FRPG
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!

Share | 
 

 that awful sound, my baby shot me down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 61
Join date : 2016. Sep. 19.
TémanyitásTéma: that awful sound, my baby shot me down   Kedd. Szept. 20, 2016 11:26 pm

New York hatalmas.
Amikor nem tudok aludni - és ez gyakran előfordul, elvégre is évtizedekig csak aludtam, aludtam, míg körülöttem változott, formálódott a világ - felsétálok a tetőre, és hagyom, hogy a város fényei összefolyjanak a szivárványhártyámon.
Sötét van, mégis vakít a fény, hideg van, mégsem fázok. Erősen markolom a korlátot magam előtt, és már nem látom New York fényeit, csak a férfit láttam, csapzott, sötét haját, megtört, merev tekintetét, amiből süt egy olyan elemi kín, ami fáj, fáj folyamatosan, amikor a száj nem, csak a pillantás üvölt.
De ezt a szempárt ismerem, sosem tudnám elfelejteni.
Hogyan is tudnám, hiszen senki más, de én jól tudom, hogy mit jelentett a réges-régi önmagamnak, a kicsi, beteges, esetlen Steve-nek ez a szempár. Mindig rá gondoltam, ha valami rossz volt, ha valami fájt. Ha elkapott az asztmás roham, és vér pettyezte be a szám elé emelt zsebkendőt, ha nem tudtam éjjel aludni, mert kínzó rémálmok gyötörtek, ha valamelyik srác megint elkapott, és szarrá vert a sikátorban... A kis Steve már nem sírt. Csak rá gondolt, a nagy, erős, bátor Buckyra, és abból is a szemeire, mert azt szerette benne a legjobban: a vidám csillogást a háborgó óceánszín szemeiben, azt a mérhetetlen derűt, amit a rajzain sosem tudott visszaadni, és ami azt ígérte, hogy minden rendben lesz.
[Minden rendben lesz, Stevie]
Semmi sincs rendben.
Bucky halott, és mégsem az, hát láttam, láttam, láttam, ő volt, biztosan, csak a szeme, ó édes Istenem, a szeme.
Mit tettek veled, Bucky?
Bucky rám támadt, és tudtam, hogy meg akar ölni.
Miközben az életemért küzdöttem vele, elfelejtettem arra gondolni, hogy egy rossz mozdulat, és meghalhatok. A pontos, gyilkos koreográfiának bámultam a kegyetlen precizitását, mint egy groteszk, végső haláltánc, egy, két, üt, villan a kés, és ökle szikrát vet a pajzsomon, mikor a két rokon -fém találkozik.
CSakis Neki tudnám ennyire lekövetni a mozgását.
Túl egy párhuzamos univerzumban,
James Buchanan Barnes
Bucky
a kocsma döngő deszkapadlóján
szilaj
táncot
jár.

Én pedig ott ülök, a sarkoasztalnál, ahol mindig, és nézem, figyelem őt, és megfeledkezek arról, milyen nehéz levegőt venni.
Milyen nehéz...
Ez..? Mi?
Figyelnek.
Minden idegszálam megfeszül, egy vetődéssel beugorva a kémény mögé, és már látom a szomszédos háztömb tetején egy férfi sziluettjét, aki elindul felém, ugrik, és átugrik két tömb között, ha nem látnám, nem hinném el, és jön, jön, csalhatatlanul, könyörtelenül, megtorpanás nélkül, akár a halál.
A járása darabos, nem olyan ruganyos, mint rég, és mégis tudom, hogy ismerem, tudom, hogy ki Ő, és ráérek még megtudni, hogy hogy támadt fel a halottaiból, de látnom kell. Látnom kell.. egész közelről.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 134
Join date : 2016. Sep. 09.
Age : 100
Tartózkodási hely : Rémálmaidban...
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Csüt. Szept. 22, 2016 10:59 pm


готовы соблюдать ~Várom a parancsot

"Желание." ~Vágyakozás

Összezuhanva bámulok magam elé, tehetetlenül szemlélve mindazt ami ismét, újra vár rám megint.
~Emlékezni akarok!~ Tudni akarom, hogy kicsoda az a férfi. Nem érdekel semmi, csak a válaszaimat akarom. Nem érdekel semmi más csakis Ő. Ő, akit szeretnék de mégsem nevezhetek nevén. Tisztában vagyok vele, hogy semmit sem tehetek ellene. Ismét meg fog történni és elvesznek tőlem mindent. Csakhogy ez egyszer engem is érdekelt!
~Nem vehetik el! Nem engedem! Ezúttal nem!~ Küzdök, ragaszkodom az emlékekhez; minden apró emlékszilánkhoz mely haloványan ugyan, de felvillanva átsuhan elmémen és üvöltök a kíntól, amikor végül elbukva apránként, képkockáról képkockára, emlékről emlékre haladva törlik ki és veszik el őket tőlem, míg nem marad más csak az üresség és korom feketeség bennem...

"Ржавый." ~Rozsdás

~Ki a fene az a Bucky?~ Fel akarok állni és elmenni megkeresni, de mégsem mozdulok. Szabadulni akarok. Bárhová, csak el innen. De az erős vaskarok fogva tartanak, nem eresztenek. Mozdulni se bírok tőlük, hiába próbálom kiszabadítani magamat vibrániumból készített fém kezemmel. Hiába a tőlük kapott hihetetlen erő, mechanikus kezemmel az oldalamon tehetetlenül kell tűrnöm. Pedig törtem már el gégét is vele puszta kézzel nem is egyszer. Fémes szagot érzek vagy inkább csak fémes ízt érzek a számban, ajkaim cserepesre száradtak, torkom porzik és kiszáradt. Hányinger környékez, a gyomrom bukfencet hány újra és újra ösztönösen jelezve, hogy valami rossz közeleg, száguldva felém. Félek. Azt hittem, hogy képtelen vagyok többé ilyet érezni, mégis újra érzem. Emlékszem, régen is féltem. Nem tudom, hogy hogyan vagy miért, de néhány dologra homályosan ám mégis emlékszem.

"Печь." ~Tizenhét

1917. Születésem éve. Vannak dolgok, amiket nem vehetnek el és bumerángként újra visszatérnek. Kék szemeim bár az évek, a számtalan emlék törlések hatására metszően és ridegen szemlélik a környezetemet, mégis ugyanolyan tisztán fénylenek. A reflexeim, izmaim ugrásra készek; bionikus karom ujjbegyei az aszfalton simítanak végig, nyomok után kutatva, a házakat tetőiről a hangya mód nyüzsgő várost és lakóit kémlelem. Annak a 43-as, katonai bakancsnak a körvonalait keresem minduntalan amiket valahonnan régről, egy elfeledett életből igencsak jó ismerek. Az ösztöneim bejeleznek, hirtelen kapom a fejem oldalra és szúrom ki a férfit. Követem, követem hazáig és a tűzlétrán leselkedem utána, míg a lakásában téblábolva úgy nem dönt, kisétál a tetőre szívni egy kis friss levegőt. Bár talán a lövés miatt ribillió kerekedne, most mégis könnyű célpontot jelent: egyedül van és fegyvertelen... mégsem támadok rá, pedig nálam a fegyverem. A szomszéd tetőn a kémény biztos fedezéket jelentene, csak meg kéne húznom a ravaszt és vége lenne...

"Рассвет." ~Pirkadat

Hajnalodik kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám és ismét úton vagyok, a küldetés világosan szólott, tudom a dolgom. A fegyverem a hátamon, a késem karomon, a csapatom a közelben... én mégis partizánkodom. Labilis vagyok és hirtelen döntök. Dezertálok. Elrontottak, de én is elrontom most a kis játékukat. Indul a tánc mint régen, abban a koszos kis kocsmában; ahol homályos emlékeim maradékában a férfi a hídról ámulattal figyelte minden lépésemet. De ma másmilyen tánc lesz, amit együtt járunk: pontos, gyilkos koreográfia: egy-két-há–üt, egy-két-há, majd szikrát vet az öklöm és a kezemben kés villan felé, amint járjuk szilaj táncunk. Ez majd egy egészen halálos tánc lesz, melyben valamelyikünk élete lesz a tét végül... vagy mindkettőnké. Kiadom a parancsot a többieknek - ~Hagyjanak dolgozni, magányos farkas vagyok nem kell díszkíséret!~ -, miközben egyre csak Őt keresem. Keresem, vadászom rá mint vadász a prédára. A szél iránya megváltozik és gyakorlott mozdulattal indulok el, hogy begyűjtsem Őt és a válaszaimat.

"Семнадцать." ~Kemence

Emlékszem a hidegre, hogy fázom; de a forróságra is, a melegre. A kínra amit az orvosok okoztak, ahogy szinte szó szerint hozzám forrasztották, a húsomba égették a leszakadt karomat pótló új kezemet. A forróság szinte elviselhetetlen volt, a kohó melege, a gépek zaja sértette a fülemet. De semmit sem tehettem ellene: leszedáltak, nyugtatókkal teletömve gyógyszereztek be. Holott éreztem, mindent nagyon is éreztem; a pirulák, a szerek nem adtak enyhet. Csak épp képtelen voltam üvölteni a fájdalomtól, de mindent éreztem az utolsó simításokig amíg el nem készültek velem az órákon át tartó műtét végeztével. Megalkottak, újjá formáltak mint valami öntödében és most újra erre készültek: csak ezúttal az elmémet alkották újra, megsütve mint holmi cipót a kemencében.

"Девять." ~Jóindulatú

Valami azonban mintha megkötné gúzsba a kezeimet és nem hagyná, hogy végezzek vele. Teszek egy lépést hátra, majd jobbra előre és ismét hátrálok egy lépést vissza bal irányba. Ha valaki most távolról látná mit művelek azt hinné épp tánclépéseket téve gyakorlok valami mások fülének érzékelhetetlen dallamra. Igen, táncolok. A halál ígéretét hordozza minden mozdulatom, képtelen vagyok meghazudtolni mindazt amit a HYDRA lényembe beleoltott. Kibiztosítom a fegyveremet és futva indulok el felé, hogy minden jóságos vagy gyöngéd érzelem nélkül tegyem meg mindazt, amit belém programoztak: öljek, gyilkoljak és ne álljak le, amíg a célpontom nem lélegzi ki tüdejéből az utolsó sóhajokat. Gyilkos vagyok, akárcsak régen... A háború gyermeke.

"Добросердечный." ~Kilenc

Még mindig bennem van a HYDRA programja. A parancsszavak csak nem hagytak nyugtot nekem.
~Azok az átkozott szavak?!~ Csak el kellett sorolniuk pár szót. Én pedig teszem amit mondanak. Gyűlölöm a HYDRÁt, gyűlölöm a németeket és az oroszokat is; mégsem vagyok képes ellenállni. A lépteim megacélozom, amikor érzékelem beugrott a kémény mögé. Határozott, egyre gyorsuló léptekkel indulok meg felé, hogy aztán kellő lendületvétel után oly természetességgel ugorjak át a két háztömb között, mintha kis srác korom óta ezt gyakoroltam volna minden áldott nap vagy minimum valami elcseszett kilenc életű macska volnék, aki bármit túlél. Egyre csak közeledem felé, miközben azon gondolkozom vajon miképp tudnám lefékezni önmagamat; belsőmben komoly harc dúl, miközben.
~Ki a fene az a Bucky?~ Gondolom két ugrás között, kezemben már a fegyveremet érzem.
~Ő nem csak felismert, Ő ismer engem!~ Emlékeztetem magamat, arcomon megrándulnak az izmok. Jövök, jövök megállíthatatlanul. Könyörtelenül közelítek a férfi felé a fegyverrel, de mégsem emelem rá a célkeresztet. Mozdulataimban nincs semmi bizonytalanság, nem torpanok meg, Egyre csak közeledem felé, akár a halál.
~Gyerünk, mutasd a kilenc életed Kapitányom! Ide vele, mindegyiket bedarálom!~

"Возвращение на Родину." ~Hazatérés

A járásom nem emlékeztet régi önmagára, a lelkemben dúló harctól darabossá válik; többé már nem olyan ruganyos, mint rég. Minden mozdulatom sugallja veszélyes, sőt vad vagyok; akár egy szilaj paripa, aki betörhetetlen és csakis a saját feje után halad! Mégis, ahogy egyre közeledem felé, ahogy egyre élesebben vagyok képes kivenni arcának vonásait és látom azt a kéklő tekintetét... valami lassan békére, nyugalomra lel bennem. Erőt merítek ebből az érzésből, a fegyvert melyet eddig hol rá szegeztem, hol leeresztettem immáron a hátamra visszateszem. Tudom, jól hogy nincsen rá szükségem. Ránézek, a tekintetét keresve. Fogalmam sincsen hogyan hívják és mégis tudom, hogy ismerem. Nem tudom, hogy ki Ő és és igazából ráérek még megtudni, hogy miért érzem úgy jelenleg a világom közepét, Napját jelenti. De látnom kell, egész közelről. Beszélnem kell vele, hallanom a hangját és végre választ kapni a zavarba ejtő kérdéseimre. Megnyugvást akarok a lelkemnek.

"Один." ~Egy

~Ki Ő? És ÉN ki vagyok?!~ Most először merül fel bennem, hogy fogalmam sincsen ki is vagyok valójában. Csak azt tudom, hogy én vagyok az ELSŐ. Az első a tél katonái közül, a vezér, az egyszemélyes hadsereg, aki még társait is képes leverni vagy megregulázni ha kell. Én voltam, vagyok az élő, két lábon járó prototípus.
~A HYDRA új ökle.~ Az a kis köpcös tudós mondogatta mindig ezt nekem. De már érzem, hogy ez sem igaz. Már egyik sem vagyok. Sem a hídon látott férfi emlékképeiben őrzött alak, sem pedig az ököl mely minden ellenségét összezúzza a HYDRÁnak. Úgy érzem, megrekedtem valahol a két állapot között. Kitörni ki tudtam kínkeservesen a rabságból, ám a lábamat még szorítja a medvecsapda és nem eresztett el teljesen.
~Azok az átkozott szavak?!~ De már nincs sok hátra, még pár lépés és elérem a férfit. Nincs hová bújjon.

"Товарный вагон." ~Teherkocsi.

A férfire nézek, kéklő tekintetébe és egyszerre zuhanok meg, mert felidéz olyan emlékeket amikre soha nem akarok emlékezni többet.
~Ki a fene az a Bucky?~ Zuhanás és halálfélelem. Hideg van. Fázom. Teszek még egy lépést felé, üdvözölni akarom; de nem találom a hangom. Szólásra nyitom a számat, de fojtott morgás tör elő csupán torkomból. Nem értem mi történik velem. Kiáltani akarok, szólni neki állítsa meg; de mintha szájzárat raktak volna rám, arcom izmai eltorzulnak az erőlködéstől mégis hasztalan próbálkozom. Hirtelen úgy érzem minden eljegesedik, megfagy körülöttem. A hideg lassan haladva indul meg a szívem felé. Kiáltanék, de megdermed a világ... örökre. Felkavarnak az agyamba tóduló képek a zuhanásomról, róla, a havas Szibériáról. Gondolkozás nélkül nyúlok a késemért és vetem rá magam ordítva a fegyveremmel.
~Kali irgalmazzon a lelkünknek!~


Battles With The Mind ~"It took my spirit, but I got it back, case closed"

Felhasznált forrás:
 


A hozzászólást James Barnes összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 23, 2017 1:35 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 61
Join date : 2016. Sep. 19.
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Pént. Szept. 23, 2016 12:03 am

Az agyam kétségbeesetten jár, a pajzsom nincsen nálam, lent hagytam a lakásomban. Abszolút védtelen vagyok, de a fizikumom nem annyira, mint...
Mint itt belül.
A kémény mögül figyelem, ahogy közeledik, jobb-bal, katonás, és militarista minden mozdulata, döng a lépte, felveri a port, a fegyvert viszont a hátára teszi..
És Ő semmivel nem volt olyan precíz, mint a lövésével.
Ezt most... Nem értem.
Egyre közelebb ér, de csak félhomály van, a város fényei sziluettet csinálnak alakjából, ahogy hátulról megvilágítják, fenyegető, könyörtelen, gyilkos árnyékként vetül a lábam elé az árnyéka, tintaként csorog a cipőm orránál, én pedig megbabonázva figyelem.
Mert újra a szemembe néz.
Ő.
Bucky Barnes.

A tekintete tőrdöfés a lelkemnek, mélyen benne a fájdalom, amit a múltkor is láttam, a felszín megtört, üres, nyoma sincs benne az életnek, és a ragyogásnak, ami annyira ellenállhatatlanná tette Őt mindenki számára, aki csak ismerte. Tudom. Hányszor próbáltam megrajzolni, még mikor képzőművészetet tanultam. Az ócska szén sosem bírta visszaadni azt, ami Buckyt annyira Buckyssá tette.
Ki tudja miért, de időt hagy arra, hogy tetőtől talpig végigmérjem. Robusztosan izmos férfi áll előttem, még mindig karcsú, és vállas, mint akkor volt, mikor először parádézott nekem az őrmesteri egyenruhájában, drága, bohóc Bucks, de Ez a férfi már nem a vidám imposztor, alig huszonéves fiú a félrecsapott sapkával.
A karja... Isten szerelmére, mi történhetett a karjával? Mintha.. fémből lenne az egész, és New York fényei megcsillannak a szovjet jelkép vörös csillagon a vállán.
Mi történt veled, Bucky?
Így, a fém karral, olyan, mint egy gép. Egy tökéletes precizitással megtervezett, gyönyörű robot, egy szobor, a felépítése hibátlan, marcona, mogorva arcán pedig még mindig látszik, hogy milyen jóképű fickó volt valaha, de a szenvedés most eltorzítja a vonásait. Arca borostás, szája vékony vonal, cserepes és száraz, haja csapzottan hullik a homlokába, elhanyagolt, és szomorú.
A szeme pedig... A szemén még mindig nem tudok napirendre térni.
- Bucky. - lehelem gyengéden újra, teljesen mindegy, milyen állapotban, de láthatom újra Őt, él, mozog, és lélegzik, és bármi is történt, így semmi nem veszhet.
Látom benne Őt, a régi drága barátot, aki a Napom, Holdam, a Csillagom volt és az a mai napig, akit a vasárnapi iskolában mindig lopva néztem a templomi szentmise végén, - mert hiába protestáns volt, mindig velem jött rá, katolikus iskola révén - néztem, ahogy ül a padban, és a rózsaablakon beszűrődő napfény glóriát rajzol az arca fölé.
A kedvence volt, amikor " Az Úr legyen veletek, köszöntsétek egymást békével" és oda kellett fordulni egymáshoz, "Legyen békesség köztünk mindenkor" Bucky akkor szertartásosan mindig hozzám fordult először, és két kézzel rázta meg a kezemet, még a vállamat is megveregette, és pukkadozott a röhögéstől, nem tartotta valami sokra a katolikus misét.
Elmosolyodok a gondolatra, még a szemem is könnybe lábad az emlékre, ami szépiaszínűre fakult az elmémben, de Bucky szeme még mindig tengerszínen világít benne.
Azonban nem nosztalgiázhatok olyan sokáig.
Bucky arca eltorzul, felüvölt - nem értem, amit mond, nem értem, kiről beszél - és nekem támad.
A fegyverét nem használja, kést ránt, közel harc - fegyvertelen vagyok, úgyhogy abszolút logikátlan lépés, hogy nem puffant le rögtön, de így partneredre találsz, drága Bucky, nem akarom bántani, de az életösztön erősebb - meg kell védenem magam.
Úgy mozog, mint a szívverése, és a szívverésünk mindig is közös volt, valahogy annyira... kiszámítható minden mozdulata, és nem tudom, hogy ez annak köszönhető -e, hogy nem is akar megölni igazán, vagy annak, hogy ismerem őt, akármi történt is vele.
Még így is van szemem arra, hogy meglássam, és lenyűgözzön a harcmodora, ahogy a kést dobálja egyik kezéből a másikba, úristen, pontos, és tökéletes, és majd megszakad a szívem, hogy nem ismer fel, nem ismer fel.
Nem bírunk egymással, nem erősebb nálam, mint valaha, mikor attól majdnem összeestem, hogy barátságosan hátbaveregetett, most méltó partnered lettem Bucks, most táncoltass meg, hogy elátkozhassam az időt, amikor nem tehetted ezt.
Egy ugrással hátrébb termek tőle, hogy legyen időm gondolkodni, habzó szájjal jön felém, és a kitérést választom, félreugrok előle, és elhatározom, hogy a szavak erejét fogom használni, bár jól emlékszem, hogy az feldühíti.
- Bucks. Abba kell ezt hagynod. - ugrás, a kés centire húz el az arcom előtt. - Mondd meg, mi a nevem, és miért akarsz végezni velem. A legjobb barátom vagy, mióta élek, érted? James Buchanan Barnes. Te vagy az. Emlékszel rám? - ordítok egyre nagyobb kétségbeeséssel a hangomban - Mondd meg. Miért akarsz végezni velem. Bucky..
Megtorpanok, a tető szélére kerültem, megcsúszok, a sarkam alól a salak lassan lepereg a mélybe. Alig bírom visszanyerni az egyensúlyomat. Sarokba szorított.
- Mondd meg - üvöltök rá. - Bucky. KÉRLEK.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 134
Join date : 2016. Sep. 09.
Age : 100
Tartózkodási hely : Rémálmaidban...
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Vas. Szept. 25, 2016 4:13 am


Take me home Steve!

Nem értem mi történik velem. A mozdulataim mintha nem a sajátjaim volnának, nem engedelmeskednek az akaratomnak. Mintha marionett bábúként rángatnának újra, a parancsszavak dolgoznak bennem mozgásra bírva. Kiáltani akarok, szólni neki vigyázzon nem vagyok a magam ura; de mintha szájzárat raktak volna rám, képtelen vagyok megszólalni csak torokhangon elfojtott morgást hallatok. A tekintetem kérlelő és kétségbeesett, egyszerre metsző és rideg. Lelkemben vihar, harc dúl az irányításért, úgy érzem most két felé akarok hirtelen szakadni: meg akarom ölni, ugyanakkor a keblemre is ölelném. Furcsa, zavaró kettősség ez, mely a gondolataimat és mozdulataimat lelassítja így marad Stevenek épp annyi ideje reagálni minden cselekedetemre, hogy az ne jelentse számára a véget.


Ép bal kezemben forgatom a kést, ha kell feldobom a levegőbe és megcserélve a fém jobbommal támadok és aztán vissza ismét a késsel támadok rá; előre nyomulok lépésről lépésre haladva. Egy-két-há–üt, egy-két-há, majd szikrát vet az öklöm és a kezemben kés villan felé. Én irányítok, én terelem a kapitányt arra amerre csak akarom a harc során. Ökölbe szorított kezem ütésre készen halad felé, vasmarkom a torka után kap. Ha eléri szorítani kezdi a gigájánál fogva, míg szédelegni nem kezd Steve; akkor taszítok rajta annyit előre elhajítva, hogy a földön kössön ki.
- Ki a fene az a Bucky? - Kérdezek vissza felcsattanva, éppen úgy ahogy a hídon tettem korábban is. Dühít, hogy fogalmam sincsen miről beszél. És mégis, valahol a lelkem legmélyebb bugyraiban harangokat kondít meg ezzel az egyszerű névvel. A mosolya, a tekintete visszhangot ver lelkem állóvízét felkavarva teljesen; felkorbácsolja a haragomat miközben mélyen megérinti a lelkemet.

A döbbenet az arcomra fagy, másodpercekig - talán percekig is - kiesem a ritmusból, megtorpanok mindattól amit mond; hogy aztán üvöltve támadjak rá vibrániumból készült kezemmel. Járni kezdjük a halálos táncunkat, szinte a szívverésünk is közös annyira egymásra vagyunk hangolódva. Szégyen kimondani, de méltó ellenfelemre találtam a személyében. Nem bírunk egymással, ugyanakkor nem is erősebb nálam. Látom, hogy elhátrálna az ütésem elől, így vasöklöm még az előtt vágja szájon mielőtt ezt megtehetné. A lendülettől amit vettem azonban én magam is megtántorodom, fél kör ívben fordulatot véve fordulok tőle. Azt állítja ismertem egész életemben és tagadni akarom a puszta lehetőségét is annak, hogy ez valóban így lenne. De érzem igazat beszél. Nem tudom kicsoda, nem emlékszem mindarra amiről beszél, de azt nagyon is tudom ismerem. Ebben biztosabb vagyok, mint az életem.


Mindketten lihegünk, holott nem vagyok fáradt és szerintem Ő sem mindennek mondanám csak puhány nyápicnak nem. Ismét kérlel - ezúttal arra, hogy hagyjam abba a vele folytatott harcot - ám csak gondolatban adok rá választ.
~De nem tudom!~ Képtelen vagyok leállni, csak habzó szájjal acsarogva támadok újra és újra töretlen lendülettel. Félre ugrik és vasöklöm a betonba csapódik, hogy aztán felpattanva a késsel alig egy centire húzzak el az arca mellett.
- POFA BE! - Rivallok rá, az általa említett név oly mértékben kiakaszt, amire még én se számítottam. Teljesen kiveszik belőlem a korábbi határozottság, mozdulataim bizonytalanná válnak, darabossá. Meg-megtorpanok, kiabálok vele újra és újra két ütés között - már a kést is félretettem és ököllel igyekszem arcának esni - és egyre csak azt hangoztatom, hogy hallgasson el.


James Buchanan Barnes. A név millió sebet tép fel, olyasmiket amikről nem is tudtam hogy léteznek egyáltalán bennem és inkább tagadnám körmöm szakadtáig az egészet, mintsem elismerjem ennek igenis van részéről létjogosultsága. Holott belül mélyen - ahová a HYDRA keze sosem tudott elérni - némán üvöltözöm. Szét akarok szakadni. Emlékezni akarok mindennél jobban és mégsem. Félek tőle, hogy ismét emlékezni kezdek dolgokra és törölni fogják a felszínre törő emlékeimet. Nem akarom ismét azt a kínt, a tüzet újra ahogy szinte élve főzik meg az agyam minden egyes kib@xott alkalommal.
- A küldetésem vagy! - Rivallok rá akadozó nyelvvel miközben mozdulataimban, ütéseimben egyre kevesebb az erő. Épp időben fogy ki a szuflám, mert már a tető szélén vagyunk. Csak taszítanom kéne rajta és ezt a zuhanást még Ő sem élné túl... legalábbis egyben biztosan nem.


A hozzászólást James Barnes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2017 6:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 61
Join date : 2016. Sep. 19.
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Vas. Szept. 25, 2016 5:21 pm

A küldetésem vagy.
...ezt mondta akkor is.
Látom magam előtt, a lemenő nap fénye haldokló erővel igyekszik még egy kis meleget adni, azon a réges régi októberi délutánon, amikor baktattunk haza az iskolából, a jó kiállású, egyenes tartású barna kisfiú, akinek az egyik térdzoknija mindig le volt csúszva a bokájára, mellette pedig a görnyedt, vékony kis szőke, aki egyfolytában vacog, és látszik a lehellete. A kis szőke egy ballonkabátba van bugyolálva, amiről jól látszik, hogy méretét tekintve nem az övé, nem lehet az övé, és folyton kérdezgeti a barnát:
- Nem baj Bucky? Biztos hogy ne adjam vissza?
A barna hetykén lép, keze a zsebeiben, sapkája félrecsapva a fején, és felvont szemöldökkel válaszolgat:
- Biztos, Stevie. Biztos, biztos, és ezerszer is biztos! Nem is fázom. Te meg most voltál beteg. Emlékszel? Megígértem a mamádnak, hogy nem hagyom, hogy megfázz! - összehúzott szemöldökkel gonodlkodik, majd még hozzácsapja - Látod? Te vagy a küldetésem! Egy jó katona pedig mindig tartja a szavát! - már akkor is katona akart lenni. - Na siessünk inkább, a mamád biztos főzött már jó forró teát.

A küldetésem vagy.
Felnézek, Bucky arcába meredek rezzenéstelenül, érzem ahogy a vér csöpög az államon, ahogy szájon vágott, nézem az egykori drága barátot, aki mindent odaadott volna értem, és akiért pedig én adtam volna oda mindenemet, és most itt az ideje, hogy meg is tegyem.
Nem tudom, mi történt vele, nem tudom, mit tettek vele. Fogalmam sincs.
De ha szikrája is maradt benne az igazi Buckynak, akkor nem fog megölni.
Ha meg nem maradt...
Akkor nincs miért élnem tovább.
- Nem fogok harcolni veled. - mondom halkan, és leeresztem a kezem, ami eddig automatikus védekező testtartásban volt előttem. NEm fogok harcolni. Eddig sem kellett volna. - A barátom vagy. - ... és a legfontosabb ember az életemben, teszem hozzá, de ezt már csak inkább magamban.
Nem félek tőle. Nincs miért. A sarkam alatt leválik egy kis darab a vakolatból, a mélybe hullik, én meg megcsúszok, egy pillanatra azt hiszem, hogy vége, de aztán visszanyerem az egyensúlyomat. Érzem a számban a vérem sós ízét, és ettől valahogy olyan fájón élesnek, valóságosnak tűnik a kép.
- Te vagy Bucky. - mondom egyszerűen, a hangom még mindig halk. - Az anyukám mindig Napsugaramnak hívott téged, mert mindig mosolyogtál mindenkire. Kölcsönadtad a kabátodat, mikor láttad, hogy fázom. Azt mondtad nekem, hogy a július 4.-ei tüzijáték az én születésnapom miatt van. Egyszer találtál egy gramofont, és megtanítottál a zenéjére táncolni. - grimaszolok egyet, nehogy elsírjam magam - Nem.. nem fogok harcolni. Ha meg akarsz ölni.. Akkor gyerünk. Fejezd be. - kicsit széjjelebb tárom a karom, jelezvén, hogy védtelen vagyok, nincs nálam semmi. - Mert én melletted leszek az idők végezetéig. - idézem még a saját szavait az édesanyám temetéséről, és ezt szánom utolsó szavaimnak.
Most már csak meg kell várnom a végső csapást.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 134
Join date : 2016. Sep. 09.
Age : 100
Tartózkodási hely : Rémálmaidban...
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Vas. Szept. 25, 2016 8:34 pm


Egyre dühösebbé válok, nem csak a férfivel; de a fejembe tóduló emlékképekkel is meg kell küzdjek.
- Nem ismerlek! - Kiáltom kétségbeesetten, vergődve vissza a kérdésre; miközben lekeverek neki egy bal egyenest. Olyan vagyok, mint valami felhúzott játékszer ami addig nem képes leállni, míg le nem jár az ideje. Dühös vagyok, haragszom a világra, a HYDRÁra, rá és saját magamra is; ugyanis nem vagyok képes megmondani a nevét. Itt van a nyelvem hegyén érzem, mégsem ugrik be és ez kétségbe ejt, melyet leplezni próbálok és inkább a haragba, dühbe kapaszkodom. És észre sem veszem, hogy ezzel csak mindenen tovább rontok. Már a fal széléig hajtom, és belül... mélyen belül úgy érzem haldoklom. Sosem akartam bántani Őt, sosem emeltem rá kezet. Mindig is védelmeztem. ~Te vagy a küldetésem!~ Mindig is vigyáztam rá, mikor még Brooklynban a suhancoktól kellett megvédeni. Mert Ő sosem tudta, hogy mikor hagyja abba, hogy mikor kell leállnia. A büszkesége, az igazságérzete mindig is erősebb volt a túlélési ösztönénél; néha elgondolkoztam rajta, hogy nélkülem vajon meddig húzná egyedül.


Megcsúszik, én pedig a torka után kapok és azt megragadva rántom vissza míg lába földet nem ér. Látszólag csak azért tettem, hogy fojtogathassam, ám ezzel a momentummal mégis megóvtam a lezuhanástól és a biztos haláltól. Tekintetem ismét csak elködösül, dühtől és gyűlölettől izzik - nyoma sincs most benne szánalomnak vagy gyöngéd érzelmeknek iránta csakis az ellenséget látom magam előtt -; nem gondoltam volna hogy valaha ide fogok jutni. De mégis erőlködöm, ahogy ártani akarok neki; egyre kevésbé megy, egyre több minden jön vissza ami összezavar, régen behegedt sebeket tép fel bennem. ~Nekünk közös múltunk van.~ Döbbenek rá, egyre kétségbeesettebb vagyok; ahogy képtelen vagyok leállni, hiába szeretnék. Mert szeretnék, le akarok állni hogy ne bántsam Őt. Úgy érzem magam, mintha valami nehéz ólom golyó volnék, ami ha lendületet kapott már begyorsulása után képtelen megállni míg mindent le nem tarol.


Rám néz, azokkal a zavarba ejtően kék szemeivel és arcán semmit sem látni, rezzenéstelen az arckifejezése. Az arcán sebek - melyeket fém öklöm okozott és utálom magam érte, hogy bántom - a jobb szemhéja bedagadva, a szája - az a csókolni való szája - felrepedve és vér szivárog ki rajta beszéd közben. Alig bír beszélni - kezem még mindig a torkát szorongatja -, így időbe telik míg megértem miről is magyaráz nekem. Iszonyat költözik a szemembe, amint meghallom tulajdon szavaimat a szájából és oly mértékben csap pofán a régi, szépiásan megsárgult emlékkép, hogy azonnal eleresztem mintha pestises volna. "Mert én melletted leszek az idők végezetéig." Ezt mondtam neki, amikor az anyját temettük és senkije se maradt... nos rajtam kívül. Az emlék húsba maróan fáj több okból is, fölé magasodva vagyok még mindig ám most elhátrálok tőle iszonyatomban. ~Mit tettem Steve?! Miért nem állítottál le?!~


Már emlékszem, emlékszem a nevére. Steven Grant Rogers. ~Hogyan is felejthettem el?!~ A barátomat, a legjobb barátomat, aki a világomat jelentette akkor és jelenti most is. Nem értem miként történhetett ez meg velem, velünk. Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Minden amiről Steve beszél, minden amit mond lassan derengeni kezd: először homályos felvillanásokból, majd képekből apránként áll össze a fejemben minden arról a jelenetről, amikor az édesanyjának megígértem vigyázok rá nehogy ismét megfázzon. Vagy amikor azt a két bot lábát próbáltam megtanítani, hogy miként is mozogjanak ha táncra kerül majd a sor. Szegény Steve, emlékszem mindig a lábait nézte és jól megtaposta az enyémet, de csak megtanítottam neki azokat a fránya lépéseket és parti képes egyént faragtam belőle kínkeservesen.



~Hogy jutottunk ide?! Mi, akik világi cimborák voltunk, hogyan szakíthattak el így egymástól a másik ellen fordítva?!~ Nem értem, azt gondoltam bárkinek ártani tudok, csak neki nem, történjék bármi. ~Ezért még a HYDRA megfizet!~ Fogadkozom magamban, és ha én valamit megfogadok addig nem nyugszom míg nem álltam a szavamat. Iszonyattal nézek rá, szemeim könnyeimtől párásak, a torkom kiszáradva és nem találom a hangom. Fogalmam sincsen, hogy mit mondhatnék erre. Amit érzem kéne, azt valahogy nem merem. A kimondott szónak ereje van, nem lehet semmissé tenni ha egyszer rálépek az útra és fennhangon is kimondom, eszembe jutottak dolgok.
- Nem... - Kétségbeesett hangom kacos, úgy érzem menten összetapad a szám, ahogy tétován mégis megszólalok. - Nem akarlak... nem tudlak megölni... Steve! - Mondom ki először a nevét hangosan. Aztán a térdeimre zuhanok és összeomolva zokogok. Hosszú, csokoládébarna hajam takarja ugyan a földet bámuló arcomat - elrejtve a férfi elől meggyötörtségemet -, de mellkasom láthatóan rázkódik az eddig elfojtott érzelmektől melyek most erőt vettek rajtam felülírva minden belém plántált gyilkos, őrült parancsot és késztetnek férfiakhoz méltatlan módon sírásra. ~Elbuktam.~


A hozzászólást James Barnes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2017 6:52 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 61
Join date : 2016. Sep. 19.
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Vas. Szept. 25, 2016 9:17 pm

Ahogy a torkomra kulcsolódik a vasmarka, elfogy a levegő, és belémfullad a szó. Fáj mindenem, de leginkább mégis az, hogy látom a meggyötört, kifejezéstelen arcát magam előtt, azé az emberét, aki a Hitem volt világ életében, és bénító a tudat, hogy ezzel a képpel a szemem előtt kell elbúcsúznom a világtól.
- B...Buck. - lehelem magam elé, reményvesztetten, csak legyen már vége, legyen vége minél előbb, mert ez csontig hatoló kín, amit most látok, és nem akarom csinálni tovább.
Aztán kimondja a nevemet.
És meghalok.
Illetve.. Talán mégsem, valami földöntúli fájdalmat érzek a tüdőmben, mintha sosem használtam volna, és most újra megtelik levegővel, négykézlábra esek a tető szélén, ahogy elenged, zihálva, lihegve ömlik a tüdőmbe az oxigén, nehezen veszem a levegőt az orromon keresztül, és lassan visszatér a fájdalomérzet a sérüléseimbe.
- Bucky. Buck. - kapkodom a levegőt, az első leheletemmel is őt keresve, mi történt, miért engedett el, milyen hiba csúszott a precízen, pontosan, brutálisan összerakott gépezetbe, amivé őt alkották? Nem bírok el több mesteri taktikát. A HYDRA nyert.
Elfojtott neszt hallok, mintha iszonyatosan mélyről jönne, mintha hetven évnyi mélységből törne fel a Pokol hét bugyrának mélyéből, egy kínlódó léleké a Tisztítótűzből. Lassan, küszködve szedem össze az erőmet, hogy feltérdeljek az alantas négykézlábas levegőkapkodásból, aztán meglátom Őt a közvetlen közelemben.
Sötét, gondozatlan haja az arcába hull, nem láthatom, de a rázkódó váll, és a keserves, fájdalmas nesz, ami felőle érkezik, nem hagy kétségeket.
Bucky... Sír..?
A precíz rendszer összeomlott, a Szuperkatona, a Tél Katonája itt térdel előttem, és úgy zokog, mint ahogy én zokogtam a vonaton, nyüszítve, és mély fájdalommal, New York fényei megvillannak a vörös csillagon fém karján, és szinte látom benne tükröződni sebes arcomat, és rajta a mély döbbenetet, amivel azt nézem, hogy az oroszok szuperfegyvere hogy omlik atomjaira, és az atomok alatt ott mocorog Valaki, aki már halott volt egyszer.
Ki kell húznom a romok alól.
- Buck. - suttogom magam elé mély megrendüléssel, és pár pillanatig csak nézem a fájdalmas transzformációt, aztán nem bírom tovább, térdemen közelebb csúszok hozzá, majd tétován felemelem a kezem, és lassan az arca felé nyúlok.
A sűrű hajfüggöny előtt pár miliméterre megtorpannak reszkető ujjaim, mintha engedélyt kérnék, mintha megkérdezném, szabad-e, mintha egy láthatatlan páncél előtt állnék meg, az aurája előtt.
Várok, veszek egy nagy levegőt, aztán áthatolok a láthatatlan burkon, ami körülveszi.
Úgy remeg a kezem, hogy sehogy sem tudom szabályozni, forró a bőröm az adrenalintól, és amikor végre hozzáérek arcán a borostás bőréhez, megdöbbenve konstatálom, hogy mennyire hideg a teste.
Ő a Tél Katonája.
Megérzem az ujjaimon könnyeinek sós nedvességét, és nem tudom, hogy mosolyogjak -e azon, hogy Bucky visszatért, hiszen lám, ember, sír, vagy essek darabokra, hogy sírni látom őt.
Végül a megkönnyebbült öröm győz, mert a katarzis mindig elnyom az emberben minden mást, elmosolyodok, amennyire összezúzott arcom engedi, és legszívesebben magamhoz húznám, és átölelném, de az.. talán túl gyors lenne a számára.
Úgyhogy hosszú percek telnek el így, két férfi térdel egymással szemben, az egyik magába roskadva zokog, a másik pedig csak ül a sarkán, keze a síró férfi arcán, és vár, vár, hogy amaz összeszedje magát.
[Túl
egy párhuzamos univerzumban
a kis Steve Rogers
felriad ebből a rémálomból,
és az ágya mellé térdelve
imádkozni kezd. ]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 134
Join date : 2016. Sep. 09.
Age : 100
Tartózkodási hely : Rémálmaidban...
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Szer. Szept. 28, 2016 1:57 am


Доброе утро, солдат ~Jó reggelt, katona!

Buck. Bucky. Úgy mondogatja ezt a szót, mintha jelenteni kéne nekem valamit.
~Ki a fene az a Bucky?~ Lövésem sincsen, de érzem tudnom kéne. Ahogy szinte fájdalmasan leheli ki a szót ajkain és jut el hozzám reményvesztettsége, valami megmozdul a kővé fagyott szívem helyén és a fájdalom szinte szétvet. Nem kéne éreznem, nem kéne semmit sem éreznem. Főleg nem ezt... ezt a fájdalmat, szomorúságot és legfőképpen bűntudatot. Én soha semmit sem bánok, de most mégis újra ezt érzem, a bűntudatot. Nem tudom, hogy mit akart ezzel elérni; de sikerült felkavarnia vele legbelül mélyen. És hirtelen olyasmikre is emlékszem amikre talán nem kéne. Hirtelen ketté akarok szakadni: A korábban oly vágyott tudás immáron nem üdvös számomra, a rég elfeledett múltam szinte pofán csap; olyasmik élednek bennem fel újra, amik létezéséről tudni se akartam soha. Menekülnék el, messze meg sem állva; ugyanakkor minden kín és rossz érzés ellenére tudni akarom, hogy mi történt korábban.


A kín szinte elemi erővel tölt el, ahogy közel 70 év minden fájdalma szinte egyszerre akar most kitörni belőlem és rázza némán testemet. Mert egy valamit megtanultam: a gyöngeségemet amennyire csak lehet rejtsem el, mert vissza fognak élni vele ellenem fordítva.
~Egy igazi férfi nem sírhat, nem lehet gyönge... az a nők dolga.~ Most mégis sehol az erő, a tartás bennem, szánalmas látványt nyújtok. Teljesen belemerülök az önsajnálatba, így észre sem veszem amint Steve, az én Stevem - ~Aki miattam van ilyen ramaty állapotban~ - négykézlábból tornázza fel magát egyenesbe és indul meg felém bizonytalanul csúszva a betonon. Hallom, hogy ismét azon a furcsa néven szólít - melyről még mindig nem tudom biztosan az enyém-e - mintha valami kölyökkutyát hívna, becézne. Összerezzenek, amikor térden csúszva közelít és a keze tétován arcom fele nyúl megérintve azt. Nem is látom a hajamtól, de nem is számítottam tőle efféle reakcióra igazából, így reflexből ragadja meg fém kezem az övét kifacsarva szinte. Érzem az ujjain át áradó hőt, fájdalmasan forrónak hat az enyémhez képest. Muszáj elhessegetnem.


Dühösen villan felé háborgóan kéklő tekintem, könnyeimtől még mindig csillog a szemem; hogy aztán egyre inkább kifacsarodó kezét eleresztve szinte térden csúszva hátráljak el a közeléből - páni félelemben attól amit tettem -, lehetőleg minél messzebb kerülve tőle.
- Én... én nem... nem akartam... Ne közelíts! Én... én veszélyes vagyok... Menj innen Steve! Nem biztonságos! Nem akarlak még jobban bántani! - Hangom egész halk, mintha valami kisegér cincogna csupán, ahogy zavartan beszélek. Tekintetemben bűntudat és fájdalom. Ismét ártottam neki, bántottam; holott ezt az egyet sosem akartam, de mégis megtettem. Újra és újra bántom, jobb lesz mindkettőnknek ha inkább elmegyek. A HYDRA így is keresni fog, hogy miért szöktem meg; de nem fogok visszatérni közéjük, a történtek fényében soha többet nem leszek a rabszolgájuk.


A hozzászólást James Barnes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2017 6:52 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 61
Join date : 2016. Sep. 19.
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Szer. Szept. 28, 2016 5:55 pm

Gyerekkoromban, amikor magányos kis életem egén Bucky barátsága volt az egyetlen csillag, úgy gondoltam, hogy soha nem tudnék elképzelni szörnyűbb hangot az életemben, mint azt, hogy sír.
Egyszer, egyetlenegyszer, nagyon nagyon beteg voltam, és azt hitte, úgysem hallom, lázálmomban hallottam, hogy kétségbeesetten sír az ágyam mellett. Eljött hozzám, Bucky ilyen volt, mindig eljött, akkor is, amikor a mamája kilátásba helyezte, hogy szíjat hasít a hátából, mert aggódott, hogy ő is elkaphatja a tüdőgyulladást tőlem.
Más kérdés persze, hogy Bucky nem kapta el, soha nem volt beteg, kicsattant az egészségtől, és soha nem félt attól, hogy megfertőzném bármilyen csúnya vírussal. Nem félt tőlem, akkor sem, mikor mindenki elhúzódott tőlem, aggódva, hogy ők is betegek lehetnek, bármennyire veszélyes voltam úgymond az osztálytársaimra nézve, ő soha nem tágított mellőlem.
Most az történt, hogy a Sors egyenlített. Történhet bármi, ellene fordulhat a világ, én akkor sem fogom magára hagyni, elmehet, én utána fogok menni, mindig a nyomában járva, mert egyszer már elvesztettem, és most visszakaptam, nem számít milyen megtört állapotban, attól még Bucky, az én drága Buckym ő, és ezen semmi nem változtat.
..nem gondolom ezt másként akkor sem, mikor elkapja arcához érő kezemet vasöklével, és olyan erősen szorít meg, hogy az összes idegszálamon átszáguld a kínzó fájdalom.
Sebzett vadállatként taszít el magától, hátrál, olyan elesett, olyan meggyötört, látszik, hogy szétszaggatja valami belülről, és én .. én semmit sem tehetek ellene.
Mormol valamit, összefüggéstelenül, alig értem, de egyre világosabb, hogy fél tőlem, fél magától, és fél még valamitől, amit nem tudhatok.
Tudom, hogy most elvesztettem Őt. Túl gyorsan reagáltam, túl ösztönből, mint mindig, ha Buckyról van szó, képtelen vagyok józan döntéseket meghozni, hiszen ezért is zuhant le a vonatról, ha nem kapunk egymás után, akkor talán kitartja őt a korlát, borzasztó, iszonyatos erre gondolni, érzem, hogy én is meghasonlok hamarosan, ha nem fejezem be a gondolkodást erről.
Most elvesztettem. De nem tudom feladni.
- Minden rendbe fog jönni, Bucky. - igyekszem minél többet kimondani a nevét, hátha tudatosul benne, hogy így hívják, így hívtam világéletemben. - Meg fogom találni, ki tette ezt veled, és meg fogom tudni, mi az ellenszere. Jó lesz, Buck? - a totál reménytelenségben is kicsendül a hit a hangomból. - Nem fogom hagyni, hogy bántsanak Téged. Megígérem. Rendbe fogsz jönni. Aztán... - nagyot nyelek, a szájüregemből a vér már a torkomban van, és egyre nehezebb a beszéd. - Aztán elmegyünk, Buck, jó? Elviszlek innen messzire. - utolsó mondataim, mintha egy haldoklóhoz szólnának, egy nagyon drága haldoklónak, akinek még az utolsó lehelletét is igyekezzük boldogabbá tenni.
Tudom, érzem, ahogy csúszik ki a kezeim közül, érzem, hogy pár perc, pár pillanat, és el fogom veszteni ezt a játszmát, de minden lélegzetet ki akarok használni arra, hogy érezze a támogatásomat, és hogy vele vagyok.
Most már egyre nyilvánvalóbb, hogy nagyon durva agymosáson vetették át, és az isten szerelmére, ki tudja, hányszor, ki tudja, pontosan mit tettek vele... De valahol mélyen van egy rész, amit nem tudtak elvenni belőle. Tudom, hogy nem. Ékesebb bizonyíték nem is kell rá, mint a sosem sírt könnyei, amik még mindig ott ragyognak zavarodott tekintetében.
Nem tudom, mit látott a világból az elmúlt hetven évben, nem tudom, merre járt, mit csinált, de szinte biztos vagyok benne, hogy egyvalamit nem láthatott ennyi idő alatt: neki szóló mosolyt. Neki, az embernek. Nem a szuperkatonának, nem az elégedett mosolyt a tökéletes gépnek, hanem ami Neki szól, a brooklyni srácnak, Bucky Barnes-nak.
Amennyire összezúzott arcomtól telik, szívből rámosolygok. Tudom, hogy el fog menni, de vigye el magával, tudja csak, hogy emlékeznek rá, mint Ember, mint Barát.
Annyi mindent elmondanék még neki. Mesélnék az édesanyjáról, akit a legjobban szeretett a világon, és a legszebb asszony volt a környéken, Bucky neki köszönheti a csinos vonásait, és a lehengerlő mosolyát. Mesélnék a baseballról, amiben mindig brillírozott,és a nevetéséről, ami miatt nem volt ember, aki ne szerette volna meg rögtön.
De Bucky nem nevet többé.
Ebbe pedig olyan szívfájdító belegondolni, hogy tehetetlenül tűröm, hogy érzéketlenné dagadt, sebes arcomon leperegjen egy árulkodó könnycsepp, és csak fájdalmasan tudom mormolni magam elé, ami úgy hangzik mint egy eskü:
- ...majd.. elmegyünk innen... messzire.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 134
Join date : 2016. Sep. 09.
Age : 100
Tartózkodási hely : Rémálmaidban...
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Szomb. Okt. 01, 2016 2:11 am


Remembrance ~Emlékezés

A kezem, az oroszok által összetákolt HYDRA ökle ismét lecsap... csakhogy ezúttal a szokásos érzéketlenség helyét átveszi valami más a tudatom alatt.
~Emlékezz! Emlékezz! Emlékezz!~ Mantraként noszogatom a tudatomat, hogy felidézze azt a valamit, ami a mélyben, a sötétségben egyre jobban mocorog bennem mint valami izgága alien sajtkukac és kitörni készül. Ismered az érzést, amikor valami az Istennek se jut eszedbe holott érzed, fontos lenne. A szó ott van a nyelved hegyén, éget és csíp mint a wasabi veszett fene, a tarkód egyre csak viszket és képes vagy fel-alá járkálni a szobában, visszamenni akár a másik helyiségbe is csak hogy visszajöjjön az a gondolatfoszlány, ami képtelen nyugtot hagyni neked. És aztán mintegy varázsütésre, minden eszedbe jut és a világ ismét a helyére billen te pedig megnyugszol egyből.

Nos én is erre vágytam, de az enyhülés csak nem akart eljönni. Helyett szinte sajátomként éreztem összes idegszálamon átszáguld a kínzó fájdalmat melyet Stevenek okoztam. Megrémültem. Muszáj volt, muszáj volt elhátrálnom tőle, mert már én nem bírtam elviselni azt a szenvedést amit okoztam neki. ~Mit tettem Steve?! Miért nem állítottál le?!~ Ismét úrrá lesz rajtam a menekülhetnék, tekintetem zavartan jár körbe csapdát, veszélyt keresve. Nem értem miért ilyen kedves velem, nem érdemlem meg a megbocsájtását, az irgalmát. Tudom, hogy a barátom... emlékszem rá, de ez... ez akkor sem mentség. Hiszen alig fél perce még a tető szélén fojtogattam, most meg a karját kis híján tőből kicsavartam. Nem, nincs ez így jól érzem. Én vele ellentétben nem áltatom magam hiú reményekkel. Nem fog rendbe jönni semmi, tudom... érzem. Csak egy elromlott gép vagyok, semmi más; egy selejtes gyilkológép feltámadt érzésekkel és lelkiismerettel. Egy karikatúrája vagyok önmagamnak, mindannak amire alkottak és képviseltem, képviselnem kéne. Ahogy szinte már a térdeimen ülök a hideg betonon, beesett vállakkal, előre görnyedve, összezuhanva teljesen. Sehol a katonás tartás, mindaz ami régen és még most is valaha jellemzett.

Világ életemben katona ember voltam. Igaz ugyan, hogy önként választottam mégis kényszer helyzet szülte a tettvágyamat. Néha hiányzik a 2. világháború borzalma. Ott csak azzal kellett törődni, hogy tedd amit mondtak. Tudtad mire számíts, volt egyenruhád, fegyvered és megkaptad a napi adag ételed. Minden sokkal kiszámíthatóbb volt, egyszerűbb. Sokkal könnyebb volt akkoriban harcolni, tudtad mit akar az ellen - az életedre törni - és választás előtt álltál minden egyes áldott nap - hiszen itt csak egy maradhat -; manapság minden össze van kuszálódva mint valami gordiuszi csomó, amint sosem lehet kibogozni teljesen igazán csak még jobban belebonyolódsz a dologba. Csak nézem Stevet, az én Stevemet, ahogy hozzám beszél és úgy érzem ezzel a kis esti monológgal inkább nyugtatja önmagát mint engem. Amikor arról beszél, hogy meg fogja találni azt, aki ezt művelte velem ijedten pislogok rá, a szájam széle is megremeg. Rá akarok szólni, kiabálni vele, hogy ne tegye. Hogy engedje el, ami megtörtént azon már ne akarjon változtatni, ne keresse a bajt feleslegesen. ~Sosem tudta, hogy mikor kell leállnia...~ Már így is annyi mindent áldoztam fel a biztonságáért, érte... De ehelyett csak tátott szájjal bámulok rá mint valami kisgyerek, a sírás fojtogatja a torkomat és mégsem jön ki rajta egyetlen hang sem, szinte megnémulok a rémülettől.

Alig merek felnézni rá, szinte lapos kúszásban pislogok csupán mint egy kis ördögfióka, aki tudja rossz fát tett a tűzre és mindjárt elfenekelik érte. Nem érdemlem meg, mégis jól esnek a kimondott szavak. Férfiatlan gondolataim támadnak: hozzá bújnék szívem szerint, két karommal a derekát átfogva ölelve át szemből, fejemet vállára hajtva; hogy aztán a fülembe suttoghassa a reménykeltő hamisságait és egy röpke pillanatra elhiggyem neki valóban senki és semmi sem árthat ha Ő velem van. Kérdést intéz felém, de nem vagyok képes válaszolni rá, pusztán tekintettel kommunikálok remélve elérti a választ. Lélektükreim reményről árulkodnak, miközben szemeim sarkában még mindig ott csillognak könnyeim maradéka. Hinni akarok, annyira hinni akarok mindabban, amit mond. Kell nekem egy biztos támpont, mert úgy érzem egyre jobban kezd kicsúszni a lábam alól a talaj és megremegett a világom. Most minden bizonytalan. ~Csak Ő nem.~ És ekkor nem mosolyogni kezd a mocsok?! Minden sérülése ellenére felfelé kanyarodik lassan a szája széle szívből jövően. Arca groteszk grimaszba torzul köszönhetően az általam okozott sebesüléseknek, nekem pedig érzem ismét párásodni kezd a szemem.

Küzdök a kényszerrel, a késztetéssel, hogy elsírjam magam. Enyhén előre döntöm a fejem, miközben veszettül azon igyekszem ne pislogjak. Döntésre jutok, el kell mennem. Nem láthat így. Erősnek kell higgyen, nem mutathatom magam gyöngének előtte. Sosem.
- Elmegyek... de oda nem jöhetsz velem. - Szólalok meg nagy sokára, miután némi torok köszörülés után képes vagyok bár karcos hangon ám mégis megszólalni és még az előtt elfordulok tőle, mielőtt még megláthatná a kibuggyanó könnyeimet. - Keresni fognak, ha nem megyek vissza. De ne félj, nem sodorlak veszélybe. Csak... csak ne keresztezd az utam többet, rendben? - Bizonytalanul nézek vissza rá és immáron nyoma sincsen arcomon az érzelmeknek. Elzárok mindent, arcom ismét a Tél Katonájának merev maszkjaként tekint rá; miközben belül némán haldoklom és megváltásért kiabálnék szívem szerint teli torokból. ~Steve, ments meg!~


"I can’t drown my demons, they know how to swim…"


A hozzászólást James Barnes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2017 6:53 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 61
Join date : 2016. Sep. 19.
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Szomb. Okt. 01, 2016 1:17 pm

MInden éjszaka véget ér egyszer.
Örök éjjel nem létezik. Főleg nem a csodálatos Amerikában.
Annál is inkább, hiszen a 70 éve tartó éj pirkadni kezdett: hát itt áll velem szemtől szemben, él, lélegzik, könnyezett, él, él, él.
[elsirattalak, gyászoltalak a lebombázott kocsmában, de el nem temettelek soha]
Hajnalodik.
Buck, hát nem emlékszel, nem emlékszel rá, hogy te voltál a beteg, szőke kisfiú életének Napja? Majd később a beteg, szőke fiatalembernek is, ragyogtál, mindig mindenkire, és nem emlékszel, hogy édesanyám mindig Napsugaramnak hívott téged, mert még őt is meg tudtad nevettetni bohókás kedvességeddel, az én szegény, gyászoló édesanyám, akinek apa halála örökre elvitte a mosolyát?
Egy angyal voltál, Bucky, és az nem lehet, hogy kiölték belőled, mert egy angyalt nem lehet megölni. Ott van az még, valahol nagyon mélyen, talán lenyesett szárnyakkal, lebukva az Égből, de attól még ott van, és senki nem kérdőjelezné meg a kilétét.
Most csak nézhetem, ahogy szenvedsz.
Hiába vagy így felöltöztetve, hiába csillog a karod helyén a félelmetes csúcstechnológia, hiába marcona az arcod, borostás, és beesett, hiába véreres a szemed, és hiába lóg az arcodba gondozatlanul megnőtt sötét hajad.
Azért te csak az én Buckym maradsz.
Nem látom a szuperkatonát magam előtt. Csak a legdrágább barátomat, aki - bár biztos vagyok benne, hogy beléidomították: pontos, gyors és könyörtelen  légy, mint a Halál, szóval.. Azért biztos vagyok benne, hogy a legalapvetőbb emberi dolgok nehézséget okoznának neki.
Az agyam, amelyik gondoskodó üzemmódba kapcsolt, amint pár perce megláttam a könnyeit, már adná a feladatokat. Hazavinném, leparancsolnám a ruhát róla, épp úgy, ahogy régen, mikor egy görbe este hozzám vittem haza, mert a mama éjszakás volt, Ő, Buck pedig részeg volt, és a csizmáját sem bírta lehúzni egyedül.
Aztán be egy kád vízbe, nézném, ahogy a korom és a lőpor leázik a bőréről, akárha a múltat mosná le, és mosnám a haját: sötét tincseit, míg újra puha és selymes lesz, míg ki nem ázik a puskapor és a füst, ujjam a fejbőréhez érne, és dübb-dübb, érezném az erei lüktetését, és tudnám, hogy él, és magam is megrészegednék a boldogságtól.
És nem kéne szólnia egy árva szót sem, amíg nem jönnek a szavak.
Karcos, ugatás szerű nevetésféle jön ki a torkomon, többre nem vagyok képes, amikor megszólal, olyanféle hang, mikor egy embergép megcsikordul, és végleg leáll. Megszakad a szívem, de csak ennyit mondok.
- Ugyan, Bucks. NEm félek tőled.
NEm félek egy olyan embertől, aki éjszakákon át aludt velem, szorosan összekucorodva a keskeny ágyon otthon, vagy a kórházban, és segített lélegezni.
Ha te nem emlékszel ezekre, úgy én igen. És hidd el, megtalálom a módját, hogy eszedbe juttassam. Hogy jó ember vagy. Valahol, ott mélyen, ahova még az ő kezük sem ér el.
A tenyereimre támaszkodom, hogy mély, hörgő lélegzetet vegyek, de ez nem a beteg tüdő, ez a torkomra ment sok vér, erőlködve felköhögöm, majd megtörlöm a számat, és álló helyzetbe tornázom magam.
Egyenesen állok előtte, és rezzenéstelenül nézek a szemébe.
- Menj, Buck. - szólok utána, menni készül, és legszívesebben két kézzel kapnék utána, nem mehetsz el, nem mehetsz el, csak most találtalak meg újra, de fegyelmezem magam, és nem mozdulok. - Menj, de tőlem nem szabadulsz. Meg fogom találni a módját, hogy segítsek rajtad. Megígérem.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 134
Join date : 2016. Sep. 09.
Age : 100
Tartózkodási hely : Rémálmaidban...
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Hétf. Okt. 03, 2016 5:05 am


Дело №17 ~17-es számú akta

Szinte mozdulatlanságba fagyok, megbénít a félelem. Tudom, hogy valami baj van, hogy valami félrement.
~Emlékezz! Emlékezz! Emlékezz!~ Fogalmam sincsen, hogy mire is kéne emlékezzek pontosan vagy hogy miért nem tudom tenni a dolgomat úgy mint korábban lélektelenül akár egy gép. Úgy sokkal egyszerűbb lenne minden. De nem megy. Többé már nem. Valami mélyen belül megváltozott bennem visszafordíthatatlanul. ~Ennek is TE vagy az oka, Steve!~ Fut át rajtam a kósza, sértett gondolat. Össze vagyok zavarodva teljesen: Egyszerre örülök annak, hogy visszhangot vertek bennem Rogers szavai és félek is, hogy mi lesz ezután velem. Nem akarom bántani, mégis érzem a karomban - abban az istenverte fémkaromban - hogy képes volnék mindentől függetlenül a torkának esni vele és addig fojtogatni, amíg lélegzik. Egyszer már a torkának estem, kis híján végezve vele. ~Vajon újra megtenném, ha lenne rá lehetőségem?!~ Pengeélen táncolok, hol oda hol ide rántanak az elmémben cikázó, egymással viaskodó gondolatfolyamok.

Annyi mindent akarnék mondani neki, tudatni vele hogy van amire már emlékszem... hogy Őt nem felejtettem el; de mégis némaságba burkolózom, a szavak valahogy nem jönnek a nyelvemre. Először ijedten, majd megütközve nézek rá ahogy kineveti a figyelmeztetésemet. Pedig komolyan kéne vegye. Veszélyes vagyok: pontos, gyors és könyörtelen... mint maga a Halál; nincs olyan az elmúlt 70 évben, aki élve megúszta volna a velem való találkozást... nos rajta kívül.
- Pedig kellene, veszélyes vagyok. - Nyomatékosítani próbálom a szót, hátha felfogja végre én már nem vagyok a legjobb barátja Brooklynból. Nem, már valaki mássá váltam. S talán ott van a felszín alatt mélyen elrejtve az a Brooklyni srác, aki érte bármit megtett volna - ~Ahogy én is bármit megtennék érte!~ - csak, hogy megóvja; de nem építhet csak erre, mert van ott valaki más is a sötétben. Valaki, akit ölésre teremtettek, akinek nincs lelke és könyörtelen.

Tétován figyelem, ahogy lassan köhögve feltápászkodik és két lábára áll. Egy pillanatra elindulok felé, hogy segítsek neki; ám végül mégis megtorpanva lépek hátra, megszakítva a megkezdett mozdulatsort.
~Nincs szüksége a segítségemre, már így is rontottam a helyzeten!~ Megint csak ez az ambivalens érzés lesz úrrá rajtam és ketté akarok szakadni ki tudja hányadszor ezen a mai esten, holott egyáltalán nem itt kéne lennem hanem valahol egészen máshol. ~Készülni kell a merényletre.~ Jut eszembe, de nincs még kedvem itt hagyni Őt; hiába mondtam ennek épp az ellenkezőjét. Utamra bocsájt és hirtelen deja vum lesz tőle, a múlt homályából egy emlékkép feldereng. Akkor is azt mondta menjek, de én minden áron az oldalán akartam maradni. ~Hiszen szuperkatona szérum ide vagy oda, vigyázni akartam rá! Nekem mindig csak az a tejfelszőke hajú, vézna kis nyikhaj marad Brooklynból aki túl ostoba volt ahhoz, hogy tudja mikor kell leállnia!~ Hiszen most se tudja, még mindig nem tudja mikor kell elengednie a dolgokat.

Lemondó sóhajjal bámulok magam elé, nem akarok ránézni. Nem akarom a makacsságát látni és meddő vitába szállni vele.
- Nem tudom, hogy én megérem-e ezt az egészet Steve. - Mondom neki őszintén. A dolgok csúnya véget érhetnek, ha továbbra is az oroszlán bajszát húzgálja. A HYDRA nem cécózik senkivel, különösen nem vele aki már annyi borsot tört az orruk alá. Tudom, hogy holtan akarják látni és azért küldtek, hogy a hóhéra legyek. ~A küldetésem vagy!~ Agyam veszettül keresi a kiutat ebből a szituációból, hogy miként óvhatnám meg ahogy minden egyes alkalommal tettem egész életemben. El kell mennem. ~Így lesz a legjobb mindkettőnknek.~ Próbálom győzködni magamat, de belül majd belehalok abba a tudatba hogy itt kell hagyjam. Szívem szerint többé el se válnék tőle, de tudom jól azzal csak még nagyobb bajba sodornám mindkettőnket. - Tettem dolgokat... amiket nem hiszem, hogy jóvá lehet tenni. - Mi a térfél két, ellentétes oldalán állunk és nem számítanak a körülmények vagy hogy mennyire vágyunk a másik után; a sorsunk már eldöntetett, csak ezek a lopott órák, percek maradtak számunkra a végső búcsú előtt.

Arcom vonásait megkeményítem, ismét lassan apránként lényegülök át a Tél Katonájává; akit nem hatnak meg az érzések. Steve nem jöhet rá - ~Nem engedhetem hogy rájöjjön!~ - mi zajlik valójában le bennem. Akkor egészen biztosan nem eresztene el. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy nem megyek vissza és vele maradok. Hogy hagyom hazacipeljen magához és megmossa a hátam a kádban. Hogy mézes tejet adjon pöttyös bögrében lefekvés előtt, mint régen az édesanyja; valahányszor csak náluk aludtam és onnan mentem Steve-vel reggel az iskolába, nehogy az úton elvegyék tőle a többiek azt a kis kevés ebédpénzét, amit az anyjától kapott. Kényszerítem magam, hogy megmozduljak és lábaim ha nehézkesen is, de engedelmeskednek az akaratomnak: megfordulok és elindulok abba az irányba, ahonnan érkeztem. A tető széléhez érve azonban megállok. Mielőtt még távoznék visszanézek rá, muszáj még egyszer utoljára látnom; emlékezetembe akarom vésni a vonásait - ~Egek, olyan csúnyán helyben hagytam!~ -, hogy aztán lendületet véve ismét átugorjam a két tető közti koránt sem kevés helyet és végül háborgó szívvel térhessek vissza a HYDRA bázisára. Öntudatra ébredtem, immáron nem egy lelketlen és parancsot teljesítő hús-vér gépezet vagyok; de ezt a HYDRA még nem is sejti, lépés előnyben vagyok. Steve talán semmit sem tehet értem, de ha valaki változtathat ezen az egészen, az én magam vagyok...


A hozzászólást James Barnes összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2017 6:54 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
avatar
Hozzászólások száma : 61
Join date : 2016. Sep. 19.
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   Szer. Okt. 05, 2016 12:47 am

Veszélyes vagyok, mondja, és érzem, hogy alig észrevehetően megrándul a vállam, amolyan gyerekes reflexből.
- Nem félek tőled. - ismétlem makacsul, még a feltételezés is sért, hogy én Bucky-tól féljek. Az ember azért retteg, mert fél a legrosszabbtól, ami történhet vele.
..velem már megtörtént.
Elvesztettem Őt, láttam meghalni. Láttam, hogy zuhan a mélybe, láttam a pánik félelmet az arcán, az Ő arcán, aki mindig vigyázott, hogy ne mutasson előttem félelmet, és karnyújtásnyira voltam Tőle, és mégsem tudtam megmenteni.
Végignéztem.
Aztán öngyilkos lettem, és meghaltam.
..és azt is túléltem.
Szóval nem, öreg barátom, én nem félek tőled, legyél bármennyire félelmetes, veszélyes, kegyetlen és könyörtelen. Engem már nem tudsz megijeszteni. Mert amíg itt állsz velem szemben- addig nem félhetek a legrosszabbtól.
- Akit én szerettem Benned, attól nem kell félnem. - csak ennyit mondok halkan. - Ha meg Ő már nincs, akkor nincs mitől félnem. - akkor ölj meg, mert akkor elbuktam, és nincsen értelme élnem tovább.
A következő mondatától kicsit meghalok újra.
Még hogy nem ér ennyit.
MINDENT megér.
A nevemen nevez, kicsit idegen a hangúlyozása, az, ahogy a betűket formálja, mégis jóleső balzsamként ömlik végig a tudatomon, újra az Ő hangján hallani a nevemet.
- Hogyne érnéd meg. - mondom kicsit vehemensebben, mint az az önuralmam indokolttá tenné. - Egyszer.. Majd mindent megértesz.
Közelebb lépnék egy lépést, megragadnám a kezét, két tenyerem közé fognám az arcát, hogy a szemembe nézzem, még meg is ráznám, mint rég, mint olyan nagyon rég, hogy az ostoba fejében helyrerázódjanak a dolgok, mégis, mégis hogy is mondhat ilyet nekem.
- Az nem te voltál. - meg kell álljak, nincs érintkezés, nem is megyek közelebb hozzá, szeméből süt a fagyos szomorúság. - Az nem te voltál Buck. Tedd a kezed a szívedre, igen, te, James Buchanan Barnes, és mondd azt, hogy ha magadnál lettél volna, akkor is megteszed-e ezeket a dolgokat.
...nekem te még mindig ártatlan vagy, Buck.
Elsötétül az arca. Itt a vége, most elvesztettem, de tudom, érzem, hogy nem végleg. Hogy vissza fog jönni, hogy megtalálja a módját.
Megfordul, és elsétál, átugrik a tetőre, és az alakja belevész a sötétségbe.
Elviszi magával a tartásomat is. Remegni kezdek, csípős a hideg, fázom, és lassan lecsúszok ülésbe a kémény tövében. Átkarolom a térdem, mint kölyökként, és mióta új életre ébredtem, azóta először érzem azt, hogy kicsúszott minden a kezeim közül, és annyira tehetetlen vagyok ellene.
De össze kell szednem magam.
Most Bucky van sokkal összetörtebb állapotban, mint én valaha is voltam, valahol a fekete Télkatona maszkja mögött. Meg kell találnom őt, és meg kell gyógyítanom.
Hidd el barátom.
Még mindig ártatlan vagy...

It's alright, just wait and see
Your string of lights is still bright to me
Oh, who you are is not what you did.
You're still an innocent,

...You're still an innocent
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hi dear, my name is
Sponsored content
TémanyitásTéma: Re: that awful sound, my baby shot me down   

Vissza az elejére Go down
 
that awful sound, my baby shot me down
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Run, baby, run - October, Ville & Birdie
» damn ur kiss & the awful things u do -[QuakeRider]
» Ice, ice baby!

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Earth by Night FRPG ::  :: Egyesült Államok :: New York-
Ugrás: