Steve Rogers 'Captain America'

Név: Steve Rogers
Alias: Captain America
Avatar: Chris Evans
Adatok: 1918.07.04 ... kiszámolhatod, de meg fogsz lepődni!
Karakter-alkotó pontok: - Különleges képesség (3 pont) (Szuperkatona)
- Hivatás (2 pont) (Képzett elit katonatiszt)
- Plusz egy nyelv (0 pont) (Francia)
- Titulus (0 pont) (S.H.I.E.L.D. ügynök)
Képességek: tudjátok, ott volt az a szuperkatona-program...
Foglalkozás: ügynök, meg hát a celebség se fizet épp rosszul.
Titulus: Kapitány

Tudnivalók:Katona vagyok.
Éjszakánként még mindig felébredek a régen ködbe vesző hangokra, amikor a bomba robbant, a puska és az ágyú szava szólt, még mindig összerándulok, ha a jeges vízbe való becsapódásom dereng fel, ahogy egyre magasabbra ér a víz, nincs menekvés, a tüdőd kétségbeesetten küzd, hogy a másodperc töredéke alatt megtanulja, hogyan kell vizzel működnie, aztán persze kudarcba fullad, és csak a jég jótékony börtöne jelent menekvést... de mi elől is?
Bírom a fekvőtámaszt a térdig érő, hullámzó óceánparton, bírom a végtelen meneteléseket negyven fokos hőségben, bírom a páncélt, és a fegyverem nem hagyom veszni semmi pénzért sem.
Ma nincs háború. Legalábbis nem az a hangos, szem előtt lévő háború. De nézz le a Stark -toronyból. Alattad terül el a nagy Alma, látod a házakat, a felhőkarcolókat, a színházat, a plázát, a zsúfolt utakat? Látod az embereket? Harcolnak. A megélhetésért, a túlélésért, nézd, valamelyik a haldokló büszkeségét siratja, valamelyik halott férjét, apját, gyermekét, az a pincérnő a derékba tört álmait... És félnek. Mindenki fél. Szinte látod idefent a remegéshullámokat, amik a szívükből indulnak ki, és mint egy rádió adóvevője, te fogod őket idefent.
A hideg állóháború frontvonala itt húzódik. Közvetlen alattunk.

Példakép vagyok.
A kisfiúknak ragyog a szemük, mikor meglátnak az utcán, és elakadó lélegzettel, elfogódottan állnak mellém egy fotó erejéig. A fiatal lányok sóhajtóznak, mikor elhaladok mellettük, szórakozottan, már-már védjegyemmé vált öreg, barna bőrkabátomban, ami már rég kiment a divatból, és pilóta-napszemüvegemben.
Július negyedikén szónoklatokat tartok, iskolákba, iskolaelőkészítőkbe járok, hogy hazafiságot propagáljak a kisfiúknak, és a kisleányoknak, hogy ők is ugyanolyan dicső polgárai legyenek az Államoknak, mint amilyennek engem tartanak.
Pedig nem vagyok hős.
Csak egy letűnt kor sráca vagyok, a csenevész kiskölyök, az ír emigráns szülők fia, akinek nem engedték, hogy szolgálja a hazáját, mert nem ütötte meg a mércét.

Előtörténet:

„Gyerünk, gyerünk, kapcsold be a gramofont”
A gramofont egy találatot kapott bérház romjai alól guberálták ki, és bár Bucky nem értett a megbuherálásához, de ha valakinek, neki aztán voltak barátai , akik értettek hozzá, úgyhogy most volt egy gramofonjuk.
Steve kicsi volt, beteges, és szöszke, tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Bucky zenét csihol a romos, ütött-kopott szerkezetből, szája diadalmas mosolyra húzódik, és peckesen feláll a konyhakredenc előtt, fél kezét hátratéve, ahogy a felnőtt fiatalemberek, és szertartásosan Steve felé hajol.
- Jól csinálom? – kérdezi , szájáról nem fagy le a mokány vigyor, de a szeme esdekel, csak-egy-szót-mondj-Steve, és rezzenéstelenül nyújtja Steve felé a kezét.
- Pont úgy nézel ki, mint a nagyok. – mondja még mindig ámuldozva Steve, és elcsodálkozva nézi barátja magas, karcsú alakját, szálegyenes tartását, és keservesen gondol saját válla csapott, esetlen görbületére.
- Maholnap táncba visszük a lányokat, meglásd! – rikkant Bucky – Na gyere, tanuljunk pár figurát!
- Én nem. – mondja szomorkásan Steve, és maga alá húzza a lábát, ahogy a beugróban kuporog.  – Én nem… Nem tudok táncolni.
- Én se – legyint Bucky, és egy-két-hát, egy-két-há, ügyetlenül próbál egy – két lépést. – De ha meg se próbáljuk…  Na gyere már!
Kinyúl, elkapja Steve kezét, és egy mozdulattal talpra rántja.
- Nézd, én már rájöttem – pukkadozik a kuncogástól – Csak kövess. Egy-két-há, egy-két-há!
Steve elfelejt tiltakozni. A lábát nézi – és elvéti. Mellélép, majd megbotlik Bucky lábában.
- Á, nekem ez nem megy. – mondja gyorsan, elkeseredetten, kitépi magát Bucky fogásából, és leül. –Úgyse fog táncolni velem egy lány se.
- Hogyne táncolna? – biggyeszti el a száját Bucky – Dögleni fognak érted.
- De én… - Steve úgy érzi, mindjárt elsírja magát.
- Szőke vagy, és kék szemű – vágja rá Buck – minden nőnek ez az álma, nem?
Steve felnéz, megtalálja barátja melegkék szemét, és muszáj mosolyognia.
Aztán tesz még egy próbát.
- Ne a lábad nézd – szól rá Bucky – Nézz a szemembe, én majd vezetlek. Aztán cserélünk, oké?
Steve bólint, és az ajkába harapva kapaszkodik pillantásával Bucky tekintetébe.
Bucky vezet, hiszen világ életében ezt csinálta. Vezette őt, tapintatosan, lágyan, és vigyázott rá, hogy fel ne bukjon.
Egy-két-há, egy-két-há.
- Látod Steve? Máris táncolsz…!


James Buchanan Barnes őrmester szilaj táncot jár a kocsma közepén.
Holnap indul a frontra.
Szálfa-termetén kellemesen feszül az egyenruha, lábai pontosan tudnak minden lépést, merre-hova, gyönyörű koreográfiában, a lányok kuncognak, egyiket kéri fel a másik után, és nem fárad el.
Bucky ilyen. Ő nem fárad el.
Steve ül a sarokasztalnál, félhomályban, és próbál halkan fulladozni. Tüdejére szorítja a tenyerét, mintha az számítana a szaggatott zihálásnak, mintha bármi is számítana, lóg rajta a zakó, a nyakkendője zilált.
Ez az idétlen Bucky őt is megforgatta.
De még hogy megforgatta.
- Ez a fickó tanított meg engem is táncolni, hölgyeim! – harsogja Bucky, és legényes-cinkosan Steve felé csippent a szemével, és Steve tudja, hogy Bucky ezt teljesen komolyan gondolja.
Pedig már abba is beleszédül, hogy nézi.
Nézi, ahogy pörög, forog, mintha suhanna a rögtönzött táncparketten, cifrázza a figurákat, és bonyolult lépéseket sző bele – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Táncolj, táncolj csak, Barnes őrmester.
Steve megbabonázva nézi, előveszi a ceruzacsonkot a zakója zsebéből, és elkezdi felskiccelni Bucky tökéletes körvonalait, először a gerinc lágy hullámát, a váll szélességét, majd, mire észbe kap, már az állának, orrának hajlását, egészséges mosolyát, és azon bosszankodik, hogy a fantasztikus derűt, ami a szemeiből jön, nem tudja felrajzolni sehogy.  
De nem is rajzolja.
Inkább nézi, mert ki tudja, meddig láthatja még.
Táncolj csak, Barnes őrmester.
[majd másmilyen tánc lesz, amit együtt jártok, pontos, gyilkos koreográfia, egy-két-há –üt, egy-két-há, majd szikrát vet az ökle, és a kezében kés villan feléd.]
[az]
[majd]
[egészen]
[halálos]
[tánc]
[lesz]


- Éljen Amerika Kapitány!
James Buchanan Barnes őrmester győzelemüvöltéssel rázza az öklét, általános éljenzést keltve a kocsmában.
A helyszín ugyanaz.
Az idő, ami eltelt, abban van írva a különbség.
Nézd, itt a kicsi Steve, senki nem hinné, hogy ugyanaz a kis fickó, aki sápadt volt és beteges, és aki dübb-dübb, szegény beteg szívére szorította a kezeit, talán, hogy senki ne hallja, ahogy szárnyaszegetten verdes a mellében.
Ez a Steve magas, vállas, férfi a javából, férfi, és katona, ő maga lett Amerika Kapitány, és ő maga mentette ki Buckyt, [James Buchanan Barnes őrmestert, adjuk meg, ami kijár] a Hydra karmaiból.
A hölgyek egymásnak adják a Kapitányt a táncparketten, iruló-piruló szőkék és barnák, ámuldozva nézik őt, és dícsérik tánctudását.
Bucky eközben nincs jól.
Megszédül, és leül inkább, elhúzódik a zajtól, a tömegtől, és a sarokasztalnál húzza meg magát, épp ott, ahol a kicsi Steve próbálta megrajzolni a vonásait.
Maga sem érti, mi van vele.
[Heil, Hydra]
[Ahol megfeszült az izom, és megpattant az ideg, az üvöltés ahol elhalt, és a vénába szaladt a tű, a fecskendőben furcsa, furcsa kék folyadék, ott kell keresni  a végzet kezdetét. ]
Bucky majd táncolni fog.
[az]
[majd]
[egészen]
[végzetes]
[tánc]
[lesz]

Steve ül a lebombázott kocsma közepén, és fáj, annyira fáj a csönd, mert ez a csönd ordít, zokogva sikolt, és csak azt tudja harsogni.
Azt harsogja, hogy.
James Buchanan Barnes őrmester elesett a harctéren.
[Bucky meghalt]
Nemrég még táncolt, ott táncolt, ahol most a rommá zúzott zongora van darabokban, dübb-dübb, dobbant a csizmája, ahogy Steve szíve ver odabent a mellében, nem betegen, nem szárnyaszegetten, de most úgy érzi, mégis ezer darabban.
Csak még egyszer táncolnál, Bucky, drága Bucky, Steve szeme vörös, torkát fojtja a száraz zokogás, és nem bír szabadulni a képtől, ahogy a drága barát egyszer csak a mélybe zuhan, a gyilkos, havas szakadékba, a vonat pedig robog tovább, szenvtelenül robog tovább, dübb-dübb, zakatol, és Steve nyüszítve sír a vagon oldalán.
Mert nem érte el időben.
Ha nagyon fülel, még hallja, hallja Bucky kacagását, lábának dobbanását, ahogy szilaj táncot járt, ő pedig itt ült, igen, pontosan ugyanitt, és csak nézte, és úgy érezte, ő a legboldogabb ember a világon.
Nem tudja, hogy tudna nem gondolni rá.
Nem tudja, hogy tudná elfelejteni.
Nem tudja, hogy tudna élni így tovább.
Bucky halála kínzó sebként lüktet a lelkén, és üvölteni tudna a fájdalomtól, de nem fog, csendesen mered maga elé, és nem szól, csak a szeme vörös, és lassan, egész lassan elfogynak a könnyei.
[Ne sírj Steve, a nagyfiúk nem sírnak, mire katona leszel, elmúlik]
Ha lehetne egy kívánsága, őt kívánná.
Őt kívánná élve.
[Vigyázz Kapitány, az álmok néha valóra válnak.]
Csak még egyszer táncolnál, drága Bucky, akkor Steve karon fogna, és nem engedne el soha többé, és veled együtt zuhanna a havas szakadékba.
Steve vadászgépet vezet, és belevezeti az óceán jeges hullámai közé.
[ez öngyilkosság.]
Steve mély álomba merül, és még álmában is látja James Buchanan Barnes őrmestert, aki szilaj táncot jár a kocsma deszkapadlóján, és csengő kacagásának emléke az altatója – évtizedeken át.
Bucky majd táncolni fog.
[az]
[majd]
[egészen]
[gyilkos]
[tánc]
[lesz]

Engem ért a megtiszteltetés, hogy körükben üdvözöljelek az alábbi varázs szóval: ELFOGADVA!

Remélem, hogy
[ez]
[majd]
[egészen]
[gyilkos]
[tánc]
[lesz]

Mert előtörténetnek az volt Jó volt olvasni.