Világaink romjai (2318. augusztus)

Aurora, Asgard királynője sóhajtott, ahogy leemelte fejéről a koronát. Olyan kis könnyed, elegáns dísznek tűnt az arany fejdísz.
És mégis mintha az univerzum súlyát hordozta volna magán. A kilenc világét legalábbis.
A nő ujjai fáradt nyakára tapadtak, és fejét kimerülten döntötte hátra. Nem látta senki. Az asgardi királyi palota teraszán állt, a trónterem felett. Miközben akorona, amit letett a mellvédre, halkan csilingelt a márványon, ő előrébb lépett. Arany-fehér páncélja felett a hófehér köpeny halkan, nehezen susogva követte a királynőt.
Könyökölve támaszkodott meg a mellvéden és végignézett az arany városon. Asgard felett millió színben ragyogott a fények kupolája, mögötte milliárd hangon énekelt a Galaxis megannyi csillaga, tündökölve, a fény kórusában. A nő ugyanolyan kamaszlányos csodálattal nézett fel az égre, mint annak idején, mint lány korában, Midgardon...
A Földön.
Lenézett maga elé. Szórakozottan dörzsölte jobb- és bal kezének ujjait egymás között. Arca ugyanolyan élénk és fiatalos volt, mint háromszáz évvel az előtt. Ha földi ember lett volna, még Asgardon is rég ősz hajszálak és ráncok tompították volna meg a fiatalságot.
Ha teljes vérű asgardi lett volna, még akkor is. Annak ellenére is, hogy háromszázhúsz évesen nagyon fiatalnak számított még mindig.
De a felelősség súlya mégis otthagyta az árnyékot gleccserkék szemei alatt.
Végignézett újra a városon. Talán most beválthatom az ígéretem.
Az ígéretet, hogy Asgard végre felszabadítja az egyesült erőkkel a Földet. Hogy visszafoglalják a feladott városokat, hogy a hegyek közül és kontinensek mélyéről visszahódíthatják bolygójukat az emberek.

A győzelmi ünnepség New Yorkban...
De New York romokban állt, mohával fedték be a felhőkarcolókat a civilizációt elfoglaló erdők.

A lépések mögötte gyorsak, hosszúak és erősek voltak. Nem kellett megforduljon, hogy tudja, ki közeledik.
Leona.
A királynő önfeledt mosollyal nézett hátra válla felett első szülöttjére.
A hercegnő anyja kiköpött mása volt. Egymagasak voltak, szeme ugyanaz a gleccserkék, mint anyjának, nagybátyjáak, mint egykor nagyapjának, Odinnak volt. Állkapcsa azonban szögletesebb, hajkoronája aranybarnább, mint Auroráé.
- Anyám - mondta kedvesen a fiatal harcos, és a királynő mellé lépett. A mély sóhaj, amit ez követett, Aurorával egyből tudatta: A napnak még nincs vége.
- Mondd, lányom. Ki vele. - válaszotla bátorítóan Aurora.
- Luna... - kezdte a fiatal nő, és Aurora oldalt fordulva támaszkodott a mellvédnek. Most ő sóhajtott.
- Mit csinált a húgod most?

Az ezt követő lépések az árkádos, aranyrács-üveg fal felől kétújabb alak érkezését hirdették. Aurora arra nézett és a két alak befordult a nyitott üvegajtón a teraszra.
Bátyja, őszülő haja alatt gondterhelten és haragosan ráncolódó homlokkal. Thor, Asgard hercege. És élőfém karja felkarnál tartotta a lányt.
Lunát.
Ajaj, gondolta egyből a nő. Ajaj, ezt nem szereti. Luna ezt nagyon, de nagyon nem szereti.
Thor, öblös hangjában az évek keménységével szólalt meg.
- Húgom. - kezdte ceremónia nélkül. - Tudod, hogy hol találtuk meg a lányodat?
A királynő pedig érdeklődően nézett a bátyjára, majd kíváncsi pillantása átvándorolt kérdően legkisebb lánya felé.

Már nagyon kevesen múlt, hogy rajta üthessek a felderítőkön. Egy nyirkos szikla előtt haladtam el, amin vörös fény villant. Homlokomhoz közelítettem a kezemet. A fény onnét jött.
-A szentségit...
Bosszankodtam egy sort és leültem a alső arra alkalmas sziklára. Midgard egére sötét felhők gyülekeztek. Egy pont köré gyűltek, amiből fényes csóva csapott a földbe, méterekkel mögöttem. Duzzogva könyököltem a térdeimen és vártam a megrovást. Az asgardi páncélzat vitathatatlan csilingelése, ahogy a fém és a bőr súrlódik, a csattok keresik a helyüket. Megvártam míg a léptek felerősödnek a murván. Egy puha talpú és igen... egy fémes. Súlyos ám kecses trappolás... Drágalátos Leona és nagybátyám Thor... A léptek megszűntek én pedig vállam felett, homlokom halványodó fénnyel fordultam hátra.
-Várhattatok volna egy kicsit... Na menjünk mielőtt valaki "észrevesz"
Visszafordulva ismét a kezemre támasztottam a fejemet. Homlokom felizzott majd ismét megnyílt a Bifröst. Utazás közben felálltam és nem engedhettem meg, hogy ne csipkelődjek tovább.
-Anyának már beárultál? Vagy arra ment el az időd, hogy kicicomázd magad és egyedül tegyél rendet Leó?
Válaszra sem méltat, jellemző. Inkább taszít rajtam egyet, hogy haladjak. Mivel nekem semmi kedvem elbeszélgetni anyával, hogy mit kerestem Midgardon, hogyan és főként miért. A lehető leglassabbra vettem a séta tempót. Nem aggódtam, de gyanúsan nem szóltak semmit. Valószínűleg anya már tudja, ők pedig sejtik mi fog történni, lemerném fogadni, hogy már várják is. A trónteremhez közeledve megtorpanok. Addigra kételyeim támadnak. Thor se szó se beszéd elkapja a karomat és úgy rángat be a terembe Leona után. Vállkörzéssel igyekszem Thor tudtára adni, hogy nincs ínyemre ez a rángatás. Annyi türelmi időt adok, hogy még elbúghassa bánatát. De akkor sem akart ereszteni. Teleszívtam a tüdőmet, körülöttem a hőmérséklet megcsappant, Thor fémkezére kiült a pára, hajszálaim között pedig szikrák pattogtak, egy erélyes mozdulattal kitéptem szorításából a kezem és egy lépést odébb mentem. Megdörgöltem a szorítás helyét morcosan tekintettem felé.
-Honnan tudná? Ti se tudnátok ha Heimdal nem riadóztat vagy bánom is én, hogy üzen manapság...
Arckifejezésem töretlen, harag és némi kíváncsiság vegyül bele, ahogy Aurorára emelem a tekintetem.

Aurora szemöldökei felszaladtak a homloka közepére. Nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy elnyomja a feltörő mosolyt. A lány harciassága annyira könnyedén szabadított fel régi emlékeket, hogy magát is meglepte a képek sora, ami ellepte a tudatát. A Bosszúálló-bázis. Steve Rogers, ahogy szanaszéjjel szórt szobájába kopog és udvariasan érdeklősik, hogy megint ő itta-e meg a narancslevet és rakta vissza az üres dobozt a hűtőbe.

Érdeklődve nézte végig legkisebb lánya szabadulási erőfeszítéseit. Csak a levegő meghűlésekor ugrott egyet a rágóizma az arcán, de Aurora nem mozdult el.
Ha jégóriásokkal tudok bánni, a saját lányommal is menni fog.

Hangja nyugodt volt, amikor megszólalt. Mezoaltja dallamos volt és éles ellentétben állt Thor és Leona megfeszülő arcainak vasszigorával.
- Nem. Tényleg nem tudom, merre jártál, lányom. Esetleg beavatnál a részletekbe?

Thor hangja bosszús volt, miután mérges pillantását átvezette a húgára.
- Aurora, én mondtam, ha a lányod továbbra is úgy mászkál, felügyelet nélkül, hogy...
- Mégis, mit gondoltál? - fakadt fel Leona mérges hangja is, csak úgy szikrázott belőle a düh és a felháborodás. - Anyánk éjt nappallá tesz, hogy fenntartsa azt a rendet, ami még megvan a kilenc világ között és...
- Ha apám élne, Luna... Én ennél sokkal kevesebbért taszíttattam ki a...
- Thor. Leona. Még mindig nem tudom, miről van szó. Kérlek, hagyjátok végigmondani.
Aurora hangja nyugodt volt, a másik két asgardi mellett majdnem derűsnek tűnt. Kék szemei rezzenéstelenül fúródtak lánya pillantásába, várva a választ.

Nem állhattam anyám pillantását, a harag és dac ellenére, valami nem engedte. Félre fordultam, erőt gyűjteni mire félbeszakítottak. Thor még hagyján, ő az idegbeteg rokkant nagybácsink. Neki lehet, de Leonától nem tűröm, csak mert annyira kiköpött mása anyánknak. Felszívtam magam szavait hallva és akaratlanul is megemelkedett hosszú fehér hajam, a szerte ágazó szálak között ívek pattantak.
-Jól hallottad csillagpor!
Fakadtam ki és egy vad mozdulattal anyánk felé emeltem a kezem, hogy jellezzem róla lesz szó a továbbiakban.
-Ő maga a nap! Neki nincs is éjszaka... Se pihenő, se semmi...
Folytattam halkabban és leengedtem a kezemet. Keserűség fogott el. Haragosan pillantottam a talajra ahol menedéket keresett a tekintetem. Menedéket nem leltem csak haragot, ezzel az érzéssel néztem fel anyánkra.
-Csak ez az elcseszett birodalom, amiben nem teszünk semmit...
Thor megint a régi mesékkel jön, túlon-túl dühödt vagyok ahhoz, hogy most meghallgassam a siránkozását.
-Ha nagyapa élne.. akkor mi? Még a Mjölnirrel röpködnél? Nőj már fel! Különben is, te is sokat jártál Midgardra... nem értem miért kell ebből ekkora hisztit csinálni...

- Luna!
Aurora hangja keményen csattant, most először, mióta bátyja és lányai megérkeztek. Leona izmai megfeszültek mellette. Nem is kellett lássa, egyszerűen megérezte, ahogy legidősebb lányának vérében dagályként növekszik a harag. A hercegnő már lépett volna előre, emelte volna karját...
De anyjának keze megtalálta a vállát és szelíden de határozottan tartotta vissza. Leona felnézett rá, és a királynő hangja nyugodt határozottsággal csengett.
- A nagybátyád Thor Odinson, Asgard koronahercege. Még annyi idős sem voltam, mint te, amikor már sokszorosan bizonyította a nevét. Többször mentette meg az életem, mint számon tudnám tartani, így, lányom, a tiédet is. Asgard veterán harcosa és a puszta nevétől hadseregek rettennek meg. És ezt soha, de soha ne felejtsd el.
A szavak mögötti indulat inkább szigor volt, mint harag. Aurora nem várta meg lányának következő kitörését, most már mindenképp tudnia kellett, hogy mibe keveredett Luna és ez mit fog jelenteni. Így megelőzte a választ és előre lépett, a lány elé.
- Mondd el egyszerűen, a saját szavaiddal, az elejéről, pontosan mit csináltál.

Anyám csilingelő hangja dörgedelem ként zengte be az egész trón termet. Méghozzá az én nevemet harsogva. Talán a még a palota is beleremegett. Szemem behunyva leszegett fejjel vártam ki amíg visszhangja teljesen elnémult a palota oszlopai között. Síri csönd ült a nyakunkba, amit páncél lemezek halk koccanása és bőr szijak nyekergése tört meg. Fel sem kellett volna nézzem, hogy tudjam ki akar már megint vezetőt játszani...
Nemi alázattal tekintettem fel anyámra, intő szavait hallgatva. Vonásaim ellágyultak, bocsánat kérőn pillantottam nagybátyámra, tekintetét és bocsánatát keresve. Szavakkal nem éltem. Másra tartogattam őket. Vallomásra, amit kisvártatva eszközöltem.
-Midgardra mentem, hogy a tegnapi vereség után elvesztett helyőrséget vissza szerezzem, a túlélőket pedig haza hozzam... Ekkora bűn lenne első szülötted után takarítani?

Aurora állt a lánya előtt és hallgatta, amit Luna mondott. Továbbra is rezzenéstelenül nézett a lány arcára, annak ellenére is, hogy észrevette, Luna elkerüli a pillantását. Amikor a pár mondatban összefoglalt események végére ért a másik, ő csak állt, néhány másodpercig mozdulatlanul, várva, hogy valamilyen részlet még előkerül-e.
Majd hosszan sóhajtott.
Senki sem halt meg.
Ez egy jó nap. Ez egy nagyon jó nap.
Felpillantott Luna válla felett a bátyjára.
- Thor, - kezdte továbbra is nyugodt, mezoalt hangján. - Kérlek fogd a fegyvered és egy csapat valkűrt.
- Hova menjek? - kérdezte a herceg tettre készen.
- Hope City. Az Elnöknek szüksége lesz minden segítségre. Szedd össze a Leona által hátrahagyott erőket és készüljetek viharra.
Ha lehetett volna, Asgard hercege lehet, hogy elsápad. De évszázadok csatái által edzett és sebhelyes arca kemény maradt, ahogy bólintott.
Kristályvihar. A lehető legsötétebb dolog a Földön.
Az ellenségek közül a legfélelmetesebb. A legemberietlenebb is, mivel a krisztaloidoknak semmi érzelmük sincs. Testük apró kristályok millióiból áll, képesek szó nélkül menetelni több ezer mérföldet, ha kell, és nyugalmi állapotban felbomlanak darabokra, hogy a kristályok az égen felhőbe álljanak, semleges állapotban sodródva a sebesült kontinensek és óceánok felett.
A kristályvihar városokat képes elpusztítani.

Aurora balra fordult, legidősebb lányához.
- Anyám, - kezdte Leona, felemelt kezekkel. - Anyám, tudom, hogy ez az én hibám, engedd, hogy visszatérjek a csatatérre.
- Lányom, nem hibáztál. A legjobbat hoztad ki a helyzetből. Most pedig Thor után küldesd magad a Bifröszttel Prométeuszra.
- A Szövetség? - kérdezte meglepetten Leona.
- Igen. Lehet, hogy az időrendet fel kell gyorsítsuk. Tudd meg, a másik bátyám mennyi idő alatt tudja a celesti flottát mozgósítani és a sötét elfek pedig kezdjenek mindent kideríteni Malkeith elfeinek az erőiről. Tudnunk kell, hogy ők is mozdulni fognak-e. Angela, ha szintén ott van...
- Beszélek vele is.
Leona bólintott és Thor után sietett. A két magas, mézbarna hajú harcos átlépett a kristályüveg ajtón és már el is tűntek hosszú lábaikon a trónterem felé.

A királynő pedig lepillantott legkisebb lányára.
- Luna - mondta nyugodt, lágyabb hangon. -Gyere. - fordult meg, és lassú léptekkel tért vissza a mellvédhez a nő. Felkönyökölt a márványra és megvárta, amíg lánya mellé ér. Ez után is másodpercekig hallgatott, miközben csak hosszan nézte a millió színben játszó égboltot Asgard felett.
- Luna. - Szólalt meg végül újra, mezoalt hangján Aurora. Nem fordult oldalra, továbbra is az eget és a várost nézte. - Mi volt a célod azzal, hogy lementél a Földre?

Fel-fel pillantottam anyámra, úgy tűnt vár valamire. Másodpercekig csak néztük egymást, én kissé meghunyászkodva tartottam rajta a szemeim. Fejem enyhén, megadóan előre billenve. Ahogy elemelte rólam a várakozó szemeit megemelkedett az arcom. Némán követtem végig az események láncolatát. Hallottaktól összehúzódott a szemöldököm. Komolynak tűnik a helyzet. A vihart hallva pedig a hideg futkosott a hátamon. A távozók után fordultam. Mint tanár és diákja úgy robogtak a márvány padlón a kijárat felé. Tudván, hogy mi vár rájuk különös érzés kerített hatalmába. Elszorult a mellkasom egy pillanatra. Jobbommal ijedten kaptam a derekamhoz, de ahogy a hideg maszkra simult a kezem megnyugodtam. A homlokrészen végig simítottam a kezem. Nevemet hallva anyámra néztem.
Se szó se beszéd, kissé kelletlenül de nekiindultam. Követtem, a lépcső előtt egy kicsit megtorpantam. nagyot sóhajtottam és felléptem azt a 3 fokot ami felvezet az erkélyre. Pár lépés távolságra tőle megálltam. Körbepillantottam, kicsit vártam, hogy nekikezdjen a dorgálás második felének. Gyanúsan sokáig volt csöndben, óvatos léptekkel végül mellé lépdeltem. Jobbom mutató ujjával a mellvéd lekerekített kő sarkát kapirgáltam. A palota udvarán kerestem menedéket a tekintetemnek. Időnként elkalandoztam távolabbi régiókba. A hegyek felé pillantottam, az 1000 lábú híd felé és az alatta húzódó hatalmas tó irányába. Az ősök alagútja, ükapánk lefejezett szobrával... Hívogatott a szabadság. A révületből Aurora lágy hangja ébresztett. Lassan emeltem rá a tekintetem. Ő, ahogy mindig is, a birodalmat fürkészte aggódó tekintetével. A kérdésre ismét elfordultam. Felkönyököltem a hideg mellvédre és én is a városra pillantottam.
-Túl akarok lenni ezen az egészen, haladni akarok... Amióta az eszemet tudom háborúban állunk. Kettőt jobbra kettőt balra totyogunk, mint valami szerencsétlen teknősrák a parton. Nonszensz az egész.

Aurora hosszan vette a levegőt, és lánya szavait hallgatta. Miközben nézte Asgardot, észrevette Luna lopott pillantásait. Észrevette a kérdő tekintetet.
Az ő szemei az arany városon függtek elgondolkodva.
És New Yorkot látták.
Jövő héten... Jövő héten lesz.
Hm.
Jövő héten lesz a születésnapom.
Persze, a királynőt megünnepelte Asgard. Tavasszal. A tavasz ünnepén. A napéj-egyenlőség napján.
De Elise Heart augusztusban született. És ezt a tényt, a hozzá tartozó névvel nem nagyon tudta már senki sem.
A képek egy gyönyörű, hófehér deszkájú házról Tennessee-ben, a csillagos-sávos lobogó az üde nyári napfényben lobog a fák alatt és végigsimítja a verandát az aranyló, augusztusi napsugár... Tony Stark az ő unokahúgának eltörött játékát javítja, amire Thor véletlenül lépett rá, Steve Rogers valami ünnepélyeset próbál mondani a torta felett, Cyntia egészen bizonytalanul nézi a gyertyákat a veranda sarkából, Sam Wilson egyszerre koccint Bucky-val, Jack-kel, Lisa-val és Wandával, Romanoff hozza ki a forró vízben melegített kést és pótszülei csillogó szemekkel nézik Amerika Kapitányt...

Istenem, mikor volt már az az élet.

Fejét lehajtotta, majd elmerengve nézett fel Lunára.
Vajon, ha nem lenne háború... Megadhattam volna nekik is ugyanezt?
De háború volt. A királynő tehát újra sóhajtott és leemelte szemeit lányáról. Lepillantott a Bifröszt felcsillanó sugárhídjára.
- Tehát, lementél a Földre. És mit akartál elérni? Kiszabadítani a Leona által hátrahagyott embereket?
Hangja nem volt számonkérő vagy haragos. Kíváncsiság tűnt fel benne. Aztán, miután a válaszra várt, újra Lunára pillantott.
- Leona expedíciós erőit egy váratlan vihar kapta el. És ekkor jöttek a sötét elfek. A nővérednek döntenie kellett és mentette a nyugati parton lévőket, hogy minél több erőt tudjon konzerválni és visszamehessünk a többiért. Tudva, hogy a másik parton ragadt csapatok relatíve el vannak szigetelve.
Elise továbbra is lányára nézett, pár másodpercet várt.
- A csapatok fele földi ember... Midgardi ember, bocsánat, így szoktad meg. A másik fele asgardi. Az emberek ismerik a környezetet. Ismerik a várost. Brooklynba be tudták fészkelni magukat a vihar alatt. A kristály nem látja őket felülről és a sötét elfek nem találják meg őket a város romjai között. Ha egyáltalán átértek az East Riveren vihardagály közben.
Aurora visszanézett Asgard békés, lemenő nap fényében csillogó arany tetőin.
- Tehát. Addig eljutottál, hogy leértél a Földre. Ha eléred a helyőrséget, a leszakadt hidak és beomlott metróalagutak helyett hogy juttatsz át két zászlóaljnyi katonát az East Riveren Manhattanbe, aztán a Hudson folyón Jersey felé?
Hangja továbbra is kíváncsi volt, mintha egy sakkmeccsről beszélne a lányával.

Az a merengő tekintet emelkedésre késztette a szemöldökömet. Kérdőn oldalra billentettem a fejem. De addigra elfordult, ismét.
-Menteni a menthetőt... még ha csak néhány Katonánkról van szó.
Feleltem ridegen. A többiek csak hátráltattak volna ha beüt valami és nem tudunk felmenni a Bifrösttel.
-Eleve nem kellett volna otthagyni őket. A vihar az ellent is hátráltatja. Most tanyát vernek ha hagyjuk és még nehezebb lesz elűzni őket. Újabb peremvidéket bukunk el. Ha beeszik magukat a városba ennyi esélyünk se lenne. Ezt akartam megakadályozni...
Szavaim indulattal töltődtek fel. Rámarkoltam a korlátra és dühösen néztem a csillagokat és úgy hallgattam a folytatást. A hallottak alapján dühöt éreztem. Egyre nagyobb bukásnak tekintem a missziót. Szarkasztikusan felhorkanok és rosszallóan megcsóválom a fejem.
-Ilyen a kilenc birodalomban nincs... A helyzeti előny is nálunk volt. Remek!
Lököm el magam a korláttól és odébb trappolok. A díszes ajtón keresztül a palota belsejét bámulom. Oldalra fordítom a fejem és úgy hallgatom Aurora-t.
-Leginkább sehogy. Ennyi emberrel én már elfoglaltam volna a várost. Legalább a felének hazai terep.
Fordultam lassan felé. Az ajtóban állva, kissé csalódottan sóhajtottam. Szemöldököm össze szaladt. Homlokomon megjelent a vörös szimbólum, a háttérben a mellvéd mögött a bifröst fényei gyulladtak fel. A gépezet felpörgött majd lassan irányba állt. Lemondóan legyintettem és elfordultam.
-Nem is értem minek vesződök, féltek bármit is lépni.
Lassan elindultam az üvegajtó felé amin beráncigáltak.

Aurora tűnődve hallgatta a lányát. Lepillantott a márványon pihenő koronára és megvárta a növekvő haragtól, indulattól és keserűségtől tobzódó mondatok végét. Értette a haragot és értette a felháborodást. Értette az indulatot és a vágyat, hogy azonnal mentsen meg mindenkit, akit megmenthet.
Elise megtette volna.
A Bosszúálló Aurora is megtette volna.
Valószínűleg még Hercegnő Aurora is megtette volna.
...
Istenem.
Felnézett újra a lányára és aztán ki az arany városra megint.
- Luna. A nővéred pont ezt tette. Mentette a menthetőt.
Felemelkedett és megtámaszkodott tenyerén.
- Eleve tévedés lett volna a városban maradni, lányom. A kristályvihar mindenkit elsodort volna Manhattan felhőkarcolói között. Mindenkit. A sötét elfek teljes légi támogatással érkeztek. Kristályvihar közepén láthatóság nulla. Egy földi katona átlagosan tíz másodpercig marad életben, mielőtt darabokra szakítják a testét a kristályok. Egy asgardi huszonöt.
Fejét oldalra fordította, és a lányára nézett.
- Ezek a tények. És a város?
Sóhajtott.
- Ha láttad volna New Yorkot fénykorában...
Ujjait végigvezette a korona ívén.
- ... De az üres falak, Luna, New York üres falai az emberek nélkül semmit sem érnek.
Oldalra fordult és csípőjét nekitámasztotta a mellvédnek.
- De nem válaszoltál. Tehát, leértél, a Földre. Ott vagy erősítés, csapattársak nélkül. Csak te magad vagy, az erőd, és a kardod. Hogy kelsz át a Hudson folyón és az East Riveren és hogy hozod át a katonákat a másik oldalról?
Majd a hangja lágyabbá vált.
- És én melyik testvéredet kell válasszam, hogy elmenjünk a holttestedért, Luna? Melyik testvéred kell segítsen hazahozni a halott gyermekem?
És Aurora sóhaja most fájdalmas volt. Visszafordult a város felé és újra a mellvédre könyökölt.
- Ez a háború nem hozott mást a Galaxisra, csak pusztulást és fájdalmat. Megszámolhatatlan faj és civilizáció veszett oda előttünk, és ha mindenki nem fog össze most, akkor a Kilenc Világ, és mi mindannyian, szintén odavesztünk volna.
Aztán Aurora sokáig hallgatott. És végül nem asgardiul... Hanem angolul szólalt meg.
- But the night is darkest before the dawn. And the dawn will come.

Nem messze a terasz ajtajától megtorpanok. A padlót bámulom és úgy hallgatom végig anyám intő szavait. Igyekeztem visszafogni magam és megadni a tiszteletet ha már nem tépi le a fejemet akkor nekem se kéne üvöltenem vele. Öklömet szorítom, ujjaim teljesen kifehérednek, köröttem a levegő elhűl. Nem fordulok meg csak kifordítom oldalra a fejem.
-Velük is elég haszontalannak tűnt. De biztos kitaláltam volna valamit ha hagytok időt. Még Midgardon se voltam eddig... Jöttünheim-et is csak egyszer láttam. Hellheim közelébe se voltam. Mondjuk azt meghagyom a pöttöm góth barátnődnek...
Borzongok meg ahogy csak szóba kerül a "túlvilág". Teljes testtel felé fordulok és vissza sétálok, a zajtó után egy lépéssel megállok majd kitárom a kezem a csillagok felé.
-Igazából sehol sem voltam ebben a szájba vágott világon! Az emberek különben is meghalnak, a családtagjaink is meghalnak. Előbb utóbb MINDENKI meghal. Aki nem tud magára vigyázni, az kicsivel előbb.
Fakadok ki és közelebb sétálok anyámhoz. Haragosan fúrom tekintetem az övébe, kezeim hevesen gesztikulálnak. Végül megállok előtte. Haragom keserűségbe fordul, úgy nézem a rikító szempárt és halkabban folytatom. Szinte suttogom a szavakat.
-Ha engednél harcolni tudnád... Nem csak Leona erős. Bennem is megvan az ész, az erő... a szív...
Préselem ki utolsó szavakat arcára. Lábujjhegyen állva egészen közel helyezem arcom az övéhez. Homlokunk kis híján összeér. Érzem a belőle áradó állandó forróságot. Pattanásig feszült arcizmaim elengednek és hátra lépek egyet. Közömbösebben, csalódottan folytatom.
-Én harcolnék a sötétben is, de ha így haladunk, sosem jön fel a nap...
Csóválom a fejem.

Aurora oldalra fordult. Amit a lánya mondott, azt csendesen hallgatta, de az utolsó mondatokra egy megmagyarázhatatlan kifejezés költözött az arcára. Lehajtotta a fejét és két tenyerébe nézett, mintha régi emlékek között veszne el.
Aztán felnézett újra és hangja halk volt, amikor végül megszólalt.
- Luna, nekem nem kell bizonyítanod.
Egyenesen a lánya arcára nézett.
- Sem nekem, se Leonának, sem Thornak, sem senkinek. Te te vagy és nem kell azt az utat járd, mint amit mások.
Aurora felkönyökölt. A hangja továbbra is csendesebb volt, ahogy közelebb lépett. Belsőséges és magyarázó.
- Luna, én nagyon régóta tudom, hogy az én harci ösztöneimet és tehetségemet két gyermekem különösen megörökölte.
Egy pillanatig várt, majd folytatta. A lánya vállára tette a jobb kezét, fejét lejjebb hajtotta, hogy lenézhessen egyenesen Luna lágy vonásaiba és sötét szemeibe.
- Leona... És te.
Hátrébb lépett és a mellvédnek támaszkodott. Kezeit leengedte maga mellé, a páncél halkan csilingelt a márványon, ahogy könnedén megtámaszkodott.
- Így van. Mások vagytok, de mintha a saját erőm két felét látnám bennetek.
Felpillantott újra a lány szemébe.
- Leona csupa szív, bátorság és erő, állandóan a napfényben jár. Örökölte a személyiségem, az empátiám, ezt tudom. De Te is. És ő, ha harcol, ha jár, ha megszólal, nem csak én vagyok, de egy az egyben az apámat és a bátyámat látom benne.
Aurora újra oldalra fordult.
- De Te, Luna... Ha kard kerül a kezedbe, ugyanazokat a lépéseket látom, ugyanazokat a gondolatokat és ösztönöket és mozdulatokat, mint saját magamban. Thor és Leona emelt fővel és pajzzsal-fegyverrel várja az ütést, ami elől Te vagy én, kitáncolnánk, mint egy lángnyelv, hogy teljes erővel súlytsunk le másik szögből. Majd erővel folytatjuk a csapást és fordulattal, keresztlépéssel és alsó vágással.
Hosszan, megszakítás nélkül nézett Luna szemébe.
- Luna, amikor nem küldtelek a Földre, az nem azért volt, mert nem bíznék a képességeidben. Hanem azért lányom, mert ebben a háborúban neked kellett a legtovább a sötétségben felnőnöd. És azt akartam, hogy a legtöbbet adhassam meg neked, ami legalább egy kicsit hasonlíthat arra a világra, amiben én nőttem fel... Kislányom.
Aurora balja emelkedett...
És végigsimította Luna arcélét, miközben szomorúan elmosolyodott.

Közeledtére lassan emelem rá a tekintetem. Szemöldököm összeszalad, vonásaim megkeményednek. Mély lélegzetet veszek ami nehézkesen ül meg a tüdőmben. Lassan fújom, halkan szuszogva. Szavai remegésbe hozzák a szemem alatti izmokat. Végül egész arcom elnehezedik szavai súlyától. Ez a teher megszűnik Leona nevét hallva. A harag, ami bennem ébred ettől a névtől, erőt ad. Lehunyt szemmel fordítom el a fejemet. Nem állhatom tekintetét. Egyre jobban úrrá leszek a feltörekvő érzéseken, ahogy ismét testvéremről beszél, olyan áhítattal, mint senki másról. Alig láthatóan csóválom a fejem. Elutasítva, nem törődve testvérem erényeivel. Továbbra sem nézek rá. hangjából hallom, hogy eltávolodott, a levegőn is érzem, hogy a belőle áradó forróság is megszűnt.
~Megint itt tartunk, Leó így meg úgy... hányom kell...
Szaladt végig a fejemen, éppen az utolsó ajtaját csuknám be elmémnek, hogy teljesen elzárkózzak a beszélgetéstől, de a nevemben elakad az ajtó és nem záródik be. Az utána érkező szavak pedig egyenesen átrontanak ezeken a mentális gátakon. A hosszas dicséret végén, amiből kiderül mennyire is hasonlítunk, akaratlanul egy félmosoly bukik ki belőlem.
-Heh...
De rögtön elkomorodom és remélem nem látta. Néhány másodpercet vártam, mikor ismét nevemen szólított szomorúan emeltem rá, érzelmektől csillogó tekintetem. Arcizmaim rángatóznak, a sírás kerülget, de büszkeségből nem engedek neki. Homlokomon a vörös hold szimbóluma is vörösen izzik. Nem tehetem. Közeledő kezét látva nem húzódóm el, behunyt szemmel nyelem vissza a zokogást. Szívemre mázsás súlyként nehezedik érintése, a belső nyomás egy könnycseppként végül megszökik és végig gurul arcomon. Szaggatva fújom ki a levegőt. Frisset veszek és óvatosan kezére fogok, ami az arcomon pihen. Elhúzom onnét és felnyílnak szemeim. Kezét nem eresztem. Kapaszkodok benne.
-Anya...
Kezdek bele erőtlenül, majd nyelek egyet és folytatom.
-Mondanám, hogy ez a hajó elment...
Magam elé húzom a kezét, és mint pici koromban, ráfogok a másikkal is, és finoman nyomkodni, simogatni, babrálni kezdem ujjaimmal. Ez valahogy mindig is megnyugtatott ha zaklatott voltam. Idejét se tudom mikor csináltam ezt utoljára. Bele se fért két kezembe az övé, most meg... Alig van rajta hely...
-De ahhoz előbb fel kellene építenünk...
Motyogom, továbbra is a kezét bámulva. Abba hagyom a macerálását és csak kezeim között tartom. kapaszkodok bele. Erőt nyerek, lelki erőt. Mint régen. Vissza tekintek szemeibe.
-Háború van. Az éj sötét és tele iszonyattal... de a sűrű felhők fölött...
Vonásaim ellágyulnak, bizakodó mosoly ült arcomra.
-A New Moon will rise...

Aurora lenézett lányára, akinek szavai akadoztak, meg-megremegtek. Nem volt rá jellemző, nem volt jellemző Lunára, hogy elhagyja a hangja, hogy épp csak félmondatokkal válaszoljon anyja szavaira. Az arca forró volt, ezt Aurora még saját, heves testhőmérsékletén keresztül is érezte, és szemei előtt Luna ragyogó vörösébe arany, fehér, karmazsin, bíbor keveredett. Kislánya kezei közé vette az ő kezét.
Mennyire megnőtt... Milyen hosszú, kecses ujjai vannak, pont olyanok, mint nekem...
A nő hófehér, enyhén aranyló barnás bőréhez képest is alabástromnak tűntek lánya selymes ujjai. Jobbját Luna vállára tette. Ahogy megszólalt, hangja vígasztaló volt és megnyugtató.
- Jól van. Jól van, kislányom. Tudom, hogy nem védhetlek örökké és tudom, hogy a te Holdad most kel fel. Már várom, hogy láthassan az égen, kíváncsian. Akármi is lesz, büszke leszek rád.
Utolsó mondatai erősek voltak, egyre hangosabbak és mezoalt csengéssel zengtek. Erő, bátorság és nyilvánvaló büszkeség sugárzott belőlük.
- Ami azt illeti, Luna, a közelgő tervünk pont most közeledik a...
- Felség - szólalt meg egy hang mögülük. Az óvatos, ijedt szóból Aurora rögtön tudta, hogy valami nincs rendben.
Gyorsan fordult meg a tengelye körül. A valkűr térdre ereszkedett volna, de ő csak intett, hogy beszéljen.
- Felség, kristályvihar közeledik New York és Hope City felé. - A valkűr megakadt a mondanivalójában. - Tizes erősségű.
Aurora álla majdnem leesett. Döbbent arccal fordult Luna felé, lánya véleményét, ötletét keresve. De a valkűr beszélt tovább.
- Felség... A sötét elfek mozgósították a csapataikat. A teljes földi erőt. Estére az Egyesült Államok határára érnek. Onnan...
- A Delaware folyón átkelni egy óra, Hope City két órára van. - fejezte be kemény, nyugodt hangon a királynő. Újra Lunára nézett. Egy pillanatig nem mondott semmit, majd megszólalt.
- That moon of yours will have to rise tonight.
Megvárta a választ és a valkűr felé nézett.
- Menj és mozgósítsd az összes itt állomásozó erőt. Majd üzenjetek Thornak, Leonának és mindenkinek a családomból. Akárki, akárhol van, hozzon magával bármilyen erőt, szövetségest, bármilyen fegyvert, hajót, amit tud. Midgardra. A háború utolsó fejezete elkezdődött.
Majd amint a valkűr elment, Aurora Lunához fordult. Jobbja lassan ereszkedett le kardja markolatára...
- Vedd elő a fegyvered - intett Luna kardjai felé. Közben saját ujjai között a Morgenstern a vibránium-titán-adamantium penge magas, tiszta csengésével reppent ki hüvelyéből. Kettejük közé eresztette le, hogy Luna hozzámérhesse saját kardját.
A hangja gondolkodó volt, ahogy megszólalt. Nem Aurora, a királynő hangzott benne, hanem Aurora, a Bosszúálló, a hercegnő, a harcos.
- A stílusod nagyon hasonló az enyémhez, Luna. Tudod mellettem tartani a lépést akár városi környezetben is?

Az a magabiztosság amit sugárzott belém is át ivódott, feltöltve energiával és melegséggel. Önkénytelenül is mosolyra húzódik a szám, kissé kipirul arcom szavaitól.
-Már fenn van, csak még takarják a felhők.
Szemöldököm a magasba szökik, ahogy meghallom a középső tervet. Egy pillanatra értetlenül és kissé vádlón pillantok rá. Valamiről megint lemaradtam. Vagy még nem forrott ki. Vonásaim ellágyulnak, majd hangokat hallok. Sietős léptek zaja. Egy futár az, rossz hírekkel, igen csak rossz hírekkel. Amik, a maguk módján nekem kimondottan jó hírek voltak. Az izgalomtól szinte pezsegni kezdtek a sejtjeim. Ahogy a buzgóság szétáradt bennem, a környezetem úgy kezdett lassan hűlni. Homlokomon a szimbólum lassan kirajzolódott. Nem fénylett fel, csupán elvörösödött.
Figyeltem anyám mozdulatait, feszültem vártam, mire készül. kardomért parancsolt. Hát érte nyúltam és előhúztam a sarló szerű fegyvert. Beakasztottam anyám pengéjébe. A két fém csilingelve koccant össze. A hőmérséklet megcsappant ahogy pumpálódott bennem az izgalom. A pengékről anyámra emeltem tekintetem. Szemgödreimből szikrák pattogtak, a hajam lassan az égnek eredt és hosszúra nyúlt fehér ívek búgtak végig hajkoronámon. Homlokom közepén a jel szinte izzott, piros foltot vetítve a kidolgozott csupasz pengékre. Egy magabiztos mosoly fészkelte magát a szám szélére.
-Tudom, csak ne maradj le.
Kacsintok felé.

Aurora lány íves kardjára nézett. Bólintott. Luna ugyanazzal a hetyke jókedvvel fogadta a harcot, ami őt is jellemezte, csak neki nem volt ideje és lehetősége erre gondolni. Jeges rémület kerítette hatalmába, ahogy az emberek millióira gondolt, akik felé közvetlenül halad a veszedelem, és ha nem állítják meg...
Hm. Ma újra Bosszúálló vagyok.
Közelebb lépett a lányához. Nem vesztegette az időt, csak átkarolta Lunát és bólintott.
A forróság a lapockái között páncélja két hosszú nyílása alatt jelent meg. Felizzott a bőr és előrobbantak a lángok.
Aurora három méteres szárnyai életre kelt tűzként nyíltak szét, majd csaptak le, mindkettejük haját örvényként dobva szét, és megdöntött térdét kinyújtva, elrúgta magukat a terasz kőpadlójáról.
Asgard megdőlt kettejük alatt, ahogy a királynő gyors szárnyacsapásokkal, karjában lányával, meredek ívben siklott a szivárványhíd őrzője felé. Ívesen zuhogtak a szárnyak, majd felgyorsulva fékeztek és miután átérte az arany tetők alatt a híd végére, páncélos lábaik döngve álltak meg a kövön.
- Felség? - kérdezte Evelyn, a Bifröszt őrzője aggodalmasan.
- Midgardra, Hope City-be, - mondta oda sem nézve Aurora.
- Felség... Az ellenség... Elérte New Yorkot... A midgardi és asgardi erők még feltartják őket, de...
Aurora hátrafordult és intett Lunának, hogy lépjen mellé.
- Akkor New Yorkba. Küldj a frontra, az előörsbe minket.
- Igenis.

A Bifröszt fénylő, süvöltő-robajló szivárvány-nyalábja mintha minden porcikájukat kirántotta volna a helyéről. Aurora átkarolta Lunát újra, és a Morgenstern hegyét a sugár falakhoz érintette. Feltűnt alattuk a csata, Manhattan, a felhőkarcolók mohos oldalai, amikre a lángok és robbanások festettek sárga és fehér-kék fényeket. A Bifröszt a Hetedik sugárút közepébe csapódott, pontosan egy asgardi-midgardi visszavonuló csapat és a sötét elfek közé.
Aurora a lányára nézett.
- Felkészültél?
Majd eltelt még egy másodperc és a füstszagú, midgardi levegőben voltak.
A szárnyak forgószelet kavarva fékezték az érkezést és a királynő a sötét elfek sűrűjébe érve engedte el lányát, hogy ő még egy csapással tovább repüljön és dübörgő hangon érje talpa az aszfaltot. A sugárvetők egyből felzengtek, de Aurora jobb szárnya eltakarta őket az előre nyomuló erő további részétől, a Morgenstern pedig engve-suhogva repült, ívekben, karokat, testrészeket szelve át, akadályozva a Luna felé való nyomulást... És gyorsan visszapillantott lánya felé, akire így is fél tucat sötét elf jutott.

Mihelyst magához húzott, világos bőröm vörösbe borult arcomon. Szokatlan, régi gesztus volt tőle. Nem tudtam mire vélni, de ahogy fülem és arcom mellkasára tapadt, hallottam és éreztem, miként mozdul benne az a rengeteg energia. Átkaroltam, s lángok csaptak fel a hátából. Ebből tudtam, hogy nagy a baj. Legutoljára sok évvel ezelőtt láttam ezeket a  fenséges szárnyakat felizzani. Thor abban a csatában vesztette el kezét és a Mjölnirt.
Nem volt túlzottan sok időm nézelődni, pedig innen lett volna mit. Talán még Leona sem örökölte meg ezt a képességet. Magamban kuncogtam a dolgon, anyánk önzőbb, mint gondoltam volna. A kristályhíd innen fentről, ezzel a sebességgel mutatta meg igazi szépségét ahogy a hét szín felváltva futott végig rajta.Végül a géphez értünk. A szerkezet felbúgott, érzékeimet elnyomta az a töménytelen energia ami benne dolgozott. Homlokom szinte izzott. Egy bolygó túloldaláról is megérzem ha nyílik a híd. Anyám ismét felkarolt, mint egy zsákot. Ezt már valamivel nehezebben toleráltam, de hagytam neki, had élje ki az elvesztegetett alkalmakat. Valahol nekem is imponált a dolog. Kérdésére csak megérintettem a maszkom. A helyén volt, felkötve bal fenekem fölé, ahogy mindig is. Bólintottam és már meg is csapott az a nehéz, rossz levegő ami a bolygót jellemezte. Kiléptünk a hídból. Kezemet az energia csóva felé tartom. A benne duzzadó energia felém kezd áramlani. Ahogy földet érek balomba kezd áramlani a híd energiája, majd az összeesik, megszűnik. Az elszívott energia végig járja a testem, homlokomon narancsosan izzik az szimbólum. Hajam felágaskodik és vaskos hangos ívek húznak át a szálak között, csattognak az amperek. Ki gurulva a talajra érkezést végig áramoltatom testemen a bifröst energiáját az villámok formájában csap ki testemből. Pár kéz mozdulattal jobbomhoz terelem őket és a bennem maradó energiát is abba a kezembe áramoltatom majd egy hatalmas villámcsapás formájában az ellenségbe engedem az egészet.

Zene
Aurora hátrafordulva látta lánya mozdulatait, amik hevesek voltak és pörgőek, mégis organikusak. A maszk érzelemmentesen simult Luna arcára, de homloka közepén a vöröslő, karmazsin fény mély, haragvó derengéssel ragyogott.
Ismerős ez a szín. Ez a fény. Ez a harag... Valamikor...
Ha nem azokat a döntéseket hozom, amiket...
A robajló villám ereje magába fonta a Mjölnir fényét is, és a királynő elismerő szemekkel nézte Luna gyors, taktikus felhasználását a környezete energiájának. Szárnyai alatt túlfolyt a dübörgő erő, az ő testét is elérték a villámok.
Hűvösebbek voltak és élesebbek a lángoknál. Szövetei, sejtjei némi sóhajjal szívták be az erőt. Tűzhöz szoktak és nem elektromossághoz - De nem volt idő válogatásra.
Aurora jobb szárnya lehanyatlott, a nő csípőből fordult szembe a támagó sereggel és forgó-libbenő lángokhoz hasonlatos mozdulattal sodródott tovább a villámok között. Szárnyai behajtva, éles ívben, hegyes könyökkel fordultak, törve-szakítva az útjukban mindent, a Morgenstern pedig feje felett dordult meg ujjai között, pengéje felfénylett...
A tűz végigfolyt a tagjain, harsogó-robajló erővel és tovább gördült a másfélkezes kard vibránium-adamantium-karbon-titán mátrixába, fehér-arany fénnyel csendülve fel. Aurora megállt, a kard pedig fél spirálban zuhant le, hosszú éle fénylő csíkot húzott magával, testrészeket, mellkasokat, koponyákat hasítva át. A villámok elcsitultak, és Aurora szárnyai ekkor csaptak le, az újult erővel támadó sereg arcába lökbe a forró szelet. Testét felfele lökte az erő, így lábai alatt Lunának út nyílt a hátratántorított frontvonalba. Aurora széttárta karjait...
És lánya villámaira tűzzel felelt. A fénylő indák sisteregve-ropogva nyíltak ki mellkasa előtt, több száz fénysugár, és egymás köré fonódva, fehér-arany ívekben repültek előre, sorban csapódva az ellenség közé. Egy-egy elf még időben emelte pajzsát, másokat lesújtott az impulzus-energia...
Aurora szárnyai még egy csapással zúgtak le, fenntartva őt a levegőben és egy újabb széllökettel lökve hátra a katonákat.

Lassan egyenesedtem fel a mozdulatsor végéből. Anyámat szemléltem, miként szabadjára engedi erejét és a frontvonalba ront. Ahogy a kard felizzott, tudtam, hogy a bak ugrós játékban ismét én fogok következni. Kardoamt kitartottam oldalra, bal kezemet pedig magam elé tartottam. Vártam, azt a pillanatot amit éppen számomra készít elő. Nem volt idő teketóriázni. Az út rögvest megmutatkozott. Hosszút szökelltem, a forró lökéshullám elérte az arcomat. A földön gyűrűként elterülő forró hullám széle megtört ahogy belerohantam. Sejtjeim erőre kaptak ahogy elnyeltem a gyűrűben lakozó energia egy részt. Sebességem pillanatról pillanatra növekedett. Kardomat végül villámok kezdték körbetáncolni. Az idő szinte lelassult számomra ahogy testem elérte a maximális sebességét. Az első sorok tagjai rongybabaként emelkedtek el a földtől, mögöttük már pajzsok emelkedtek. Jobbra tértem ki, ívesen kanyarodtam a védelmező sorba, hogy oldalról mérjek rájuk csapást. A futás erőteljes szökkenésekké alakult, így cik-cakkban közlekedtem. Egyik lábról a másikra rúgtam magam. Mihelyst talajt ért a lábam, már rúgtam is tovább magam, amitől a régi aszfaltban talpnyi lukak jelentek meg. Külső szemlélő számára egy cikázó vöröses fehér folt voltam, ami minden irányváltáskor az aszfaltba mar, mint egy villámcsapás.
A védelmező sor oldalához értem. Ujjaim hullámoztak egyet kardom markolatán és egy mosoly ült arcomra. A mélán előre bámuló katonák, még fel sem fogták, hogy mellettük vagyok. Jobbomban megfordult a kard, így a markolat végét díszítő, ellensúly került hüvelyk ujjam felé. Arra ballal rámarkoltam, berogyasztottam és nekiindultam. Az ívelt penge belső részére felfeküdtek a nyakak, és a végén a visszahajló része pedig úgy metszette le a fejeket, akár egy sarló a füvet. Miután az utolsó fej is elvált a testtől, az élettelen testeket elsodorta a lökéshullám és még mögöttük vagy 2 sort. Szapora léptekkel hátráltam anyám felé, arccal a front felé nézve ami kicsit megrogyott. Igyekeztem némi távolságot nyerni, hiszen az előző akcióban elfogyott minden energia amit az előbb begyűjtöttem. Amennyiben a roham megtántorodik én is megállok. Elég nekem az a 3 méter távolság tőlük. Suhintok egyet a kardommal mire a ráragadt vér egy jó része a földre loccsan.

Luna nem habozott, a legalkalmasabb pillanatban ragadta meg a kezdeményezést. Aurora szárnyai alatt tüzes szél vágott az ellenség arcába és lánya mára egy másodperccel később a naykukban volt. A meredeken ívelt penge bravúros körökben repült, a nő elismerően kellett bólintson lánya tehetségét látva. A megoldás, amivel visszkézből kapta el a katonák nyakát a kard hátával, sarlóként használva a fegyvert olyan eredeti és ösztönös volt, hogy még nem látta egyik gyerekét sem ilyen bravúros rögtönzéssel előre törni a küzdelemben. Luna tényleg úgy libbent az ellenfél között, mint egy lángnyelv, vagy még inkább, mint a sápadt holdfény. Mozdulatai tele voltak energiával, fehérlő villámként csapott újra és újra. Majd a rövid kirobbanás után visszavonulás következett.

Aurora látta a szeme sarkából, hogy az asgardiak közben rendezik soraikat. A földi katonák hálásan pillantottak ki a fedezékből, miközben tárakat cseréltek, az egyik asgardi parancsnok utasításokat adott, máris pajzsfal és lándzsasor kezdett összeállni, energia gyűlt az arany fegyverekben...
Akkor adjunk rá egy kis zárótüzet, mielőtt ráengedjük az erősítést.
Miközben szárnyai kialudtak az utol csapásokkal, a levegőben elforduló Aurora bal tenyere megtalálta Luna vállát -
És ívben fordult át, teljes testtel, lányára támaszkodva, hogy lábai teljes erővel repülhessenek a szembeérkezők arcába. Luna visszavonulása némi helyet hagyott a támadó sorfalnak.
Akik egyenesen Aurorába futottak így bele.
Már túl rég óta ideje, hogy egy Bosszúálló védje New Yorkot.
Repült a Morgenstern. Szárnyak nélkül jóval sebesebben mozgott a nő. Tengelye körül pördült meg, és izmain robajlottak a lángok, a vibránium-adamantium-titán penge magas csengéssel rezonált, miközben végtagok váltak el a testektől. Robajlott a tűz a combjain és a kitörő impulzusívek ellökték talpát a talajtól - A levegőben jött egy full roundhouse, két elfet sodorva el, csontok roppantak. Majd az öklök tompították a zuhanást, amiken lángok futottak végig és Aurora egy superbowl utolsó perceiben támadó, running quarterback lendületével pördült meg a tengelye körül, lerázva a felé kígyózó karokat, a magas, szőke királynő már négy-öt sorral járt az ellenfél arcvonala mögött...
Bamm. A tűz, mint egy robbanó ionágyú, lövellt ki belőle minden irányba. Még egy könyöklés, majd egy másik oldalról indított roundhouse és két lépéssel előrébb került... Aztán előre szegezett karjain robajlott végig az erő és a sugarak sistergő-robajló fénye hatalmas lökettel vitte hátrafelé, lánya és katonái irányába. A sistergő ellentűz nem maradt el, a hátsó sorok felől a mobil tüzérség már célba vette őket.
Aurora szárnyai ropogva-suhagva ugrottak újra elő. Eddigre visszaért Lunához. Két szárnya maguk előtt zárult össze keresztben, majd halk ropogással-zuhogással kopolt rajta a a delejes elf fegyverek blokkoló tüze, mint a félelmetes erejű, nyári jégeső.

Egészen addig hátráltam amíg egy forró tenyér a vállamra nem került. Nem kellett gondolkodnom rajta, hogy kié. Borsódzott a hátam ahogy a forróság végig futott a gerincemen. Semmihez sem fogható vitális erőt éreztem. Nyers, égető. Ahogy ez az energia belém áramlott, kifinomodott és feltöltött. Lábammal megtámaszkodtam, hogy stabil alapot adhassak Anyám nekiindulásának. Ebből a pozícióból könnyedén ronthattam volna én is ellenfeleinkre azonban tekintetem anyámon ragadt. Felegyenesedtem és csípőre tett kézzel hitetlenkedve néztem a mozdulatokat. Homlokomat ráncoltma és a fejemet ráztam.
~Nem létezik...
Kínomban kacagnom kellett. Annyira abszurd látvány volt. Csak egy tojás alakú labda hiányzott a kezéből. Itt Amerika szívében focis mozdulatokkal esni neki az ellenfeleknek. Tekintetem résnyire szűkült amikor forgásba kezdett. Sarkam elemelkedett a talajról. Talpam nyomán apró kráter ütötte fel a fejét. Vöröses fehér villámként cikáztam a sorok között az eddig megtisztított úton. Pengém kampója egy kardba kapaszkodott, aminek pengéje perdülő anyámra szegeződött, hogy a mozdulata végén belé mélyedjen. Elrántottam a veszélyt jelentő kardot az útból. Tulajdonosát pedig nemes egyszerűséggel torkon vágtam. Gigája ropogott tenyerem élén. Lábbal taszítottam egyet rajta. Ahogy anyám kijött a fordulatból a kígyózó karok elől háta az enyémnek koccant. Ismét a hideg rázott, éreztem azt a töménytelen energiát ami karjai felé áramlik.
-Időnként nézz hátra is...
Jegyzem meg rosszallóan, majd mielőtt a pokol tüze kitörne karjaiból inkább elhagyom a csatamezőt. Innen jól látszik a készülődő sortűz. Nem szeretnék belőle kapni. Tompa pukkanással hagytam ismét egy apró lukat startoló talpam helyén. Pár ugrást követően elfogyott a nafta. Veszélyes közelségbe vagyok még mindig a fronthoz. Fülemet hegyeztem, ahogy a lángok robaja elért. Hátra pillantottam. Valamivel később pedig anyám óvó szárnyai alatt találtam magam.
-Hát nem egy touch down... Mi volt ez? Rora-vezércsel?

Luna kérdése közben dübörgő hangok hallatszottak fel és Aurora lányára nézett, szárnyai takarásában. A lángok védő kupoláján záporozó, hideg energialövedékek kopolása abbamaradt, ahogy a gyors reagálású mechanikus gyalogság tüzérségi mobil drónjai mögöttük, a hetedik sugárútról felhangoztak, csodálatos és dicsőséges tűzesőt borítva az előttük morajló ellenséges frontvonalra. A nő kiegyenesedett és a kérdésre csak egy kacsintással válaszolt. Szárnyai lassan nyíltak szét és fejével maga elé intett.
A rakéták a megérkező amerikai hadsereg drónjai felől hosszú, ezüstös kondenzcsíkokat húzva, cikázva repültek végig a romos-mohás felhőkarcolók közti térben, egymás után dübörgő bam-bam-bam hangokkal csapódva a sötét elfek közé.

És a csata eldőlt. Az üdvrivalgás közepette érkező asgardi katonák két oldalukon kerülték meg őket, előre szegezett fegyverekkel rohamozva a midgardi erők zárótüzének árnyékában.
A nő mosolyogva, büszkén nézett a lányára és...
Leginkább egy nagyon, nagyon rég látott kifejezés terjedt szét az arcán.
Egy élettteli vigyor.
Nem Aurora, a királynő vigyora. Aurora, a Bosszúálló.
Jobbja megtalálta lánya arcélét és végigsimította.
- Kislányom, miután egy teljes támadó csapatnyi csöppséget sikerült megszülnöm, komolyan bűn, hogy Asgarddal nem ismertettem meg a futballt, mint sportot. Te például kiváló halfback lennél. A fordulatok? A sebesség? Gyorsabb lennél, mint én annak idején.
Közben előre lépett és sóhajtott. A távolban magasodó, romos szobrok a Szabadság-szoborral átellenben, a Hudson-öböl nyugati partján, kivehetőek voltak a tüzérségi robbanások közepette is.
Hangja egy fokkal fátyolosabb volt, amikro megszólalt. Nem nézett hátra.
- Tudod, Luna, most jövök rá, hogy... Te egészen kiváló Bosszúálló lettél volna.

Felegyenesedtem, ahogy az óvó szárnyak, mint eső verte lapulevelek amik a nap felé kúsznak miután ledobták esővízzel teli nehezékeiket. Fellélegzem, talpak dübörögnek, páncélok csattognak el mellettünk nagy hévvel és kiáltások közepette. Kifújom a levegőt és sarlópengés fegyverem hegyét a szikkadt, beteg talajba mártom. A markolat végén ágaskodó, félhold alakú ellensúly hajlatára támasztom az alkarom. Jobb lábam átvetem a másik előtt és ebben a kényelmes pozitúrában figyelem a harc lecsengését. Anyám felé kapom a tekintetem. Megmosolygom, hogy így gondol ránk.
-Valld be, mindig is saját csapatot akartál. Vagy a piszkos tizenkettőt.
Felkönyöklök az ellensúly hajlatába és megtámasztom a fejem. Úgy nézelődök a hatalmas, monumentális épületekre. Annyira rideg ez a szürke, mállásnak indult, porló anyag. Van amit csak a borostyán meg a moha tart egyben. A düledező falak, a potyogó betontömbök. A belőlük ágaskodó rozsdás vas. Elég lehangoló hely. Szemöldököm felszalad.
-Bosszúálló? Mit bosszultam volna meg? Midgardot mert elfoglalta Chitauri?
Kacagok fel jóízűen. Majd komolyabbra veszem a figurát. Tudom, hogy valami érthetetlen oknál fogva oda meg vissza van ezért a fejletlen koszfészekért.
-Azt nem hagynám olyan könnyen.
Kacsintok felé magabiztosan mosolyogva. Felegyenesedem a hardomról és kirántom a földből. Perdítek rajta egyet, hogy a hegyéről a kosz lejöjjön. A vérrel majd otthon foglalkozom. Számomra úgy tűnik, lassan mehetünk is. Kérdőn pillantok anyámra, hogy miként tovább.

Aurora letámasztotta a Morgensternt, hosszú ujjai ráfonódtak a markolat gombjára és vállpáncélja felett hátranézett a lányára. Majd elnevette magát.
Hosszan csengő nevetése olyan régen hangzott fel, hogy maga sem tudta megmondani, mikor nem egy királynő ráncolódó homlokával nézte a világot.
A nevetést követően arckifejezésébe szomorúság keveredett és visszafordult, hosszan nézve a távolban a szobrok alakjait.
Istenem, ha itt lennének. A születésnapomon. Nem a királynői ünnepségen. Elise Heart születésnapján.
Sóhajtott és megcsóválta a fejét.
- Még nem késő, tudod. Ha a háború véget ér és visszafoglaljuk a Földet, itt nem messze, Manhattan északi partján van a Columbia egyetemi stadionja. Évszázadok óta nem játszottak benne, de talán...
- Felség, a jelentések - mondta egy hideg, kötelességteljes hang, és Aurora megfordult, kemény, nyugodt arckifejezéssel. Mintha hangszíne megváltozott volna, ahogy átvette a lapokat. Az asgardi tisztre nézett közben.
- Estig utánpótlás-vonalakat akarok Brooklyn felé, még vannak ott katonáink. Erősítést Manhattan déli felébe. Addig tartjuk a várost, ameddig a vihar meg nem érkezik.
- Felség. - bólintott a katona és elsietett. Aurora megfordult, újra sóhajtott és a lányára nézett.
- Látod azokat az alakokat ott, a távolban? - mutatott kardjával a Szabadság-szoborral átellenben magasodó szoborcsoportra. - Amikor azt mondom, hogy kiváló Bosszúálló lettél volna... Az azt jelenti, hogy ha pár száz évvel korábban születsz meg, ott lett volna a szobrod helye köztünk.
Aztán fejének apró intésével hívta Lunát és elindult a sugárút felé. Dübörgő-robajló erővel és vakító fehér fénnyel csapódott a régi aszfaltba a Bifröszt nyalábja és alakok kezdtek kibontakozni a fényben.