Este a levéltárban. (Fresia, Clay, Cael)

Kapucni? Napszemüveg? Fresia megrázta a fejét. Jóságos ég, ha nem tud ellenállni az átváltozás vonzásának, nem nagyon lesz mivel takargatnia mibenlétét. Mindenesetre míg a srác lovagiasan - és igen könnyedén - dobálta félre az akadályokat, próbált egy kicsit befelé koncentrálni, hogy legalább ne csússzon tovább. Aztán, ahogy az út nagyjából szabaddá vált, az egyetemista pedig egy gáláns mozdulattal előre engedte, rohant tovább a többiek után. Saját tanácsát megfogadva az ő fejét már kapucni, szemét napszemüveg rejtette jótékonyan.

Várjunk csak, ez azt jelenti, hogy...

Fresia futtában visszanézett, épp időben ahhoz, hogy lássa, mint fúródik a deszkába egy lövedék. Ennyit arról, hogy ők nem számítanak. A lenti szintek felől közben folyamatosan hallatszott a dübörgés, olykor egy-egy morgásszerű hanggal megspékelve. Nem nagyon szeretett volna találkozni a tulajdonosával, pláne így látatlanban, de ott volt a férfi, aki megmentette, akinek megjegyzéseik gúnyos felhangja ellenére valamiféle mágiát tulajdonítottak a papok... nem, nem hagyhatja cserben. És a prof is életben kell, hogy maradjon, meg kell tudnia, mit akart tőle.

Állati üvöltés, majd rémült kiáltás visszhangzott odalentről, épp mikor az első lépcsőfokokra tette a lábát.

Mi a franc történik ott?

A hirtelen, szinte robbanásszerűen az orrába furakodó ózonillat erősebb volt, mint valaha. Léptek dobogtak, Fresia is rohant lefele a lépcsőn, hőn remélve, hogy a srác biztonságban van, aztán majdnem felnevetett a helyzet iróniáján. Biztonságban? Mégis ki van itt biztonságban? Vagy, ami még jobb kérdés: ki van veszélyben és ki által?

A lépcsőfokok vének és girbegurbák voltak, a hely ősrégi papír avítt szagát árasztotta, a folyosó polcok ölelésében és tompa fényben futott egyenesen, majd úgy harmincöt-negyven méter után élesen elkanyarodott. Jobbról és balról keskenyebb járatok csatlakoztak bele, amik csak jelzőfénnyel voltak megvilágítva, Fresia tehát majdnem biztosra vehette, hogy az öreg és a papok a főfolyosón fogócskáznak.

A harmadik kanyar után látta meg a reverendás alakokat. Egyikük a földön ült, a másik fölé hajolt a fejét vizsgálgatva. Köröttük könyvek hevertek a földön, de a sötét hajú férfinak nyoma sem volt. Fresia megtorpant, ahogy a földön ülő pap ráemelte kissé homályos tekintetét. Mintha nehezére esett volna fókuszálni, talán agyrázkódást kapott, tippelt a lány, és megpróbált elslisszolni mellettük, de a másik - oda sem pillantva - egy villámgyors mozdulattal elkapta a karját. Csak ezután nézett rá, és bármit is akart mondani, a torkára forrt. Aztán lassan a felismerés mosolya hasadt végig az arcán, és ez a mosoly semmi jót nem ígért.

- Nocsak, nocsak, kisasszony.

A szemében évszázadok lángjai táncoltak. Szorítása erősebb lett Fresia karján, a mosoly pedig szélesebb.

- Nocsak, nocsak.

A férfi szabályosan lepattan a lényről. Amaz továbbra is sziklaszilárdan áll az átjáróban, mintha egy langyos szellő érintette volna. A maga jó három és fél méterével, több száz kilogramm testtömegével nem a komoly ellenfél, inkább a halálos veszedelem kategóriába sorolandó minden épelméjű számára. Bőre szürke, rövid és durva ám viszonylag vékony szőrzettel borítva. Patái és karmai koromszínűek. Szeme sárgán izzik. Halántékából két nagyobb, alkarnyi hosszú, csavart, homlokából öt apróbb, arasznyi, hegyes szarv ágaskodik. Fogsora kiváló lehet tépésre, hegyes, sűrű. Testét vágott és szúrt sebek borítják, melyből olaj-fekete lé folydogál, s melyek villámgyorsan, majd valamennyit lassulva záródnak be. A lassulást okozó jelenség beálltát a varázsló is érzékeli. Mintha megcsappanna a mágia, és minden, ami egy bizonyos erő céljaival nem egészen paralel irányú. A lény mögött két méteres, comb vastagságú, tüskés farok tekereg. Teste egyébként emberére emlékeztet, bár az izomzatként sejthető domborulatok sokkalta sűrűbben bordázottak. Egészen olyan, mint valamiféle pokolból kilépett démon. Azzal egy időben, hogy ismét elcsendesül a varázslatok hatása, csuklóin található, rúnákkal ékesített bilincseit leszakítja az eddig őt visszatartó láncokról. Előre lép. Hogy testre vagy lélekre vágyik, még nem tudni, ám szándékai egészen biztosan nélkülöznek minden fajta romantikus indíttatást.

Egy ideje mintha enyhült volna az épület remegése, és szünetet tartott volna a lény üvöltése. Ebben a pillanatban, ahogy Fresia támadójának nyakában fehéren felizzik a kereszt, ezek a jelenségek újból megjelennek. Egy antimágikus mező ismét kiterjed. Ennek súlyát a lány is jól érezheti testében. Minden fajta mágikus hatás, mely a területen létrejönne, létrehozójára olyan terhet ró, mintha amaz sziklák görgetésével próbálkozna puszta kézzel. Nem véletlen, hogy a varázsló is sokkal erősebb fejfájást érezhet, mintha egy egyszerű lexikonnal találkozott volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden varázslat megszűnik, mindössze jelentősen legyengül, hatásmechanizmusa lassul. A legtöbb esetben valóban ez a mágia megszűnésével avagy szünetelésével jár, ám erőteljesebb hatások esetében a korlát nem teljes.
Kést húz másik kezével a felszentelt, és néhány szót morgom. Tekintete szigorú, mosolya elhatározássá símul szája mentén.
- Most véged, pokolfajzat!
Bár soha nem találkozott még efféle lénnyel, alaposan kiokították arról, miért nem érdemes életben hagyni őket. Esze ágában sincs több időt hagyni az istentelen teremtménynek, melyet a Földön tölthetne.

Clay kénytelen volt lemaradni, mivel az előző lövedéket többi kis tollas-hegyes társa is követte. Gyors integetés következett a deszkával, valamint halk szisszenések majd tompa koppanások hangjai. Mire újból egészen csend lett, alig néhány pillanattal később csupán már egy tucatnyian díszítették a fát, közel egyenes vonalat alkotva.
- Talán jobban járna, uram, ha inkább hazamenne - próbálkozik a fiú, közben egészen jól utánozva a filmbéli Batman dörmögős hangját. Nem, mintha a ruhája alapján nem ismerné fel egy kicsit is okosabb pap-mesterlövész-tökömtudja figura.
Abba az irányba néz, ahonnan a lövések érkeztek, és hamarosan észre is veszi a tettest. Egy papruhás alak, valóban. Az egyik a korábbi háromból, akik a környéken kószáltak. Kezében pisztoly. Már emeli is, ezzel vélhetően azt jelezvén, hogy egyáltalán nem áll szándékában meghátrálni. Ezek után Clay iránta érzett szimpátiáján az sem javít, hogy hasonló stílusú napszemüveget hordanak.
- Nézze, Uram, erre semmi... - tenné hozzá, mikor azonban a fegyver csöve egyenesen a feje irányába ér. Arca elé kapja a deszkát. Mikor meghallja a dördülést, csupán összerándulni van ideje. Fa szilánkjai repülnek mindenfelé, majd csontba csapódva vért fröccsent szerteszét a golyó. Különösen az ifjú egyetemista tarkójánál, ahol egy egészen nagy lyuk keletkezik. Ez nem nyugtató lövedék volt. Magnum. Zaja messzire visszhangzik a folyosón.
A fekete ruhás maga mellé ereszti a gyilkos eszközt, majd elsétál a földön heverő tetem mellett.

Cael a földre zuhant lihegve és felpillantott az előtte ágaskodó alakra. Megfagyott ereiben a vér. Olyanforma ösztönös döbbenet és ijedtség terjedt szét minden tagjában, mint amikor az állatkertben sikítva ugrik el egy gyerek, ha a gorilla nekiugrik az üvegnek.
Épp csak hogy ez a szörny jóval, jóval hatalmasabb volt és félelmetesebb, mint mindenfajta ezüsthátú gorilla.
És nem volt a kettejük közt üveg.
- Fucking holy Jesus fucking fuck. - foglalta össze a férfi háta mögött, kezeire támaszkodva, a padlóra pottyant helyzetében maradva, a szituációt.
Cael szemöldökei felszaladtak, mert rendesen meg volt lepve és mert némi félelemmel keveredett a vérében az adrenalin.
Úgy döntött, egy megfontolt, tanult varázsló mesterhez, orvoshoz, veterán tiszthez méltó összeszedettséggel fogja megfogalmazni a dolog lényegét.
- Fucking piece of fucking broken fucking ass piece of fucking garbage place of course has a fucking piece of broken fucking bloody fucking cunt of a fucking demon for fucking... For fuck's sake, Jesus fucking Christ, fuck. Fuck.

Mélyet sóhajtott és kiengedte a levegőt. Gyorsan tornászta magát talpra és hátrált a fal felé, miközben szeme cikázva keresett bármi használhatót.
- I bet my ass these fucking idiot moron dumb ass stupid incompetent priests had to fucking do something with this God fucking damnit.
Megpillantotta a pajzsokat és a hosszú pallosokat a falon. Óvatosan leemelt egyet-egyet és miközben fújt egyet, megtalálták ujjai a lapos üveget a zsebében.

A dörrenés ekkor hallatszott. Tisztán, fülhasítóan kivehető volt, ahogy a nagy kaliber dobhártya-repesztően elsült. .45-ös oldalfegyver.
- God fucking damnit. - fújt még egyet a férfi, miközben a pengére locsolta a scotch-ot, majd meghúzta az üveget, és a szörny felé hajította.
- Didn't fucking plan to fucking die here but... Well, you're one ugly sorry ass fucking moronic piece of idiot demon pal, and I'm a motherfucking wizard so guess what's coming.
Érezte elméjén az erőtér súlyát. Érezte, hogy szinte kiapad minden energia az unverzum hálóján.
- Fucking great. For fucking Jesus fucking Christ, fucking great.
Megtalálta az öngyújtót, felpattintotta a fedelet. A lángtól sóhajtva kapott tűzre az alkoholban ázó kard. Aztán a laposüvegnek utána dobta a még égő szivargyújtót és felemelt karddal rohanni kezdett a lény felé.

Fresia agyában villámsebesen követték egymást a gondolatok, de egyik sem volt különösebben lelkesítő, annak ellenére sem, hogy a férfi nyilvánvalóan életben volt... valahol. A valahol pedig kényelmetlenül az ismeretlen hangok megismerni nem kívánt forrása táján kellett, hogy legyen. És mindennek tetejébe most még a reverendások is szívózni akarnak vele. A csuklóját szorongató pap nyakában felfénylett a kereszt, és ezzel egyidőben...

A francba. A jó büdös francba...

... a mondat végére egy lövés döreje tett pontot.

A srácnál nem volt fegyver.

Fresia torkából morgásnak induló üvöltés szakadt föl, a tehetetlen dühé, az adrenaliné, a védelmező anyaállaté, a sarokba szorított vadé.

Nem tehetitek ezt! Túl sokáig burkolóztatok szent füst óvó fátyla mögé, hogy elhomályosítsátok mások látását, hogy megokolhassátok azt a vérfürdőt, amit rendeztetek, hogy ti maradjatok a mágikus hatalom egyetlen birtokosai. Túl sok vér és könny tapad a kezeitekhez, olyanoké is, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy nem megfelelő génekkel születtek. Vajon ki volt az első közületek, aki tudását és képességeit rosszra használta? Kinek a fejében fogant meg először a gondolat, hogy mágiájával másra, mint démoni lényre sújtson le? Mikor lett a gonosz visszaszorítására tett szent esküvésetek hamuvá a felcsapó mohó hatalomvágy tüzében?

Fresia a pap szemébe fúrta a tekintetét, egy önvédelmi tanfolyamon alaposan begyakorolt mozdulattal kiszabadította a karját, és már éppen rohanni kezdett volna visszafelé, mikor meghallotta az ellenkező irányból érkező szofisztikált szózuhatagot, ami megerősítette abban a vélekedésben, hogy Claymore összetalálkozott a lénnyel. Az egyes szavakat nem igazán tudta kivenni, de a hangból annyi kétségbeesett elszántság hallatszott, amit csak valami minősíthetetlen eszementség követhetett. Egy pillanatnyi lázas mérlegelés után a lány egyértelműen a szörnyeteget helyezte a magasabb veszélyforrás kategóriájába, és immár az átalakulással sem törődve fordult be a következő folyosókanyarulatba.

Meg kell hagyni, a látvány nem volt mindennapi, ahogy a férfi egy lángoló pallossal rohamozott valami túl magas, túl széles, túl szarvas lény felé. Fresiának nem sok esélye volt, hogy utolérje. Újraformálódó testével kényelmetlen is volt a futás, és míg úgy érezte, hogy derékig érő vízben próbál minél gyorsabban gázolni, Claymore egyenest belerohant a démoni lénybe. A kard sziszegve merült a vaskos izomkötegek közé, de a szörnyeteg föl sem vette a fájdalmat, ha érzett ilyesmit egyáltalán.

Csak még egy fél perc...

A futás trappolásba váltott, a távolságok lerövidültek, a mennyezet közeledett.

Még egy fél perc, te mocskos, rohadék dög...

A férfi visszahúzta a lényből a kardot, aki viszont kinyúlt felé, hogy megragadja a nyakánál fogva. Nem volt több idő.

- Tú bastaird ghránna ar ifreann, a chur air síos láithreach!

A kiáltás a lány anyanyelvén szólt, ha már nem is az ő hangján, és nem igazán  törődött vele, vajon a pokol fattya érti-e. A lényeg az volt, hogy magára vonja a figyelmét. Tisztában volt vele, hogy veszélyes vizekre evez, hiszen nem tudhatta, pontosan mivel (és főleg, hogy milyen erős mivel) áll szemben, és ebben az átmeneti állapotban még meglehetősen sebezhető volt. Érezte, ahogy újabb és újabb csontok csúsznak a helyükre, állkapcsa pedig még egy kicsit szélesebbé válik. Célját mindenesetre elérte. A lény - ha nem is túl finoman - maga mögé sodorta a férfit, és padlódöngető lépteivel elindult felé. Tessith mély levegőt vett.

A pap mindenre számított, csak erre a szabaduló technikára nem. Az arckifejezése alapján egy karmos-agyaras ölelés sem lepte volna meg kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy igen látványos módon változott a fiatal hölgy cipőmérete - is -, ahogy közeledett a feszültség új epicentrumához. A szörny is előrébb lépett, ahogy sikerült egy kis helyet szereznie, és kilépni a vaskos válaszfalva rejtett titkos folyosó kapujából. Amint meglátta a felé rohanó másik szörnyet, két lépést tett előre, magassága még egy métert nőtt - arányosan a többi hosszával is, bár ez most elsősorban nem pornográf fókuszú változás volt -, és egy tekintélyes remegést és a padlóban sugárirányú töréseket okozó dobbantással egybekötve dőlt előre. Üvöltése érezhető levegőmozgást keltett, és néhány ablak is megrepedt a közelben. Igaz, utóbbi jelenség esélyesen egyik hősünk figyelmére sem volt érdemes a jelen események tükrében.

Következő mozdulata egy vaskos végtagjaihoz képest szemérmetlenül fürge fordulat volt, melynek segítségével tüskés farka - még mindig a sötét misztikumból és nem az internet piros lámpás bugyraiból származó - hatalmas lendülettel suhintott át a környező három méteren. Ezek után ismét szembe került új ellenfelével - a varázslóról látszólag már ügyet sem vetve -, és rákészült, hogy mancsaival, karmaival módszeresen apróbb részekre szedje szét. Minden bizonnyal baráti szándékkal, hogy meghívhassa titkos járatába, ahová egyébként már nem biztos, hogy beférne.

A két pap már párban érkezik a harcba, illetve annak közelébe. Nem érzik azonnal azt a magabiztosságot magukban, mint mikor mindössze egy egyszerű varázslót kellett volna letartóztatniuk. Ez valahogy most egy másik fokozata a szent feladatoknak, ahol akár pillanatokon belül csökkenhet végtagjaik száma, vagy azonnali jelleggel megszűnhet például minden életműködésük. Jeges félelem kerítette hatalmába mindkettőt. Ez az érzés hosszú pillanatokig fedezékbe kényszerítette őket, mielőtt azon kezdhettek gondolkozni, mihez is kezdjenek a jelen helyzettel.

A pallossal rohamozás épp annyira volt látványosan meggondolatlan, mint amennyire... Leginkább meggondolatlan, ez volt a legjobb szó. És kiemelkedően, vakmerűen agyalágyult ötlet, főleg. Paff, hangzott a halk puffanás a démon bőrén és Cael szemei elkerekedtek, amikor a pikkelyes ujjak a nyaka köré fonódtak.
- Oh for God's shhhrghrghrhrhhh....
Szemei még látták a feléjük rohanó nőt, és aztán a közvetlen halál felé tartó élmény mellett a meglepettség is helyet kapott az arcán, amikor sötétülő látóterében mintha... Növekedni kezdett volna a nő... És a formák... Níló végtagok, elnehezedő légzés, lépésről lépésre jobban döndülő hangok... Amik már zuhogásba mentek át és...

Bamm, hangzott a nehéz testek összetalálkozása, a férfi pedig pillanatokon belül a földre rogyva találta magát. Már tápászkodott fel, amikor....
- Fuck, nooo....
Durr, a forduló fark egy buldózer erejével sodorta el, és éles fájdalommal a hátában repült bele a könyvespolcokba a férfi. Megdőlt a súlyos tölgyfa szekrény, majd visszafele billent...
Ő pedig a földre csúszott, záporozó könyvek között.

Caelt egy kiváló 1792-es kiadású német lexikon találta feje csúcsán, rosszallóan suppanva a padlóra, de nem is foglalkozott az egyébiránt számára szent és sérthetetlen könyvekkel. Felemelt fővel nézte a lények csatáját...
Egy démon.
... És egy... Sárkány.
Fuck, és nem maradt semmi alkohol nálam ilyen esetre.

Egyvalamit tudott már csak tenni. Hátradólt vérző orral és...
Varázsolni kezdett. Az erőtér szinte sziszegve kezdte szipolyozni belőle a mágiát abban a pillanatban, hogy megnyitotta az agyát. Üvölteni akart, a fájdalom és ólmos nehézség minden tagjába egyszerre vágott bele, de ő akaratát megfeszítve mozgatta ujjait...
A sárkány előtt lassan a semmiből zöldes-kékes, kristályos energiaburok képződött, amin az ő csapásai átmentek, de visszafelé, a démonét hárította, vagy legalább tompította az aura.
Ennyit tudott tenni. Szemei előtt táncoló, szikrázó karikákkal a férfi arra koncentrált, hogy ébren maradjon, és minden erejével fenntartsa az energiapajzsot.
- Verd el a ronda tarkónb..szott otromba indokolatlan f...szopó démont, dragonlady! - nyöszörögte még bíztatóan a sárkáyn felé.
Ha a semmiből előkerült szövetségese kudarcot vallana...
Hányan is élnek Párizsban?

A démon nem volt ostoba, a felfénylő energiaburok láttán egy fél lépést hátrált, és Fresiára meredt. A sárkány visszabámult az ősöreg szempárba, melyből hideg eltökéltség sugárzott. Nem, suhant át a lány agyán, ez a lény korántsem egyszerű izomhegy, több, mint ostoba gyilkológép. Ezt a szerzetet itt fogva tartották, és most, hogy valami módon megszabadult bilincseitől, börtönőrei keresésére indult. Elégtételt akar... ki tudja, hány évért cserébe.

A mágia halványan vibrált köztük, mint valami fátyol, a varázsló felől sürgetés érződött, Fresia hatalmas orrlyukai tágultak és szűkültek, ahogy magamagát visszarántva az izzó düh partjáról méregetni kezdte ellenfelét. Úgy tűnt, a démon is hasonlóképp tesz, bár tétovázásnak vagy gyengeségnek nyoma sem volt rajta, csak állt, csupán ujjait mozgatva, tekintete ide-oda vándorolt az útját elálló, pikkelyes testen.

- Rég nem láttam hozzád hasonlót - szólalt meg végül vontatott, mély hangon.

Fresia még sosem látott szemtől-szemben démont, de ezt nem szándékozott ennek a példánynak az orrára kötni. Elméletben persze jókora tudással rendelkezett más síkok szülötteiről, de hosszú élete során még nem került közvetlen kapcsolatba velük. Az energiafátyol halványodását észlelve a varázsló felé pillantott, nyugtázva, hogy életben van, ha nem is túl fényesen, majd újból teljes figyelmével a démon felé fordult. Pattanásig feszült idegekkel, készen arra, hogy bármilyen ellenséges megmozdulást azonnal megakadályozzon. Vagy megpróbáljon megakadályozni.

De a lény nem támadott, még csak nem is mozdult. Sőt, egy idő után mintha Fresia szemlélését is elunta volna, inkább a mögötte lévő folyosót fürkészte - bár a tekintetét nem vette le a lányról. Perceknek tűnő pillanatokig álltak így némán, közöttük vibrált a védővarázs, a folyosó másik vége felől pedig sietős léptek hallatszottak. A papok, gondolta Fresia, és a mai este folyamán már nem először szeretett volna valahol nagyon másutt lenni.

- Állj félre, sárkány, veled nincs semmi dolgom - dörmögte a démon, de a reverendásokra vetett tekintetéből egyértelmű volt, hogy nyugalma csak látszat.

A mágikus erő úgy érkezett, mint a sötétben hirtelen fellobbanó villanófény, és a lény körül három, ómódian csuklyás köpönyegbe öltözött alak materializálódott. Anélkül, hogy bármire egy pillantást is vesztegettek volna, körbevették a démont, és bonyolult kézmozdulatok kíséretében szavalni kezdték valami rituálé szövegét. A papok tiltakozó kiáltásaiból ítélve ők legalábbis  sejtették, minek a szemtanúi, és valószínűleg el is indultak volna, hogy megakadályozzák, de az egyik köpenyes - kezének mindössze egy körkörös intésével - mozdulatlanná dermesztette őket. És mindenki mást is a környéken, döbbent rá Fresia, amikor hátrébb akart lépni a szertartástól.

Egy percig sem tartott az egész, és a démon úgy tűnt el, mintha soha ott sem járt volna. Csupán haragtól izzó átkai és tehetetlen dühének ordításai visszhangzottak már a lány fejében. Vele együtt eltűnt a trió két tagja is, a harmadik pedig - dolgavégeztével - megfordult, hogy a Fresiát védő varázsra, vagy talán a sárkányra magára nézzen. A csuklya árnyékában az idegen pár szót mormolt, a levegőben felfénylett valami mintázat, majd semmivé enyészett. A férfi enyhe elismeréssel biggyesztette a száját, majd sarkon fordult, és mire a mozdulatot befejezte, már nyoma sem volt.

Polcok romjainak takarásából repül ki a már ismert nyugtatólövedék, ezúttal a nő pikkelyek által minél kevésbé borított testfelületét célozva. Jelenleg profilból a nyak oldalsó, fül alatti része tűnt erre legalkalmasabbnak. Kétszer húzza meg a ravaszt a férfi, mielőtt előlép, és rideg tekintetét végigfuttatja a terepen. Arcát maszk takarja, mintha valami furcsa ninja lenne. Fején csuklya, rajta fekete köpeny, mint a másik két papon. A kereszt nem lóg a nyakában, hanem a ruhájára van varrva. Latinul szólal meg, gyors tempóban, így aki valamiféle újlatin nyelv ismerője, az is csak egy-egy szófordulatot tud elcsípni az egész eszmecseréből. Az indulatok viszont világosak.
- Indulunk, testvéreim.
Az idősebb, eddig elöljárónak gondolt pap elé lép, és mintha felháborodás borzolná hangját.
- Miért kellett belekeverni az Uniót? Ahol ezek megjelennek...
- Azért kellett belekeverni őket, hogy eltakaríthassák a mocskot, amit maguk után hagytak. Ha nem terjesztitek túl messzire az aurát, azok a láncok a szörnyetegen maradtak volna. Most pedig visszamentek a rendházba.
Olybá tűnik, néhány hosszú pillanatig farkasszemet néznek, majd a két pap elindul kifelé a levéltárból. Különös módon idő közben a riasztó is elhallgatott. Nem tudni ki és milyen szálakat mozgatott meg a háttérben, de hatásosak lehettek.

Az inkvizíció szófukar ám egyébiránt annál szigorúbb mesterlövésze még vet néhány pillantást a két delikvensre, majd a terasz felé indítja lépteit. Hamarosan eltűnik egy belső válaszfal mögött, aztán már hiába is keresné bárki...

Clay néhány perc múlva érkezik meg, abból az irányból, amerre sejteni lehetett jelenlétét. Már ha feltételeztük, hogy nem találta el valamiféle lövedék. Mondjuk a homlokán. Ám csodák csodájára a fiú teljesen ép, mindössze egy kisebb nagyobb horzsolás látható a halántékánál, illetve több kiló port ráz ki éppen a ruhájából.
- Itt meg mi történt? - kérdi csodálkozva, mikor felnéz végre a porolásból - Mindenki jól van?
Az átjáró, melyen át a démon korábban a levéltárra szabadult már nem látható. Helyén kőfal díszeleg.

Abban a pillanatban, hogy a lény eltűnt, Caelt szinte részegítően vágta fejbe a tudatának megfeszített, kinyitott kapuiba szinte gátszakadásként robbanó mágia, ami most süvöltve-haragosan nyomult vissza az eddigi vákuum helyét bezárva, az univerzum szövetén. A férfinek szinte érzéki kakofóniát okozott a sóhajtva érkező erő. Azonban még hallotta a nyugtató lövedék hangját, ami a már csak épp, hogy fennálló, de még kitartó aurában csengve pattant, el sem érve a sárkány-nő bőrét. Cael jezeinek mozdulatára a frissen hullámzó varázserő újult lendülettel áramlott ki, felerősítve a most már újra élesen és fényesen, kristályosan derengő pajzsot a sárkány körül. A következő lövedékek mind tehetetlenül pattantak a hártyán, és közben a varázsló fáradtan hallgatta a papok közti fojtott, mérges vitát.

- Hé! - szólalt meg. Épp csak szavakat csípett el, nem beszélt kifejezetten latinul. A nyelvrokonság miatt épp csak megértett valamit, legfőképp azt, amit a testbeszéd és a hangnem is sugallt. Hogy a démon a papok hibája volt.
- Hé, szóval maguk felelőtlenül rárontanak mindenkire, démonokat eresztenek el és csak úgy távoznak minden felelősségre vonás nélkül? - emelte fel a hangját.
- A London Circle nevében, ez a mérhetetlen, idióta, kretén felelőtlenség és dilettantizmus nem fog szó nélkül maradni, akárkik is maguk! Véssék a fejükbe, hogy ha még egyszer démonokkal játszadoznak, nem csak magukat, de rengeteg ártatlan embert is veszélybe sodornak és ezt nem fogjuk hagyni. Ennek következményei lesznek!

Az utolsó szavak már csak a kőfalhoz szóltak.
- Akkor menjetek anyátokba, utolsó f...szopó, idióta, agyi sérült, kretén férgek és remélem, egy elefánt barátkozik össze a seggetekkel ezután - foglalta még össze művelt, megfontolt, visszafogott, igazán bölcs és varázslói véleményét a férfi, majd nekidőlt a könyvespolvnak és minden idegszálát megfeszítve küzdött az elalvás ellen. Hogy a riasztó abbamaradt, hogy a dolgok pillanatok alatt tértek normálba, már nem tűnt fel neki. A sárkány-nő körüli aura egy pillanat alatt semmibe foszlott és Cael érezte ajkain a fémes ízt, a melegséget a száján. Az orra vére engesztelhetetlenül patakzott, ahogy a verejték is a halántékán. Természetellenes, ólmos, világnyi súlyú kimerültség húzta le a tudatát. Felnézett a srácra, aki most érkezett vissza, némi horzsolásokkal a halántékán és horkantott.
- Soha jobban. Tényleg. Soha jobban. Pont így terveztem a napomat. Pont így. Dilettáns papok és démonok társaságában. Na kérnék tüzet és ha bármi, amiben van alkohol előfordul, azt is - folytatta, miközben lassan, fáradtan kivette belső zsebéből a cigarettás dobozt, kihúzott egy szálat és az ajkai közé illesztette.

A sötét hajú varázsló mágiájának liliom- és orgonaillata volt. Fresia ezt az információt elraktározta magának, miközben sürgető nyomást gyakorolt elméjére, hogy teste mielőbb megkezdje a visszaalakulást valami olyan formába, amiben ki tud sétálni innen. Vagy legalább feszélyezettség nélkül kommunikálni. Évszázadok óta nem látta így senki.

A férfi kifakadása igazából nem lepte meg - a megkönnyebbülés első hullámaival neki is erős késztetése támadt amúgy meseien rábömbölni a papokra - az állapota viszont elég aggasztónak látszott. Így aztán ahogy emberibb méreteket öltött, keze-lába remegésével mit sem törődve odaguggolt az orra vérét bőséggel folyató mágiahasználó mellé, és megpróbálta expressz felidézni az elsősegélytanfolyamon tanultakat.

A helyszínre érkező srácra is csak mellesleg pillantott föl; agya csak másodpercek múltán közvetítette neki, hogy kit is lát. Hitetlenkedve nézett fel ismét, közben azért a kérdést hallva fölhorkant.

- Egy kib... szóval egy megveszekedetten, durván nagy démon történt.

Amit aztán begyűjtöttek a gyepisek, gondolta szarkasztikusan, magában megjegyezve, hogy amint jobban lesz, meg kéne tudakolni a varázslótól, ugyan kik voltak ezek a teátrálisan titkos társaságnak látszani kívánó figurák.

Eddigre viszont már annyira reszkettek a tagjai, hogy csak lehuppant törökülésbe - immár teljesen emberként - a térdére könyökölt, és tenyerébe támasztotta a fejét. Érezte izmai kimerült tiltakozását, és nagyon-nagyon nem szeretett volna magyarázkodni, ámbár ezt kevéssé látta elkerülhetőnek.

- De örülök, hogy nincs semmi bajod - dünnyögte a tenyerén keresztül. - Amikor meghallottam azt a lövést, azt hittem...

Hirtelen az eszébe villant valami. Fölemelte a fejét, homlokát némi aggodalom felhőzte.

- Hol van a professzor?

Mivel a papok a tűzjelzőt is kikapcsolták - különben a lángoló pallos néhány suhintása nyomán megpörzsölődött tereptárgyak elegendőek lettek volna egy újabb riadóra -, Clay amolyan haveri természetességgel nyújt tüzet az erősen leamortizált férfinak. Ő maga nem dohányzik, de a társaságában akadnak többen is, akik igen. Csajozásra is hasznos néha, ha van az embernek tüze.
Közben pislog nagyokat, mikor megkapja a démont mint választ a kérdésére. Nyel is egy tiszteset, ahogyan azt ilyenkor illik. Az rendben, hogy vannak mutánsok, eddig legalább egyről tudott ugye, de hogy valami bibliai förmedvények is csak így kirándulhassanak emberek közé, hát ezt nem hogy nem szerette volna, de egészen idáig teljességgel kizártnak gondolta. Hitte. Remélte.
- Úgy látom, jobban, mint mások - felel a lány megjegyzésére - Igaz, nem úsztam meg teljesen - nyúl két ujjal halántékához, majd dörzsöli szét ujjbegyein a hozzájuk tapadt vért.
Ad egy zsebkendőt a varázslónak, vagyis a férfinek, akit annak gondol. Hisz. Zavaros ez a mai nap. Ismét hátrapillant a lányra.
- Nem tudom, merre lehet. Nagy ez a hely, és azt hiszem, az öreg sokkal jobban ismeri bármelyikünknél. Viszont ha senki sem súlyosan sérült, elsétálhatnánk a gyengélkedőre vagy egy kocsmába. Mindegyik hasznos lenne.
Clay szándékai szerint most valami fájdalomcsillapítóra vágyott. Nem szükségszerűen gyógyszerre, inkább valami jó kis sörre. Vagy ami jut, mindegy. Úgy sem hat tartósan, de egy-egy nagyobb korty után akár fél percig is enyhítheti a lelki fáradalmakat testi úton, mielőtt szervezete lebontaná.

Korábban...

Fa szilánkjai repülnek mindenfelé, majd csontba csapódva vért fröccsent szerteszét a golyó. Különösen az ifjú egyetemista tarkójánál, ahol egy egészen nagy lyuk keletkezik. Ez nem nyugtató lövedék volt. Magnum. Zaja messzire visszhangzik a folyosón.
A fekete ruhás maga mellé ereszti a gyilkos eszközt, majd elsétál a földön heverő tetem mellett.
Azaz sétálna, ha nem ragadná meg valami, hogy elképedését tágra nyílt szemekkel kifejezvén koppanjon feje a padlón, amint lábai kicsúsztak alóla. Recsegés-ropogás következik, mintha hús és csont ropogna lánctalp alatt, ám a közeli zajok okán az ittenieket nem igazán hallani két-három lépésnél távolabbról.

Ahogy felegyenesedik az alak, mely egyre inkább az iménti lövészre hasonlít, néhány szívdobbanásnyi idő alatt a lába körül terjengő sötétvörös tócsa is összébb húzódik, majd talpa környékén el is tűnik. Telefonjához nyúl, majd rövid, néhány szavas párbeszédet követően elhallgat a riasztó.

[...]

Az öreg édesdeden alszik az egyik asztal alatt, nyakából gyors, nagy gyakorlatra utaló mozdulattal veszi ki a pap a nyugtatólövedéket.

[...]

Miután a latin nyelvű, közel sem vallásos tárgyú, hangszerkíséret nélküli dorgálással végzett, a vatikáni ninjára emlékeztető alak eltűnik a polcok között. Mikor takarásba ért, a földön lévő - esélyesen egy lámpáról származó - üvegszilánk tükrében Clay Henderson elmosódott, majd egyre tisztuló vonásai jelennek meg. Fejét kissé oldalra dönti, majd erőteljes, vaskos horzsolt seb jelenik meg halántéka magasságában. Úgy dönt, ideje megnézni a másik két delikvenst.

Most. Most vagyunk a mostban.

- Meghalnék most egy sörért. Ti hogy vagytok vele? Jöhet?

Cael mélyeket sóhajtve kezdte összeszedni magát. Látta, hogy a segítségére siető nőn rövid időn belül eluralkodik az idegesség és csak csendesen bólintott, megköszönve a segítséget.
- Minden rendben lesz - mondta mély, most már nyugodtabb, érces hangján a másiknak és finoman az előtte törökülésbe ülő nő felkarjára tette a kezét, bátorítólag. Érezte, hogy az izmok remegnek a másik bőre alatt.
Azt is érezte, hogy szokatlanul sportos és szálkás formák húzódnak meg a tenyere alatt.
A fiatal srác, aki szintén közéjük érkezett újra, meglepettnek tűnt. Halántékán egy seb látszott, de egyébiránt nem sugallt különösebb traumát a testbeszéde. Sőt, szokatlanul életerős, kíváncsi és tettre kész fiatal huszonéves megjelenése volt. Cael felnézett rá egy pillanatra, elgondolkodva.
Jókor voltál jó helyen, öcsi.
Annak a belevaló sportolónak tűnt, aki karizmatikus és vezető alkat. Ha ilyen lélekjelenléte és kondija van... Akár első rangú tiszt is lehetne belőle. Vagy mentős.
Cael elfogadta a tüzet, mélyet szívott a cigarettába, és a felnyitott dobozt előzékenyen felajánlotta a többieknek is. Lüktető fejfájásával küzdve becsukta a szemét, a halántékán még mindig verejték gyöngyözött, miközben ajkai közé rakta a cigarettát, hogy egy zsebkendővel tamponozza be még mindig vérző orrát. Majd felpillantott, egyik alkalom adta társáról a másikra.
- Most már minden rendben van. - kezdte, egy rutinos orvos megnyugtató hangján. - Az öregért nem aggódnék, hihetetlen sebességgel iszkolt el. Amit láttunk, az különleges volt, de hát annyi érdekességről írnak mostanság az interneten mindenfelé, nem igaz? Nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Egyikünk sem tapasztalt végül is túl sok furcsaságot, nem igaz? - kérdezte, és egy pillanatig a nő szemeit kereste, nem feltűnően. Remélte, hogy a másik is csak bólint. A srác végül is nem sokat látott, és nem kell tudnia, hogy...
Fejét újra hátradöntötte.
Szóval egy sárkány. Oké. Határozottan jobban kellett volna figyeljek annak idején misztikus lények szemináriumon.
Egy sóhaj után kinyújtotta két kezét, segítséget kérve a felkászálódáshoz.
- Egy sör, mindenesetre, remek ötlet. Ami még jobb, egymás után nyolc. Tudok egy jó helyet nem messze a Saint Micheltől. Mehetünk?

Ahogy a varázsló keze Fresia karjához ért, a lány fölnézett, és követte a férfi tekintetét, aki az egyetemista srácot nézte fürkészőn. Ő is hallotta a lövést, cikázott át gondolatai közt, aztán csak tétován bámulta, ahogy az öngyújtóból fellobban a láng, és felizzik a cigaretta vége. A kínálásra csak a fejét rázta némán. A kocsma viszont határozottan nem tűnt rossz ötletnek. Még ha nem is iszik alkoholt, legalább nem marad egyedül. Nem szeretett volna most kettesben maradni a gondolataival. Egyelőre nem.

A mágus kérdésére meglepetten fölhúzta a szemöldökét, de gyorsan kapcsolt, és csak bólintott. Hogy kinek mi a furcsa, amúgyis relatív. Egy varázsló, egy démon. Láttam már furcsábbakat is. Épp csak nem mostanában.

Megjátszott könnyedséggel felnevetett.

- A démont éppenséggel nem nevezném azért mindennapinak.

A srác ujjbegyeire pillantott, ahol a halántékáról ledörzsölt vér piroslott. Az a lövés valódi volt. Valódi. Ki vagy te? A szemébe nézett, de csak némi meglepettséget és kíváncsiságot vélt benne felfedezni.

Fölállt, automatikus mozdulattal leporolta nadrágját, majd megfogta a varázsló kinyújtott kezét, hogy fölsegítse.

- Nyolc? - kérdezte most már valódi derűvel a hangjában. - Háát... nem hiszem, hogy versenyben maradok ilyen mennyiség mellett, de a társaság abszolút kellemesnek ígérkezik. Remélem, nincs túl messze az a jó hely.


És talán már ahhoz is elég késő van, hogy ilyen ziláltan se keltsünk túl nagy feltűnést.

Erősen úgy tűnik, nem érkeznek újabb inkvizítorok vagy láncukat tépő pokolfajzatok, így a nyugalom szakadatlan lendülettel tér meg hőseinkhez. Miután mindenki összeszedte magát és egymást, lassacskán sikerül kikászálódniuk a levéltár berkeiből és a Louvre környezetéből is.
Cael útmutatásai alapján egészen hamar sikerül megtalálni azt a bizonyos helyet, ahol sört lehet kapni. Nyolcat, kilencet vagy akár tízet is. Ráadásul még jók is ezek a sörök. Igaz, melyik sör ne volna jól egy ilyen délután után? Legfeljebb az, amelyik nincsen.

El is telik a nap maradéka békében, új ismerősök és némi malátalé vagy üdítő társaságában, kinek-kinek ízlése szerint.

/Fejezet vége/