We've reached a critical point [Bucky & Wanda]

Miért?
Csak erre az egy kérdésre keresem a választ, ahogy óvatosan félretolom puha hajamat a szemem ótjából, hogy felnézzek rá. A Tél Katonája. Az Acélkarú. De Steve egyszerűen csak Bucky-nak hívja. Szó se róla, nem ez a legelső név, ami eszembe jut róla, de rendben van. Fogalmam sincs hogyan viszonyuljak hozzá, mert nem sokat meséltek. Azonban szinte tapintani lehet a feszültséget a levegőben, ami mintha köré telepedne le. Miért akarja mindenki megvédeni őt, hisz amit hallottam, nekem inkább az tűnik fel, hogy milyen veszélyes. Mégis egy oldalon állunk. De tudnom kell. Miért akarja Steve annyira megvédeni őt, hogy kockáztat érte mindent és még minket is. Az én okom megvan, hogy miért fordultam Stark ellen, de az övé más. Olyan önzetlen, és szinte fájdalmasan sikít, hogy mennyire nem Amerika Kapitány, hanem csak Steve Rogers-féle lépés. Persze, a kettőt nem is lehet igazán elkülöníteni egymástól.

Hallom a hangjukat, ahogy azt próbálják kitalálni, hogy és mi legyen a repülőtéren, és ugyan próbáltak engem is bevonni az elején, végül mégis elvonultam hogy egy kicsit gondolkozhassak. Vizió jutott először az eszembe, akivel olyan kegyetlenül bantam és kőkemény bántudattal a szívemben nyeltem egyet. Meg kell keményítenem most magam. Vagy én vagy ők, és az önzetlenség ideje lejárt. Túlságosan hosszú ideig feszült az a bizonyos húr.
Aztán Pietro mászott az agyamba. Mindig ő az, akire nehéz helyzetekben gondolok. Mit tenne Pietro? Milyen tanácsot adna a bátyám most, ha lenne? Álmomban néha kiterjesztem a tudatom és megpróbálok beszélni vele, de olyan nehéz és fárasztó… el kellene engednem, tudom, de még nem vagyok képes rá. Kétes, hogy valaha is az leszek.
Aztán felnézek és lázongó gondolataim rögtön egy olyanra terelődnek, ami a jelenben van. A fémkarú, borostás férfi arca pont olyan, mint aki oda-vissza megjárta a poklot és még nem vette észre, hogy kijutott belőle. Tudom milyen érzés. Azonban ez a közös pont sem segít abban, hogy jobban együtt érezzek vele. Egyszerűen csak képtelen vagyok felfogni, hogy miért és hogyan képes Steve ezt tenni érte. Mikor találkoztunk, csak annyit mondott, hogy a rég elveszett, halottnak hitt barátja. De ennyi tényleg elég, hogy valakiért tűzbe menjünk? Egy belső hang azt suttogta: hát persze, Wanda! De, te nem tudhatod, hiszen az egyetlen barátod a testvéred volt. És ő most halott. Ha visszatérnél nem tennél meg mindent, hogy életben tartsd? A válasz egyértelmű. De mégis… ő egy gyilkos. Eltolom testem a parkoló garázs korlátjának szélétől, hogy pár lépéssel közelebb kerüljek a katonához. Lassan haladok, hogy közben figyelni tudjam az arcát, a testbeszédét és mindent mást is, amit tesz. A vörös segítségével elszakítok pár szálat a gravitáció fonalaiból, mintha lebegnék, de csak épp annyira, amennyire szükségem van. Meg persze, nem akarom megijeszteni sem, hiszen mégiscsak egy katona.
Milyen könnyű is lenne… innen a messziből benyúlni a fejébe és a vörössel együtt végigáramolni a neuro-receptorain, hogy kiszívjam az információt, amire szükségem van. Eljátszok a gondolattal egy pillanatra, hogy benne vagyok a fejében és mindent látok, amit ő, mindent érzek, amit ő. Első kézből élném át, hogy miket tett. Tényleg akarom?
Nem.
Különben sem szeretnék senkinek az agyában turkálni az engedélye nélkül. De még akkor is csak ritkán. Olyan furcsa és kellemetlen érzés, mikor valaki más vagyok. Mintha két felé szakadnék, két testben léteznék egyszerre. Nem csoda hát, hogy mennyire ki tud fárasztani. El is engedem magam, de ezáltal a gravitáció is újra húzni kezd lefelé és a vártnál hangosabban érkezem le mellé. Megköszörülöm a torkom, mintha így akartam volna.

- Szóval... - hangom sokkal vékonyabbra sikerül, mint az szeretném, ezért újra megállok, hogy összeszedjem magam. - Van egy közös barátunk - jelentem ki, tényként a dolgot, mert az is. Steve az én barátom is, vagy a mentorom, ahogy tetszik. Mit is akarok én igazából mondani? Mert az biztos, hogy nem azt szeretném megkérdezni, hogy van-e bármi vicces sztorija Amerika Kapitányról, biztos van neki. Ez majd ráér akkor, amikor vége ennek az egésznek.
- Kérlek, mondd, hogy nem cselekszik hiába, mert nagyon veszélyes, amit tesz. Még az ő mércéjével mérve is... pedig legyőzte Hitlert - csak sikerült kinyögnöm valahogy és várakozóan pillantok felé. Nem félek a szemébe nézni. Már nem lehet vissza lépni.
Most már nem hátrálok meg.