Gépészeti és rakodószint

Amibe megérkeztem az nem volt más mint végtelen sötétség. Talán szégyen de ez a kis utazás is annyira megviselt, lelkileg, hogy sabályosan térdre borultam. Egyrészt örültem hogy szilárd talaj van a lábam alatt. Másrészt viszont tudtam hogy a java valószínáleg még csak most jön.
Megpróbáltam körbe nézni de ez a vak sötétség még az én khajiit szemeimen is kifogott. Mindig arrra törekedtem ilyen helyzetben, hogy létezésemnek legkevesebb jele legyen de nem tudtam mit tenni. Kinyújtottam a kezemet, és azon egy apró fénygömb jelent meg bevilágítva a közvetlen környezetemet. Átkoztam magam, ahogy a fénygömb első fénysugara engem is elvakított. Ha most éppen egy szörnyeg lesben állt volna, ez pont elég idő lett volna arra, hogy leharapja a fejem.
Ahogy végül körbe pillantottam fogalmazódott meg bennem, hogy ha eddig ilyen sötét volt akkor bizony a gömb sem működik amivel ide jöttem. És valóban, a gömb a falnak támasztva állt, és jelenleg fikarcnyi szikráját sem lehetett érzékelni a mágijájának ami idehozott.
Ezután fogalmazódott meg bennem, hogy milyen különös helyre kerültem. A sima padlót, furca falak vették körbe. Mintha valami halszálkákból, vavagy farostokból tűzdelte volna össze az egészet. Az egyenes, és nagyon vékony oszlopok, néha a leg lehetetlenebb irányba haladtak el, mégis egy egészet alkottak. Már-már összefüggőnek volt mondható. És a legtöbb helyen fekete volt minden.
Ez itt oblivion. Ebben biztos voltam. Csak tudnám melyik daedráé. A legrosszabtól tartottam... Abban biztos lehettem, hogy nem az egyik jobb daedra tartománya ez. Csak körbe kellett nézni.
Végül arra jutottam hogy nem tudok mit tenni. El kell indulja valamerre, csak el ne tévedjek. Van nálam valamennyi étel, de ki tudja mi lesz... valahogy vissza kell jussak.
Az elf-fémmel kivert bőrpáncélom ellenére úgy mozogtam mintha én is egy lennék a helyet kísértő szellemek közül. Vagy talán még annál is halkabban. De tekintve jelenlegi kivilágított helyzetemet voltak fenntartásaim. A hosszú folyosók sora ebben a tökéletesnek nem mondható fényben, azt a hatást keltette, mintha bármelyik zugban egy ősi szellem várna áldozatára.
Néha előre küldtem egy egy fény gömböt ha sarokhoz vagy elágozáshoz értem. Ha valami megbúvik mögötte, legalább ne engem vegyen észre.

Harry Knight egy diadalmas kiáltás és egy egyensúlyvesztett hörgés keverékével zuhant át a portálon. Lélekjelenlétét mindig kéznél tartva, a fegyvert egyenesen felfelé tartotta, a whiskey-t mellkasához szprítva, ahogy elterült valami fémes padlón és döndülés futott végig a sötét helyen, ahova került.
- Azannyát.
Lihegett egy kicsit, jobb kezével, amelyikben az oldalfegyvert tartotta, letörölte vérrel kevert izzadságát a homlokáról, majd baljával szájához emelte a whiskey-t és kortyolt párat. Felhúzta magát ülő helyzetbe és lihegett egy sort.
- Na ezt megcsináltuk, Wolfie, nem akarnak megölni. Kérdés, hol a jó életben vagy.
Egy halom amerikai ex-HYDRA katona üldözte a portál túloldalán, egy agresszív és nem túl megértő, féltékeny ukrán férj, annak még agresszívebb S.H.I.E.L.D.-es felesége, egy igazán vonzó izraeli Moszad-ügynök, aki elvileg a szövetségese kellett volna legyen de megpróbálta hátbalőni, és egy kastély angol tulajdonosa, aki joggal akarta kérdőre vonni az okozott károkért. A helyről azonban angolosan távozott, egy vörös karmazsin-függönyt liánnak használva átlendült egy száztízéves ón-üveg ablakon, a kastély raktárában lévő portálba és az ismeretlenbe.
- Hehe. Angolosan. Ezt pont így kell majd meséljem.
Egy kicsit kuncogott, majd felkelt és körbenézett, hol a francban van. Mögötte egy panel volt, valami vezérlő interfész, és hogy ne loholjanak utána az alkalmatlankodók, Harry megnyomta a nagy, vörös gombot, ami körül furcsa alien rovásírás volt. A srácnak lövése sem volt, mit jelent a felirat.
- Hm, talán nem azt, hogy "önmegsemmisítés és nukleáris rakéták védtelen állatkertekre lövöldözése céltalanul".
Utálta volna, ha egy póni is meghal a cselekedetei miatt.
És nem történt meg a vég, csak bezárult a portál, sima, fémes, sötét falat hagyva maga után, amin pár méterenként süllyesztett, vörös fények égtek.

Harry elindult a sötét folyosón, amit talált, felkapcsolva okostelefonja LED-izzóját. Először is, konstatálta a helyzetet, hogy innia kell még egy pár deci whiskey-t, csak úgy aklimatizáció-képpen.
Ezt meg is tette.
Aztán arra jutott, hogy totálisan indokolatlanul valami furcsa, fémes helyen van, ami HYDRA-bázis és Star Trek forgatási helyszíntől elkezdve űrállomásig bármi lehetett.
Viszont egészen biztos volt benne, hogy nem halucinált.
Ekkor balra fordult a folyosón egy sarkon... És szembetalálkozott egy cosplay-páncélba bújt, menő fénygömböt tenyere felett lebegtető macskával.
- Ez egy macska - állapította meg azonnal Harry nem túl intelligensen a helyzetet, csak úgy tényközlésként

Nem tudtam eldönteni egyáltalán mennyire zavar, hogy eddig még egy szörnnyel sem találkoztam. Egy átlagos személy ennek valószínűleg örült volna, mindegy Tamriel melyik feléről származik. Amíg nincs szörny addig nem esz meg. Egyszerű logika. Én azonban attól tartottam, hogy minél nagyobb most a csönd  annál nagyobb bajban leszek később. Jobban örültem volna sok kicsi szörnynek amiket le tudok győzni, mint egy nagynak, ami valóban megesz.
Folyosók hosszú sora. A dolog vége láthatatlannak tűnt. Néha találkoztam egy egy ajtóval, de azok általában nyitva voltak, ami pedig nem ahhoz egyelőre nem nyúltam. Ki tudja mi rejtőzik mögötte. De tudtam ez így nem mehet örökké...
Valami hatalmasat koppant. Olyan volt mintha az egyik fal mögötti járatban egy hatalmas fém golyó ütődött volna neki, a fal másik oldalának, ami szintén fémből volt. Még sokáig visszhangzott. Úgy figyeltem a hangot mintha bármire választ adhatna, vagy legalább meg mondaná merre van az ellenség. De még az is lehet hogy a hely tényleg elhagyatott volt, méghozzá olyan régen, hogy csak egy kondér esett le a fogasról ahova felakaszották, miután elengedett a füle...
A dolog azonban hogy a hely mégsem annyira elhagyatott, jobban meglepett mint remélni mertem.
- Macska az a jó édes anyád - morogtam miközben hátrébb ugrottam harcra készen. És valóban a hangomba morgás is vegyült olykor olykor. Beszéd közben fenyegetően villantak meg a fogaim, föleg a szemfogaim melyek egyértelműen jelezték ha azzal megharapnék valakit az fájna. A fehéres tündöklő fény helyét lángok fénye vette át, melyek egyelőre csak virgoncan táncoltak az ujjaim között.
 - Ki vagy nord?! És kit szolgálsz? - húztam össze a szemeimet. A férfit szőke haja, és arcszerkezete miatt tippeltem nordnak. A furcsa öltözete miatt viszont voltak kétségeim.
 - Kinek az uradalma ez? Mondd el vagy esküszöm Julianosra nem állok jót magamért!
 - Á-á! Csak semmi fura gondolat, különben megsütlek akár egy csirkét! - a mondat végén mé el is mosolyodtam fokozva a hatást.
Ahogy a gondolatok cikáztak a fejemben, már amennyire a helyzet engedte, mert azért figyelnem kellett! Egy kis óvatlanság és nagy bajom lehet belőle... Szóval eszembe jutott hogy ezt a helyet nem tudom hova tenni, egyáltalán nem hasolított ahhoz az oblivionhoz amiben eddig jártam. Méghozzá egyikhez sem. Egyetlen tippem volt: Jyggalag. A rend ura, Seagorath őrült isten átkozott fele. Olvastam róla egyszer a witerholdi könyvtárban... A falak összevisszaságában volt valami rendszer... De ez nagyon gyenge tipp volt.
A férfi minden egyes rezdülésére igyekeztem figyelni nehogy meglephessen. De azt hiszem kár volt említeni a csirkét. Összefutott a nyál a számban. Minek hatására akaratlanul is megnyaltam a szám szélét. Bevágtam volna egy jó sült csirkét az már biztos.

- És még beszél is. Hát ez pompás. - Harry enyhén elmerengve nézett a másikra, aki harcias pózba vágta magát és táncoltatta a lángokat a karmai között, meg vicsorgott a fogaival. És esküszöm, fúj meg morog. Jézusom.
- Izé. Mit ittam én ma este? - kérdezte a macskát, aki ha hallucináció volt, nyilván hozzáfért az emlékeihez is, szóval egy kis együttműködés Wolfie szerint minimálisan elvárható volt.
- Ja és jó édes anyám nem macska, hanem valami fegyverdíler az IRA-nak, szóval a karmok meg a fogak azok nagyjából helyén vannak azért, nem esett messze a tipped a valóságtól. - magyarázta Wolfie készségesen, miközben újra meghúzta a whiskey-t és nekidőlt a fémfalnak némi támogatásért. A másik pedig érdekes módon érdeklődött az ő jeles személye iránt, szóval Harry csak felhúzta a szemöldökét.
- Nos, ha azt mondanám, Whiskas-ügynök vagyok és pont Önhöz érkeztem, Mr. Tejfel, elhinné?
Várt egy kicsit a válaszra, miközben újra ivott egy kicsit a whiskey-ből.
- Nos, nézd macsesz, rohadtul ötletem sincs, hol a jó életben vagyunk. Én csak most érkeztem. Te úgy látom, már egy ideje itt vagy. Mondd meg, te.
Majd felnevetett.
- Fura gondolat? Mondja nekem a beszélő cosplayes macska? Ezek után milyen fura gondolataim lennének? Ja, várj, vannak. Fura, de éhes vagyok. Van itt valami ennivaló? Érdekes, ez tök olyan, mintha valami DnD kazamatába csöppentem volna és te vagy a mesélő legújabb agyszüleménye. Azon sosem gondolkodtam, hogy ilyen kazamatákban mit szoktak a helyi rosszak enni. Tartanak ilyen gonoszkodó teadélutánt? Közös főzés meg vacsora-csata? Ki tudja? És... Ami még fontosabb, van itt bár, vagy kocsma vagy kantin? A whiskey-m szomorú módon fogytán van.

- Khajiiit vagyok! - szűrtem a fogaim között néza kicsit morogva. - Khajiiiit - ismételtem mégegyszer nyomatékosan. - Nem macska!
A hasonlóság valóban ott volt, de... egy Dumert sem hasonlítasz össze egy szérnyas manóval! Hiába van mindkettőnek hegyes füle, és sötétes bőre.
A döbbenet azonban elsöprő volt. Pár pillanatra minden gondolatot kiűzött a fejemből. Elmodthatom magamról azt hiszem, hogy Tamriel tanultabb rétegébe tartozom, de ebben a helyzetben az én arcomra is kiült az a tipikus bamba arckifejezés, mint bárki másnak ilyen helyzetben.
Aztán a pupilláim is összeszűkültek kissé, ahogy összeszedtem magam.
- Ahogy látom sokat - jegyeztem meg gunyorosan. Milyen ostoba kérdés ez? Honnan tudhatnám én hogy mit ivott vagy sem? Egyáltalán még én vagyok a bolond, hogy válaszolok!
- Ejj, ha nem látnám az üveget a kezedben, azt hinném Sheagorath vert meg elme lágyulással. Beszélj úgy te nord, hogy értelme is legyen! Azt pedig add ide! - próbáltam kikapni a kezéből az üveget, azért úgy hogy részen legyek, ha esetleg az arcát mégis le kéne robbantanom. Ha itt részegeskedik neke nem jutunk előbre, mert hogy értelmesebbeket nem fog mondani az is biztos.
Ekkor jött az újabb döngés. Majdnem ugyan olyan mint az előbb, csak kicsit messzebbről, a falak mögül. Fém ütődött fémen, aztán pedig a folyosókon visszhangzott.
Ahogy elhalt a hang, kezdtem úgy érezni, talán jobb lenne tovább állnunk. Ha esetleg van mégis valami veszélyes itt akkor nem kéne ránk találjon. Arról nem is beszélve, hogy nem voltam meggyőzve arról, hogy a férfi nem tényleg egy daedra műve lenne, hogy becsapjon engem, vagy a mágia egyéb más szüleménye.
Azonban ekkor felötlött bennem valami.
- Ha te is most jöttél, akkor honnan? Felelj!

Wolfie csak állt a macskaszerű idegennel szemben és arra gondolt, lassan itt az ideje, hogy készenlétbe helyezze magát, hiszen ötlete sem volt, a másik ellenséges szándékú-e vagy hogy mennyire veszélyes.
De tényleg. Hol a jó életben vagyok?
- Khajit, oké, Khajit. Értem. Ez a neved, vagy ez a fajtád vagy ez a cospléyes klub, ahova jársz?
A férfi közben szabadjára engedte a tudata erejét és hagyta, hogy képessége végigcikázzon a testén.

Akaraterő.
Idegrendszerén elemi erővel söpört végig a jel, újraerősítve a kapcsolásokat, alapbeállításra kapcsolva az axonvégeket, jel-átadó sebességek pörögtek fel és értelme parancsára a teste józan, majd szép lassan éber állapotba rendeződött át.
Ám nem a reflexekre kapcsolt, és teljesen váratlanul, a macska kikapta a kezéből az üveget.
Wolfie normális méretűnél enyhén szélesebbre szűkült pupillákkal, készenléti állásba egyenesedett fel.
- Ha nem adod vissza azt az üveget azonnal, Isten a tanúm, falhoz váglak, cirmos - közölte, nem fenyegetően, csak tényközlően a macska felé.

Ám a helyet egy fémes, átható döndülés rázta meg valahonnan távolabbról. A fém falak ridegen vezették a hangot, fényt derítve a tényre, hogy akrhol voltak, csupa fém környezet vette őket körül. Wolfie a falhoz lépett, megkopogtatva a hideg felületet.
- Igen, én is most jöttem, méghozzá a Földről, Skóciából. Viszont rőlad ötletem sincs, ki vagy és honnan keveredtél ide, akárhol is vagyunk. Én egy portálon át jöttem. Te xandari vagy? Vagy vanaheimi? A Galaxis melyik részéről származol?
Harry visszafordult a falhoz, amin továbbra is égtek pár méterenként a süllyesztett, vörös fények, nem elég világítást adva a folyosó felfedéséhez, csak annyit hogy a fal vonalát kirajzolják. Itt-ott idegen írás látszott a piros fények alatt. Egyvalami biztos volt: Nem földi építményben voltak.

Hiába tűnt úgy hogy haladunk, mégis, amint beszélni kezdett a férfi nekem mégis kétségeim akadtak, és attól tartottam, ha ez sokáig megy így akkor még fejfájásom is lesz.
Mégis milyen ostoba kérés ez?
- A fajtám! Mégis mi más lenne? ... Amúgy pedig mi a fene az hogy koszpréjes? Vagy mi a fene amit mondtál!
Amúgy pedig volt egy olyan érzésem, hogy kár volt megkérdeznem. Mi van ha a férfi mégis Sheagorath szolgája? A jelen szituációban teljesen el lehetett volna képzelni, aztán az őrület szépen rám is át ragad. Még csak azt kéne! Édes istenek!
- Majd visszakapod, ha kijutottunk innen! - vetettem oda hetykén. - Ha összevissza beszélsz, és dülöngélsz akkor nem megyek veled semmire! - vetettem rá egy undorodó pillantást, majd megnéztem az üveget. A kíváncsiság az kíváncsiság, de azért igyekeztem, a férfire is fél szemmel figyelni, nehogy valamivel próbálkozzon. - Amúgy pedig mégis melyik istenre esküdözö itten? Amúgy sem nézel ki papnak...
Még ha úgy is érezte, hogy értelmetlen kérdések sorozatával halmozom el, mindent tudni akartam, bármilyen információ a segítségemre lehetett. Bár ahogy kinézett nem tűnt túl értelmes fickónak. Főleg nem hogy ilyesmi feltűnjön neki.
- Föld? - kérdeztem vissza értetlenül. - Még sosem hallottam róla. És már megint értelmetlen szavakkal dobálózol, az agyamra mész. Olyan szót még életemben nem hallottam hogy Galaxis! Esküszöm, ha mégis csak egy egyszerű agyalaágyultnak bizonyulsz felkoncollak!
Nagyot sóhajtottam. Mostmár hogy így kölcsönösen megfenyegettük egymást...
- Én Ra'sheera Kúszótűz vagyok, a Winterholdi Akadémia Idéző mágusa, és Skyrimból jöttem - mutatkoztam be. Bár legszívesebben a második ,,nevemet" nem tettem volna hozzá, de már rég megtanultam, az emberek így könnyebben ismernek fel, és akkor már mindjárt más a helyzet. Különben nem fogódzkodna meg a kis eszükben hogy ki vagyok, aztán ők vannak megsértődve a legjobban, ha valaki megpörköli a grabancukat. Majd végül csak úgy mellesleg megjegyeztem: - Ami mondjuk elég egyértelmű tekintve hogy Winterhold Skyrimban van... de mindegy... Amúgy pedig ha ilyet kérdezel valakitől úgy illenék hogy te mutatkozzbe elsőre, de mindegy...
- Hajh, Julianos segíts! - sóhajtottam.
És ha eddig nem sikerült összeverekednünk, akkor csodálkozva néztem a falon parázló mágikus szimbólumokra. Arra amerről én jöttem, egy sem volt, vagy pedig csak nem volt aktív.
- El tudod olvasni? - kérdeztem a dologhoz nem túl sok reményt fűzve. Hiszen én is reménytelenül álltam a dolog előtt.
Visszaváltottam az előbbi varázslatomra, így egy kisebb fénykörben álltunk. Előbb-utóbb valamerre mennünk kell majd, és jobb ha minél előbb kitaláljuk merre... ekkor eszembe jutott egy ötlet.
- Vissza lehet menni arra amerre te jöttél?
Az igazság mondjuk az volt hogy inkább arra mentem volna vissza amerre, én jöttem, de az ugyebár nem volt lehetséges.

Wolfie kezdte szép lassan elveszteni a türelmét.
- És honnan kéne tudnom, mi a fajtád? Ha nem látnád, földi ember vagyok, nekünk rohadt új, hogy mindenféle földönkívüli rohangál a környezetünkben. Egy koszpléjes meg pont úgy néz ki, mint te, de az utolsó lehetőséget, hogy elmagyarázzam, akkor vesztetted el, amikor elloptad a whiskey-met.
Majd a másik felé fordult. Eddigre feltűnő lehetett az egyik pillanatról a másikra józanodás.
- Én beszélek össze-vissza? Mondja nekem a beszélő macska? Bocsánat, Khaa-Dzsit, aki mindenféle értelmetlen kérdéseket hajigál nekem. És általában véve, rohadtul nem tetszik az udvariatlan modor öregem, szóval pattanj le arról a magas lóról és kezdj egy kicsit kooperatívan viselkedni, vagy bajunk lesz egymással, értettél?
Harry kezdett ingerült lenni a másikra. De rohadtul komolyan veszi magát ez a macska. Honnan a jó életből szakajtották, hogy itt engem boldogítson?
Közben tovább kopogtatta a falat. Valamiféle acél, vagy titánium-ötvözet lehet. Ám a másik nem hagyta abba a kérdezősködést és Wolfie másodszorra is megpördült.
- Agyalágyultnak? Hol a jó francban éltél te eddig? Se a Föld se a galaxis nem ismerős? Föld? Midgard? Ygdrassil középső világa? Naprendszer harmadik bolygója? Jézusom!
A hajába túrt és fel-le mászkált a fal mellett, megpróbálva kivenni az írást, mélyen kutatva S.H.I.E.L.D.-es ismereteiben.
Csak hátranézett a bemutatkozásra, bólintott egyet.
- Harry Knight. Végtelenül örvendek - mondta egynhén szarkasztikusan. Majd sóhajtott egyet, mindkét tenyerét a falnak támasztotta és gondolkodott.
- Tudod, ahhoz képes, hogy akadémiai ember vagy, elég tudatlannak tűnsz, öregem. - Majd megfordult.
- Winterhold. Nem, nem egyértelmű, ötletem sincs, ez a Skyrim hol lehet, sosem hallottam még róla. De... A neve angolul van. Ez valahol Skóciában van? Vagy Észak-Amerikában?

Visszafordult a fal felé, a másik valami ismeretlen istenfélét emlegetett és ez volt talán az első értelmes reakció, amit Wolfie meg is értett a macskától. Majd a kérdésre fejcsóválva válaszolt.
- Valamiféle xandarinak tűnik, vagy... Vagy kree. Ha ez így van...
Na akkor b*szhatjuk
- ... Akkor ez nem is bázis és nem is kazamata... Hanem... Hanem egy hajó vagy űrállomás. Gyerünk. Akármi is kongott az előbb, nem akarom, hogy megtaláljon. Keressük meg a hidat vagy parancsnoki állomást és derítsük ki, hol vagyunk - intett és elindult.
- És nem, visszafele nem tudunk jönni, azt a portált lezártam és nem hiszem, hogy parancsnoki engedélyezés nélkül ki lehet nyitni. Erre - intett és ment tovább a folyosón.

- Akármilyen is egy ,,földi ember", nekem egyértelműen nordnak néztél ki... A ruhád mondjuk különbözik, és kissé kákabelű vagy... De attól még egészen úgy nézel ki.
- Tájékoztatlak, hogy az én hazámban teljesen átlagos jelenségnek számítok - vicsorítottam ki a fogaimat kissé a végén de már egészen más hangnemben beszéltem. De nem azért mert rámpirított, az egyáltalán nem érdekelt. De valahogy ő is másképp viselkedett.
 Ezt a sértést még nálunk is használják a fajtámra... De ezt lehet ő nem tudta.
 - És igen az előbb még nem...  a legszavahihetőbb embernek néztél ki... - próbáltam kissé tapintatosabban megfogalmazni a dolgot. - Érdekess.
Felszisszentem és a fejemet fogtam. A sok halandzsától már tényleg kezdett fájni a fejem... Jó elismerem, csak nekem tűnt annak... A páncél kesztűm karmai lágyan koppantak a sisakomon. Kezdett az az érzésem lenni, hogy valami nagyon nem stimmel... Azon felül hogy eddig se stimmeltek a dolgok. És most nem arról volt szó hogy a másik részegségében összevissza beszélt.
- Az egyetlen hasonló amit valaha is hallottam az Ysgramorrr- morgott a hangom a végén egy kicsit -, de azt hiszem ő most sehogy sem jönne ide...
 - Angolul??? - rökönyödtem meg. - Nem tudom milyen nyelv az de én birodalmiül beszélek... Jelenleg is.
 Teljesen meg voltam győződve eddig erről. Azért választottam ezt a nyelvet, mert ez tűnt a legesélyesebb hogy bárki is értse, hiszen azt Tarielben mindenhol beszélik.
- Tamrielben... - jegyeztem meg a találgatására csak úgy mellesleg. Hiszen ha nem tudja hol van akkor teljesen feleslegesen mondom.
Egy halk morgás tört fel a torkomból, a férfi talán furcsának gondolhatta, de amolyan sóhajtás, és bosszankodás keveréke volt egyszerre.
- Akkor hiába a fény, úgy is sötétben tapogatózunk... - fanyalogtam.
Nos az hogy ez egy hajó lenne, érdekes megállapítás volt. Egyrészt ki az aki egy teljes hajót rak össze csupa fémből? Nem túl praktikus... De egyenlőre nem kötöttem bele, meg a többi érthetetlen szóba se...
- Ha te mondod... - jegyeztem meg. Ami azt illeti még így sem bíztam a tájékozódási képességeiben, de legalább haladtunk valamerre. Csak remélni tudtam, hogy nem a vesztünkbe. Követtem a férfit szófogadóan. Baktattunk céltalanul, legalábbis amennyire nekem tűnt.
Azonban végül az egyik sarok előtt hirtelen felkaptam a fejem. A férfi után ugrottam, és belekapaszkodtam a karjába, nem törődve azzal, hogy a páncélom fém karmai milyen kárt tehetnek a ruhájában.
- Állj meg! - igyekeztem halkkan mondani, de még úgy hogy ő is hallja határozottan. - Vérszagot érzek...
Ami azt illeti egyértelmű volt, hogy a fajtám érzékei hatékonyabbak voltak egy emberénél. Egy khajiit szaglásával, csak egy argóniaié vetekedhetett.
- Bármi is csak remélhetjük nem most halt meg... - ahogy ezt kimondtam egyből leesett, hogy eléggé kétértelmű volt. A vérszag viszont friss volt, úgyhogy ha csak nem sebesült bármi is legyen, akkor bizony halott, méghozzá nem rég távozott az istenekhez. Aggodalmam tárgya viszont egyértelműen az volt ami azt a valamit megsebesítette.
Ahogy ott tanakodtunk viszont nem sokára újabb hangok hallatszódtak a távolabbi folyosókról. Ezúttal sok, halkabb hang, ami lábak kopogása, kaparás hangja, vagy akár szimplán egy szerkezet hangja is lehetett, ami szorult, és nem működött rendesen.
Ekkor azonban felötltt a gondolat. Ha mi itt vagyunk, ketten, két teljesen külön világból, akkor nem lehet, hogy nem csak mi érkeztünk egyszerre mostanság?
Ha Harry úgy dönt hogy mégis tovább megy, és lefordul balra a következő  kereszteződésnél meg találhatja a vérszag forrását. Egy halott, idegen (,,földönkívüli") állat tetemét, és egy nyitott ajtót. De ha nem akkor ez még várat magára...

- Nordnak? És mi.. Kákabélű? - Wolfie hitetlenkedve, összehúzott szemöldökkel hajolt előre, majd kihúzta magát teljesen. Szétengedett vállakkal magasodott ki. - Öcsém, nem tudom milyen izomemberek mászkálnak nálatok ha én kákabélű vagyok... Azt meg, hogy ott tök normális vagy, ahonnan jöttél, elhiszem, de ha egy háromfejű, zöld, nyolc póklábú jeti jelenne itt meg és azt mondaná, hogy a saját bolygójának ő a szépségkirálynője, valószínűleg azt is elhinném.
Harry a falat olvasgatta. Valamiféle irányokról volt szó, ez most már világos volt, és egy felirat több helyen is szerepelt, tehát fontos lehetett, feltételezte.
- Nos annyira szavahihető vagyok, hogy annál már több nem is kell. De mit mondtál, milyen nyelven? Merthogy most angolul beszélünk, az is teljesen biztos. Tuti, hogy nem a Földről származol? - kérdezte újra szemöldök-ráncolva Harry.

A többire egyszerűen csak legyintett, mert nem akart tovább toporogni, hanem elindult, oldalfegyverét
jra előhúzva, de leengedve. A sarkon megállt. A másik figyelmeztetésére hátát a falnak vetette, ujját a szája elé emelte, hogy csendre intse a másikat.

Érzékek
Elméjének parancsára jelek futottak végig minden érzékszervén. A fények felerősödtek, a legapróbb zajok is hangosabbak lettek. Szinte zúgott füllében a llétfenntartó rendszer csendes légcserélő rendszerének szuszogása a fejük felett és a halk elektromos zizegés a süllyesztett fényekből.
- Van fegyvered? - kérdezte a leheletnélll halkabban a másik felé fordulva, majdhogynem csak artikulálva a szavakat. Előhúzta kését és markolattal előre a másik felé nyújtotta.
Majd orrára mutatott, szaglást gesztikulálva, és az elágazásnál jobbra majd balra intett, kérdően felhúzva a szemöldökét, sugallva a kérdést: "Merről érzed a szagot?"

- Az északi hideg megedzi a férfiakat... - jegyeztem meg kajánul. Majd csak úgy mellesleg megjegyeztem: - Meg úgy mindenkit.
Értetlenül néztem a férfire.
- Hmmm.... érdekes... láthattál még pár dolgot, ha ilyen nyitott elmével gondolkodsz... már amikor legalábbis.
- Birodalmi nyelven... - ismételtem már kevesebb lelkesedéssel.
Belegondolva a helyzetembe két lehetséges magyarázatot találtam. Az első, hogy az ide utam során történt velem valami, valami varázslat van rajtam, ami miatt képes vagyok magamat megértetni, és érteni másokat. A második, és amit valószínűtlenebbnek tartottam, hogy a birodalmi és ez az említett angol nyelv megegyezik. Ezen elméletek bizonyítására, vagy cáfolására viszont nem ez volt a legmegfelelőbb idő.

Kérdően felhúztam a szemöldökömet, és a hátamon lógó íjra böktem a hüvelyk ujjammal. Kicsit furcsállottam a kérdését a fegyvert illetően azok után, hogy ő is biztosra tudta, hogy mágus vagyok. Persze mindig jól jöhet egy plusz fegyver, de tekintve hogy nem tudtam volna hova elrakni, a kezemmel intve utasítottam vissza az amúgy nemes gesztust. Bár így kétségeim támadtak, mert azért az a kés amit felajánlott, azért mégis nagyobb volt, mint ami az én cuccaim között, volt és étkezéshez szoktam használni.
- Azt hiszem maradok a mágiánál, köszönöm – feleltem neki szintén halkan, de azért nem annyira mint ő. A hangom sziszegős suttogás ként jött ki.
Kellett egy fél pillanat mire felfogtam mit akar. És valóban, ahogy ő mutatta, én is beleszimatoltam a levegőbe, ami látszott, is tekintve hogy a sisakom nem takarta teljesen az arcom.
Végül én is úgy válaszoltam, ahogy ő kérdezett, csak mutogatva szavak nélkül. Balra mutattam, a mellettünk lévő folyosóra. És ha követte az irány mutatást, a következő elágazásnál is mutattam merre menjen. Egészen addig még nem sokára eljutottunk valamiféle állati tetemhez. Leginkább egy őzre hasonlított, furcsa csápokkal a fején, már amit a fejének véltem, és amennyi megmaradt belőle, és mellesleg hat lába volt. Néhány része hiányzott, némelyik viszont csak úgy nézett ki mintha áttrappoltak volna rajta. A vér szétfolyt a padlón, egy eléggé tekintélyes méretű tócsába. Viszont biztató volt, hogy legalább piros vére volt az állatnak. Így legalább valami hasonlóságot mutatott hozzánk. Feltéve hogy ha drága, rögtönzött barátomnak nem derül ki hogy zöld, vagy hupilila vére van... Így belegondolva, sosem lehet tudni.
Nem messze ott ahol az állat teteme volt, egy ajtó mögül gyenge fényforrás pislákolt. Néha világított és néha nem, olykor-olykor felcsattanó szikrák hangja kíséretében. Egy ajtó előttünk félig nyitva volt. Úgy nézett ki mintha feltépték volna.
A fejemmel végül az ajtó felé böktem, ha eddig Harry nem vette volna észre. Azon tanakodva, hogy akkor most mi legyen.

A másik elutasította a fegyvert, így Harry csak bólintott és visszacsúsztatta a kést az övébe. Figyelmesen várta az információt és közben hallgatózott, hátát a falnak vetve, közben ki-kipillantva a folyosóra.
Miután a macska a vérszag irányába irányította, Harry bólintott, felemelte jobb kezét és némán utasításokat adott ki - Előre álló mutatóujj, felemelt ököl, mutató- és középső ujj, majd legyintés előre. "Előremegyek, maradj mögöttem, fedezz". Átváltott operációs módba, és hirtelen nem is gondolt bele, hogy a másik nem feltétlenül érti a katonai kommunikációt - Így ha felhívták rá a figyelmét, sóhajtott és egészen halkan, szinte hang nélkül suttogva magyarázta el ugyanezt szavakkal.

Ahogy előrehaladt, meglátta az állatot. Felemelte jobb kezét ökölbe szorított ujjakkal - Ez még a hozzá nem értőknek is világosan "Állj"-t kellett jelentsen. Körbenézett és lassan, lépésről lépésre közelített, oldalfegyverét előre szegezve, óvatosan sétált oda a fekvő állathoz. Újra előhúzta a kést, - Csipesz és egyéb felszerlés híján - és egy darabig csak piszkálta azt, élet jeleit kutatva, jeleket nézve, halál okát vizsgálva. Jobbra-balra pillantva vérnyomokat keresett a padlón, falakon. Majd előhúzta a telefonját és csinált néhány képet. A LED vaku villanása betöltötte a folyosó fém falait.

Amikor a másik az ajtóra mutatott, Harry bólintott, felállt és megközelítette azt. Odaérve először benézett - Elsőre nem látott semmit - majd kitárta az ajtót és belépett, gyorsan jobbra-balra pásztázva a fegyverével. Elrakta telefont és előhúzta zseblámpáját, majd keresztve tartott bal kezébe fogta és jobb kezét, a fegyverrel együtt, csuklójára támasztotta.
Egy nagyobb csarnok volt, valamiféle indítóállás vagy dokk. Formás, elegáns vonalú, vadászgépekre hasonlító járművek, talán űrsiklók sorakoztak egymás után, kisebb busznyi méretük eltörpült a csarnok hatalmas falai között. A falakon itt-ott a korábbihoz hasonló, idegen, földönkívüli felirat futott, padlótól plafonig és középen a plafonon is egész végig, a következő falig és újra le a padlóra. A feliratok halvány zöldben izzottak és finoman pulzáltak, mintha a roppant hajó vagy állomás, akármi is volt, saját pulzussal rendelkezne. Felragyogtak és elhalványultak.

Nem messze tőlük két más formájú hajó is állt némán a falhoz közel. Ránézésre is látszott, hogy teljesen másfajta, más építésű hajók voltak. Az egyikben Harry asgardi formavilágot fedezett fel, a másik.... Talán xandari volt, nem volt benne biztos. Azonban egyvalami furcsább volt: Két közeli vadász helyéről kibillenve, oldalra dőlve feküdt, testük feltépve és szétroncsolva, lángok lobogtak a szikrázó kábelek között. A padlón vér volt szétfröcskölve és az ajtóhoz közel gyolyónyomok. Mintha valami harc folyt volna itt és valakik az ajtón át menekültek volna el. A sorban pedig láthatólag két másik vadászgép hiányzott.

A terem legvégében pedig az űr nyílt a két idegen szeme elé. Néha megvillant a nemlétező fal helye, egy energiateret sejtetve. Azon túl pedig a Föld teljes pompájában tárult szemük elé. Az északi félteke nyugati részét látták a hatalmas nyíláson át. Európa már sötétbe borult, a nagyvárosok és utak világító pókháló-láncokként ragyogták be a kontinenst, valamint Észak-Afrikát és a görbületben még épp látszó Nyugat-Ázsiát, Amerika keleti partja épp csak úszott be, Maine, New York, Maryland, a Labrador-öböl, Quebec, a kanadai sarki szigetvilág, Grönland.

Wolfie előre szegezve a fegyvert elindult a terem belseje felé felfedezni.

A férfi előre ment, a mutogatását viszont nem tudtam mire vélni. Ez talán valami varázslat akart lenni? Ha az lett volna, akkor bizony nem sikerült. De akár mág akármi is lehetett...
Azt természetesen észre vettem milyen nagy gondot fektet abba hogy halkan és határozottan mozogjon. Így én is leemeltem az íjat a hátamról és lopakodásba kezdtem. Pár lépésre lemaradva követtem, és egy kicsit tőle jobbra, hogy én is lássak, és ne akadályozzuk egymást.
Aztán ismét hasonló mozdulatot tett mint az előbb. Tehát ez valami kommunikáció akarna lenni? Érdekes... Azonban a monzdulat mikéntjét az tette egyértelművé hogy ő is megállt. Így én is azt tettem. Minden érzékemmel maximálisan figyeltem ahogy tudtam az egész során, nehogy váratlan meglepetéseink legyenek. Az egyikünknek sem lett volna jó.
A kereszteződésben, mondhatni, a falak fedezékéből figyeltem ahogy az állattal ügyködik. Igyekeztem körültekintő lenni. Még ha nem is láttam ki teljesen a falak mögül igyekeztem figyelni, az esetleges támadókra. De egyelőre úgy tűnt egyedül vagyunk.
A hirtelen fény villanásra azonban majdnem felszisszentem. Teljesen váratlanul ért. A szemem előtt színes foltok táncoltak és nem láttam pillanatokig semmit. Fogaimmal bosszúsan vicsorogtam még az után is, hogy a látásom visszatért.

Ahogy tovább haladt az ajtó felé, én is megmozdultam és újból követni keztem. Érdeklődve figyeltem pár pillanatig, amikor egy kisméretű varázsbotot vett elő. Sosem még láttam ekkora méretű, vagy ilyen kialakítású varázspálcát, de egyértelműen Fénybot volt. Talán ha túl vagyunk ezen rákérdezek, de most nem ez volt az elsődleges.
Talán akarva-akaratlanul követtem az ő mozgását, vagy csak egy módra járt az agyunk. Egy nyílvesszőt illesztettem a húrra és kifeszítve tartottam ahogy beléptem mögötte a csarnokba. Szintán körbenéztem esetlegestámadóktól tartva. Azonban ami ben fogadott arra nem számítottam.
Leengedtem az íjat, és kerekre nyílt szemekkel bámultam a látványt. Egyszerűen hihetetlen volt. Gyönyörű volt a maga nemében, és még sosem láttam ilyet. Fogalmam sem volt mik ezek a teremben amik íly szépen sorban sorakoztak egymás mellett és mögött, de akkor is szép volt. Ahogy a termet megtöltő fények is a félhomályban.
Ahogy szépen felfogtam azt amit látok (már magát a látványt, mert hogy mit látok arról fogalmam sem volt), úgy gyökerezett a lábam egyre jobban a padlóba.
- Szent Julianos, és minden istenek - suttogtam magam elé, ahogy megláttam a terem mikén nyúlik a semmibe. - Hát miféle mágia ez? Mégis csak Oblivionban vagyok? - remegett meg a hangom. Halkan beszéltem, mégis a viszonylagos csendben talán hangosan hatott.
Azon kevesek közé tartozom akik legalább egyszer jártak Oblivionban, és ki is jutottak onnan élve. Máshoz nem tudtam hasonlítani ezt az egészet.
Talán ennek volt köszönhető hogy nem figyeltem az intő jelekre. Ahogy azt a férfi észre vette, a harc nyomai frissekk voltak. Én azonban nem tudtam levenni a szemem az Oblivionba nyíló terem végéről, ami nem ígért onnantól semmi mást mind a végtelen semmit, és az abban lebegó golyóbisról. Csak egy Daedra fejében születhet ilyesmi.
A merengésemnek aztán viszont durva vége szakadt. Hiszen hiába figyeltünk mindenre minket is figyeltek. Hatalmas döngéssel ért földet valami ami leginkább egy nagyra nőtt fém pók és rák kereszteződésének tűnt. Eddig a plafonon ücsörgött, mozdulatlanul, simán a berendezés részének nézhettük.
Fém csattant fémen, és visszhangzott végig az egész építményben amiban voltunk...
Túlségosan is ismerős hang volt. Most azonban ellentétben az előzőekkel, pont itt voltunk nem pedig kitudja hány falra tőle.
A lény hatalmas volt. Legalább háromszor olyan magas mint bármelyikünk. Páncélja tüskékkel, szuronyokkal és barázdákkal volt tele. Ahogy felállt lábai fémesen koppantak a padlón. És bár megállapítani nem tudtam, valójában először Harryt vette célba. Ami azt illeti nekem fogalmam sem volt ebben a pillantban a férfivel mitörtén, él-e még, hiszen nem láttam a szörnyetegtől.
- Harry! - visszhangzott a teremben a hangom. Közben az elkövetkezendő csatához készülve helyezkedtem. Harry akár életben volt, akár nem, így is úgy is meg kellett védenem magam.

Harry egyszerre hallotta a kiáltást és a fémes döndülést. Megpördült és egy embertelen méretű szörnyeteggel találta magát szemben.

Reflexek.
Wolfie szemei felfénylettek mély, kékes, kristályos ragyogásban. A józanodáshoz már használta az erejét, most még többet engedett szabadjára és tudata parancsa alatt szertefutott a jel az idegrendszerén. Idegei, izmai egy ütemre vibrálva hangolódtak össze, teste tudata ereje alatt megsokszorozta képességeit. A világ lelassult. A pókszerű, rákollókkal rendelkező szörny ízelt lábai mély, szörnyű, acélos hangon csattantak a padlón, lábai előrelendítették testét.
Harry-nek villámgyorsan kellett döntenie. A kitinszerű, titániumra hasonlító páncélzat áthatolhatatlannak tűnt, ezért fegyverét a lábakra irányította és tüzet nyitott.
Bamm, bamm. Szikrákat vetve pattant le az első golyó a jobb első láb páncéljáról, ám a második a külső csontváz határán belemart az állat-gép végtagjába. Egy másodperce volt talán a férfinak, ez azonban elég volt.
Bamm, bamm, bamm, bamm, bamm, bamm... Tizenegy dörrenés, kicsapó, sárga torkolattűzzel, gyors, embertelen egymásutánban. Az első láb a golyók záporában engedett és leszakadt a legfelső ízületnél, a második rövidesen követte. A lény rugaszkodás közben megbillent és az utolsó három golyó kettőbe szakította azt is. Kevesebb, mint egy másodperc volt az egész. A pókszerű, rák-bestia teste tehetetlenül fordult a levegőben, jobb oldalán egyetlen lába nem tudta megtartani. Ollójával támasztva magát érkezett a földre és vad sebességgel tolta magát tovább a férfi felé. Wolfie sarkon fordult és nekiiramodott. Hosszú lábai ellökték a talajról, minden erejét a mozgásba adva, az életéért futott. Szeme előtt ott volt pár tíz méterre a cél: A két hajó. Az asgardit azonnal elvetette, nyílt utastere volt és messze nem lett volna idő kitalálnia, hogy babrálja működésbe a pajzsokat. A másik azonban... A xandarinak tűnő hajó ott állt, nyitott ajtóval, Wolfie pedig minden eltökéltségével a felé tartott.

Lába szinte alig érte a lépcsőt, ahogy berepült az ajtón. A szemközti falon rátenyerelt a nagy, zöld gombra egy képernyőn, remélve, hogy az az ajtó zárja és iszonyatosan megkönnyebbült, amikor sziszegve elkezdett becsukódni a mágneses zár.
Kis, átvezető folyosón találta magát, ahonnan a híd illetve pilótafülke nyílt. Bőr huzatúnak tűnő ülések, monitorok, műszerek voltak mindenhol, az ablakokon át a csarnok-dokk fém falát lehetett látni, a pont az űrhajó előtt átfutó zöld, lüktető jelek vonalával.
Harry meg sem állt a láthatólag pilótai ülésig, leült és körülnézett.
Kaparó, mérges hangok hallatszottak odakintről és döngés a hajó falán, majd meg-megbillent az egész jármű, ahogy nyilvánvalóan a szörny nekivetette magát a hajónak.
- Öh... öh.... öhm...
Harry nekiállt gombokat nyomogatni, de semmi nem történt.
- Izé... Kapcsolj be...

Kékes ragyogásban felizzottak a képernyők. Egy felirat villogott a központi monitoron, majd egy másodperccel később egy szép, női arc hologramja vetült ki a műszerfal fölé.
Valamiyen dallamos, érthetetlen nyelven beszélt, majd láthatóan válaszra várt.
- Izé... - kezdte Harry tancástalanul. - Izé, öhm... Angol... Angolul nem tudsz? Nyelv átállítása angolra?
- Nyelv átállítva angolra. Üdvözöllek a fedélzeten.
- Baszki. Nem gondoltam, hogy ez működni fog.
- A xandari Metropolitan Hajógyár, ahol építették a hajót, az előző ciklusban a standard nyelvcsomag részévé tette a midgardi angol nyelvet - mondta a hologram készségesen. - A nevem Ava és a hajó fedélzeti számítógépe vagyok. Miben állhatok a rendelkezésedre? - kérdezte mosolyogva a kibernetikusan kivetülő számítógép.
- Oh. Jó, hogy kérdezed - mondta Harry kedélyesen, miközben vadul billegett a hajó a dörgő öklelések hatására. - Először is, egy kávé nem lenne rossz, és még... Ja igen, egy mondhatni idétlenül hatalmas, de inkább indokolatlanul k*rvanagy pókrákrobotalien-gyilkolórettenet b*szkurálja a hajó oldalát, udvariatlanul megpróbálva megölni. Ha esetleg bekapcsolnál bármilyen fedélzeti fegyverrendszert, az igazán kellemes lenne. - fűzte hozzá Harry, szintén mosolyogva.
- Sajnos a tulajdonos, mint fő felhasználó használhatja csak a fegyvereket - mondta bocsánatkérően a robot, fejét enyhén oldalra billentve. - Vagy a tulajdonos engedélyével vendég felhasználó.
- Óh. - mondta Harry, megértően bólogatva. E közben további acélos koppanások hallatszottak és a férfi látta az ablakon át, hogy további pókszerű lények potyognak a falakról és a plafonról. Egyelőre csak hármat-négyet látott onnan, ahol ült, de a koppanások nem maradtak abba, míg egy hatalmas, zendülő dobbanással valami a hajó tetejére is érkezett.
Kaparó, motoszkáló hangok hallatszottak odafentről, mintha valami megpróbálna a hajóba jutni és a hajó odala pedig nyikorgott a Wolfie által megsebzett lény ütései alatt.
Finom zúgás hangzott fel a pilótafülkében és ahogy a férfi jobbra nézett, egy gépből pára csapott fel.
- Hány cukorral kéred a kávét? - kérdezte kedvesen a számítógép.
- Hm. Hárommal, és tejjel, ha lehetséges.
- Természetesen. - mondta a robot-hologram, mosolygott, majd egy gépkar zizegő, darabos mozgással nyújtotta a gőzölgő, forró csészét a férfinak.
Harry megköszönte az italt és ahogy finoman fújta a kávét, újra a géphez szólt.
- Ava, figyelj csak, és ki is a tulajdonosa a hajónak?
- Tulajdonos... - A női arc egy másodpercig megfagyott, majd Wolfie felé fordult. - Tulajdonos nem található. A legutolsó hajónapló-bejegyzés három ciklussal ez előtt történt. A hajónapló szerint sötét elfek léptek a fedélzetre. A xandari törvények értelmében ez illegális behatolás és minden rendszer lekapcsolt. Új tulajdonos szükséges.
- Óh?
- Elveszett űreszköz tulajdonosa két ciklus után jogilag eltűnt, így az eszköz birtoktalanná válik. Szeretnél új tulajdonost felvenni?
- Ha lehetséges. - mondta Harry szerényen. Finoman fújta a kávét és belekortyolt. Nem volt egyszerű, miután állandóan jobbra-balra mocorgott a hajó és lángok is felcsaptak a csarnokban, villogó fények verődtek vissza a falakról. Wolfie ezt nem találta a békés kávézás polgárilag elfogadható körülményeinek.
- A kávé igazán remek.
- Köszönöm - mosolygott tovább a gép. Hatalmas, kitines lábak nyúltak át az üvegen, majd egy potroh és egy emberi mértékkel igazán gusztustalan, roppant, ízeltlábú test következett. Nyolc összetett szem pislogott be az ablakon, karnyi rágók remegtek a lény arca előtt és először szájával, majd termetes ollóival esett neki a tőle két méterre lévő férfit elválasztó üvegnek.
- Új tulajdonos regisztrálása folyamatban. Tulajdonos neve?
- Harry Knight. K-val, az elején.
- K-N-I-G-H-T, megerősíted?
- Így van.
Dörr, dörr, bumm, dumm, sssz-sssz-ssssz, a nyikorgás, döngetés, püfölés nem maradt abba odakint.
- Születési bolygó?
- Föld. Midgard.
- Rendben. Kérlek, várj.
Eltelt néhány másodperc. Nyek-nyek-dörr-dörr, bumm, bumm.
- Az új tulajdonos Harry Knight. Üdvözöllek a fedélzeten, Harry. Miben lehetek szolgálatodra?
- Örvendek, Ava - mondta Harry, és belekortyolt a kávéba. Hátradőlt. - Esetleg a fegyverrendszert nem kapcsolnád be, ha nem jelent nagy problémát?
- Természetesen.
Hangos zümmögés és gépes hangok hallatszottak és a monitor alól egy botkormány- és kormány átmenete ugrott elő, mint a sportautókban.
Wolfie megfogta a kormányt és hátrahúzta. A hajó lassan, biztosan elkezdett hátrafele gurulni. Jobbra fordította az eszközt és a hajó egy helyben fordulni kezdett. A pókszerű lény megcsúszott a szélvédőn és lezuhant, valamint billegés és döcögés, majd recsegés következett és szürcsögő-sivító rémes hangok. Harrynek nem volt nehéz kitalálnia, hogy átgurultak a korábban megsebzett, első pók-rák lényen. A szélvédőn át látta a bejáratot és azt a pontot, ahol rátámadt a szörny. A macskát nem látta, de egy távolabbi ponton a pókszerű lények körbeálltak valamit. Wolfie lenézett a kormányra. Hüvelykujjai magasságában piros gombokat talált.
- Lássuk csak. - mondta vigyorogva. Megnyomta mind a két gombot többször, gyors egymásutánban.

Kékes sugárnyalábok csaptak ki a hajó két szárnya felől. A lények megfordultak és darabokra szakadtak, füstölő, égett testrészeket szórva mindenfelé.
- Ez a beszéd. - mondta Harry és hátradőlt, ahogy a kormányt előredöntve előregurult a hajóval. - Mondd csak Ava, minibár nincs a fedélzeten?

Egyértelmű volt, a szörny vérre ment. Bár fogalmam sem volt mi lehetett jó egy teljesen fémnek látszó lénynek abban, hogy hús-vér létformákat öldös. Csak reménykedni tudtam, hogy ideiglenes szövetségesemet nem csapta egyből agyon.
Ami azt illeti viszont nem sokkal később kiderült, hogy a Tolvaj szerencséje ma is velem van.
Ismét kihúztam az íjamat, és célra tartottam...
Nem az volt a baj, hogy ne találtam volna el a célpontot. Hiszen elég nagy volt. Harry azonban olyasn gyorsan mozgott, és olyan kiszámíthatatlanul féltem, hogy eltalálom. És ha elsőre nem is találtam volna el, meg eshet hogy az nyíl lepattan a szörny páncéljáról, és úgy találja el. Így várhattam a legjobb pillanatra...
Amint Harry futni kezdett, megirányoztam a szörnyet egy tűzgolyóval. Nem számítottam rá, hogy ennyitől megfeküdne. Nem is az volt a célom, hanem hogy lelassítsam.
Amint a varázslat lepattant az ujjaimról elbújtam. Fedezékből vártam a fejleményeket.
Harry nem sokára úgy tűnt biztonságban van. A szörny azonban végül mégis csak visszatért rá, és ezen változtatni szeretett volna.
A vállamra akasztottam az íjat, tekintve, hogy lehet mindkét kezemre szükség lesz. Majd végül egy újabb tűz golyót küldtem a lény felé, ez úttal egy kicsit komolyabb szándékkal. Majd egy újabbat, és egy újabbat...
Kezdtett körvonalazódni bennem egy terv, de rá kellett jönnöm, hogy nagy marha voltam. Egyetlen dologra összpontosítottam, közben pedig lassan kezdtek körbe venni. Ezen az íjam nem fog segíteni. Volt egy jó hír azonban: úgy tűnt a kicsiken jobban fognak a támadásaim. Volt némelyik amelyik fel kelt még egy egy tűzgolyó után így taktikát váltottam. Nem sokkal később megtermett, varázslat létrehozta és varázslat tömörítette jégdarabok kezdtek száguldozni a termen keresztül, melyek élesek és erősek voltak akár egy egy acél darab.
A hirtelen fénytől néhol foltokat láttam de valahogy ösztönösen selytettem hogy valami hasonló dolog fog történni. Eltakartam a karommal az arcom. És még milyen jól tettem.
Bosszús képpel néztem föl a mágikus repülő izére, amit úgy sejtettem Harry irányít és széttártam a kezeimet. Persze csak miután miliónyi apró kavisként nekem záporoztak a lények maradványai. Volt amelyiket úgy kellett kiszednem a páncélomból, és volt amit pedig majd később kell majd mert erre nincs időm! (Nem beszélve arról, hogy a páncélom nélkül a saját husomból kellett volna őket kiszedni.)
A nagyobbik lény rikoltás és sziszegés közepette próbált felállni. És ha Harry rá is lőt, nem volt annyira hatásos mint eddig a többiekre. Amit ugyan is lábra ált és az első nagyobb találatot kapta, egyszerűen összehúzta magát, nem mutatva semmit, csak teste hatalmas páncélját.
Kikerültem valami nagyobb kupacot. Lehetett az az itt élők rakkománya, vagy egyszerűen valami itt maradt roncs, nekem aztán fogalmam sem volt.
Nehéz szívvel húztam elő pár nyílveszőt számítva rá hogy valószínűleg ezeket már sosem látom viszont, pedig a megfelelő személynek felbecsülhetetlenek voltak. Mint például nekem, aki tudta milyen nehéz ilyet szerezni.
Intettem Harrynek, már ha látta. És ha nem volt még legalább pár percig más társaságunk, célra tartottam majd lőttem. Egy nem lett volna elég, így utána küldtem még egyet, és egy harmadikat biztosítékul. A nyilak pusztító varázslattal voltak ellátva, melyek nem robbantak,  nem szikráztak, egyetlen céljuk volt, hogy az adott tárgyat amit eltalálnak lebontsák. Az ilyesmi normális élő szöveten nem működött, fémen viszont annál inkább. A lény teste egy nagyobb folton elszíneződött, majd pedig egy visítás is hallatsódott a harmadik után, mintha lény csak akkor vette volna észre mi történik. Már ha egyáltalán felfogta mi is történik igazán.
Ami azt illeti erre varázslattal is képes lettem volna, viszont az előbbi csatározással nem biztos hogy minderre maradt még elég erőm, anélkül hogy kicsit pihentem volna. Arra pedig úgy ítéltem nincsen időm.
A lényre mutattam, ahogy a folt volt. Bár fogalmam sem volt egyáltalán mennyi az esélye hogy Harry lát. Ha nem, akkor nekem kell elintéznem. És akkor nagyon kimerült leszek a végére abban biztos voltam.

- A bár a kantinban van, a folyosó másik végén. - mondta a számítógép készségesen, Harry pedig lelkesen bólintott.
- Nos, egy ital nagy probléma lenne?
- Egyáltalán nem. Xandari vagy midgardi italra gondoltál?
- Egy midgardi vodka-martini? Ha nem gond?
- Természetesen - mondta bájcsevegve a számítógép.
E közben döcögve gurultak át néhány elszenesedett póklényrobot-alien testén és Harry folytatta a rendületlen lövöldözést a lényekre ötletszerűen. Az egyik nyaláb túlfutott és egy vadászgépet talált el, ami az oldalára fordult és tompa hang-impulzust hallatva, fehér fénnyel felrobbant. Ez elsodort néhány további lényt, és Harry ekkor látta meg a macskát, aki igazán kitett magáért, ahogy odaadóan tette el láb alól az alkalmatlankodó gusztustalan robotpókokat. Wolfie nem teljesen értette a fények és jelenségek összjátékát, az idegen mintha valami különleges képességet használt volna, vagy többet is, egyszerre. A hajó felé fordult és intett Harry-nek, majd valami fondorlatos nyilakat használva szó szerint dezitegrálta az utolsó rosszcsont pókrobotszörnyűséget. Wolfie vigyorogva odahurult a hajóval, felkelt a kapitányi székből és a bejárati ajtóhoz ment. Gombnyomásra felnyílt a bejárat és épp a macska mellé gurult a gép, amikor Harry teljes vigyorral lenézve újdonsült társára, hívogatóan intett a hajó belseje felé.
- Hát ez igazán pompás volt, haver, rambóport kevertél a whiskas-ba reggel, hogy ennyire topon vagy vagy nálatok ez így megszokott? A következő kocsmában, ha rendesen leérünk a Földre, az első néhány kör az enyém és a bunyóban velem leszel. Na gyerünk, pattanj fel, közben kitaláltam, hogy kell űrhajót lopni.
- Üdvözöllek, idegen. Kapitány, a vendégednek is keverjek koktélt? - kérdezte Ra'sheera érkezésére reagálva, andalító női alt hangján a hajó.
- Természetesen, Ava, ugyanazt - mondta jókedvűen Harry, és hátralépett, majd elment felfedezni a kantint, hagyva, hogy a legördülő lépcsőn Ra'sheera felszállhasson a hajóra. Színes, ízléses, fotelekkel és asztalokkal, bárpulttal és képernyőkkel felszerelt helyiség volt a kantin. Harry megragadta az italt és irányba vette a parancsnoki fülkét.
- Szóval, barátom, üdvözöllek a hajón. Szeretnél még tovább szaglászni ezen a helyen vagy elegünk van és pattanjunk békésebb irányba?
Koktéllal a kezében Wolfie ledobta magát a pilótai székbe és várta a választ.

A villanás egészem megijesztett. Bármi is volt a szerkezet amit Harrynek sikerült eltalálnia, egészen biztosan tönkre ment. Végérvényesen. A lángok fehér fénye egészen kísértetiesen hatott. Bár itt mi nem. Az akadémikus bennem azt kívánta bár cask lelassíthatta volna az időt, hogy mint ezt a csodát ami körbe vesz, jobban megfigyelhessem...
Visszanézve a pókszerű izére emlékeztető lényre kezdtem aggódni, hogy a dolog nem volt elég.
Vártam.
Abban reménykedtem, hogy Harry biztos ami biztos, ráereszt egyet abból a mágia sugárból vagy miből. Vártam. És ahogy láttam, hogy Harry lebegő valamilye helyezkedni kezd, végl meg gondoltam magam. Mielőtt mellém ált volna a furcsa szerkezet, összeszedtem az magikám maradékának jelentős részét, és egy hatalmas jégdárdát küldtem a szörny felé. Ez már kétkezes varázslat volt. A a dárda pedig egészen keresztül szúrta a lényt a megroncsolódott páncélon keresztül, és egy kisebb része átszúrta a másik oldalról. Belülről kifelé.
Sietve tettem meg a még Harry és közöttem lévő távolságot. Azonban mielőtt éppen felszáltam volna, megtorpantam. Kételketdni kezdtem. Egy ilyen szerkezetben kerültem ide. Félelem fogott el.
De aztán emlékeztettem magam, hogy a szerkezet, Harryt sem ette meg. Azonkívül nem túl sok választásom volt.
Belekapaszkodtam a karjába, és fölhúztam magam.
- Elbűvölt nyilak - jelentettem ki kedélyesen mintha a legtermészetesebb lett volna, de aztán mégis folytattam. - Amúgy nem egyszerű őket ám elkészíteni... De a varázslat én voltam. Mondtam! Az akadémia Megidéző szintű mágusa vagyok! - vigyorodtam el, és kissé kihúztam magam. Amikor azonban folytattam volna frcsa hang törte meg kettőnk beszélgetését. A ravaszság egyből visszaköltözött a tekintetembe. Körbe pillantottam. De rajtunk kívül nem volt ott senki.
- Ez mi volt?! - kérdeztem megrettenve, és kicsit összébb húztam magam.
A hang újból megszólalt, de fogalmam sem volt mit mondhatott.
Harry viszont valószínűleg annál inkább.  A szöveg pedig valahogy így hangozhatott az éteri hangtól: ,,Értelmetlen parancs, kérem ismételje meg"
- Várj, mi ugyanaz? És mi ez a hang amivel beszélgetsz?
Kicsit zavart a dolog, hogy Harry ezzel a hanggal beszélget, úgy mintha mi sem lenne természetesebb,  nekem meg fogalmam sincs miről beszélgetnek... Meg amúgy kivel beszél egyáltalán!
Kissé félszegen követtem Harryt, bár ezt próbáltam nem mutatni. De még mindig készenlétben álltam, hátha történik valami.
- Köszönöm - feleltem Harry üdvözletére. - Bár ezt az izét egyáltalán nem mondanám hajónak. Mégis mi ez egyáltalán?
A szemem az egyik dologról a másikra ugrott, ahogy próbáltam elemezni a környezetem. Egészen, furcsa volt ez a stílus... Mert ugye az alapvető dolgokat felismertem. AZért annyira nem volt idegen a dolog, hogy egy széket, falat vagy egyéb berendezési tárgyat ne ismerjek fel. De nagyon furán voltak kivitelezve.
Majd valamikor közben, az éteri hang ismét megszólalt, tájékoztatva Harryt, hogy elemzi a helyzetet, vagy valamit. (Legvalószínűleg a beszédemmel lehetett kapcsolatban. Tekintve, hogy bármit is mondtam Harryvel ellentétben, az nem értette mit beszélek.)
- Khm... Ami azt illeti - szólaltam meg végül, feltekintve a nézelődésből -, én itt még elnézelődnék... Ami viszont a kijutásunkat illeti, ,,hajóstul" mindenestül, én úgy gondolom menjünk. Mielőtt még egy olyan fémből lévő daedra pók, vagy mi a fene volt az, ránk talál. A kocsmai verekedésre visszatérve - köszörültem meg ismét a trokom -, egy nyugisabb helyen szívesebben mesélnék, illetve hallgatnám a  te történeteidet.
- Amúgy... Harry te érted ezt a hangot ami beszél? Olyan természetes... nek veszed - kérdeztem, kis aggódással a hangomban. Ami azt illeti, fogalmama sem volt mi a helyzet, ami pedig azt jelentette, hogy a kis aggódás nagyon is nagy aggódás volt valójában.