mint amennyire drámai"... kevés hiányzik ahhoz, hogy zsemlemorzsává őrölje azt a szerény mennyiségű ételt amit kaptak. Végül csak szem forgatva fűzi hozzá véleményét:
-Tudod is te milyen az...
Ingatja fejét és nagyot harap a kenyérbe. Serceg foga alatt a kiszáradt étel majd talál valamit. Szemöldökeit összeráncolja majd szinte gondolkodás nélkül helyezi fogai közé és amikor épp elpattintaná az ajtó zörögni kezd. Ez eltereli a figyelmét egy rövid időre így mikor ismét az evésre koncentrál és elpattintja a kapszulát. A szájába majd torkába áramló keserű, mandulás ízre kikerekednek szemei. Össze szedi a maradékot ami még a szájában van és utána nyel. Ám a kellemetlen íz nem óhajt távozni. Sőt... Kaparni kezdi a torkát. Mellkasára egy láthatatlan erő nehezedik. Félredobja a kenyeret és nyakára markol.
-Hhhhh...Hiii....hhhh....
Pillanatokon belül leveri a víz, hófehér arca lassan vörösödni, kicsit lilulni kezd. Mellkasa lassan és nehezen emelkedik. Másik keze melle fölé a mellkasára siklik. Egy köhintés mellett szájából fekete füst száll fel. Szemei narancsba borulnak, körülötte pedig éteri sötétség lepi el szeme környékét. A narancs szempár lassan fennakad ő pedig előre dől. Mint egy zsák krumpli úgy fordul le az asztalról arccal a betonba. Hátborzongató mély koppanást követően Cyntia teste remegve nyúlik el.
~Megölöm, vissza ráncigálom és megint megölöm, majd újra és újra aki ezt csinálta...
A hosszas, néma remegést egy köhintés szakítja meg. majd újabb és újabb. Végül egy hangos fellélegzés kíséretében Cyntia narancsban izzó szemei felnyílnak. Egy rövid köhögő roham kíséretében ciánkék és fekete füst keveréke hagyja el a száját. Közben feltornázza magát négykézláb állásba. A köhögés lassan kacagásba csap át Cap kérdése után. Nem e világi visszhanggal zengve be a termet. Sóhajtással fejezi be a kacagást.
Fejét lassan felemeli. Csapzott haja félig takarja sötétben úszó arcát ám az izzó szempár jól kivehető mögüle. Lassan két lábra áll, krákog egyet és ami feljött azt kiköpi oldalra. Finoman és nőiesen. Szája szélén csörgedező enyhén habzó vért pedig letörli hüvelykujjával.
-Imádkozz melák... Akkor csak kétszer öllek meg...
Lehunyja szemeit és kitartja kezét maga elé, tenyere a föld felé néz. Csupasz alkarját pólusaiból áradó fekete füst kezdi el beborítani.
-Ez nem bosszú lesz.... hanem mészárlás...
Intézi szavait Elisenek. Nem sokkal előtte a talaj feketeségbe borul és egy örvénylő fekete massza üti fel a fejét, baljós, hideg kisugárzással. A lámpák fénye pislákolni kezd. Emberi kezek, némelyik eltorzult, van ami tán nem is emberi... nyúlnak fel belőle és próbálnak megkapaszkodni ebben a világban. Kalimpálnak s a földet kaparják. Sikolyok és túlvilági dünnyögés szűrődik át az átjáróból. A menekülni vágyókat azonban valami mindig visszahúzza.
Cyntia arcán gomolygó feketeség alakot ölt. Fehér bőrén a sötétség lágy mintázatokat alkot ami kezére is átnyúlik. Sötét haja és a fejéből gomolygó füst csukjaként és palástként borul rá. Ujjait lassan behajlítja, leszámítva mutató ujját amivel a melákra mutat. A kapu túloldalán érezhetően megmoccan(nak) valami(k).
-Dháos...



*Elkapni

Elise tudata fokozatosan tisztult, ahogy a melegség csordogált a szövetein át, lassú, állandó folyamban töltve fel a sejtjeit, amik szinte sikoltva követelték az energiát. A mellkasában rezgő pulzus lassan, nagyon lassan kezdett újra lángra kapni, kapaszkodni fel a vérnyomás, egészséges hullámmal telni meg az összes ér, a páros artériák a karjaiban, a combjaiban, a négy verőér a nyakában és... És...

Miközben a sötét hajú lány összeesett, Elise csak nagy szemekkel nézett Steve-re és a környezetére. A kétségbeesés, a félelem, a fájdalom, szinte rezgett minden tagjában, ahogy visszatért a tudata éle, szinte úgy éleződött ki újra a harag, a döbbenet, a frusztráció a helyzetük felett és... A lassan növekvő, gyomorból felszálló agresszió. Más volt, mint amit eddig bármikor is érzett. A teste hormonok sorától meglökve fűtötte a vágyat a túlélésre, a számára fontosak megmentésére, és Elise szinte érezte... A lüktetést... A hátában... A lapockái között... A gyomrában... A melleiben... Az alhasában... A combjai közt.. A nyaka oldalán...
Érezte, hogy a még mindig rajta lévő, sas-mintás kevlár mellény, a póló, pántos felső alatta, a melltartó, minden réteg lassan, nagyon lassan elkezd szűkké válni, szűkké válni a mellkasán, a mellein, szűkké válni a karjain, a vállain és főleg, leginkább... A lapockái között...
Ahogy a férfiak beléptek a terembe, Elise lassan tolta fel magát. Elkapta Steve felkarját és hacsak a férfi le nem rázta, a Kapitányba kapaszkodva húzódzkodott fel. A testét megcsapta a takarón kívüli hűvösség, de mintha a sugárzó hő, ami a bőréből áradt, elsöpörte volna a beton falak közötti, nyirkos hideget. Elise állt, nagy szemekkel nézte végig, ami történik, Bucky fájdalmas szavait és pillantását, azt a megviselt hosszú tekintetet, ahogy Steve és Barnes egymás szemébe néznek, a sötét hajú lány vergődő fájdalmát.... És azon túl, hogy a szemükbe röhögtek, hogy Steve pajzsát az orruk előtt lengették, mindez sokkal, de sokkal jobban megdöbbentette és ledermesztette, mint bármi, amit mondtak és tettek a fegyveres idegenek. Igen. HYDRA-katonák, igen, valószínűleg rá is ugyanaz fog várni, mint Bucky-ra rövidesen: Vallatás, kínzás, megaláztatás. De mindez annyira, de annyira távoli volt, a szemei előtt lezajló szenvedést látva. Az együttérzés teljes hiányát és az emberietlenség minden formáját végignézve. Azt, hogy az erős kihasználja a gyengét, azt, ahogy örömmel várja egy kiszolgáltatott test megtörését...
Hogy lehet... Hogy lehetséges, hogy valaki, aki élő... Aki él és érez... És szenved, és anya szülte... Hogy lehetséges, hogy így nézzen egy másik emberre...?
Elise észre sem vette, hogy az állkapcsa megfeszül és rágóizmok ugranak az arcán, hogy ujjai, amik még mindig Steve bicepszét tartották - A karcsú, hosszú ujjak végigértek rajta, még annak ellenére is, hogy tekintélyes izomkötegek sorakoztak a férfi felkarján - szorosabbra fonódnak, majd még szorosabbra, majd már emberfeletti erővel markol Steve karjába. Nem vette észre, ahogyan azt sem, ahogy a testhője növekedni kezd. A jóval nyolc-kilenc fokkal az emberi feletti hőmérséklete most elkezdett még tovább növekedni és amikor becsukódott az ajtó a férfiak után, a nagydarab alak pedig ropogtatni kezdte a tagjait láthatóan előre kárörvendően, Elise szemeiben a szikrázó fények, mint gyertyák a Nagy Folyó hullámain, összeértek aranyló tükörré, elfedve teljesen íriszei gleccserkékjét.

Miközben a másik lány mozdulataira elemi sötétség emelkedett a puszta éterből, Elise Steve mellé lépett. Aranyló fényekben égő szemeivel a férfi kék szemébe nézett.
Itt volt az idő.
Queens stand like rocks in the storm, high and proud and unmoved by the crushing waves that break into foam upon their strength
Valahol, valahol odabent, a pillantása mögött, ott volt egy kék szemű, nevető mosolyú, déli lány. Valahol.
A nő arca sima volt. Alt hangján csendesen megszólalt.
-Steve, stand behind me.
A Kapitány elé lépett és szemei a betolakodó férfira fordultak.
- I'm sorry but the future does not belong to you. Neither do we.
Előre nyújtott bal karjából pedig egyetlen, forró hullámban szakadt fel a tűz. Ujjai íves táncot járva nyíltak fel, tenyere felfelé fordulva nézett a katona felé, és a felnyíló fényindákból egyszerűen több száz fokos lángcsóva, szövetet, húst, bőrt égetve és olvasztva, röppent ki, mint tölcsérben kitörő tűzvihar. A lány előre lépett és ha a másik még képes volt támadni, blokkoló mozdulatokkal hárított, keresve a fogást a férfin bárhol, hogy megnyithassa az erejét és az életerő felszakadva kezdhessen ömleni a nagydarab testből a karjaiba.

Bucky. Bucky. Bucky.
Üvöltve zakatol bennem a neve, mikor már úgy tűnt, egy pillanatra kitisztul, már úgy tűnt, hogy mintha felismerne... Már láttam a szemében a nyalka, félrecsapott sapkás fiatalembert, aki elment a háborúba, és soha többé nem tért vissza, láttam.. láttam.
És most újra elviszik tőlem, a saját fegyveremet fordítva ellenem, üvölteni tudnék, de a torkomra forrott a szó.
Ahogy hozzáérnek, úgy változik át varázsütésre megint a mogorva géppé, arca kifejezéstelen és üres lesz, ajka egy vékony vonal, felkel, és velük megy, és kétségbeesetten nézek utána, próbálnék a nyomába kerülni, de a saját pajzsom nem enged.
Miután felmérem, hogy nem bírok a közelébe kerülni, anélkül, hogy meggondolatlanságot csináljak - azzal meg mit érnék, csak azt, hogy soha többé nem kerülök a közelébe, és elvesztem szem elől, abbahagyom a ketrecbe zárt oroszlánként való fel-alá mászkálást, és érzem, ahogy elszürkül az arcom.
Mindig tudtam, mikor kell megállni, most mégis szinte fizikailag fáj, ahogy Bucky eltűnik, mikor már MAJDNEM megvolt, majnem újra elértem, annyi év után (most őszintén, ki vár 70 évet bárkire is..? Honnan tudhatnátok? )
És most újra emlékeztettek a veszteségemre, és úgy érzem, nem bírom tovább.
Dühös könnyek szöknek a szemembe, és puszta kézzel képes lennék átütni a betonfalat, de tudom, hogyha hosszútávú eredményt szeretnék elérni, akkor most... most kell vigyáznom arra, hogy mit csinálok.
Az agyam lefagyott, ott, ahol stratégiának, ötleteknek kellett volna lennie, most egy hatalmas fekete lyuk van.
Semmi más.
Kétségbeesetten pásztázom a leggyengébb pontot, hol tudnék kitörni, hol tudnám megfordítani a harc állását, de a Fekete Hölgy, és Heart ügynök jön a segítségemre, ámulattal figyelem földöntúli erejüket, amivel az egyik mintha megnyitná a pokol kapuját, a másik pedig mitológiai magasságokba emelkedik hirtelen, hatalmas lesz, és izzik, izzik az aura körülötte.
Az izmos fickó elsápadva figyeli a két nő igazi hatalmát, én pedig felismerem a pillanatot, amikor a legsebezhetőbb, Ms. Heart behatására.
Gyors mozdulattal kirúgom a lábát, majd teljes súlyommal megyek neki, és kenem fel a falra, kitépve a kezéből a pajzsomat. FElhördül, mikor az öklében megreccsennek a csontok, és a düh megsokoszorozza erőmet, visszakézből lekeverek neki egy hatalmas sallert, és bár ez még nem keríti földre, csak várd ki, majd, míg a lányok kiterjesztik hatalmukat, én azt teszem, amiben az én hatalmam áll: nagy lendülettel elhajítom a pajzsom, keresztülütve vele a falat, majd átvetődöm rajta, és a nyomukba eredek azoknak, akik elhurcolták Buckyt.
A lányokat nem hagyom cserben, tudom, mindkettő hatalmasabb nálam, és nagyobb erővel bír, tulajdonképpen én szorulok a segítségükre.
Előre megyek.

Bucky: Az izomagyú kicsit szorít a fogáson amikor erőlködsz, majd pár métert követően, minden előzmény után elenged. Ha netán nem esnél el a parancsnok egy lendületes mozdulattal a pajzsot maga elé emelve taszít rajtad egyet, hogy a fal adja a másikat. Esetleg ő a harmadikat. A miheztartás végett. A behemót lehajol és megragadja láncaidat ami a nyakad és a kezdet köti össze. Hosszúra nyújtott sietős léptekkel vonszol be a liftbe ott pedig, mint egy zsák krumplit letesz a sarokba. A lift piciny drótkerítéssel elburkolt ajtaját becsukják és nyikorogva indul el lefelé. Ütemesen búg a szerkezet, itt ott megnyikkan. Robosztus, igénytelen beton fogja köre hosszú méterekig a liftaknát.

Folytatás: Now u know, this is gonna hurt



A melák, méreteit meghazudtoló sebességgel lép Steve és a távozni készülő parancsnok közé. Vaskos lábában úgy akad el a rúgás, mint egy betonfalban. Nyögve lódít egyet a lábán, ami a kapitányt pár méterre odébb taszítja. Felzárkózik másik lábával és elállja az utat az ajtó és köztetek. Míg az végül be nem zárul. Komolyság ül arcára látva a hölgyek bemutatóját. Oldalra billenti fejét és vállain is dob egyet. A pokol kapujából előugró démoni négylábú hörögve rohamozza meg a melákot. Az torkon ragajda a bestiát, majd szájába nyúl és letöri az alsó állkapcsát. A kapálózó szörnyeteg hegyes karmai apró felületi sérülést okoz csak az ipsén. A melák elunva a furcsa lényt ismét torkára mar és összeroppantja azt. Feltekintve a közeledő lángcsóvába tartja a tetemet. Ami szinte azonnal lángra kap. A férfi bőre elvörösödik, majd szenesedni kezd. Hasadékok jönnek létre a kezén melyek alól vörös csíkok villannak fel. Végül az egész embert elöntik a lángok...
Ahogy Elise fogást talál a lángok takarása mögött, forrongó, sziklát tapinthat. Az elalvó lángok pedig felfedik az egész testet.


A behemót egy hatalmas fekete gólemre emlékeztet, hatalmas sziklákból összetákolva a repedések pedig vörösen izzanak, mintha láva csordogálna a mély barázdák között. A forró test fehér párás gőzt enged magából a hideg helységben. A férfi rámarkol a lány csuklójára és szorítani kezdi azt. Ám a gyorsan növekvő fájdalom hamar elhal. Megáll egy ponton majd gyöngülni kezd a szorítás.
A behemót megroggyan. Ránt egyet maga felé a lányon és hasba rúgja, hogy eltaszítsa magától. Remegve zihál tompa hangon. A gólemforma lassan visszahúzódik a férfit leveri a víz. Mérete, mintha csökkent volna, ahhoz képest amint amikor belépett azon az ajtón.
-Kurwa...




Reagsorrend: Elise, Cyntia, Steve

Miközben a vinnyogó és küzdő bestiát elemésztették a lángok, Elise közelebb és közelebb lépett. Előre tartott karjai fordultak, csuklói pozíciót váltottak, ujjai táncot írva le köröztek, hogy a tekeredő lángcsóvákat pattanó ívekben fordítsa, nem engedve ki a férfit a tűzből. Jobbra lépett, hogy egy lépéssel távolabb legyen a sötét lány által nyitott fekete, kriptahűvös nyílástól, és hogy széles vállaival kitakarja Steve-et a roppant férfi lóteteréből.

Az elröppenő bal horog csak elterelésként siklott, jobb egyenes száguldott a férfibe és mintha bazalt kőfalon reccsent volna Elise ökle, amikor a másik testét érte.
A rúgás a gyomrába olyan gyors volt, mint fájdalmas. Egy nyögés szaladt ki a torkán...
Szemöldökei felszaladtak, de nem hátrált meg. A rúgás erejét combjai nyelték el, ahogy lábait megvetette és a férfi ekkor egy ipari markoló erejével fogta meg a csuklóját. Emberfeletti erők feszültek össze, ahogy ő megfeszítette válaszul az izmait. A lány végigpillantott a testen és utána felnézett a szemekbe. Saját íriszei már összefüggő, arany fényben úsztak.
- Let those who would destroy us... Step into the light.
Jobbja ráfonódott a karját tartó alkarra, balja a könyökre. Érezte a szorítás gyengülését, és szinte gyönyör hullámzott végig minden porcikáján, amikor a gőz az arcába csapott.
- Hahahaha - csengett fel vészjósló, csilingelő, mezoalt hangon Elise-ből a nevetés, fejét hátravetette, majd a lassan újra emberivé váló férfit el nem engedve előrébb lépett egyet.
Majd még egyet.
Balja feljebb siklott és megtalálta a férfi torkát. Minden pórusából egyszerre robbantak elő a lángok, ahogy szorosabbra vonta az ujjait és tovább tolta a másikat egyenesen az ajtónak, hacsak valami meg nem állította.
- No, I'm not done with you yet.
És abban a pillanatban, amikor minden idegszála megnyitotta a csatornákat, hogy az életerő bőrébe áramoljon a férfiból, apró, vöröslő szikrák lobbantak bele az íriszeiben tündöklő aranyba...

...
És kialudtak. Elise szemeiben csak az aranyló fény maradt. Abban a pillanatban, amikor a nagydarab férfi szemeibe nézett, látta a szökellő életerő fájdalmát, elengedte a másikat. Látta a fájdalmat, a félelmet, a szenvedést.
Ez nem én vagyok.
Hátrébb lépett és felemelte még mindig lángokban égő jobb kezét. Nyugodt hangon szólalt meg.
- Nyisd ki az ajtót. Most.

Cyntia leengedte kezét, a pokol kapuja bezárult, a démon pedig a vesztébe rohant. Oldalra pillantott a mellé zárkózó lányra. A belőle áradó fény és Cyntiát körül ölelő sötétség vad táncot jeltett kettejük között húzódó néhány centiméteren. A két izzó szempár egyszerre fordult az ellen irányába. Egyiket aranyglória, míg a másikat végtelen sötétség lengte körbe. Cyntia mélán figyelte a lángokba borult férfit. Végül úgy döntött maga veszi kezelésbe. Hiszen az illető meg se rezzent a kapitány mozdulataitól.
Az első lépést egyszerre tette meg a fény hercegnőjével. Ahogy a második is egyszerre koppant a földön. Ám Cyntia ott megtorpant. Lassan fordította fejét a lány felé. Valami mást látott benne, mint eddig. Kérdő pillantással fordult a Szőke férfi felé. Belefúrta tekintetét a világos kék szempárba válaszok után. A forróság kialudt. Ismét a küzdő felekre tekintet. Eleinte furcsállta a lány viselkedését, majd elégedetten mosolygott a kacagás hallva. Testéből áradó füst lassan elhalt, mintha elzárták volna a csapot. Lassan terült szét körülötte a sötétség végül eltűnt. Arcáról, karjairól is visszahúzódtak a jelek szeme köré fekete udvart képezve köré, végül a feketeség teljesen eltűnt onnét. Szemei izzásban maradtak míg az eseményt figyelték. Cyntia örömteli mosolya a semmivé lett ahogy a lány abbahagyta amibe belekezdett. Rosszallóan összehúzta a szemöldökét. Kezeit összefonta mellei alatt és emésztgette a dolgot. Végül fejét csóválva elmosolyodott.
-A fény sosem süt feketén...
Elise mellé sétál, lenéz a szenvedő alanyra.
-Ki vele, vagy a szőke amazon öl meg, vagy a Szőke herceg tapossa ki a beled, vagy én tépem ki a szerveidet. Vaaagy, mind a hárman megölünk egymás után, újra és újra...
hajol hozzá egyre közelebb, arcán ismét kirajzolódnak a mintázatok.
-És újra....
Suttogja túlvilági hangon majd kacagva felegyenesedik és hátrafordul.
-Szőke kapitány, kezdi maga?

Csak pár pillanatig volt szabad az út, csak pár pillanatig élhettem bele magam, hogy hamarosan Bucky nyomába érek, és kirángathatom a kísérői markából, ez így van, egyik pillanatban magasban jársz, a másik pillanatban pedig se Bucky, se a pajzsom, csak magam maradok a lányokkal nyomorultan a cellába rekedve.
Üvölteni tudnék, és ha kell, tíz körömmel kaparni a falat, míg át nem érek rajta, míg le nem rombolhatom, míg meg nem szabadulnék tőle, a falat, ami újra elválaszt Buckytól, pedig már itt volt a közvetlen közelemben, már elkaptam a lélegzetvételét.
És lám, most újra nincsen sehol.
A kezeimre nézek, és meggyőzöm magam, hogy simán képesek lennének ezek az ujjak kikaparni a falat, ha kell, csontig, tövig fognak kopni, a véres húsnál is tovább, de végül átlyukadnék rajta, meglátjátok.
Aztán meglátom a FEkete Hölgy hatalmát, és meglátom a fickó hatalmát is, akit megpróbáltam az imént kicselezni.
Most már láthatom, miért nem ment.
Elnyílik a szám, ahogy az összecsapásukat nézem, én labdába sem rúghatok mellettük, ezek mind mitológiai hatalommal vannak felruházva, én pedig csak ember vagyok, egy egyszerű katona, akibe befecskendeztek némi doppingot, hogy jobban szuperáljon.
Jobbnak látom háttérbe húzódni - bár ez öntelt kijelentés, mert azt hiszem, a döbbenettől nem is tudnék merre mozdulni, érzem, hogy sajog mindenem az előző összeütközéstől, a két nő pedig földöntúli erővel egyesití hatalmát.
Kivárok.
Bucky, Buck, nyüszít bennem Steve Rogers, aki nem Amerika Kapitány, csak szimplán Steve, és tekintetem kétségbeesetten jár , hogy a legkisebb, legképtelenebb fiaskót is észrevegye a gólem mozgásában.
Ms. Heart keze már a férfi torkán, de aztán, mintha egy csapásra kihűlt volna benne az elhatározás, varázsütésre engedi lejjebb a kezét, de a Fekete Hölgy jól láthtóan úgy van vele, hogy végigviszi, amit gondolt, és amikor megkérdi, van-e kedvem kezdeni, felszegem a fejem.
- Mindenek előtt, utoljára kérem rá. Nyissa ki az ajtót. - ezek az utolsó szikrái bennem a tárgyalóképességnek. A bennem dolgozó tökéletes katona, akár egy embergép, nagyot csikordulva leáll.

A férfi zihálva tekintett fel rátok. Fél szeme csukva, bőrén sebek jelentek meg ahogy kiveszett belőle az élet.
-Baszni meg magatok...
Sercintett egyet és haragosan pillantott rátok. Izmai elsorvadtak, szinte egy vézna pali fetreng veletek szemben.
-Itt rohadni meg Kurwák... maga is Kápítány

Elise állt a férfi előtt, lángba borult jobb kézzel. Harag és zavar kavargott benne, cirkált minden tagján végig, ahogy a katona fölé magasodott.
És ahogy lenézett a másikra...
Ugyanazt látta a férfi arcán. Ugyanazt a haragot és zavart. Csakhogy ő tűzbe borulva magasodott az ellenfele fölé és az ellenfele megtörve nézett fel rá.
Cyntia közeledett és Elise oldalra fordult. Aranyban égő szemeivel csendesen nézte végig a fenyegetést, miközben lépéseket hallott maga mögül. Cap is mellé lépett és ő is a HYDRA-katonához beszélt.
Elise felnézett a Kapitány arcára. Felindulást látott rajta, mély fájdalmat, dühöt, elkeseredett, tehetetlen, keserű haragot. Amióta először találkoztak, most látta ezt először a férfin. Amerika Kapitányon. Elgondolkodva nézte egy pillanatig, majd balra fordult, hogy újra Cyntiára pillanthasson.
És lenézett megint a meggyötört férfira. Arra a megtört, haragvó, talán saját félelmét dühhel leplező emberre a lábai előtt, kiszolgáltatva neki.
És nem látott mást. Nem egy HYDRA-katonát látott. Hanem egy embert. Egy ugyanolyan embert, mint akit egy perce kicipeltek innen.

Jobbja emelkedett és tenyere megtalálta Steve mellkasát. Rásimult a domborodó mellizmokra, megállítva őt, pillantása felnézett a Steve-re, sokat mondóan. Ujjai között kialudtak a lángok és... Cíntia vállára tette a kezét.
Majd hármójuk közül előrébb lépett és...
Letérdelt a férfi mellé. Arca egymagasságba került a darabos, lengyel akcentusban káromkodó katonával. Szemei mélyen, kutatóan néztek a gyűlölettel és félelemmel teli pillantásba.
- Figyelj rám, - kezdte. És a hangja nyugodt volt és dallamos. Meleg és csitító. - Figyelj rám. Ott van a mellkasodon az a halálfej... Nekem pedig a sas. De se a HYDRA, se a S.H.I.E.L.D. nincs itt velünk. Csak mi vagyunk itt, négyen, ebben a cellában. Te és mi.
Elise haját füle mögé simította, fejét oldalra billentette.
- A HYDRA azt mondta neked, hogy nem érsz semmit, csak ha bizonyítasz. Ugye? Hogy az engedelmességedet jutalmazzák, hogy az engedelmetlenséget büntetik. Hogy mindenkinek szolgálnia kell, hogy érhessen valamit, hogy a szabadság csak illúzió.
Egy pillanatot várt.
- Figyelj rám. Én szabad vagyok és az én döntésem volt, hogy nem öllek meg. Mert ember vagy. Mert végtelenül sok érték van benned, amit nem kell bizonyítanod. Amiről ők nem tudnak semmit.
A lány lassan engedte ki a levegőt. A hangja nyugodt volt, erőteljes, de nem bántó.
- A nevem Elise. - folytatta a lány. - Tennessee-ből jöttem, és én is harcolok, csak a másik oldalon. A küldetés szentségét és a becsület fogalmát én is értem, mint te. És az, hogy nem bántalak most, nem gyengeség. Sokkal nagyobb bátorság kell hozzá, mint az erőszakba menekülni.
A lány mély levegőt vett. Egy pillanatot várt, és folytatta, nem engedve ki a férfi szemét a pillantásából. Töretlenül a férfi szemébe nézve, nyugodt arccal, hangjába minden létező karizmáját megpróbálva beleadni, folytatta.
- Engedj ki minket. Amit mondtak neked, hogy a szolgálat nélkül nem érsz semmit, hazugság. A te félelmeddel védekeznek a saját félelmük ellen. De téged is anya szült, mint engem is. És nem akarlak megölni. A te édesanyádnak is annyi álma volt számodra, mint az enyémnek felém. Légy bátor. Engedj ki bennünket, és megmutatom neked, mi az a bátorság.
Majd hátrébb húzódott, jobb térdét még mindig felhúzva, bal sarkára ülve és fél kezét felemelve a többiek felé, hogy várjanak.

Észre sem vette, hogy a hátán megperzselődve és összegöngyölödve hullik le, két lapockája között, a golyóálló mellényből a neonzöld, boylhos kevlár.

Jókedvét könnyen szegi a férfi válasza. Szemöldökei össze szaladnak tekintete lobban. Nyelvével végig simít felső fogsorán miközben felszívja magát.
-Akkor kezdem én...
Megropogtatja ujjait mire Elise keze vállára kerül. Lassan szúrós tekintettel fordul a lány felé.
-Ne aggódj, neked is jut belőle...
Ahogy a lányra néz szinte el is felejti miért akart éppen most halálba és azon túl kínozni egy embert. Hideg fehér bőrén szinte sistergett az élettel teli kacs. Enyhe zavarában egy vállkörzéssel utasította el a lány érintését. Megvetően pillantott a férfire. Aztán Elise-re. Vissza ismét a katonára és sokatmondóan biccentett az amazon felé. Jelezvén, hogy sokat köszönhet neki.
-Ha eluntátok a gyerek pesztrálását szóljatok...
Tekintete Elise-re terelődik aki már a katonával szemben guggol. Lepillant rá és hosszasan méregeti a nőt. Kezét vállára teszi és biztatóan megveregeti. Vár pár másodpercet, tekintete a sérült mellvérten pihen. Végül elindul és finoman végig húzza ujját a nő vállán. Mutató ujjából horgot formálva kiragad egy tincset a szőke hajkoronából és végig simít rajta. Eltávolodva a színes társaságtól az asztalhoz sétál és felveszi a földről a kenyeret. Széttördeli és keres benne még esetleges kapszulákat.
Míg nem nyakpántja felcsipog és a belőle jövő magas feszültség földhöz nem vágja. Hosszú másodpercekig görcsösen vergődik. Régi sérülések ütik fel ismét fejüket a testén. Tekintete mélán keresi a fókuszt és többször összerezzen. Hol elvörösödik, hol a szokásosnál is sápadtabb lesz. Fülében zúg az erős szívdobbanások rendszertelen váltakozása.
Idővel felküzdi magát négy kézlábra és onnét próbálkozik talpra állni amit a véletlenszerű utórángások nehezítenek.
-Letépem a töködet Rumlow...
Dünnyögi orra alá dühödten.

Elakad a szavam, ahogy Heart ügynök szavait hallgatom, ahogy féltérdre ereszkedik a HYDRA katona előtt, és nyugtatóan, törődően beszélni kezd hozzá. Érzem, ahogy elönti az agyamat a lila köd.
Őrjöng bennem a düh, ahogy hallom a szépen megformált mondatokat, amiket még én, az örök emberbarát sem vagyok képes magaménak érezni, nem vagyok hajlandó megérezni a férfi kínjait, nem bírom elviselni a látványát, nem vagyok hajlandó megbocsátani, nem.
Zihálok a haragtól, füstöl belőlem a gyűlölet.
Ordítanék. Teli torokból, hogy mit csinál, mi ez, mik ezek a szavak? Bucky sosem kapta meg az esélyt EZEKTŐL, hogy lássák benne az Embert, lássák benne, hogy egy rettegő fiatal katona, aki súlyosan megsebesült (de mi történt a karjával? Retteg bennem a gondolat, hogy akkor szakadt le tőből, amikor lezuhant a jeges, havas szakadékba) haldoklott, és mennyire rettenetesen fázhatott, istenem, Bucky, annyira sajnálom, hogy nem lehettem ott melletted, amikor ez történt, én megmentettelek volna.
Megkínozták, leszedálták, kimosták az agyát, és most... El nem tudom képzelni, hova vitték, és milyen célból, de ha tehetném, újra mondom, ököllel ütném át a betonfalat, az előttem fekvő férfit pedig puszta kézzel fojtanám meg.
Mit csinál, Heart ügynök, zakatol bennem a kérdés, de elfojtom, torkomra forr, és csak a visszhangja vet belém árnyékot, belémsápad a gyűlölet.
A Fekete Hölgy nem sokat teketóriázik, őt sem puhítja meg a beszéd, főleg, mikor a HYDRA "ajándéka" újra földre teríti.
Izzó tekintetem újra a férfire fordítom, és úgy érzem, nem bírok hallgatni tovább, hiszen őrjöngeni tudnék, nem bírok egy helyben állni, mikor talán Buckyt újra örökre elviszik a látóteremből.
- Nincs erre időnk, Heart ügynök. - mintha nem is az én hangom lenne, rekedtes és reszelős, halk és fenyegető, mint a pokol. - Végeznünk kell vele.

A férfi lassan emeli tekintetét a tiedbe. Állja. Azonban hangodra, mintha megnyugodna. Szemhéja és arcizmai remegni kezdenek. Furcsán torzul egész arca. Időnként félre pillant de mindig visszavándorol a nyugtató tekintetedbe. Légzése lelassul. Megnyugodni látszik. Néha dacosan váll vonva fordul el, de csak másodpercekig, amíg leérnek a szavak a mélységbe. Az igazi mélységekbe. Néha fejét rázza, látszólag belső harcot vív magával. Légzése lelassul ezzel egy időben felerősödik. Mély fújtatások, meleg légáramlatok hagyják el mind két orrnyílását. Miután elcsöndesedsz ő is kicsit magába száll. Tétován nézelődik Elise és a Kapitány között. A kapitány szavait hallva mély levegőt vesz és bent tartja. Ahogy fújja ki, egy turhás, véres köpettel ajándékozza meg Elise-t akinek ezután a jobb bokáját veszi célba egy erős rúgással.
-Te Szájha!
Bukik ki belőle ahogy elönti agyát a köd. Fel sem kel, négy kézláb veszett majom módjára indul Elise-felé. Eszét veszve, hörögve, üvöltve csap le, ujjait berogyasztva, mintha karmolni akarna. A fejedet igyekszik elérni, hogy két kézzel és teljes testsúllyal a földbe verhesse.

Elise figyelmét semmi nem kerülte el. Nem kerülte el a sötét lány, aki folyamatosan közeledett hozzá, ujjai a vállán köröztek és hajával játszottak. Nem rázta le őket. Hagyta, hogy a lány figyelje őt. Hagyta, hogy Steve figyelje őt. Hagyta, hogy a reszkető HYDRA-katona figyelje őt.
Pontosan tudatában volt annak, hogy minden szem rá figyel, és az arca nem rendült meg.
Érezte a Cyntiában sorakozó kérdéseket. Érezte Steve visszafolytott dühét, a haragot és a tehetetlen, tomboló vihart a felszín alatt. Érezte és értette, mert a férfiben harsogó érzelmek szinte kórusban dübörögtek az ő bőre alatt hullámzó lángokkal.
És érezte a lengyel akcentusban beszélő idegenben kavargó kételyt, haragot, félelmet.

Hátrapillantott, amikor a lány összeesett. Minden ösztöne azt súgta, hogy fusson segíteni, de tudta, most nem tud. Tudta, hogy az ő lángjai ugyanannyira sebeznék a alkalom adta társát, mint a sötétség őt. Tudta, hogy Steve-et jelenleg csak ő választja el attól, hogy vakon kioltson egy emberi életet és magára tekintet nélkül őrültségbe rohanjon. Tudta, hogy körülötte kitörni készül a zivatar, és ő áll egyedül a közepén.

Queens stand strong and proud in the storm...


Yes. I understand you now... Mother.

Steve mondatára szinte vadállatként mordult fel a férfi. Elise csak a véres nyálat érezte loccsanni az arcán, majd, mint a villám, mozdult előre a katona...
Egy pillanattal később találta magát háton a hideg padlón. A mellkasára nehezedő emberi súlytól fél tüdeje nem kapott levegőt...
Az arcára fonódó ujjak hűvösek voltak. Savanyú lehelet, izzadságszag, a félelem és harag szaga csapta meg.
Saját ujjai pedig megtalálták a vaskos csuklókat. Ahogy térde gyomrot talált, bal keze úgy szorult össze.
Reccs-reccs-ropp, fájdalmas üvöltés.
Miközben inak, csontok, ízületek roppantak össze a szorításában, Elise felállt és a HYDRA-tag épen maradt jobb kezét nyugodtan csavarta hátra, míg végül roppant egyet a vállízület. Balja elengedte a szürreálisan deformált bal kezet és az összegörnyedő test mögött állva a torokra kulcsolódott.
Érezte a törékeny testben cirkáló fájdalmat, és legszívesebben segített volna... De tudta, a férfi meghal, ha nem enged neki. Egy pillantás Steve-re elég volt. Meg kellett félemlítse, ha meg akarta kímélni az életét.
A katona válla felett újra a Kapitányra nézett, majd felhúzta a másik fejét az arcáig.
- Elég volt - kezdte dallamos hangján, a hydrás fülébe beszélve egészen közelről. - Ha a józan észnek nem engedsz, hát a félelemnek muszáj lesz.
Miközben a másik küzdött, ő rezzenetlenül állt, tartva a férfi fejét, mutató- és hüvelykujja vége az állkapcsot fogta, tenyere az ádámcsutkára simult.
- Azt mondták neked, félned kell a HYDRA-t. De sosem jutott eszedbe, hogy valami baj van a világoddal? - kérdezte a lány, vészjóslóan nyugodt, mezoalt hangján a férfi fülébe beszélve, továbbra is. - Azt mondták, ha egy fejét levágják, a HYDRA kettőt növeszt vissza. Sosem kérdezted meg, hogy a HYDRA miért csak arra tud kifogást és mentséget, hogy mi van, ha veszít?
Közelebb lépett Steve-hez, maga előtt tolva a másikat. Felszegte a férfi fejét erővel.
- Ő itt Steve Rogers. Amerika Kapitány. Aki egyszer már darabokra zúzta a HYDRA-t. És a legjobb barátját most cipelték ki innen. Szerinted meddig tudja ez a cella fogva tartani? Szerinted mennyi ideig tartja őt vissza a becsület, hogy összetörjön téged és itt mindenki mást, hogy falakat rúgjon át és vérben gázoljon, amíg Barnes-t ki nem szabadítja?

Elise úgy fordította meg a katonát a levegőben, mint egy rongybábut. A falhoz vágta, csak úgy roppantak valahol a bordák, majd ujjai újra torokra kulcsolódtak, mielőtt az megpróbált volna nyüszítve menekülni.
- És szerinted mi esélye van a barátaidnak Amerika Kapitány ellen, ha vele van maga a Sátán, - fordította a férfi fejét a vergődő Cyntia felé, majd vissza a saját arcára, - És.. Egy asgardi istennő?
Egyre közelebb és közelebb hajolt a másikhoz, orra majdnem arccsonthoz ért, amikor íriszei újra aranyban felragyogtak. A sárgás derengés a másik arcáról és eltágult pupilláiról tükröződött vissza. - Tudod, kitől fél a HYDRA?
Leemelte a katonát a falról és az ajtó felé fordította. Kezei stabilan nehezkedtek a két vállra. Lehajolt, egyenesen a férfi fülkagylójához és még suttogva hozzátette:
- Tőlünk. Nyittasd ki azt az ajtót, fiam. Vagy ha nem, a társaim egynként tépik ki a végtagjaidat.

Nem volt büszke egyáltalán. A megkeményedett arc mögött szomorúság hullámzott. Elengedte a férfit és hátrébb lépett. Steve felé fordult és intett.
- All yours, Cap. I tried.

Sarkon fordult és a sötét lány felé vette az irányt. Perzselt kevlár bolyhok hullottak mögötte a padlóra. Leguggolt Cyntia mellé.
- Jól vagy? - kérdezte aggódóan.