A hihetetlen Felicity Chapiteau (Dramalla és Ra'sheera)

A városban jártamban keltemben láttam meg ennek a helynem a plakátját. Ami azt illeti nem kevés időmbe jutott még kibogarásztam a szöveget, és még ide is találtam. Ami azt illeti pár ember már furcsának is találtam, hogy a cirkuszi hírdetőplakát előtt olyan sokáig álltam. Mindenesetre együttműködésem Rayjel ebben is kifizetődő volt, hogy tanított olvasni és tájékozódni ebben a számomra túlzsúfolt világban.
Nálunk már maga a cirkuszi forgatag egy kisebb várossal felért volna... vagy legalábbis településsel. A különböző vásárok, és egyébb szórakoztató standok, nem is beszélve azokról a különös szerkezetekről, amikbe az emberek beültek, csak azért hogy esetleg körbe körbe forgassa őket a kivilágított hatalmas fémszerkezet.Lehetett volna jobb programom is mára. Nyugodtabb programom. a sok izgalom után, ami általában a munkával járt, jól jött volna egy kis csend mielőtt a következő küldetésre megyünk. Ehelyett itt szlalomoztam az emberek között, igyekezve minnél jobban elkerülni őket. De egy vlalami volt azon a plakáton ami mindenképp arra kényszerített, hogy ide jöjjek. Egyszerűen tudnom kellett... A képen szereplő oly sok figura mellett, egy khajiit alakja díszelgett. Lehetett az egész véletlen egybeesés, lehet ,hoyg csak maskara volt az egész, vagy ki tudja. De ha nem... Úgy tudtam ezen a világon nincs más aki Cyrodiilból származott volna rajtam kívül, de ha mégsem így lett volna... talán a sors fintora az, hogy pont egy fajtámbéli legyen.
Nagyjából utolsónak mentem be az előadósátorba, amikor már senki nem állt sorba. A legfelsősorban helyezkedtem el, mindenki mögött, ahol már senki nem akart ülni. Én még innen is egész jól láttam. Legalábbis amit kellett azt láthattam.
Talán ha érdekelt volna az előadás még jót is szórakoztam volna, de ilyesmire most nem tudtam koncentrállni, csak egyetlen fellépés... az az fellépő érdekelt.
Mielőtt az előadás végleg véget ért volna, és a fények ismét a nézőtérre terelődtek volna felálltam. Végig osoltam a lépcső tetején, majd elbújtam a nézőtér lépcsős padjai mellett. Vártam amíg az emberek pakolnak. Úgy tűnt nem pakolnak el mindent, csak azt amit muszáj, lehet lesz még ma egy előadás, vagy holnap nem tudom. Gondolataim között az járt, hogy hogyan lopózhatnék hátra. És amint megláttam ezt a Felicity nevű különös egyént követtem. A nyomában maradtam amíg négyszem közt beszélhetünk. Ha ez azt jelentette hogy a kabinjáig kellett kövessem akkor úgy tettem.

Nagy levegőt vettem, és egy ugrással a porondon teremtem. Mindig így tettem - a hatásos belépő, az időhúzás mind-mind a bemutató része, és a javamra dolgozik. Mikor végre megjelenek, már senki sem a külsőmmel foglalkozik, csak azzal, amit tudok és amit teszek. És ez volt az az állapot, amit imádtam ebben az egészben.
Annyit adtam bele, amekkora a közönség volt. Összemosódó arcok, csodálattól tágra nyílt szemek - amik azt nézik, mégsem látják, aki valóban én vagyok. Lendült a kötél, belekapott a karmom, farkammal lustán suhintva megőriztem az egyensúlyom, aztán elrugaszkodtam, és repültem felettük. Csodálatos előadás volt. Az egész műsort én zártam, utána már csak összegyűltünk meghajolni. Én a kötélen maradtam, ahogy szoktam, szép szögállásban, karjaimat kecsesen széttárva. Különös érzés fogott el. Ennyire még sosem éreztem magam szabadnak. Könnyű volt a szívem, ahogy meghajoltam, nem éreztem a rejtőzve élés vasbilincseit a nyakamban. Aztán rájöttem, hogy az ezüst bilincset sem érzem, hiába várom, hogy a meghajlás következtében szemem elé lebbenjen az ezüst láncon.
Szédülés fogott el. Kihúztam magam, de a térdem megremegett. A közönség már szedelődzködött, de sokan még rajtam tartották álmodozó tekintetüket. Még egy ilyen megingás, és lezuhanok, pedig igencsak nagy magasságban jártam még. Csak a légvételre koncentráltam, mint kiskoromban, mikor először másztam fel a kupola tetejébe. Szívet elhalkítani, gondolatokat megnyugtatni, és beszívni, majd kifújni a levegőt...
Nem! Hol lehet? Nem bírtam ki. A nyakamhoz kaptam - a bundám selyem-szálai között kitapintottam a beleakadt láncot. Elszakadt. De akkor a gyűrű még nincs messze. Ám odalenn már pakolni kezdtek. Óvatlan lábak, trampli-nagy munkavédelmi bakancsok és figyelmetlen utcai cipők lépte alatt kavarodott meg a porond homokja.
Most lefelé repültem. Legalább a tér már kiürült egy kissé. Muszáj lett volna bíznom magamban. Csak nyugodt állapotomban működnek igazán jól a képességeim - éles szememre volt szükségem leginkább. Mi lesz velem, ha eltűnik a gyűrű, és nincs többé emberi formám? El kell köszönnöm a cirkusztól. Bujdosnom kell. És talán borotválkozni, rengeteget...
Bóklászni kezdtem, keresztül-kasul a színtéren. Hol hagyhattam el? Vajon megtalálta valaki? Remegett a gyomrom, a szívem annyira vergődött, mintha majdnem külön utakon szándékozott volna keresni a hűtlen ékszert.
Visszamentem oda, ahol a lánc még utoljára egyben volt, és ahol legutóbb érezhettem ujjaim között az aprócska gyűrűt. A kis várakozóban még nem pakoltak, mert a bűvész a "hórukkok"-kal és a porondmesterrel épp akkor fogyasztották szokásos műsorzáró pálinkájukat. Idáig éreztem az alkohol csípős aromáját.
Lehajoltam volna, de akkor észrevettem, mégsem vagyok egyedül. Valaki fölém magasodott, fekete csuklyás kabátot viselt - mintha a kaszás lett volna. De az is lehet, hogy csak egy túlontúl elszánt néző, aki a világ legegzotikusabb kalandjára vágyik. Nem először fordult volna elő.
Összeszorított szájjal bámultam rá, aztán hátráltam néhány lépést.
- Ez a rész csak a személyzet számára bejárható. Meg kell kérnem, fáradjon vissza a nézőtérre, és vegye igénybe az ottani kijáratok egyikét! - mondtam. Nem mintha könnyedén abba bírtam volna hagyni a keresést, de megembereltem magam, és egy nagyon határozott pillantást is mellékeltem a jól bevett szöveghez. Hangos is voltam, bár félő, a hátul iszogató fiúk nem hallották saját hangoskodásuktól.

Be kellett valjam, amit ez a lány előadott, még khajiit szemmel is elismerésre méltó volt. Hiába voltak hasonló reflexeim, az én munkám a könyvek bújásával telt nyugalmasabb időkben vagy csatározással egy kevésbbé nyugodtabban. Bár legtöbbször ez azt jelentette, hogy a kollégák zargatták fel a draugrokat egy rég lezárt kriptában. Skyrimban ez súrún előfordult, ahogy a kollégáim óvatlansága is. Ezért kellett hogy én, és a hozzámhasonlók menjenek a felfedező expediciókra...
Szóval nem volt rossz az előadás, csak amiatt bossznkodtam, hoy a titokzatos macskanőre ennyit kellett várnom. Konkrétan végig ülni az előadást. De sebaj, türelmesnek kellett lennem.
Amikor a porond elcsendesedett, legnagyobb meglepetésemre az említett leányzó elég sokáig kint maradt. Éppen mikor oda mentem volna hozzá, indul el beljebb. Eddig féltem, hogy jöhet valaki, ezzel viszont elfecséreltem a legjobb alkalmat úgy tűnt. Sebaj, utána mentem. Vagyis osontam, amennyire tudtam.
Bár a lépteim halkak voltak, ilyen közelről csoda lett volna ha nem vesz észre, bár úgy tűnt annyira elfoglalt, hogy egy valamire való pillantást nem tett felém. Felnézett rám, de arra már nem fecsérelte az idejét hogy az arcomat rendesen megnézze.
- Azt észrevettem, de úgy láttam nincs más alkalmam beszélni veled. Az előadás is nagyon szép volt, de én valójában miattad jöttem - ennél a pillanatnál úgy fordítottam a fejem, hogy belásson a csuklya alá. Ha nem figyelt, és újra keresni kezdte amit eddig keresett akkor leguggoltam, hozzá, vagy ha elfordult ismét elé toppantam. A kapucnit nem akartam levenni, hiszen bármikor bárki közbeléphet. Azért azt nem akartam, hogy mindenki lássa... mondjuk úgy a jövetelem okát.
Mellesleg, eddig sem volt kétségem, de hogy így szemtől szembe találkoztam vele, biztos voltam benne, hogy egy másik khajiittal állok szemben. Ha csak nem vettek észre miközben átlopakodtam a porondon fejbevágtak egy husánggal és most álmodom. Vagy valami hasonló.
- Kérlek, csak egy percet adj, csak beszélni szeretnék. Amit valószínűleg te is észrevetted, nem túl sűrűn találkozik a khajiit egy másik khajiittal ebben a világban. Még akár segítek is keresni közbe amit keresel, ha elmondod mi az...
Igyekeztem elég gyorsan beszélni ahhoz, hogy ne akarjon kihajítani egyből, de azért elég érthetően, és ne túl hangosan, se ne túl halkan. A kiszűrődő hangok alapjén én is felfogtam, hogy a következő szobában, vagy hívjék akárminek, ott van a társaluat többi tagja, legalábbis egy nagy része. Csak kiáltania kell, és nagyobb gondom is lehet... szóval sikerül jól a sűrűjébe bemásznom a dolgoknak. De reméltem, hogy erre nem kerül sor.

Mikor másodszorra néztem az idegenre - aki akkor kicsit mintha szándékosan mutatta volna meg az arcát (pofáját?!) a csuklya alatt - majdnem megállt bennem az ütő.
- Maga... Maga meg miért... Miért pont olyan maga, mint én? - bukott ki belőlem a nem túl értelmes kérdés (de legalább benn maradt ezer még kevésbé értelmes).
- Ki találkozik a... kivel? - Khajit. Milyen érdekesen hangzó szó! Furcsa, mert emlékeimben hiába kutakodtam jelentés után, pontos fogalmat nem találtam. Mégis, mintha mindig is ismertem volna ezt a kifejezést. Nem a tudatommal, az eszemmel talán nem. De éreztem, mit jelenthet. Belenéztem a velem szemben álló nő macskavágású szemeibe, és tudtam, hogy ugyanolyan, mint én.
- Hogy lehet ez? Hogy lehet maga olyan, mint én? - Óvatos maradtam. Még ha éreztem is, hogy a velem szemben álló nem maskarát visel, nehezen tudtam elhinni. Az eszem mégis más magyarázatokat keresett.
- Egy gyűrűt - feleltem végül bizalmatlanul. - Ezüst gyűrű, holdkővel díszítve. A kő egy szemet formáz. Nagyon régen megvan már, de most, az előadás alatt leszakadt a nyakamból, és eltűnt. Attól tartok, valaki eltehette...

Úgy látszott sikerült megtörnünk a jeget... de legalábbis nem úgy tűnt hogy ki akar még mindig ki akar dobadni, legalábbis egy darabig. Viszont mondhatok olyat, hogy a meglepődése meglepett?
Elmosolyodtam kissé, de nem azért mert ki akartam volna nevetni, vagy ehhez hasonló. Egyszerűen csak barátságosabbnak akartam tűnni. Most így belegondolva, lehet kissé ráijesztettem az elején ebben a fekete maskarában.
- Ez egyszerű - feleltem, miután talán egy szusszanásnyi levegőt tudott venni a nagy riadalom után. - Mert ugyan abba a fajba tartozunk.
- Khajiit. Így hívják a népünket, és onnan, abból a világból ahonnan én jövök egy egész országnyira való van olyan mint mi. A kérdés inkább az, hogy te hogy kerülsz ide? Főleg, úgy hogy erről nem tudsz.
Tekintve, hogy ő az itteni előadóművészekkel dolgozik együtt, valószínű volt, hogy egész jól sikerült beilleszkednie. De nem tudhattam, hogy rajta is varázslat volt-e, vagy pedig megtanult az ő nyelvükön. Elnézve azonban félszeg alakját az az érzésem volt... bár ez csak egy hipotézis, hogy ő nem ismer másik világot ezen kívül. Ez a gondolat pedig valamiért nagyon zavaró volt számomra.
- Értem. Hát ez elég kellemetlen. Az ajánlatom még így is él. Segítek megkeresni. Ha van valami ötleted, hogy akkor most mi legyen, akkor mond nyugodtan.
Nos végül is ezért jöttem ide. Na nem konkrétan azért, hogy valami ismeretlen ékszert keresgessek, hanem azért hogy megismerjem őt. Ez pedig ugyan olyan jó alkalom volt rá, mint bármelyik másik. VAlamiért megnyugtató volt mégis a gondolat, hogy nem én vagyok az egyetlen ezen az őrült világon a fajtámból.
- Mellesleg Ra'sheera vagyok - mutatkoztam be így kutyafuttában.

- Dramalla Felicity Chapiteau - mutatkoztam be, s kezet nyújtottam. HA elfogadta a jobbomat, az érintés útján kicsit jobban tájékozódhattam - vajon valóban igazi mancsai vannak? Minden jel szerint.
- Én... Kiskoromban sokszor járt a fejemben ez. Hogy másik világból érkeztem. Nem emlékszem sok mindenre. Csak villanások, képek vannak az emlékeimben arról, hogy mi volt, mielőtt a porondmester megtalált. De mivel mindenki kinevetett... ÉS sose hallottam arról, hogy bárki más is lenne olyan, mint én... - Nagyot sóhajtottam. Nem akartam kimondani, hogy azt gondoltam, én vagyok hibás. Hogy félre sikerültem, vagy ilyesmi.
- Egy egész országnyi? - ámultam el nem titkolt lelkesedéssel, meg egy csöpp hitetlenséggel is. - Jó lehet.
- A gyűrűm tesz emberivé. Anélkül nem tudom, hogy tudnám tovább élni az életem! Meg kell lennie! - Kis híján kitéptem a hajamat, illetőleg most a fejem tetején növő bundámat. De még mielőtt ez megtörtént volna, betoppant a kis helyiségbe a korábbi állatidomár.
- Csak nem ezt keresed, cicus? - vigyorgott rám az undok fickó, és a magasba emelte a kis, köves ékszert. Borzasztó elégedettnek tűnt - nem tudom, észrevehette-e Ra'sheera arcát, és ha igen, milyennek látta, de láthatóan legelőször velem óhajtotta közölni.

Dramalla... szinte belém hasított a név. Az emlékkép amit magával rántott kedves volt, mégis szomorú felhangja elhomályosította minden kellemes értékét. Anyám mosolygó arca, ahogy a világ legkisebb khajiitját tartja a kezében akit vvalaha láttam. Hófehér kölyök volt akinek alig látszottak a csíkjai még...
A kezemet nyújtottam közben. Viszonylag vékony csontos ujjaimat nyújtottam, így kibontakozhattak a ruha takarásából A kzfejemet finom, puha szőr fedte, enyhe cirmos mintával.Bár a karmaim nem voltak akkorák mint amekkorára otthon szoktam hagyni, így is látszódott ahogy ott ültek az ujjaim végén, hogy erősek és hegyesek.
- Örvendek...
A húgom akkor született amikor hosszú hetekre papi szolgálaton voltam. Így anyámnak be kellett mutania számomra az ismeretlen ismerőst, a nyivákoló szőrgombócot a pólyában. Igazából már akkor eldöntöttem hogy Skyrimba fogok menni az akadémiára, a húgom viszont hozzájárult ahhoz, hogy még pár évet Tamrielben maradjak...
Az viszont túlságosan álomszerű lett volna, hogy ő legyen az. Anyám napokig sírt utána, miután nyilván való vált hogy nem fogjuk megtalálni, és feladtuk a keresést. Dramm apját pedig egyszer sem láttuk utána.
De nem hagytam magam ebbe az illúzióba ringatni. A vonásaim megkeményedtek, és akár mennyire igyekeztem, a hangom valamennyire hűvösebb lett.
- Nos, gondolom jobb mint itt... bár azért kissé polgárháborús a helyzet mostanság... -elmosolyodtam, hogy oldjam a kialakult feszültséget, vagy talán csak én éreztem magam feszültnek. Ekkor azonban felütötte a fejemben magát egy különös gondolat. - Ha egyszer haza megyek elmegyek Elsweyrbe, velem jöhetnél!
Ahogy a lány elmagyarázta mire szolgál az a gyűrű, rá kellett jöjjek hogy nem csak én vagyok érzelmi hullámvölgyben. Ha ez valóban igaz, akkor az gyűrű tényleg értékes... de neki még jobban.
Ekkor azonban betoppant egy amúgy nem válrt illető a képbe. Reflexszerűen félre fordítottam a fejem, hogy a csuklyám nagyrészben takarja az arcom, de úgy ahogy még kilássak alóla.
Először a férfi arcát néztem meg, aztán az említett tárgyat. A szemeim ráfókuszáltak mindkettőre. De aztán a pupilláim kitágultam egy pillanatra teljesen. Az a gyűrű is nagyon ismerős volt...
Az ujjaim félig a hátam mögött egyből alakzatba álltak, szinte fel sem tűnt. Az hogy a pali nem tűnt szimpatikusnak, nem segített a borzolt idegeimet. Ennek ellenére a varázslat gyűjtószikrája még nem lobbant fel közöttük.

- Thornmann! Tudtad, hogy az enyém, és hagytad, hogy idáig keressem? - fakadtam ki kissé hisztérikusan. De legalább már a szemem előtt volt az említett ékszer. Nem veszett el örökre! Vissza fogom kapni! Nos... Remélhetőleg. Előre nyújtottam kecses jobbomat. - Légy úriember, és add vissza! - kértem. Nem voltam épp kedves, de a dühömet is visszafogtam. Ám a fickó, határozottságom ellenére vigyorogva megrázta a fejét.
- A-a-aa! Még nem! Ki a kis vendéged, egyébként? - fordult a fickó Ra'sheera felé, de én gyorsan elé léptem. Még meglátja az arcát...
- Csak... Eltévedt. A mosdót kereste, és segítettem neki! Aztán meg beszélgettünk.
- Aha. - Az idomár szeme ravaszul megcsillant; ezt a nézést nyilván az orvul harapni kívánó állataitól tanulta. - Hát vele tudsz kettesben lenni, velem meg soha? Cöcöcö! Ez nem igazság, nem ám! És rendetlen cicus is voltál, mert ezt elhagytad! Úgyhogy... Ez a zálog! Találj ki valamit, amit cserébe elfogadok!
Kacsintott, és távozásra lépett volna. A szívemben dobogott a torkom... Nem, nem viheti el a gyűrűmet! Ha Ra'sheera nem tett ellene, a fickó a távozás mezejére lépett.

Voltak kétségeim... Felmerült bennem hogy ez az egész csak egy álom. Hogy vaalami vagy valaki álomvarázslatot tett rám, hogy a fejembe másszon, vagy egyszerűen csak hoy a valóságban magatehetettlen legyek. Még az is megfordult a fejemben, hogy egy daedra műve az egész. Pedig mi dolga lenne egy daedrának pont velem? Miért érné meg neki ez az egész... Az ő szemükben egy alig észre vehető pont vagyok csak... egy hangya. Semmi több.
Minden úgy egybe vágott... Vetettem egy hosszabb pillantást is a felmutatott gyűrűre, mely kiköpött úgy nézett ki ebből a távolságból mint Raji'iq gyűrűje. Mindig a nyakában hordta... soha nem vette le, már amennyire én tudhattam. És hogy mért emlékeztem erre az egy tárgyra ennyire? Mert egyszer majdnem megütött miatta, mert elloptam tőle. Sosem láttam őt olyannak mint akkor. Olyan dühös volt hogy szabály szerint megijedtem tőle, pedig addig erre mindig figyelt... hogy még egy rossz szót se mondjon rám. Tudta, hogy szerelem ide vagy oda, anyám abban a pillanatban dobta volna ki a házból.
A mellettem elhangzó párbeszéd egy pár pillanatig olyan volt mintha a távólból hallgattam volna, de aztán hamar visszatértam a jelenbe.
- Hé, nagyfiú! - szóltam a férfi után búgó hangon, melyre biztos voltam hogy megfordul. - Talán én megfizathatak a gyűrűért cserébe. Én pontosan tudom mi kell neked...
A szavaim kihívóak voltak, és édes akár a méz. Reméltem hogy erre ráharap, mint medve a csalihúsra. Előrébb léptem egyet kikerülve Drammot. Kihúztam magam, hogy az idomaim látszódjanak valamennyire a kabáton át, de azért az arcomat még ne lássa teljesen.
Reménykedtem benne, hogy közelebb jön. Csak épp annyira, hogy elérhető legyen. És ha így volt, először a térdére rúgtam, hogy ne vegye olyan könnyen észre az első támadást, majd igyekeztem behúzni neki egy irtózatosat... vagy mondhatnánk úgy is hogy anyait.

Kissé összerezzentem, amikor Ra'Sheera a férfi után szólt. Nem hittem a fülemnek... Képes volna kikezdeni egy ilyen gusztustalan emberrel, mint amilyen Thornmann? Úgy éreztem, valami felkívánkozna a gyomromból, mondjuk egy különösen undok szőrgombóc. De kár volt előre fanyalognom.
A férfi mohón csillogó szemmel fordult vissza a búgó hang hallatán. Bárgyú, öntelt vigyorral az arcán válaszolt:
- Mesélj, mi mindenről tudsz! Hátha ráhibázol...
A hölgy roppant jól ráhibázott az állatidomár lábára egy mesteri rúgással, majd pedig egy jobb horoggal, aminek az eredménye holnap esz majd egy jókora sötét monokli. Minden jel szerint.
- Te ri...nc! - sziszegte a férfi, majd pedig a nemek királyához méltón nem is próbált meg visszaütni - épp csak elkezdett óbégatni teli torokból.
- Biztonságiak! Ide!

Még azért a bizonyosság kedvéért behúztam neki még egy kiadósat amikor kiabálni kezdett, úgyhogy a hangja elcsuklott, amikor segítséget hívott, talán meg is tántorodott. Egy fél pillanatra átsuhant a gondolataim között, hogy kijöttem a gyakorlatból, ezt legközelebbre gyakorolnom kell. Mostanában nem volt egy kiadós kocsmai bunyó ami edzésben tartson.
- Erre gondolj legközelebb, ha a hugommal ki akarsz kezdeni - sziszegtem neki oda, lehetőleg úgy hogy Dram ne hallja.
De már nem érdekelt a többi, és hogy hányan fognak nem sokár előugrani a függönyök mögül. Felkaptam a földről a gyűrűt amit az első találatnál oly nemes egyszerűséggel kiejtetta férfi a kezéből. Az ujjaim oly szorosan zárultak körülötte, mintha valóban élet és halál dolga lenne a tét. Gyorsan sarkon fordultam és futni kezdtem. Közben elkaptam Dram karját és húzni kezdtem magam után.
- Talán odakint folytassuk... - vetettem neki oda, hátha így nem akar majd ellenkezni annyira. Amit amúgy is nagyon reméltem...
Reméltem azt is hogy zökkenő mentesen kijutunk a nagysátorból, és a cirkuszi forgatak lámpák által kevésbé megvilágított része felé ígyekeztem. Ha esetleg Dramalla javaslattal állt elő, hogy merre menjünk, akkor nem ellenkeztem és követtem.
Amikor végül úgy éreztem elég messze vagyunk megálltam, és szembe fordultam a lánnyal.
- Ez Raji'iq gyűrűje, honnan került hozzád? - kérdeztem kissé indulatosan. Most hogy ilyen közelről láttam, teljesen biztos voltam benne. Lehet még egy hasonló gyűrű a világon, de ez a gyűrű nem egy mester éskszerész munkája volt, voltak benne hibák, és minden apró elsőre láthatatlan hiba is arról árulkodott, hogy ez bizony az a bizonyos gyűrű.

Amikor a második ütést bevitte, Thornmann már nem üvöltött sokáig. Nyilván nem szokott hozzá ehhez. Vajon emékezni fog rá, hogy mi történt, amikor magához tér? És a másik kérdés: Ott akarok-e én lenni?
Ra'Sheera közben lehajolt a földre valamiért... És megtalálta a gyűrűmet. A szívem meglódult, amikor felkapta és futásnak eredt - de mivel maga után húzott, arra gondoltam, mégsem óhajtja magának megtartani az ékszert. Bár, nem is adta oda.
Hátul, a nagyállatok ketreceinek most kissé néptelen és sötét térségénél álltunk meg. A lovak és zebrák egyenletes rágásán és a tigris körbe-körbe járkálásának tompa hangján kívül más hang nem hallatszott.
- Nem! Ez... Ez az én gyűrűm! - böktem ki. A szememet egy pillanatra se vettem le a mondott tárgyról. - ÉS szeretném visszakapni - tettem hozzá. - Kölökkorom óta megvan. Az egyetlen holmim, ami kölyökkorom óta megvan, a régi ruháimat leszámítva.

A szívverésem a a fülemben dobolt, de nem értettem miért. Nem tettem semmi rosszat, mégis úgy éreztem, mintha valami rosszban sántikáltam volna. ŰMintha én elloptam vltna ezta gyűrűt, pedig épp hogy ellenkezőleg volt.
És ahogy a sátrak és pódiumok között szlalomoztunk, egy pillanatra mintha megszűnt volna számomra a külvilág. Csak én voltam, Dram, és a sátrak amiket ki kellett kerülni. Ebben a pillanatban hálás voltam a sorsnak, hogy az élet Skyrim felé sodort. Hiszen aki ott élt két dolgot meg kellett tanulnia, hogy ha azt akarta, hogy valamibe is nézzék: inni mint egy nord, és ütni mint egy nord. És én nem akartam, hogy valami jöttment fehérnépnek nézzenek. Így is kiváltságos helyzetben voltam az akadémiai státuszom miatt, hogy beengedtek a városokba khajiit létemre... valamivel ezt a helyzetet meg kellett támogatni.
Ahogy megálltunk a szemeim idegesen kutatták Dram minden egyes rezdulését. Mintha azt kerestem volna, hol árulja el helyzet magát... mikor derül ki hogy ez az egész csak illúzió. Bár a szívem kezdte meg adni magát, és felolvadni a Skyrimi telek jég tömbje alól. Hinni akartam, el akartam hinni.
Átöleltem a lányt, kíméletlenül, ellentmondást nem tűrően. Hiába ellenkezett vagy próbált kibújni alóla, nem érdekelt, és nem engedtem el.
- Dramy... - mondtam, bár inkább szinte leheltem. Aztán a hangomra találtam ismét. - Esküszöm, ha ez az egész egy átverés nagyon megbánod...
Elengedtem végül, de csak azért hogy újra megnézzem magamnak, mintha először találkoztam volna vele, majd mély levegőt vettem.
- Nekem volt egy húgom... akit úgy hívtak Dramalla. Eltűnt amikor olyan négy éves forma volt. Az apját Raji'iqnak hívták, és ez az ő gyűrűje - jelentettem ki, és felmutattam az említett tárgyat. - Ha ez az egész valóban igaz, akkor ez itt valóban téged illett - nyomtam a kezébe végül a gyűrűt.
Várakozóan néztem rá, és közben könny szökött a szemembe. Egyetlen egy csepp. Hisz belegondoltam, most én is itt vagyok, és nem tudom mikor kerülök vissza... ha anyám meg tudja, hogy a másik gyermeke is eltűnt, lehet összetörik a szíve...

- Én... Ezt nem értem. - Pislogtam a velem szemben állóra, a gyűrűre, és habár a szavakat mégiscsak értelmezni tudtam, a jelentés nem akart a tudatomig jutni. Világ életemben anyátlan-apátlan, családtalan árvaként gondoltam magamra. Annyira belém ivódott, hogy ez nekem így volt természetes. Én, a jött-ment - ez az önképem része volt. Most pedig itt állt előttem egy illető, aki fajtám bélinek tűnt - és kezdte ezt a képet porig rombolni.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagy ismerős, hiszen... Olyan vagy mint én. És senki mást eddig nem láttam, aki olyan mint én. Nem is lehetetlen, hogy rokonok legyünk, de... Nem nehéz elhinni, csak én hiszem el nehezen... - Nyeltem egy nagyot, visszafojtandó a könnyeimet. Sóhajtottam, meg vigyorogtam, jobb híján, és az ölelés viszonzásával kértem bocsánatot hezitálásomért. De a gyűrű megkerülése, és az, hogy végre a markomban tarthattam, gyorsan megnyugtatott. Megszokásból húztam fel, és végre nem tapogattam a többi ujjammal a helyét.
- Szóval... Te hogy kerültél az emberek közé? És hogy tudsz úgy élni közöttük...? Tudod, így - mutattam rá félszegen.

- Hidd el számomra épp úgy hihetletlen az egész... Amióta bemutatkoztál ezewn gondolkozom. Az egész túl szép ahhogy hogy csak úgy egyszerűen igaz legyen. És hiába próbálom magam erről meggyőzni, szinte minden egybe vág. Az én Dramallám körülbelül olyan idős lenne mint most... de ki tudja... a fene sem tudja ez a dimenzió utazás hogy működik... lehet hogy még egy pár plusz éved is volt... - elnevettem magam, de ez olyan nem tudok magammal mit kezdeni kínos nevetés volt, de azért utána is rámosolyogtam.
Bár kissé azt hiszem megrándult a szemöldökom, amikor felhúzta a gyűrűt, és hirtelen egy khajiit helyett egy ember állt előttem. Raji'iq az a gaz ember... nem csoda hogy akkor mérges volt rám, lehet nagy bajban lett volna, ha ez akkor kitudódik, mire képes a gyűrűje...
- Hát ha téged, véve alapul, nem rég kerültem ide, csak pár hónapja. És ami azt illeti baleset volt... Egy feltáráson találtunk egy különös szerkezetet, és túl kíváncsi lettem. Úgyhogy az meg szépen ide repített - vakartam meg zavaromban a fejem a csukján keresztül. - Na az maga egy furcsa utazás volt... - itt megköszörültem a torkom és próbáltam nem gondolni, az üres térre, amiben ez a világ lebegett. Maga a gondolat, hogy kívülről lehet látni egy világot, ijesztő volt, nem beszélve az egész űrhajó dologról.
- De az hogy itt emberek vannak, számomra nem meg lepő, otthon is vanna kbőven, inkább nekik meglepő az én jelenlétem. És általában eltakarom az arcom, és szürkület után mozgok főleg... - idegesen ciccentettem a fogaim között, majd halkabban hozzátettem: - Mint egy nyamvad vámpír... Otthon lehet már vadászok lennének a sarkamban...

- Hát... Nekem végül is majdnem normális életem van - töprengtem el. Jó, hogy nem derült ki kölyökkoromban, mi vagyok. Jó, hogy nem kell éjszaka élnem, és bujkálnom. Megsimítottam a gyűrűt immár emberi ujjaimmal. - Nem mondanám, hogy egészen elégedett vagyok, de hát az emberek se azok. Nem kell bujkálnom - tettem hozzá. Abban a pillanatban lábak trappolása ütötte meg a fülem. Lehet, hogy Ra'Sheeráét még előbb is. Keresnek minket? A sötétben nem vettek észre, de hallottam a nevemet. Meg Thornmann utálatos hangját. A cirkuszi kocsik túlsó oldalán kajtattak. A tigris morogni kezdett, és füleit sunyva lelapult a ketrece sarkába.
- Egek. Ez Thornmann? Szerintem ránk hívta a biztonságaikat. Vagy a rendőröket. Vagy - a legrosszabb - ha a bűvészt, meg a bohócokat. Azoknál nem csak torta lehet ám! Most mi legyen? - fordultam a másik felé rémülten.

Akármennyire is örültem hogy azt hallhatom, hogy Dramnak tűrhatő élete volt eddig, nem hagyták hogy ezen a gondolatmeneten tovább töprengjünk. Azzal, hogy valaki közeledett nem is lett volna olyan nagy baj, inkább azzal volt hogy ki is az!
Meglapultam, és még annál is inkább meglapultam az árnékokban amennyire lehetett.
- Figyelj rám drága! Azt hittem, hogy az a férfi értett a célzásból, de úgy látszik hülyébb annál - egészen suttogtam, és az ideges sóhajt ami ekkor elhagyta számat tényleg szinte hallani sem lehetett, még akkor se ha valaki, mint Drammalla közvetlenül mellettem áll. - De nem hagyhatod hogy az ilyen férfiak kikezdjenek veled. És főleg én nem fogom hagyni, ha nem ért az erőből, akkor majd másból...
Elindultam a kocsik árnyékában az ellenkező irányba, hogy a sötétben elkerüljük a csapatot, különben nagyn durvára fordulhat a helyzet. Ha Dramalla magától nem követett, akkor ismét a kezénél fogva magammal rángattam. Majd amikor úgytűnt megint van rá lehetőségem anélkül hogy észre vegyenek megszólaltam.
- Most mi legyen, te is mered itt jobban a terepet... - és ebbe beleértettem az embereket is, de ezt már csak gondolatban tettem hozzá.