Bucky & Aurora; Triskelion, Washington D.C.

Bucky & Auróra

S.H.I.E.L.D. főhadiszállás: Triskelion, Washington D.C.

- Ki vagy te? - Kérdi a hang.
- Őr... mes... ter... - Jön a szaggatott, kissé darabos válaszom.
- Süsse ki újra! Még mindig emlékszik. - Szól egy hang határozottan.
Fájdalmas üvöltést hallatok, ahogy elindítják a folyamatot.
- Ki vagy te? - Ezúttal erélyesebben szólnak.
- 32557... - Most másféle azonosítással próbálkozom, de ismét kudarcba fullad a dolog.
- Újra! - Hangzik fel a parancs.
Újabb üvöltés szakad fel torkomból, ezúttal a velőt rázó fajtából.
- Ki vagy te? - Faggatnak változatlanul.
- Bar... nes... - Nehezen jönnek a szótagok, akadozva forog a nyelvem.
- Újra! - Ezúttal türelmetlenebben, sürgetőbben cseng a hang; mely tudom rosszat jelent.
Megint rossz választ adtam, aminek fájdalom lesz az ára. Üvöltök, teli torokból.
- Ki vagy te? -
Nem érkezik válasz. Kiürültem teljesen, körülöttem csend honol.
- Végre. Folytassák a megszokott protokoll szerint! -

★ Először a hallásom tér vissza az érzékszerveim közül, mint általában mindig. Lassú a folyamat, ahogy magamhoz térek a kábaságból. Kezdetben csak halk mormolást hallok magam körül, kivehetetlennek tetsző beszédfoszlányokat, amiket a tudatom még nem képes kerek egésszé összerakni. Aztán megjönnek a különféle szagok is e mellé, és ekkorra már egészen biztos vagyok benne, hogy valami nagyon nincs rendben. ~Idegen. Minden idegen számomra. Hol vagyok?~ A levegő, mely túl tiszta. Hiányzik belőle a fertőtlenítőszer és a vegyszerek semmi mással össze nem keverhető aromája vagy a légkondicionálás zúgásának feltűnő hiánya sem bántja a fülemet. Ahogy az is szokatlan, hogy ennyi ideig nyugtot hagynak nekem és még nem ragadtak meg, hogy átvonszoljanak egy másik helyiségbe ahol ismét megkínozhatnak. Néhány mély lélegzetvétel után még több hiányosságra figyelek fel: sehol nem érzem a fegyverekből áradó olaj ismerős illatát vagy hallom a nyikorgást a mozdulatok nyomán, az acélbetétes katonai bakancsok dobogása sem hangzik fel... csend honol. Néma csend.

★ Hirtelen pattannak fel a szemeim, de azonnal vissza is zárom őket - bántja ugyanis a hirtelen szemembe szökő fény a sötétség után -; majd hunyorítva nézek a neon lámpa fényénél gyöngén megvilágított helyiségben körül. ~Nem vagyok egyedül.~ Konstatálom, de hiába a kábaság... a túlélési ösztöneim azonnal átveszik az irányítást. Rutinosan oldalra hengeredek - számítva az esetleges támadásokra, hogy kitérhessek előlük -, ám szinte azonnal a hideg és kemény földön találom magam leesve az ágyról. Eddig fel sem tűnt, hogy nem a megszokott módon a kábeleken lógok, hanem ágy és matrac van alattam. Oroszul káromkodom egy cifrát félig visszafojtva, miközben tekintetem riadt madárként röpköd körbe a teremben felmérve a benne lévő tárgyakat, embereket és a kijáratokat. Menekülő útvonalat keresek. Fejben egy gyors kalkulációt végzek. Az ajtó alig 5 méternyire tőle és előtte minimális akadály. Egyetlen ember. ~Ki az az idióta, aki egyetlen embert küld ellenem?!~ Még így is, félig kábán és leszedálva is le tudom győzni könnyedén, teljesen nem vagyok fegyvertelen hiszen itt a fém karom, ami már önmagában is kész halálos fegyver. ~Csak egy pillanat kellene, amíg összeszedem magam és ismét helyreáll az amúgy imbolygó világ...~

Kizárom a hangot elmémből amit hallok, figyelmen kívül hagyva amit mond. Ahogy megpróbálok felállni elesek megint, de nem érdekel. Nem törődhetek vele, mert nincsen rá időm hogy a sebeimet nyaldossam. Amúgy sem olyan fából faragtak, hogy ennyitől feladjam. Nem tudom, hogy mit adtak be nekem, de nem adhatom fel. És nem is fogom. Csupán időt kell nyernem, míg a szervezetem el nem égeti a szert. ~Nem fognak vissza vinni! Nem megyek vissza, nem nem nem!~ A hang ismerős, lágy és nőies. Ettől pedig a pánik lassanként felgyűrűzik a torkom, mint valami folyondár növény és elszorítja teljesen, köhögésre ingerelve. Ha lenne bármi a gyomromban, most valószínűleg öklendezve adnám ki magamból. Ismerem a metódust, emlékszem rá - valamennyire. A fájdalom belém égette ezt is; teljesen lehetetlen volt kitörölniük belőlem, bár gyanítom nem is akarták. Az ébredés után azonnal a szék jön - még mielőtt elég erőt gyűjthetnék bármiféle engedetlenségre -, és azonnal kitörölnek, hogy tiszta lappal indíthassanak belém táplálva az új parancsokat. ~Nem nem nem...~ Határozottabban szólal meg újra a hangja, próbálva a figyelmemet magára vonni. Ismerős. Tudom, hogy ismerem; csak abban nem vagyok biztos, hogy honnan. Frusztrál önnön tudatlanságom.

★ Ahogy tesz felém egy lépést, azonnal reagálok. Hiába mozdul lassan és közelít óvatosan - mintha egy sérült vadállat befogására készülne -, én reflexből a falig csúszom seggen, a gatyámmal feltörölve a beton padlón lévő koszt. Csak akkor nézek fel, a szőke nő arcába amikor már a hátam és fejem a falnak koppant. Ahogy tekintetünk összekapcsolódik, a világoskék tekintet mélyén oly belső tűz lobban fel egy pillanatra, mely beindítja az elakadt agytekervényeimet. Szinte hallom a fogaskerekeket csikordulva megindulni az agyamban, mintha megolajozta volna őket. Lassan a helyére kerülnek a dolgok, a kirakós darabjai lassanként összeállnak kerek egész képet alkotva. Summer Child. Aurora. Steve barátja. Nem a Hydra. Bosszúálló. Nem a Hydra. S.H.I.E.L.D. Nem a Hydra. ~Nem a Hydra. Nem a Hydra. Nem a Hydra.~ Mantrázom magamnak egészen addig, míg le nem tudom vele nyugtatni magamat. Megkönnyebbült sóhajt hallok, pár másodperc késéssel tudatosul csak bennem, hogy az én mellkasomból szakadt ez fel.
- Steve? - Az első szavam is Ő. Azt ígérte, hogy itt lesz velem, amikor majd magamhoz térek. A pánik ismét megkörnyékez. A gyomrom akkorára ugrik össze, mint egy szem mazsola. A zsigereim virtustáncot járnak, a helyiség hirtelen fullasztóan összenyomódik körülöttem mintha sokkalta kisebb lenne mint percekkel ezelőtt. A nyakamhoz kapok fémes karommal, mintha valami szorítaná a torkomat és alig kapok levegőt, nehezen lélegzem. A pánik ezúttal nem csak megkörnyékez, utol is ér roham formájában.

~Steve nincs itt, Steve nincs itt. Steve bajban van.~ Ettől a gondolattól a menekülési kényszerem felerősödött. A teremben nem voltak ablakok, a levegő egyre súlyosabbnak hatott. Úgy éreztem, hogy egyre fogy a levegőm, és egyre közelebb járok az elájuláshoz. A szívem gyorsan dobogott, és csak egyre gyorsult, szinte kiugrott a helyéről. Hirtelen átfutó, rémült borzongással nyikkantam meg. ~A kódszavak?!~ Hangosan nem mertem kiejteni a számon a szót, pedig egyre inkább úrrá lesz rajtam az ájulás és önkontroll elvesztése miatti aggodalom. ~Hogy segíthetnék Steve-et megtalálni, miközben még mindig egy időzített bombaként ketyeg a fejemben a Hydra-program?! Mi lesz, ha nem kapok levegőt és elájulok? Ha megint átkapcsolok?!~ Gondoltam kétségbeesetten. A gondolattól még jobban rám tört a fulladás. Mélyeket lélegeztem, hogy mégis valami levegőhöz jussak. A szívem egyre gyorsabban vert, és a lábaim kezdtek elzsibbadni a gyengeségtől. ~Mi lesz, ha elájulok és a tél katonája veszi át az irányítást?!~ A mellkasom  mintha abroncsban lett volna, a torkom összeszorult, folyt rólam a víz. Csapdában éreztem magam. Vad vágy ébredt bennem, hogy félrelökjem Aurorát és elmeneküljek, de moccanni sem volt erőm.

♔ Zene ♔ #1050 ♔ A kezdés a rákfeném, bocsi. ♔ © ♔