need to know.

A forróság amit a szőkeség hagyott maga után, nem tűnt el a szobából a távozásával; helyette egyre elviselhetetlenebbé kezd válni, ahogy a teremben táncoló lángok minden éghetőt és gyúlékonyat igyekeznek bekebelezni. Figyelmemet azonban nem a körülöttünk táncoló lángnyelveknek szentelem, hanem az előttem lévő férfinek. Szinte a szemeinek kéklő tengerébe veszek, így nem csoda ha felém kapó kezét észre sem veszem. Meglep vele, én pedig csak döbbenten bámulok rá teljesen elfelejtkezve arról, hogy mi is volna a feladatom. Beszél hozzám, de a szavak csak nem állnak össze egy egésszé, valamivé ami számomra is értelmes volna pedig kiválóan megértem az angol nyelvet. Mert, hogy neki ez jelent valamit az nyilvánvaló, nagyon is sokat. Elég a szemébe néznem, hogy tudjam mekkora érzelmi vihar dúl benne. Legalább akkora mint én bennem.
~Mi a fene az a Bucky? Francba, olyan ismerősnek hangzik... Mi lehet? Egy süti? A süti az? Fegyverek? Célpont? Bucky Bucky Bucky mi vagy teeee?!~ Némán, oroszul káromkodom magamban átkozódva, amiért nem ugrik be a válasz; holott én is érzem, hogy ez igencsak fontos volna. ~Mi lehet? Vodka? Biztonsági szex szó? Tej? A tej az? Gondolkozz katona, gondolkozz! Tudod te ezt katona!~


Steve görcsösen kapaszkodik belém, mintha én lennék az utolsó esélye az életre; arcélem pedig megremeg a hirtelen jött fájdalomtól ami egyaránt éri a testem és a lelkem.
~Mi a fene az a Bucky?! Te egy Bucky vagy? Én vagyok egy Bucky? Franc, azt hiszem én vagyok egy Bucky. Mi a fenét jelenthet ez?~ A tejföl szőke férfi ismét megszólal, én pedig haragot érzek, töménytelent.
- Te vagy. - Mondja, mire tagadóan kezdem rázni a fejemet. ~Nem, nem, NEM! Téved! Nem lehetek én az! Én a Tél Katonája vagyok! Nem, nem nem! Hazudik, csakis ez lehet!~ De mélyen, legbelül érzem nem hazudott. Ez ahhoz túl fontos neki, hogy hazudjon róla. Mégis, forr bennem az indulat. A fegyvert tartó fém karomat rá emelem és be akarok mosni neki egyet vele.
- FOGD BEEE! - Kiáltom, felé lendítve a kezemet és lesújtva rá a kezemben lévő fegyverrel, taszítva rajta egyet és ha nem fogná esetleg eléggé a balomat, megpróbálok kiszabadulni a szorítása alól is.


Amint ezt a számomra egyszerre ismerős és mégis ismeretlen nevet említi, történetet vonva köré... emlékeket... megremegek, hogy aztán a sokkba fagyjak bele amint bevillan egy kép róla, rólunk. Véznán, vékonyan és betegesen, de mégis Ő az; a szemei ugyanolyanok mint most, a mellettem lévő padban ülve körmöli a leckét szorgosan míg én azt lesem az ablakon át, a tanár beért-e már vagy még van ideje rá.
- ... és figyeltem, hogy a tanár úr... Miszter... Mr. White mikor jön meg hogy legyen időd lemásolni a házimat. - Fejeztem be Steve mondatát, hangomban mélységes fájdalom csendül a realizálástól. ~Nem értem, erre hogyan... miért emlékszem? Miért most?~ Annyi éven át voltam sötétségben, ezt vettem természetesnek és most kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, semmit sem tudok magamról. ~Kicsoda James Buchanan Barnes. Ki vagyok én?! Steve, miért nem emlékszem semmire?~ Érzem, ahogy a rettegés gyökeret ereszt bennem és facsargatni kezdi a szívemet. Fogalmam sincsen, hogy mi történt és mit tettek velem amitől mindent elfelejtettem. Hogy ki is vagyok valójában. Mert a Tél Katonája már biztosan nem, ezek után nem... ahogy James Buchanan Barnes sem, őrá ugyanis nem emlékszem.


Kétségbeesetten nézek Stevere tőle remélve segítséget, a lábaim is felmondják kis híján a szolgálatot és az érzések és emlékek - melyek létezéséről sem tudtam - most maguk alá temetnek. Ekkor jön a pajzs a semmiből, a vibránium csilingelő hangját túl későn hallom meg és tágra nyílt szemeimbe rémület jelenik meg. Készülök a becsapódásra, a fájdalom érzésére, ám ez most elmarad. Helyette a férfi lök odébb, így a pajzs Őt találja el helyettem. Csúszok a fa padlón vagy inkább annak maradékán, a revolver kiesik a kezemből és pusztán immáron ismét szabaddá vált bionikus karomnak hála tudok megkapaszkodni és lefékezni Steve lökésének erejét. Felnézek és látom, hogy a pajzs már ismét a kezében. Velem mit sem törődve - mintha nem épp az imént akartam volna végezni vele - fordul a társa felé és már hajítja is el a pajzsát, mintha valami elcseszett frizbi lenne és a szőkével csak játszanának.
~Vajon hazudott nekem? Figyelem elterelés volt csupán az egész?~ Merengek el a történteken, de akkor sem tudom hová tenni az elmémből felbukkant képet... ahogy a kicsi, vékony Steve a füzetébe görnyedve körmöl és már mindene maszatos lassan a grafittól. Ahogy átszellemült fejjel, a nyelvét a szájából kidugva az alsó ajkán pihentetve kanyarítja a betűket és siet ezerrel, hogy még a tanár megérkezte előtt végezzen a lecke lemásolásával. A matekhoz ugyanis sosem értett túlzottan szerencsétlen...


Vonásaim ismét megkeményednek, arcomra a Tél Katonájának rideg és céltudatos maszkja kerül újfent elfedve minden - belül tomboló - érzelmet. Lendületet veszek és nekiiramodom, egyenesen a férfi hasát célzom be; ha sikerrel járok, Steve-et derékon kapom és gyomorszájon vágom.
- Лжец! Предатель!* - Kiáltom arcába, ezúttal oroszul és minden egyes szót egy-egy ökölbe szorított fémkéz honorál a törzsére mért csapásával. - Вы обманули меня! Я тебя ненавижу!** - Észre sem veszem, hogy arcom önnön könnyeimtől nedves. Olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt 5 éves aki ilyen módon próbál, erővel elégtételt venni a múltbéli sérelmein. Szánalmas látványt nyújtok, ahogy vergődöm. Csapásaim egyre erőtlenebbek, egyszerre kettős fronton kell harcot viseljek: Steve ellen és önnön démonaimmal, az elmémmel szemben. Olyan, mint valami elhegesedett seb: a férfi feltépte, és hiába zárnám vissza tudom, már semmi sem lesz olyan mint mielőtt szembe találtam magam az emlékfoszlánnyal. Az a vézna, csenevész és védelmezni való, kék szemű, tejföl szőke fiú menthetetlenül beleégett a retinámba... és tudom, hogy kísérteni fog álmaimban.


* 'Lzhets! Predatel'!' ~Hazug! Áruló!
** 'Vy obmanuli menya!' ~Átvertél! Gyűlöllek!

A forrongó levegő kezdi teljesen áthatni a harctereket. A levegő, annak ellenére, hogy komoly extra szellőzőket építettek be egymással az emeleten kezd nehézkessé válni. Végül pedig hatalmas reccsenés kíséri ahogyan megroskad az épület. Mindenki zuttyan egy bő centimétert a plafonról pedig kisebb zárványok, darabkák potyognak le. Az épület egész szerkezete kezd átmelegedni és ezt az üvegek már nem bírják, először csak 1-1 repedés fut végig az összesen, végül lemezek formájában hullanak le egymás után és futnak szerte-szét apró szilánkok képében.

Cyntia: A démonjaidat könnyű szerrel kiiktatják és csak minimális károkat tudtak okozni. Remegő jobbod, minden lépés és mozdulat után egyre rakoncátlanabbá válik. Nem sokkal célod előtt a többi végtagod is kezdi feladni a küzdelmet.

Elise: A szörny aki mellkasodon igyekezett belopni magát a szívedbe, alig volt képes csupán néhány karcolást ejteni a karodon és hasadon. A gomolygó füst sötétje ijesztően hívogató, a benne lakozó forróság csábítónak tűnik, szinte érzed a melegségét, ugyanakkor érződik benne a szennyezettség, az erő sötét oldala. Némán kacagva kavarog a plafonon, ádáz csatát vív az őt ostorozó és tápláló lángokkal amik az egész termet beborították.

Steve: Pajzsoddal úgy fest sikeresen megvédted a társadat, ám fegyvertelenné is váltál. Az örömöd hamar szerte foszlik a rideg tekintetben amely egy ütést mért a gyomrodra. Egy szokatlanul gyöngét. Azért nem pocakvakarásról van szó, de nagyobbra számíthattál.

Bucky: A benned dúló harag fokozatosan egyre nagyobbra nyitja azt a pici rést amin keresztül a múltad egy darabját vélted felfedezni. Egy kulcs a virágágyásnál, egy girnyó szőke srác, barna ballon kabát, lányok tánca és nevetése, egy kék csillag, egy sas, piros és fehér csíkok. Tankok dübörögnek mindenhol, egy barát zavarodott tekintete. Az arca homályba vész, de ha letörlöd a könnyeid, talán jobban fog látszani... Térdeid a porban, kezeid pedig erőtlenül puffognak valaki combján.

Csönd van, a tűz lágyan ropog, a gerendák nyikkannak, a szél feltámad...
-страстное желание
Kiált be egy hang az ajtóból Bucky felé. Akinek szemlátomást nem tesz jót. Az ajtón még két fegyveres toporog be a Kapitányt véve célba. Közben a hang folytatja és még két orosz szót bemond.
A másik helységbe egy nehéz pajzsos ember siet be elsőnek. Mögüle is két ember siet be. Egyik egy vézna, hosszú csövű puskával céloz Elise-re nyugtató lövedékekkel. A másik pedig egy hegyes fém rúddal(Platina) siet Cyntia felé, hogy bal kezét a padlóba cövekelje vele. Majd az övén egy gombot megnyomva egy kábelen keresztül áramot vezet bele. A támadókon a Hydra jele fedezhető fel.

Cyntia ügyet sem vetve, hogy a démonjainak lőttek, halad tovább Elise felé. Kezét igyekszik figyelmen kívül hagyni ám egyik lépésnél a lábában az izmok megmakacsolják magukat és féltérdre esik. Baljával még éppen, hogy megtud támaszkodni, hogy ne arccal terüljön el a földön. Az is rángatózni kezd ahogy terheli. Feje lehajtva, haja kócosan takarja arcát ami feszeng a dühtől.
-Ne merészeld... Ne szórakozz velem...
Mormolja maga alá a testének. Térdére támaszkodik és felnéz Elsie-re. Alig egy karnyújtásnyira van tőle. Tagjai remegnek. Szemében izzó íriszei már csak pislognak a feketeségben. Jobbjával lassan kinyúl, hogy megragadja Elsie-t de csak ujja hegyével képes elsimítani a felkarján. Hátra huppan a sarkai közé ülve. Haragosan tekint tehetetlen tagjaira.
-Fel ne add Summer Child.... Hallasz?!
Rivall rá. Szemei körül a sötétség lassan lepereg és semmivé lesz, már csal bal szeme izzik, körülötte némi feketeség pislákol, a jobboldali teljesen visszafeketedett.
-Te fogsz megölni... Te vetsz véget ennek az egésznek... Hallod? Te vagy a megváltóm...
Haja alól egy lágy mosoly csillan fel ahogy elképzeli a jelentet. Mellé egy könnycsepp is legördül. Szinte érzi a megváltás. Az ólmos fáradtság, a testében uralkodó sajgó fájdalom is eltompult, a hangok mintha elcsöndesednének.
-Nem akarok többet felkelni...
Sutyorogja, aztán csizmák zaját hallja ahogy betrappolnak az ajtón. Felkapja tekinteté az érkezőkre. A fegyver csövét látva utolsó erejével még lök magán egyet, hogy a lányra essen és felfogja a lövedékeket.
-Valar Morghulis...
Azzal bal szeme körül is eltűnik az a kevés sötétség, írisze pedig elfeketedik. Az őt célba vevő személy hajánál fogva rántja le Elsire-ről és a hátából kiálló tűkre dobja. Felszisszen a fájdalomra, de már elengedte magát. Épp kilehelné a lelkét, hogy bekómáljon, ám ekkor meglátja, hogy mi van a támadója kezében.
~Ne...NE! Ez nem lehet!
Elkerekedik a szeme majd a tenyerében olyan fájdalmat érez amitől hídba feszül majd oldalára fordulva a platina rúdra markol. Tenyeréből egészen könyékig fut az éles fájdalom.
-GHHÁÁÁÁÁÁ!
Kínjában könnyek gördülnek felakadt szeméből és mikor egy pillanatra alábbhagyna a fájdalom jön a delej. Túlvilági hangon kiált fel és görcsösen rángatózik egész teste a sérült végtag körül, amiből vér serkent és terült el a padlón. A vér lassan a padlóba ivódik. Az első hullámot követően kissé rángatózva hever a rúd köré gubózódva.
-Fuss...
Nyögi majd kapja a következő adagot ami már a nyakán is szikrákat hány. Jobbkeze kezd vissza szenesedni, arcán vágások jelennek meg, hátán pedig régi korbács sérülések nyílnak fel melyeknek eddig nyoma sem volt. Mellkasa közepén pedig egy karó hege jelenik meg, majd lassan vér szivárog a megjelenő sebből, alkarján is felütik a fejüket régi sebek. Ahogy a levegő kifogy a tüdejéből felakadt szemekkel eszméletét veszti és már csak a kóbor áramtól rángatózik. Ahogy lekapcsolják róla az ampert a nemrég megjelent sebek felszívódnak. Leszögezett baljából továbbra is folyik a vér.

Elise arca előtt betöltötte a teret a szörnyeteg hatalmas, csattogó, vicsorgó fogsora. Nem evilági lény volt, valami borzalmas, földöntúli rémálom, és a lány, miközben érezte, hogy fogy tagjaiban az erő, egyre kevésbé tudta feltartani a hátborzongatóan össze-összekattanó fogakat maga előtt. Elise arce haragtól és erősfeszítéstől feszült meg, üvöltött a lény képébe, és érezte, hogy fogy a hangja, ujjai között végigfutott a forróság, de a lángok egyre gyengébben sisteregtek a vénáiban... Felhördült a démon, de újra a torka felé kapott, a lány pedig érezte, hogy....
Mintha millió kis tű szúrna a szemébe és csillagok táncolnának... Mintha állandóan ásítania kéne, de sosem kaphat eleget... Mintha a testében jeges ujjakkal kaparna az oxigénhiány...
Fél tüdejébe nem sok levegő szorult, és azt is kipaszírozta belőle a démon. Továbbcsúsztak küzdve a padlón, és bőrkabátjából már semmi nem maradt, úgyhogy Elise egyenruha-felsője, a sötét kék ügynök ruha, a sasokkal a vállain, szántotta tovább a lángoló szőnyeget. Felnyílt a cipzár a mellkasán, és a mellei felett enyhén domborodó páncélmellényen a fehér sas állhatatosan feszített. Vér szorult ki a sebből a bordái között és miközben dulakodtak a szörnnyel, a vörös köd festette át szép lassan a sas szárnyának szimbolikus tollait...

Majd egy suhanás és zengés és csilingelés hallatszott és leszakadt róla, vörös-fehér-kék fényszellő közepette a lény, magával sodorva a sötét leányzót is, a bútorokba és bele a falba...
Elise kezei megtalálták a padlót, amikor érezte, hogy az megindul alatta. Elkerekedő szemei döbbenettel fordultak körbe, de az épület nem mozdult tovább.
Lángokban állt minden.
Ne... Steve... Steve megsebesült és... Hacsak eljuthatok hozzá és magammal vihetem ezeknek... A tűznek egy részét... Gyertek... Gyertek anyátokhoz, kérlek...
A táncoló lángok, amik az égő pamut és polietilén szagát hordozták, felé hajoltak, csodálatos melettel kapaszkodva a bőrébe. Nem volt elég, messze nem volt elég, és hiába érezte a forró bizsergést az oldalában, ahogy a szövetek regenerálni próbáltak, nagyon kevés energia maradt a testében... És az összeesett fél tüdejét nem fogja semmi kiugrasztani...
Megpróbált felkelni, de visszahanyatlott. Elise fél térdét szegezte neki a padlónak és úgy küzdötte magát talpra, mozdulatról mozdulatra...
A lány mondott neki valamit. Valamit, amire arca felé fordult és szemöldökei összevonódtak. "Te fogsz megölni," hallotta a harsogó tűzön és recsegésen és csatazajon át. Szája elnyílt, hogy megpróbáljon válaszolni, de csak köhögés jött ki az ajkain és vér fröccsent a fogai közül, bordó csíkot húzva végig fehér bőrén, az álla felé.
- Köh... höghhh, köh, köh... Mit... hhh.... hhhhh.... hhh...
Fuldokolva kapkodott levegő után.
És látótere sarkában meglátta az új alakot. Puska emelkedett Steve felé. Elise kiáltásra nyitotta a száját, de hang vajmikevés jött ki a torkán. Megindult, ellökve magát az íróasztaltól, jobbra és balra dőlve....
Az ajtó úgy robbant be mellettük, mint a mennyek ahragja. A lány emelte volna jobbját a rohamrendőrt idéző pajzsot szorongató alak felé... De tűz már nem sok maradt... És fáradt volt... És ólmos minden tagja... És alig mozdult és...
A suhanó, éles hangok átszelték a szobát, és a szúrások furcsa érzéssel martak karjába, nyakába, combjába.
A világ megdőlt előtte, és úgy homályosult el, mintha vízbe borult volna az egész univerzum. A lány kusza gondolatai még cikáztak a fejében, és látta saját, szőke haját zászlóként lebegni, miközben elhanyatlott, vércseppeket küldve a levegőbe, ahogy zuhant.
A világ meg volt dőlve, és a kavargó feketeség, ami összefonódott a lángokba maró füsttel a plafonon, csak ereszkedett lefelé. Még látott egy alakot maga felett... Egy sötét alakot... A dolgoknak nem volt már értelme... Még hallott egy éles, fájdalmas sikítást...
Segítenem kell... Akárki is az... Meg kell... mentsem... mert...

Az öntudatlanság megnyugtató, színtelen, sötét hullámai még az előtt következtek, hogy a vaskos csizmák belerúgtak az oldalába újra és újra.

Egy pillanatra megáll az idő, és én megkockáztatok egy félszeg mosolyt, mintha nem most hullana szét körülöttünk az a minverzum, ami ebben a teremben körülvesz minket. Heart-ék küzdelméből mit sem hallok a tűz ropogásától, mást sem látok, csak Bucky mindent elnyelő jégkék tekintetét, és a döbbent arckifejezést, amivel nem tud mit kezdeni.
Ó, látom rajta.
- Buck.... - kezdem, de akkor minden átmenet nélkül újra haragossá válik az arckifejezése, felüvölt, olyan nyelven, amit én nem érthetek, oroszul, természetesen, üvölt, és ököllel a gyomromba csap.
Ha tiszta erőből csapna, akkor a számon jönnének ki a belső szerveim.
Ha tiszta erőből csapna, akkor a bordáim porrá zúzta volna.
Ha tiszta erőből csapna...
Tompán puffog az ökle rajtam, én pedig elképedve figyelem, koordinálatlan, összeszedetlen, mint...
mint egy ember.
Szólnék neki. Bucky ne, Ne csináld, Bucky, tudod, hogy én nem értek oroszul, nem értem, amit mondasz, de nem jön ki hang a torkomon.
Bucky minden rendben lesz.
Ezt ki tudnám mondani,. ó, ezt mindig ki tudtam, amikor elfogyott a levegő, és vért köptem a zsebkendőbe, amit anyám a szám elé emelt, ezt akkor is ki tudtam mondani.
De az már hazugság lenne.
Gyerünk, mondj valamit Steve.
Mondj... valamit.
Nyitnám a szám, de abban a pillanatban fegyverropogás, lábdobogás hasít át a tűz zaján, ösztönös mozdulattal magam mögé taszítva Buckyt, fedetlenül hagyva a hátam, a fekete asszony erejét vesztve rogy a földre, keze a padlóhoz szegezve, Ms. Heart-ot pedig lövedék találja, és eszméletlennek néz ki, ahogy a földre zuhan.
- NEM! - üvöltök, de a hangom nem segíthet rajta, megfordulva pedig azt látom, hogy két férfi rám szegezi a fegyvere csövét.
A pajzsom nincs nálam. Fegyvertelen vagyok.
A ruhájukon pedig... az ismerős vörös koponya, a polipkarokkal.
HEIL... HYDRA...?

Érzem, hogy az arcomon gyöngyözni kezd az izzadtság a szobában uralkodó forróság miatt. Kezd egyre nehézkesebbé válni a lélegzés a párás és fülledt levegőtől, bár már amúgy is fújtatva ziháltam az egyre erőtlenebbé váló próbálkozásoktól a harc során. Mindent kizárva csak Steve-re fókuszálok, így nem törődöm különösebben a megroskadó épülettel, legfeljebb kitérek a lepotyogó törmelék elől. Amikor szétrobbannak az ablaktáblák üvegszilánkjai, kezemet a szemeim elé kapom védekezőleg. Azonban nem csak a lángok hevítettek, önnön haragom is fűtött.... belülről. Igazából nem Steve-re haragudtam.
~Ugyan, rá sosem volnék képes haragudni!~ Egyszerűen csak... nem is tudom, hogy miért érzem ezt a megbántottságot. Mintha elárultak volna. Az egész világom romokban, holott korábban szinte gyűszűnyivel is beértem. Azonban Ő felpiszkált bennem valamit, ami miatt már másként érzem: nem elég... tudni akarom, hogy mi ez az egész. Velünk, velem, a HYDRÁval. Oldalra kapom a fejem, ahogy ismét egy vízió tárul a szemem elé és érthetetlen képek sokasága ömlik agyamba megint. Látom a képeket, ám értelmezni már nem tudom őket. ~Nem emlékszem. Steve, miért nem emlékszem én ezekre?~


A könnyeimet hiába törlöm le, nem látok élesebben; annak se bírom kivenni az arcát aki rám néz éppen... talán Steve az, de nem látom rendesen, nem vagyok biztos benne. Kiáltani akarok a bennem lévő feszültségtől - ami úgy érzem menten ketté szakít - és meg is teszem, oroszul üvöltözöm vele miközben egyre csak Steve gyomrát püffölöm puszta és fémes ököllel, mintha valamiféle két lábon járó boxzsák volna. Szinte önkívületi állapotba kerülve ütlegelem a férfit, egyre erőtlenebbül sújt le rá fémesen csillogó balom; miközben a szemem előtt táncol a világ. És ekkor meghallom a rekedtes, oroszos akcentust.
- страстное желание.* - A kiáltás felhangzik, engem pedig visszaránt a parancsszó az emlék képek forgatagából a valóságba. Hátamon vékony csíkban folyik végig az izzadtság jeges verítéke, arcomból minden vér kifut hirtelen.
- Nem. - Lehunyom egy pillanatra a szemeimet és megrázom a fejem. Mintha a tagadással bármire is mennék. ~Nem tehetik ezt! Nem csináltam semmit! Nem hibáztam!~ Fogalmam sincsen, hogy miért teszik ezt megint, de pontosan tudom mi fog történni. És nem akarom. Nem akarom a fájdalmat, az emlékeket. Mert van, amire nem akarok emlékezni soha többet. A parancsszó azonban hat és agyamba emlékképek sokasága tódul ismételten. "Oh, how you ache for gentle hands and familiar faces, yearning for a life stolen away. You don't deserve it.You'll never scrub the blood from your hands. There is no one coming to save you." Hallom a gyűlölt és ismerős hangot, amint beszél hozzám. Arnim Zola hangját. Lefagyok tőle, eleresztem Steve-et és döbbenten, kétségbe esve tiltakozom miközben csiga lassúsággal kezdek hátrálni tőle. Mélyen legbelül üvöltözhetnékem támad, de az orosz szavak és az általuk feltépett emlékek gúzsba kötik testem-lelkem.


- Ржавый.** - Felharsan a második szó és bennem a második parancsszó is hullám vet.
- Állj! - Kiáltom immár remegő ajkakkal, szinte vacogok ahogy összeütődnek a fogaim és úgy érzem jön a tél... az orosz tél és megvesz menten az Isten hidege. Szemeimet összezárom, görcsösen próbálom kiűzni mindazt ami elmémbe próbál befurakodni. "Not the gleaming metal of your arm. They would never allow that. You're decaying on the inside, your mind a wasteland of rusted parts that don't turn the way they are supposed to. Who are you? Who were you? Machine or human being? You don't know the difference." Egy köpcös töpörödött férfi ráncos arccal magasodik fölém. Apró vakond szemei előtt kör alakú lencsés szemüveg, ósdi fém keretbe foglalva. Már épp rákérdeznék miről beszél, amikor hirtelen eltűnik minden és ismét csak a lángoló pokolban találom magamat szemközt Steve-vel, aki az érkező katonák elől a háta mögé lök gyöngéden.


- St-Steve? - Ijedten nézek rá, félve mondva ki a nevet, melyet elmém mélyéről a sötétség öklendez fel magából nekem.
~Olyan ismerős ez a mozdulat, ahogy védelmezően a háta mögé lökött... ~ Túl későn jön a felismerés, már nem tehetek semmit. Kék lélektükreimben rémület játszik és iszonyattal meredek a szőke férfire, majd az őt célba vevő katonákra. Végre emlékszem a nevére, tudom hogy hívják és felismerem; de mindez túl későn jön, már elkéstem vele. - Menekülj Steve! - Rivallok a férfire. Minden erőmet összeszedve próbálok harcolni, hogy egyáltalán képes legyek megmozdítani a kezeimet ám testem nem engedelmeskedik az akaratomnak többé. Elkezdődött. Hiába küzdök üvöltözve az irányításért, miközben a kívül állók csak testem rángatózását és a kín hangjait látják amint néha lehetetlen pózokba facsarodva mozdul a testem... én odabent hatalmas harcot vívok önmagammal szemben az irányításért, melyet nem láthat egyetlen kíváncsi szempár sem. Az emlékek, Zola hangja tehetetlenné tesznek. Összeomlok tőle, akár egy kártyavár és oda minden kitartásom és akaraterőm.
~Hiszen csak egy gép vagyok, egy eszköz. Mit tehetnék ellene?!~


* 'Strastnoye zhelaniye' ~Sóvárgás
** 'Rzhavyy' ~Rozsdás

You Will Know...

Az épület egyre jobban ropog, a képlékeny alakváltozástól felkeményedett acélszerkezet sem bírja már tovább a terhelést és ismét megrogy. A Folyosó túloldalán a fal összeroppan.

Cyntia, Elise: Miután elvesztettétek az eszméleteteket egy-egy mackósabb férfi felnyalábol a földről és ki siet veletek a helységből. Ahogy leérnek veletek a furgonokhoz Elise-t egy sárga furgonba rakják. Family frsot felirattal van ellátva. A raktere azonban át van alakítva. Mivel egyenlőre nem céljuk végezni veled, nagyjából 14 fokra van tekerve a hőmérséklet. Kapsz egy maszkot is, ami állandó időközönként kloroformot juttat az orrodba ezzel biztosítva, hogy kellő ideig le legyél szedálva. Cyntiát egy másik furgonba dobják. Nyakán lévő fémpántra, két kábelt fogatnak fel amiből nagy feszültséget vezetnek bele ha pattog. Vagy ha már unják a hosszú utat... A kezedből kiálló rudat menet közben eltávolítják és bekötik. A vérveszteséget megérzed, kába vagy és fázol.

Steve: A katonák kihasználva az előnyös helyzetüket rögtön tüzet nyitnak. Fejenként 3, azaz összesen 6 pici, tű végű lövedék áll beléd. Mind a hat kisül és sokkolja a tested. Tudván, hogy ez valószínűleg nem elég ellened a bennük lévő folyadék, kellemetlen feszítő érzéssel préselődik a testedbe. Ahogy a tartály kiürül valamelyikből abba hagyja a rázást is. A tömény altató hamar kezdi kifejteni a hatását. A kalapáló szív gyorsan eljuttatja mindenhova a mérget. Az ólmos fáradtság, végtag gyöngeség és száj szárazság egyértelmű jelei a méreg hatásának. A katonák biztonság kedvéért hátrébb lépdelnek és még rád szegezik a fegyvert, hogy ha kell beléd ereszthessenek időben még egy adagot.

Bucky: A téged gyötrő szavak listája véges. Aki felolvassa az pedig egyre közelebb jár a lista végéhez. Még nem dőlt el, hogy szerencsédre, vagy pechedre, de nem ér a lista végére. A megroggyanó épület tetőszerkezete több pontos is megadta magát. Súlyos vasbeton darabokat hullajtva magából. Egyik ilyen éles darab a férfi halántékának csapódik, minek köszönhetően eszméletlenül terül el a földön, egy másik kemény betondarabot használva párnának, lendületből. A becsapódás erejét arccal tompította. A másik két katona összenéz, majd rád pillantanak. Nem húzzák az időt, igyekeznek kihasználni, míg agonizálsz. Téged is megkínálnak egy-egy sorozattal. Egyikük elszalad a pajzsért addig a másik kivárja míg elalszotok.

Steve, Bucky: Pár órával később, közös furgonban tértek magatokhoz. Bucky fém kezén egy ökölnyi szerkezet van feltapadva váll magasságban. Ez időnként megrángatja a vállövedet és a csatlakozási pont környéki izmokat. A kezed azonban, jelenleg teljesen használhatatlan. Így tehetetlenül sokkal nehezebb mint amikor használod. A fejed tisztább, mint egyébként ébredés után szokott. Úgy tűnik nincs aki reseteljen. Egyenlőre. A másik kezed pedig hozzá van bilincselve a fém karhoz. Steve neked csuklótól könyékig érő pánt van mind két kezeden és köztük pedig állhatatos fémszerkezet tartja őket egymástól nagyjából 10 centire. Egymással szemben ültök a raktérben a jármű 1-1 oldalán. Bilincseitek a padlóhoz vannak erősítve. Sokkalta gyöngébb, egyszerű szemes lánccal egy közös, masszív pöcökhöz a padló közepén. Veletek együtt van még bent 4 fegyveres, sisakban. Oroszul pusmognak és röhögcsélnek. Csevegésükből kiderül, hogy elfogjátok hagyni az országot hamarosan, és, hogy a pajzs egy másik járműben van.

You Will know soon...


Folytatás:
Linkek hamarosan....