B. Jones órásműhelye

Tágas, fényes óraszalon, a falak mentén vitrinekben a legkülönfélébb karórák, a falon faliórák tömkelege. Mind egyszerre jár, egyik sem késik vagy siet, nem mutat rossz időt. A bejárattal szemben fényesre lakkozott fa pult, mögötte Balthazar munkapadja és egy csigalépcső, mely a lakásába vezet. A helyiségben bőrfotelek biztosítják a kényelmet a vásárlóknak.

Clay nagyon jól tudta, hogy ez az üzlet igencsak nívós. Elegáns, drága órákat készít az órásmester, amiket azért nem engedhet meg magának bárki. Vagy ha mégis, akkor komoly alkalmat kell találnia rá, hogy kiadjon ennyi pénzt egy órára. Igaz, most nem vásárolni jött. Javíttatni.
Nagyapjának volt egy régi zsebórája, egy tipikus régi ereklye. Ott volt vele, mikor még fiatalon és bohón kergette a szoknyákat. Természetesen jóval azelőtt, hogy megismerte volna a kedves nagymamát, akinél addig gyönyörűbb nőt nem látott még soha. És így tovább. Az órát természetesen magával vitte Vietnámba, ahogyan egy igazi zsebórát illik, az pedig megmentette az életét. Kétszer. Egyszer mert késett, így kimaradt egy mészárlásból. Másodszor pedig mert felfogott egy golyót. Az a lövedék azóta is ott van, összepréselődve az óra közepén, ahogy a hátlap belső felületén lendületét vesztve megállt. Ezzel egy időben az öreg szerkezet is.
Nos az a helyzet, hogy a drága nagypapának nemsokára itt a születésnapja, és biztosan örülne neki, ha meg lehetne javítani valahogy ezt az órát. Ha sikerül, az remek születésnapi meglepetés volna. Arról nem is beszélve, hogy újból előtörnének belőle a régi történetek és a kissé malac viccek, amiket ilyenkor anekdotái közé vegyítve szokott megosztani a fiatalokkal.
Lenyomja hát a kilincset, hallja a csengő csendülését feje felett, ahogyan hangja elvész az ezernyi mutató ritmusra történő ketyegésében. Clay egészen úgy érzi, valamiféle mechanikus szerkezetbe csöppent, fejében pedig visszhangzik az a ritmus, amit ezek az órák diktálnak. Tekintetével keresni kezdi a hely tulajdonosát.

Sohasem szerettem igazán a digitális órákat. Számomra egy óra rugókból, fogaskerekekből és csavarokból áll, nem pedig chipekből és folyadékkristályos kijelzőkből. Persze ismerem az utóbbit is, csak éppen nem kedvelem. Most mégis egy ilyet kellet javítanom. Persze lehetne sokkal rosszabb is. A minap egy suhanc behozott nekem egy úgynevezett okosórát. Félreértés ne essék, alapvetően nincs semmi gondom a modern technikával, szeretem az újításokat, van laptopom, tabletem, okostelefonom, minden, ami a ma emberének hétköznapjait kíséri. Csak éppen nem számítottam rá, hogy a világ képes nagyobb ízléstelenséget elkövetni a számológéppel kombinált karóránál, és tessék, most itt tartunk. Ez a ma egyik nagy betegsége. Azt akarjuk, hogy minden több legyen, mint ami: a telefon legyen fényképezőgép, az óra számítógép, az autó vezesse önmagát... Talán nem minden régi dolog avul el. Azt hiszem, néhányat ezek közül meg kellene őrizni olyannak, amilyen apáink idejében volt. Nem mindent, természetesen, de néhányat. És ha már néhányat békén hagyunk, hadd legyek elfogult, és kérjem azt, hogy az órák benne legyenek ebben a halmazban.
Felnéztem, amikor a csengő megszólalt. Átfutott egy régi emlék az agyamon, de elhessegettem és a fiatalemberre pillantottam. Igyekeztem nem gyanakvóan nézni, noha olyannak tűnt, mint aki képes okosórákkal megzavarni a nyugalmam.
- Üdvözlöm - mondtam inkább - Miben segíthetek?

Az órásmester tekintete ha nem is nyíltan támadólag, némileg feszélyezőn hat Clay számára. Talán emlékezteti egy kicsit nagyapjára, aki bizonyos tevékenységei közben nem kedveli, ha megzavarják. Minden bizonnyal így fordulhat elő, hogy az egész szituáció mosolyt csal a fiú arcára, és illedelmes hangon, jól hallhatóan köszön.
- Jó napot, Uram! Ezt az órát szeretném megjavíttatni - veszi is elő az asztal felé sétálva zsebéből az anyagzsebkendőbe csavart, féltve őrzött ereklyét.
Óvatos mozdulattal nyújtja előre, és a lehető legfinomabban helyezi azt a mester elé. Ezek után kihúzza magát, és érdeklődve figyeli a további fejleményeket.
Nem igazán ért az efféle szerkezetekhez. Alapvető működési elvüket amolyan Wikipedia-tudós szintjén sejti, ám itt meg is áll az ő órás tudománya. Egy elemet ki tud cserélni, amennyiben szükséges. A korral azért tartja a lépést.
Egy kicsit szégyellősen figyeli, mi lesz a diagnózis, hiszen ha nyilvánvalóan nem ő követte el, egyedüli jelenlévőként esélyesen rá hárul majd a feladat, hogy az esetleges szúrós pillantásokat felfogja, melyek a lövedék által átjárt óra okán mint nem vigyáztál rá kisfiam intelem gyanánt esetleg címezhetne a mester az óra tulajdonosához.
Ejj, szegény Clay egészen belegabalyodott saját gondolataiba, pedig még egy perc sem telt el, hogy belépett ide.

Óvatosan és hálásan félretoltam a digitális órát , amin dolgoztam, hogy szemügyre vehessem azt, amit a fiatalember hozott nekem. Ahogy a zsebkendőt félrehajtva felfedtem magát az órát, halkan füttyentettem egyet, és felnéztem a másikra.
- Azért ilyet nem látni minden nap - mondtam - Vietnam?
Noha ez New York, akár utcai lövöldözés is lehetett, gondoltam. Én magam nem harcoltam soha, semmilyen háborúban, legalábbis nem olyanban, amelyről tudnának a történelemkönyvek. A II. Világháborúhoz nem voltam elég öreg, a többi meg elkerült valahogy. Igaz, nekem ez így nagyon is megfelelt: sohasem szerettem olyan helyekre járni, ahol a fő napirendi pont a meghalás.
Az emberek szeretik a látszatot és azt az érzést, hogy a problémájukkal valaki tényleg hozzáértő foglalkozik, időt szánva rá. Ezért bő két percig forgattam és nézegettem az órát, hümmögve és szemöldökráncolva, mielőtt megint felnéztem volna, hogy közöljem azt, amit már az első pillanatban tudtam.
- Nos, bizonyos szempontból mondhatjuk azt, hogy javítható, igen. Ámbár... Az óraszerkezet maga menthetetlen, azt ki kell cserélnem, és a hátlapon is látszani fog valamelyest a javítás nyoma, már ha ragaszkodik hozzá, hogy megtartsuk. Viszont az óra váza, a számlap és a mutatók megmaradnak.

Az órás kérdésére Clay mindössze bólint egyet, és várakozón tekint a látszólag igen szorgosan vizsgálódó mesteremberre. Ő maga nem éppen a háború embere, és ha valaki megkérdezné, volna bőséggel jobb helye a hadseregre költött pénzeknek. Ettől függetlenül tiszteli nagyapja kitartását, és hogy azért harcolt, amiben hitt. A kitartás és elhatározás erejét már nagyon jól ismeri.
Egy keveset most már az órákat is, hiszen csak utánaolvasott neten a témának, ha már egyszer ilyen projektbe kezdett. Ezért hát szerencséjére nem volt kínai számára, amit a férfi mondott. Pedig bizony jól tudta, kortársai közül még az egyetemisták egy jó része is csak pislogott volna, hogy hogyan is találkozik itt a menthetetlenség a javíthatósággal. Pedig a hatóságnak ehhez semmi köze.
- Az nem probléma, ha cserélni kell, csak lehetőleg mechanikus szerkezetre. Nagyapám állítólag nagyon szerette hallgatni a ketyegését, míg működött - magyarázza a helyzetet.
Már a lehetősége annak, hogy a vén ketyegő újra ketyegjen jó kedvre derítette. Az öreg szokta így hívni az órát, nem ritkán viccelődve keverve saját szívével beszédében. Ő az a tipikus bohókás öregúr, akiről nem mindig lehet eldönteni, viccel vagy komolyan gondolja, amit éppen mond.