(Halloween) Régi temető

Felfedezés Halloween éjjelén (Cyntia, Rhea)

Ahogy az este megérkezett, a fenyőerdők felől köd szállt a városra, és elsőként a temetőt lepte el, homályos alakokká formálva az angyalszobrokat, a kripták épületeit és a cirádás fejfákat. Esti szél susogott a fák között, zörögtek a maradék, megbarnult, holt levelek.

És a temető a legkisebb mértékben sem volt kihalt.

Egy-egy páros vagy fiatalok csapata el-elhúzott a sírok között, magányos helyet keresve, csak mókából bemerészkedve a temetőbe, vagy mert a kastély felé vágtak le, ahonnan a parti hangjai haloványan elhallatszottak a sírok közé is.

Cyntia nem a parti miatt érkezett eredetileg. Legutóbbi megbízói fizetésként részben ősöreg könyveket adtak át neki, könyveket, amik közt megtalálta az "Oaken Bay" városnevet, a kesze-kusza helyi indián mondákat, amik furcsa módon egybevágtak nagyon régi legendákkal Európából... És a "Westshire" családnevet. És hogy amikor az előkelő család életébe "beütött a kaszás, akkor találkoztak a természetfelettivel, magával a Halállal." Legalábbis érdekesnek tűnt. És a Westshire sírok nem olyan messze voltak...
Ott nyugodtak mind két kripta között. Zavartalanul.
Kivéve egyet... Amelyik frissen volt felnyitva.

Rhea olyan dolgokról hallott, amiket nem tudott megmagyarázni. Ősi legendák és talán a titánok keze nyoma... Mindez hogy kerülhetett egy apró, Maine-i kisvárosba az Egyesült Államokban? A temetőt említették elsőnek a hírek, amiket kapott. És valakinek ki kell derítenie, mindez milyen veszélyeket rejt.

Lassú léptekkel haladtam a sírok között, miközben néha egy-egy pillanatra megálltam, hogy elolvassam a névtáblát az éppen legközelebbin. Bár a köd megnehezítette a látási viszonyokat, de azért még ennek ellenére se okozott nehézséget a leolvasásuk.
A név számomra ismeretlen volt, bár nem is vártam azt, hogy ismerős névre bukkanjak itt, elvégre nem egy rég elhunyt ismerőst jöttem meglátogatni. Túlságosan is sok szívemnek kedves egyént vesztettem el életem során, így ha mindnek meg szeretném látogatni a sírját, akkor az akár évekbe is beletelne.
Az igazat megvallva a pletykák hoztak ide, amelyek a titánokról suttogtak. Nem ez az első ilyesfajta pletyka, amit az évszádok során hallottam és bár eddig mindegyik vaklárma volt, azonban jobb nem kockáztatni. Ha a Tartaroszba bezárt titánok közül akár csak egyetlen egy is kiszabadulna… egyszerűen nem kockáztathatom meg.
Ezért vagyok hát itt, járva a ködbe burkolt temetőt, miközben reménykedem benne, hogy csak vaklárma az egész. Általában már kihaltak szoktak lenni ilyentájt a temetők, de ma ugyebár Halloween napja van, így számos fiatal suhanc tartózkodik a temető területén, miközben fogalmuk sincs, hogy miféle veszélyeket rejthet a köd.
Bármennyire is hihetetlen, de néha egy kissé irigykedem az egyszerű halandókra. Milyen egyszerű is lehet, ha nem kell effajta ügyekkel terhelned magad. Nem is emlékszem már igazán mikor volt az, hogy döntéseim meghozatalakor csak egyetlen személy igényeit kellett figyelembe vennem, a magamét. Hiába, régi szép idők.

Cyntia még maga sem tudja biztosan, miért is jött ide. Ócska könyvek, régi mítoszok... Talán csak az egybeesés keltette fel a figyelmét, vagy az amit keres. Úgy fest valaki már megtalálta. Ideje van, vesztenivalója pedig nincs. A temetőben unottan lépdelt. Halvány emlékek derengtek fel benne. Valahogy ismerős volt ez a lepusztult hely. Néhány régi kőfaragáson végig húzta ujjait. A fejfák között kutakodott, nem keresvén, talált egy egy ismerős nevet. Megkapirgálta a dátumot és halovány mosoly ült arcára. Régi szép idők jutottak eszébe. Végig nézett a sötétbe öltözött temetőn, délre egy termetes platán kókadozott az idő terhe alatt. Csemete volt még mikor legutóbb itt járt. A piciny település azóta sokat változott. Ez az egy fejfa az, ami akkorról itt maradt. De már ez is megkopott, és nem James-miatt van most itt. Őt annak idején elragadta tőle a halál, emlékeztetve arra, miért is nem szabad az embereket szeretni. Sóhajtott és megpaskolta a korhadt fát, végül odébb állt. Némi keresgélés után végül célba ért. Szemöldöke felszaladt az üres sír láttán. Körbe tekintett, történeteket keresett, akár képekbe akár szavakba öntve.
-Egyszer megtalállak és akkor véget vetek ennek az egésznek...
Dünnyögte orra alá, mintha bújócskázna a halállal.

A két nő egyszerre ért oda az üres sírhoz. A föld, ami nedves volt és sárszagú, sűrű, humusztos, barna rögökben és halmokban havart mindenfelé a végső pihenőhely mellé szórva. Nem volt szabályosan kiásva, nem volt elegyengetve.

Közelebbről megnézve, még csak ásva se volt.

Sőt, még csak nem is felülről lett kihantolva.

Nem.
Ezt a sírt valaki... Alulról nyitotta ki.
A rögök, ahogy ki lettek szórva, a föld, ahogy kitört, a lefelé csúszó földdarabkák, amik még mindig porzottak vissza az elkorhadt, valamikor talán szép selyemborítású koporsóba... Arra engedtek utalni, hogy nem is olyan régen nyílt fel a talaj. Akárki is volt az... Talán csak percekkel az előtt döntött úgy, hogy a felszín feletti világra tér.
Egy vékony test sárgás lenyomata látszott a sír mélyén fekvő koporsó selyemborításán.
A fejfán pedig egy név szerepelt:
Mary Westshire
1861-1878
May she rest in peace.

Az ilyen eseteknél, amikor egy hasonló pletyka nyomába eredek, mindig az a legjobb, ha a furcsaságokat keresed. Jelen helyzetben például egy kiásott sírt, ami alapjában véve még nem is lenne annyira furcsa, de eléggé nehezen tudom elhinni, hogy Halloween estéjén a sírások dolgoznának.
Először fel sem tűnik, hogy társaságom akadt, pedig nagyjából egyszerre érkezhettünk meg a sírhoz, úgy látszik túlságosan is elkalandoztak a gondolataim, ami nem feltétlen egészséges, elvégre ha a figyelmembe lankad, akkor sebezhetővé válok egy támadással szemben. Egy futó pillantásra méltatom csak egyelőre az idegent, aztán figyelmem először a sír belsejére és végül a körülötte lévő törmelékekre irányul.
Bár nem vagyok e téren igazán tapasztalt, de sejtésem szerint ezt a sírt nem kívülről ásták ki, hanem éppen fordítva, ami pedig semmi jót nem jelenthet. Az igazat megvallva egy kissé megnyugszom, mert tudomásom szerint egyetlen titán sem kísérletezett az idők során holtak feltámasztásával, bár az sem kizárt, hogy ez valami új keletű hóbort valamelyiküknél.
- Mi hozott ide? – Teszek fel az ismeretlen számára egy egyszerű kérdést, miközben ezzel párhuzamosan felé is fordulok. Nem tudom ki ő, s hogy mit kereshet itt, de eléggé nehéz elhinnem, hogy véletlenül épp egy időben érkeztünk meg mindketten a sírhoz. Bár nem feltételezek rosszat róla, de azért ennek ellenére is felkészítem magam egy lehetséges harcra, nem is feltétlen ő ellene, csak úgy általánosságban.

Miután Cyntia közelebbről megnézte az a sírt mondhatni ismerős látvány fogadta.
-Ch...
Húzódott félmosoly szájára. Tudja milyen melós ha élve temetnek el és csak két kéz van kéznél. De talán az illető magyarázatot adhat neki is. Gyanúsan sok dolog mutat abba az irányba, hogy aki magyarázattal szolgálhat neki az öröklétéről az itt bujkál valahol. Más nem, egy sorstársat talál a dolog végén. Méghozzá...
-Mary Westshire... Az a hülye picsa?
Ezt modnhatni elhamarkodott kijelentésnek. Nem sok jót hallott a hölgyről annak idején. Találkozni nem találkozott ugyan vele de volt egy híre az emberek között. A gazdagokat sose szívlelte a pórnép. Észre sem vette a másikat, lassan fordult felé miután az megszólította a maga bájo módján. Ez kapóra jött Cynitának, neki sem volt kedve formaságokra fecsérelni az energiáját. Lassan végig nézett a másikon. Megemelkedett a szemöldöke egy halovány fintor mellett. Neki kissé csicsás volt ez a gönc.
-A halál szele.
Bökte oda, aztán visszanézett a sírra.
-Magát kisasszony? Bukta az üvegezést?
Nézett rá egy pillanatra majd a föld kupacokat kezdte el vizsgálni, hogy merre mehetett a szökevény.

Az emberekbe általában belenevelik a holtak tiszteletét, azt hogy nem szabad háborgatni őket, de valahogy mindig akadnak olyanok, akiket ez hidegen hagy. Persze akkor már nem tetszene annyira nekik, ha az ő földi maradványaikkal szórakoznának.
Azonban van egy olyan balsejtelmem, hogy bármennyire is szeretném és bármennyire is örülnék neki, ez akkor sem egyszerű emberek ostoba tette, pedig hát mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak pár fiatal suhancnak kéne adnom egy jókora taslit, hogy megtanulják hogyan is illik viselkedni.
Nem kerüli el a figyelmem a név, amelyet az ismeretlen említ, főleg hogy pillanatokkal ezelőtt én magam is leolvastam a fejfáról, azonban nekem semmi se ugrik be róla. Hiába, nem ismerhetek mindenkit névről a világon. Még a saját gyermekeimet sem könnyű mind fejben tartani. Végül aztán felteszem a kérdést és egy kissé meglepő választ kapok, ami sejtésemet igazolja, miszerint nem véletlenül keveredtünk ma este ide mi ketten.
- Üvegezés?! Áh, nem. Mondjuk inkább úgy, hogy az aggodalom. – Először nem esett le, hogy mire is gondol a fiatal nő, de végül azért csak leesett a tantusz. Bárcsak lenne időm ilyen nevetséges kamaszdolgokkal foglalkoznom. Nem kerüli el a figyelmem a lány következő tette, a következő pillanatban pedig egyetlen gondolatom hatására aprócska fényecskék törnek ki a bal tenyeremből és a föld felszíntől pár centire elkezdenek haladni az egyik irányba.
Ha a lány véletlenül az útjukba is kerülne, akkor azok óvatosan kikerülve indulnak el remélhetőleg a nyomok után. Ezek a kis fények segíthetnek elvileg a nyomok könnyebb megtalálásában és követésében, bár persze ha valaki elég erős, akkor manipulálhatja is őket, hogy a vesztünkbe vigyenek.
- Előre a vesztünkbe. – Mondom kissé szarkasztikus hangsúllyal a lánynak, aztán anélkül hogy megvárnám a reakcióját, egészen egyszerűen elindulok a nemrégiben teremtett kis fények után, akik méretükhöz képest igen szép tempóban mozognak, ebben a ködben pedig még egy titán is könnyen nyomukat vesztheti.

Cyntia szemöldöke kérdőn torzul sötét szemei felett. Pár pillanat kell, hogy feldolgozza a viszont kapott szintén megdöbbentő választ. Még egyszer végig méri a másikat. Nem tűnik sem fakabátnak, sem pedig valami detektívnek. Ami önmagában több sebből vérzett, tekintve az esemény nem rég játszódott le. Tanácstalanul megvakarta fejét. Aztán némán megvonta a vállát. Rég találkozott ezzel az érzéssel, de emlékeiben még él, hogy fura dolgokat hoz ki az emberből. Elhessegette az emlékeket és tovább folytatta a kutatást, míg nem egészen különös jelenség zajlódott le egyik pillanatról a másikra.
-Mi a f....
Nézett végig a kis pontokon lassan. Lomhán a másik nőre pillantott ahogy a szállingózó fények hozzá vezették tekintetét. Épp vissza akart fordulni a maga módján nyomokat kutatni amikor a nő ismét nagyon különös dolgot mondott. Erre felkapta a fejét. Végre valami érdekeset is hall a nap folyamán. Visszapillant a sírra, majd legyint rá egyet és inkább a nő után ered. Közben jár az agya, hogy mivel is állhat szembe. Vagy kivel. Hüvelykujjait beakasztotta a lánc derekán átvetett részébe és úgy csasszogott a nő után szótlanul. Kicsit lemaradva haladt utána. Egy pillanatra behunyta szemét, mély levegőt vett. Mikor kinyitotta fekete füst lobbant ki szeméből és szemgödrébe terült. Írisze narancsosan izzott fel az éjszaka sötétjében. Így is körbelesett, lát e valami érdekeset.

A két nő beszélgetését a temető földöntúli homályában nem zavarja meg egy ideig semmi. A fények kóza tündérszikrákként fedezik fel a sírokat, a fejfákon hideg, nem evilági ragyogással mutatják a kopott, időtől megpróbáltatott feliratokat, amik esőtől, jégtől, fagytól, napsütéstől, melegtől és hidegtől tisztultak szép lassan simára. A mohos sírok és a hidegen emelkedő, sötét kripták között nem volt senki más, csak ők ketten.

És még valaki.

A két nő szeme sarkából egyszerre tűnt fel az alak. Középmagas volt, vékony, szőke haja dermedt zuhatagként omlott hátán a megfakul, valamikor szépséges ünnepi dresszre, ami kék lehetett valamikor nagyon régen, most halott szürke mementója volt az elmúlásnak. A kék ruhás nő szoknyája bokáig ért, és lassan botladozva haladt el, félig háttal a sírt megtaláló két nőtől talán ötven méterre. Zavartan fordult a fények irányába, majd tovább sántikált, válláról, hajából pici földdarabkák hullottak ki, ahogy befordult a sarkon két kripta között...