Trash Metal (Amy & Clay)

- Szóval... itt vagyunk. És most mi jön? Rám dobsz valami roncsot, én meg védjem ki, vagy mi a harci terv?

Péntek kora este volt, amikor az eget csak Brooklyn fényei világították meg a messzeségből, elnyomva a csillagok fényét. A fényszennyezésnek mégis lehet valami előnye, gondolta, hiszen a helyi gyatra megvilágításokat egész szépen kiegyenlítette, így alapos terepszemlét lehetett tartani.
Amy felvont szemöldökkel mustrálta végig a területet, miközben a bal füléből is kiszedte a fülhallgatót és elhallgatta a lejátszót. A dalnak szerencsére pont akkor lett vége, így a lányban sem maradt meg az az apró, idegesítő érzés, hogy még végighallgatta volna. Sőt, a szám kellemes belső töltést adott neki, így egészen energikusnak érezte magát. Szerette, amikor a zenelejátszó a szituációhoz véletlenül valamennyire illeszkedő szövegű és/vagy érzésű dalokat sorsolt ki neki, akár pop slágerről, hip-hopról, rapről, punk-rockról vagy trash metalról legyen szó.


Tetszett neki a látvány kaotikussága, amiben mégis visszatükröződött valami éppen, hogy csak észlelhető rendezettség. A viccesen egymásra pakolt lakókocsik látványa enyhe mosolyt csalt az arcára, ami érthető okokból az elmúlt pár napban nem sokszor díszítette a mimikáját. Az iskolabusz láttán még kicsit sajnálkozott is, bár finoman meggyötört külseje sokat dobott a hely hangulatán. Ugyanakkor mégis undorodva mérte fel, hogy - érthető okokból - mindenféle elhasználódott olajfoltok csöpögtek-csorogtak elő az elrozsdásodott autóalkatrészek réseiből és zugaiból a vastagon poros és koszos talajra, ahonnan a léptekre felszálló porszemek választhattak, hogy megkötnek az olajfoltok felszínén, vagy megközelítve a fényforrásokat, láthatóvá tették légi játékukat. Micsoda disszonancia.

Ez tényleg mocskos lesz.

Clay már éppen megjegyezte volna, hogy első lépés a fülhallgató - meg úgy általánosságban véve a törékeny dolgok - elrakása valahová, mikor Amy lassan leszerelte a hangeszközt a fejéről. Vagyis inkább fejéből. Füléből. Mindegy is. Van a közelben egy hordó szerű fémtárgy, egy betonkeverő valamikori tartozéka. Talpra állítja, mint valami vázát, és belepakolja a telefonját. Megvárja, míg húga is így tesz, majd egy vaskosabb fémlemezzel letakarja.
- Ez megteszi. Első lépésnek szerintem nem baj, ha csak úgy nekiesel valaminek. Ereszd ki a gőzt!
Rátapos a mellette fekvő sport féktárcsa szélére, mire az pörögve felugrik elé. Egyik lábán megfordulva a másikkal lábfeje segítségével útjára küldi amolyan ronaldosan. Gyönyörű csengő hanggal ékelődik bele a busz oldalába. Visszacsúsztatja rúgó lábát a cipőbe, majd testvérére pillant.
- Csinálj csak bármit, ami eszedbe jut! Kézzel, lábbal, fejjel, mindegy. Csak arra figyelj, hogy a ruháid nem feltétlenül olyan masszívak, mint te magad.
Kósza pillantásokat vet a közelben ólálkodó kóbor macskákra, patkányokra, ebekre. Van itt minden, ami megélhet a szemét között talált dolgokon vagy a többi itt tenyésző állaton.

16+ (káromkodás)

Clay feleletére egy lapos tekintet volt a válasz. Még jó, hogy egy tűrhető, de gyűrhető mackószettet vett fel. Bár, nem mintha érdekelne, más mit fog szólni, hogy hogyan nézek ki hazafele - tette hozzá gondolatban, csak úgy magának. Azért egy kicsit mégis izgatta, milyen állapotban fog hazaérkezni, még ha magának sem merte bevallani. Gyorsan elvégzett néhány bemelegítő-nyújtó gyakorlatot, amit futás előtt is mindig megcsinált.

Kiválasztott egy antipatikus, a talajon magára hagyott kocsiajtót. Fölé hajolva megállapította, hogy szerencsére ez csak poros, és remélhetőleg nem ugrik rá valami nünükénél ijesztőbb vagy gusztustalanabb élőlény. Kicsit megmustrálta, körbe járta, lábbal óvatosan megtologatta - és közben hülyének érezte magát. Mi a faszt csinálok itt, de komolyan?
Felpillantott bátyjára, aki a busz dekorációjával foglalatoskodott. Aztán újra lenézett áldozatára. Amy elhúzta a száját, és megfogta a kocsi kilincsét - ami nemes egyszerűséggel lepattant, mikor már a levegőben volt valamennyire az ajtó, így az lapos csattanással vissza is esett a földre. Ettől röhöghetnéke támadt, de ezt inkább megtartotta magának. Sóhajtott egyet, és miután félredobta a leszakadt kilincset, megpróbálta kiüríteni a fejét. Mialatt ennek neki fogott, nem vette észre, hogy a kilincs egyébként tökéletesen belefúródott egy pár méterre álló, régi fadeszkába.

Most két kézzel és magabiztosan fogta meg a két végénél a kocsiajtót. Gondolta, megpróbálja eldobni egy nagyobb lendülettel. Az izmain érezte, hogy ez egyébként nem volna egyszerű hadművelet egy átlagos ember számára. Kicsit kilengett törzsből indulva balra, jobbra, balra, és kipécézett magának egy tőle messze lévő romkupacot. Az utolsó kilengés után eleresztette a roncsdarabot... ami alig két méterre esett le tőle. Amy zsémbesen odament erre az ajtóhoz.  Hogy gebednél meg, te...! Belerúgott, és az tökéletesen belerepült a romhalmaz aljába, ezzel annak ledőlését eredményezve és hatalmas zajt csapva. Így mindjárt más. Mosolyodott el a gondolata közben, és új áldozatot kezdett keresni magának.

Clay is csupán nemrégiben realizálta, hogy ő maga még sosem próbálta meg felmérni képességeinek határait. Tán túlságosan is el volt foglalva azon tevékenységével, hogy a normálisnak gondolt tevékenységei közepette nehogy véletlenül lelepleződjék. Ehhez elegendő lett volna, ha túl gyorsan mozdul vagy akár túl erőset lök valamelyik ellenfelén a pályán. Szerencsére visszafognia magát, az már megy neki. Több, mint egy évtized gyakorlata áll mögötte.
Egy kis teszt talán nem árt. Mondjuk egybekötve hugiéval.
Halk szökkenésekkel, csak a foltokban szabadon lévő talajt érintve jut el a busz mögé, majd ott megáll egy pillanatra. Érzi, ahogy pulóvere bicepsz-, nadrágja pedig comb tájékon feszesebbé válik. No nem a ruha megy össze, csupán izmai okán végtagjai töltik ki jobban a rendelkezésre álló teret.
Leguggol, s kezei a jármű alvázára markolnak, nagyjából a hátsó lemez közepe alatt. Vicsornak is beillő vigyor kíséretében rúg ki állásba, egyúttal kezeivel emelve és lökve az eredeti súlyánál különböző belső szerkezetek hiánya okán valamivel könnyebb járművet. A könnyű természetesen továbbra sem azt jelenti, hogy egy tucat korabeli sportembernél kevesebb ilyen lendülettel képes volna megemelni. Ő azonban megemeli, sőt az orrára állítja. A hatalmas sárga test természetesen tovább dől, viszonylag jó tempóban, mely idején a fiú már kiáltja is testvérének:
- DŐŐŐŐŐL A FAAAAAA!
Ha nem is ez volt élete vicce, Clay biztos benne, hogy húga csak rövid távon érez majd mérget ezen mozdulata kapcsán. Különösen annak tudatában, ha képes elhárítani egy ilyen monstrumot puszta testi erővel.

Még jó, hogy Clay elkiáltotta magát, mert erre felkapta a fejét. Amy megpördült maga körül, és elsápadt, amikor látta felé dőlni az iskolabuszt. Nem sok ideje maradt gondolkodni - a lábizmai befeszültek, és félrevetődött, jól belehemperegve ezáltal a poros talajba. Azonban a félregurulás még nem hozta ki a helyzetből, inkább csak az az előnye származott belőle, hogy a hátán landolt: ugyanis a busz, miután az orrára esett, a testével ugyanúgy oldalra kezdett dőlni még a levegőben, Amy pedig ezt rosszul becsülte fel. Barom.  Enyhén kinyújtotta a karjait és széttárta az ujjait, hátha ezzel sikerülhet felfognia az érkező busz oldalát valamennyire. Látta érkezni a busz oldalablakát és az azt körülölelő fémvázat. Összeszorította a szemeit.  

A következő pillanatban hatalmas robaj tört be a fülkagylóiba. Érezte, hogy ujjai közt karjára és arcára peregnek a biztonsági üvegdarabok, és onnan tovagurulnak, mint a könnycseppek. Valahogy érezte a bal kezében a fémet is, ahogy belenehezedett a tenyerébe. Érezte, hogy a busz oldalának egy része rásimul a hasára, a lábaira, mintha csak takaró lenne. Fájdalomnak azonban nyoma sem volt. Aztán lassan felfogta, hogy a busz sem lapította ki.

Amikor úgy érezte, a felszálló porfelhőn túl minden mozdulatlanná vált körülötte, felpillantott heves pislogások közt a bal szemével, a jobbat továbbra is szorosan összezárta.
Tartotta a buszt. Egy kézzel. Meg sem kottyant neki - mintha csak valami könnyed játék lenne, úgy emelte. A busz ablakkeretén át lenézett: a jármű oldalát az enyhén felhúzott térdkalácsaival támasztotta meg, és így az oldal (amennyire a szerkezete lehetővé tette) lepedőszerűen felvette az alakját, miközben rásimult.

Amy ekkor jött rá, hogy nem vesz levegőt már egy ideje. Kapkodva egy hatalmasat belélegzett, de a portól borzasztóan köhögni kezdett. Szabad kezét feleslegesen a szája elé kapta - ám az is tele volt a talaj porával. A köhögéskor azonban mintha a busz is nehezedni kezdett volna, a csuklója és könyöke pedig össze-összecsuklott. A lábain kezdett kellemetlenül és szakaszosan nehézzé válni a régi ócskavas. Baj van, baj van! A szíve egyre hevesebben kezdett kalapálni, de a fojtó köhögés csaj újabb por belégzésre kényszerítette, ami hergelte a hörgőit. Az üvegdarabok közül néhány belepergett a kapucnijába, a nyakába, és néhány alá is szorult. Ezek szerencsére csak lágyan karistolták a bőrét, de kezdett nagyon kellemetlenné válni a szituáció.

Az a bizonyos köhögés nem feltétlenül arra utalt, hogy Amy a lehető legnagyobb mértékben uralná a helyzetet. Saját helyzetét, hogy pontosabbak legyünk. Clay is számított erre az állapotra, csak talán nem ilyen hamar. Abban természetesen egyáltalán nem volt biztos, a haragon kívül milyen belső impulzusok aktiválhatják húga természetfeletti adottságát, így meglepetés nem érte. Készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban közbelépjen.
Két gyors lépés, és egy elnyújtott ugrás. Fájdalmas, fémes csikorgás következik, mely pillanatnyi hossza ellenére is fülsértő. A karmok vajként szelik át a jármű felnijét, majd az alvázban valamelyest megakadva konduló hangot hallatnak.
Clay belemarkol a rozsdásodó, súlyos vasba, és lendületét levezetve bukfencbe kezd. Ennek és kapaszkodásának következtében átgörgeti maga felett a szomorúan lifegő végű, kettényílt buszt, mely végül a földre csapódik. Karmai visszahúzódnak, mire talpra gördül.
- Úgy látszik, a félelem nem turbózza fel az erődet, csak a harag - jegyzi meg tőle szokatlanul rideg, elemző stílusban - Jöhet a következő kör?
Szándékosan úgy tesz, mintha nem sejtené, ezt a jelenetet most esélyesen ismét a harag fogja követni Amy részéről. Eképp sétál közelebb, továbbra is csevegő stílusban szólva testvéréhez.
- Vagy elfáradtál, tartsunk szünetet?

16+ (Káromkodás)

A felszabadulás maga volt a gyönyör, aminek örömét azonban beborította a por és az ijedtség hangulata. Amy, miután felfogta, hogy nincs felette a busz, átgurult a jobb oldalára, és két köhögés közben a könyökén támaszkodva, egyáltalán nem finomkodva kiköpött egy adag koszt. A szemcsék kellemetlenül ropogtak a foga alatt, és a gondolattól, hogy minden kerülhetett a szájába, végigzongorázott a hátán a hideg. Gyorsan beletörölte az ajkait a bal felkarjába.
Nyugi, az oltáskönyved rendben van, sok bajod csak nem lesz ennyi kosztól. Azonban nem csak ez aggasztotta. Clay hangneme jobban megrázta.
Lassan felült, és kétségbeesett pillantással nézett a bátyjára. Aztán ki is pirult az arca a hirtelen fellobbanó haragtól:
-Valóban? Azt szeretnéd, hogy dühös legyek? Mert akkor jó úton haladsz... - Óvatosan felállt. Kicsit szédült, de az inkább az idegességének volt betudható. Tett egy bizonytalan lépést a testvére felé. Tekintete nem sok jót sugallt. - Csak folytassuk. Mi lesz a következő, amit poénból rám dobsz? Kezdett egyre indulatosabban és hangosabban beszélni. - Egyáltalán felfogtad, hogy mit csináltál?! És képes vagy így hozzáállni ehhez az egészhez úgy, mintha egy vattatömböt vágtál volna hozzám? Belegondoltál egyáltalán ebbe?! Ki is lapulhattam volna, hiszen fingom sincs, hogy működik ez a ... - .. ez a szar. Fejezi be a gondolatát magában, miközben kezei ökölbe szorultak. Néhány üvegdarab enyhén karistolta közben a nyakát, de valahogy ez most nem foglalkoztatta őt. Mérgében felhördült inkább, ahogy elharapta a mondat végét, és arcát dühösen félrefordította, hogy valami fix pontot keressen a tekintetével, ami dacból segíthetne neki megnyugodni.

Csak ha muszáj, húgom, csak ha muszáj.
Claynek sem volt igazán ínyére, hogy testvére érzéseivel játszon. Szeme előtt lebegett azonban a cél, a lehetőség, hogy biztonságban tudja Amyt. Ez a gondolat segített túllendülni gátlásain. Lassan csorgott benne felfelé valami fekete folyadék, szövetei mélyéből egyenesen szívébe és onnan tovább mindenfelé neuronjai mentén. Ehhez hasonlít leginkább az érzés, mely hatalmába kerítette. Tudatosan nem is igazán volt vele tisztában, ám egy általa eddig nem használt képességét aknázta ki éppen ösztönös módon.
- Talán meg is főtt az agyad, Törpe?
Sosem hívta már így a lányt, egészen kis koruk óta. Ez a mondat mind stílusában, mind tartalmában, egészen apró részletekbe menően Clay Hendersoné volt. Az igazi Clayé. Ez volt az egyik gúnynév, amit Amy különösen utált, mivel gyerekkorában egy darabig ő volt a legkisebb társai közül. Bátyja is sokszor kihasználta, hogy nem ért el egyes dolgokat. Például amiket ő maga vett el tőle, hogy bosszantsa, és tartott a levegőbe előle fennhangon nevetve.
- De fel is adhatod, ahogy szoktad - von vállat, majd gonosz tekintete résnyire szűkül. Szája sarka és hanglejtése egyaránt maró gúnyra görbül.

- ... Cseszd meg.
Valahol mélyen felrepedt egy régi, gyógyult seb helye, és lassan, fagyosan sajogni kezdett. A dühét ez az érzés valahogy mérsékelte, ami őt is meglepte. Habár a gúnynév ma már egyáltalán nem illett rá, hiszen az alakja végül egészen megnyúlt, de a hozzá kapcsolódó régi, kellemetlen emlékek megrohanták. A taszítások; a bőrébe csípés, amikor anyáék nem látták; a játékai, tanszerei eldugása... és mellé az érzelmi zsarolások, bántalmazások hada. Lehunyta egy pillanatra a szemét. Clay régen viselkedett velem így. Megváltozott, előnyére. Miért kezdene el újra így viselkedni? Kicsit leszegte a fejét, és elmerengett pár másodpercre. A gondolatok szinte összecsúszva érték egymást a fejében kavarogva.

Komolyan, ezt most miért kellett...? Ennek semmi értelme. Igen, ha dühös vagyok, akkor jobban megjelenik ez az erő, de nem látom értelmét, hogy minek akar maga ellen hergelni. Őt nem akarom bántani, akkor sem, ha azt mondja, nem tehetek benne kárt. Honnan tudhatná? Miért ennyire magabiztos?

Elszorult a torka, szinte égette a nyelőcsövét. Ránézett a bátyjára, és a hideg érzés még inkább szétterjedt a mellkasában. A kettő együtt elviselhetetlen volt. Hirtelen megrázta a fejét, mint aki hipnózisból ébredt fel. Továbbra is szédült, a torka pedig még mindig forró volt, ahogy kereste a szavakat, amikben még mindig ott volt a harag, de keveredett beléjük némi csalódottság is. Kicsit kihúzva magát, felszegett állal nézett bele Clay szemeibe:
- Lehet, hogy régebben ezzel a "becézéssel" felhúztál volna, Clay. Ma már nem. Ennél téged érettebbnek hittelek. - Közben kirázta a nyakából az ott maradt üvegdarabokat. Nyelt egy nagyot, de a következő gondolatok már megfontolatlanul, kontroll nélkül buktak ki a száján, ő sem értette, honnan vagy miért. Mintha lekapcsolták volna a lámpát a fejében.
- Mégis mit kellene feladnom? Az erőmet, amiről fingom sincs, micsoda, és szerintem neked sincs? Az életemet, hogy csak úgy rám dobsz poénból egy buszt? Vagy mégis mire gondoltál? Kifejtenéd, vagy csak ennyit tudsz: szekálni meg villogni?
A mondata végére már ő is csak azt érezte, hogy ott áll szorosan, már-már fenyegetően a testvére előtt. Valójában, ahogy közeledett felé, Amy nem érzékelte, mennyire légiesen és hirtelen, valamennyire követhető, mégsem emberi gyorsasággal mozdult meg. A teste mintha könnyűvé vált volna, alig érezte. Ugyanakkor kezei elnehezülve, a vegyes érzelmektől remegve ökölbe szorultak a teste mellett.

A gunyoros grimasz mostanra mintha egészen odafagyott volna Clay arcára. Valami olyasmi dolgozott most benne, vezette mozdulatait, gesztusait, tonálta beszédének lejtését, amit ő maga nem kedvelt. Sőt, szöges ellentéte volt az ő igazinak tartott énjének. Nem úgy az egykori Claynek, kitől ezt az életet örökölte. Ettől függetlenül hagyta, hogy vezesse. Olyan volt ez számára, mint valamiféle hangszer a zenész számára. Ő diktálja a dallamot, de a hangzást a hangszer teremti meg. Eszköz volt csupán az egész. Az egész Clay Henderson. Mint egy húsból faragott hangszer, minden formájával és dallamával együtt.

Szemeinek szűkössége engedett kicsit, mintha halvány csalódás keveredett volna a gúnyba. Arroganciája azonban cseppet sem enyhült. Mélységes lenézés sütött minden tagjából, mintha csupán valamiféle játékszerre tekintene. Az is volt egykor. Ahogy minden és mindenki. Mikor kellett, megalázott, eltiport bárkit. Bárkit, aki az útjába állt, vagy elhullásával megkönnyíthette dolgát. Esetleg puszta szórakozásként szolgálhatott. Ha nem találkozik egy valódi - nem pusztán jellemében - szörnyeteggel, tán ma is így tenne.

A fiú lepillant a földre, ám fejét nem hajtja le, orra továbbra is határozott magasságokban tartózkodik. Közöttük a távolság mindössze fél lépés, ám ez egyenlőre egészen nagynak tűnhet. Elválasztja őket attól, hogy a lány a szörnyeteghez érjen. Nem karmokhoz és agyarakhoz, hanem koromszínű, maró, cseppfolyósan savanyú ideákhoz.
Mintha indulna, félig kifordul, hogy hátat fordítson. Jobbra lép ki, jobb keze felcsapja kapucniját. Majd... Karjai a magasban, ujjai karmokként begörbülve, mint mikor valaki egy gyermeket riogat. Szemei azonban vérszínű, vörös foltok, fogai ragadozó marcangoló vadászeszközei. És ezzel egy időben mondhatni meg is szólal, ahogy orra szinte a másik orrához ér, teli torokból, vadállat üvöltésével egybefolyt szörnyhangon:
- BU!

Amy nem kicsit kikerekedett szemekkel nézett arra a teremtményre, ami állt előtte. El is kiáltotta magát elég hangosan (még jó, hogy nem a hangja erősödött fel mint szuperképesség, különben meglenne a Wilhelm  scream utódja). Ám reflexből nem hátra lépett; helyette előre, ahogy az önvédelmi képzésen tanulta: vízszintes jobb alkarral megcélozta a kulcscsont feletti, ádámcsutka körüli nyaki részt, hogy a szörnyet hátrább taszítsa magától. Amennyiben ez sikerült, akkor a karjában lévő nehézség az ereje miatt nem csak szimpla ütésként érkezhetett be, hanem Clay (vagyis az a valami, amivé vált) hátraránduló fejjel azt érezhette, hogy a nyakában keletkező és a testén végigszaladó borzasztó súlytól hátrazuhan a hátára.
Ha nem sikerült, akkor Amy nagy pácba került.
Mindenesetre mindenképp toporog egyet, miután visszakapcsolt abba, hogy mit is művelt, mint automatikus reflex.

Clay akkorra már bőven eljut az erőteljes meglepődés arckifejezéséig, mikor húgának alkarja útjára indítja. Jóval lendületesebb, jóval nehezebb az, amivel szembetalálkozik. Mintha egy autó lökhárítója vágta volna torkon menet közben. Meglepetésében természetesen nem feledkezik meg róla, hogy menet közben illendően - egy kellően hangos csattanással kísérve - becsukja száját, mint egy jól nevelt fiatalember.
Akár egy mozifilm drámai pillanatában, most is lassított felvételben érzi magát, ahogy teste elemelkedik a földről. Nagyjából egy igen hosszúnak tűnő és még egy másik fél másodperc az, míg a levegőben tartózkodik. Furcsa módon a vége valahogy rövidebbnek tűnik számára, bár ez betudható a gravitációs gyorsulás okozta élménynek és a zuhanás végén érzett becsapódásnak, melyet egy tompa puffanás is követ.
Csupán akkor tudatosul benne az imént, röppályára állásakor hallott recsegő hangja reccsenő torkának, mikor a földön fekve az hasonló tónusú - bár több apró, rövidebb - szólam kíséretében visszaáll korábbi állapotába. Néhány tucat szívdobbanás erejéig - ez most egyikük számára sem olyan sok idő, mint egyébként volna, hiszen valahogy az effajta események hajlamosak megemelni a pulzusszámot - csak fekszik hanyatt szótlanul, s még pislogni is elfelejt. Valahol a közelben varjú károg, mire mint egy lusta válaszként aztán dörmögő hangon, választékos megfogalmazásban fejezi ki véleményét a közelmúlt eseményeiről:
- Aztakurva...

Amyt elsősorban inkább lekötötte az, hogy mégis miként sikerült elhárítania az ijesztést, és milyen következménnyel járt. Egy pillanatra mintha a föld is megrázkódott volna, amikor Clay becsapódott a talajba. Az idő eközben mérhetetlen lett számára is.

Belenézett testvére vörös szemeibe, míg az ő arckifejezése leginkább értetlen és bárgyú volt. A karjait közben már nem érezte nehéznek, viszont a lábai enyhén remegni kezdtek. A következő pillanatban térdre bicsaklott - olyan fáradtság kerítette hatalmába, mintha edzés nélkül nevezett volna egy triatlon tusára, és egy ehhez illő hányinger is elkapta. Utóbbival hősiesen küzdött, amennyire csak fel tudta venni a harcot a háborgó gyomrával. Enyhén szétnyitott ajkakkal próbált egyenletesen és halkan lihegni, több-kevesebb sikerrel. Sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom... Járt a lemez a fejében, de megszólalni nem bírt. Igazából a háttérben megjelent a "Mégis mi a fene vagy?" kérdés is, de valahogy ez most nem élvezett prioritást. Az arca a szokott rózsás pír helyett kissé sápadt volt. Csak meredt, néha maga elé, néha pedig a bátyjára.

Clay hangja valahol a nyögések és a sóhajok között félúton vált valamiféle zihálásba, ami leginkább sírás lehetne. Ám hamarosan kiderül, hogy ehelyett erőteljes, mélyről jövő kacagásról van szó esetünkben. Szemei kitisztulnak, fogai pedig már jól láthatóan a régiek. Így is marad egy darabig. Földön fekve, nevetve. Valamiféle felszabadultság hallatszik ki ebből a kacajból. Mintha ólmos súlyok estek volna le válláról. Ez már az igazi Clay, a mostani.
Felhúzza lábait, majd hátrabukfencbe lökve magát annak végén talpra áll. Gördülékenyen, mindenféle felesleges ízületi terheléstől mentesen, minimális erőbefektetéssel. Le is porolja magát, mintha számítana az a kis kosz a melegítőnek.
- Jól van, félteni már nem féltelek - mosolyog szokásos derűjével húgára, és kezét nyújtja felé, hogy felsegítse.
Való igaz, Amy eddig sem attól tartott, hogy benne esik kár, ám a fiú nyilvánvalóan inkább testvéréért aggódott, nem másért. Főleg amilyen jó szándékú lánynak ismeri.
- Azt is tudjuk, hogy a félelem és a harag felpörget. Most már csak a fokozatokat kell megismerned. Azt mondom, pihenj egy kicsit, aztán nézz ki valami kellően nagy célpontot, és próbálgasd a határaidat!
Az iménti bosszantó-rémisztő testi-lelki szörnyetegből a nevetés hatására mintha varázsütésre visszaváltozott volna a segítő és oodaadó testvérré és oktatóvá, aki korábban is volt vagy igyekezett lenni.

Amy elkerekedett szemekkel nézte, ahogy bátyja úgy ugrott fel a földről, mintha ez lenne a mindennapi rutin edzése. Nyújtotta a kezét, de Amy ehelyett inkább csak, amolyan sajnálnivaló kislányos mozdulattal törölgetni kezdte az arcát, hogy elrejtse a könnyeit. Ez az a fajta néma sírás volt, amikor szinte semmilyen hang nem hallatszik, de a könnyek, mint valami hirtelen fakadt folyók, csorognak le az arc két oldalán.
- Hogy tudsz nevetni... - mormolta alig hallhatóan a karja alól, nem fogadva el Clay kezét közben. - Ez nem vicces. Meg is... - Nem bírta befejezni, még gondolatban sem. De a bátyjára sem tudott ugyanúgy nézni. Úgy érezte, hogy valami véget nem érő, lidérces álomba került, ami néha csalogatóan, apró és kellemes momentumokkal akarja még jobban megzavarni a lelki nyugalmát. Már ha maradt még neki.

Mivel visszadugta a fejét a karjaiba, nem látta, Clay mit kezdett el csinálni. Ő belül végigjárta magában, hogy igazából mi történt és mit csinált. Nem az elmúlt pár órában, hanem onnantól kezdve, hogy az eszét, saját magát tudatosan észlelte és tisztán emlékezett szándékos tetteire. Sóhajtott.

Miután kicsit megnyugodott, és leszárítgatta az arcáról a maradék könnypatakokat, lassan felállt, és tekintetével megkereste a bátyját. Legalább már nem szédült, és a hányingere is elmúlt, viszont borzalmasan fáradtnak érezte magát. Nem fizikailag, de lelkileg. Körülnézett, és értetlenkedve bámulta a sok roncsot. Egy pillanatra még a fején is átszaladt újra a Mégis mi a francot keresel te itt...? gondolat, de inkább, mint valami emlék, lebegett be a tudatába. Aztán beugrott egy másik is.
- Clay? - Szólt oda bátyjához. - Tulajdonképpen... te mire is vagy képes? Nekem csak a fizikai erődről beszéltél eddig.

Clay biztos volt benne, hogy nem érdemes vitáznia húgával. Nem, nem halhatott volna meg. Rádőlhetne itt mindegy egyszerre, akkor sem. Egyszerűen nem és kész. Nem mintha elmúlt volna a túlélési ösztöne, épp ellenkezőleg. Mindössze tisztában van vele, körülbelül meddig terjednek a határai. Legalább meddig.
Amy kérdésére viszont nem igazán tudta, mit kellene felelnie. Nem is értette igazán. Mire képes, ami nem a fizikai ereje? Ilyenen még sohasem gondolkozott. Jó, nézett pár mutánsos képregényfilmet és rajzfilmet, de azért ettől még közel sem lett a téma szakértője.
- Nem vettem még észre, hogy hallanám mások gondolatait vagy mágneses lenne a fülcimpám, ha erre gondolsz - feleli végül vigyorogva.
Peckesen lépdelni kezd, kezeit csípőre teszi, majd egy félig a földbe süllyedt régi tévénél áll meg. Egyik lábát ráteszi, mint valami győztes hadvezér, és kidüllesztett mellkassal, arrogáns grimasszal kezd szónoklatba.
- De ha William Wallace most itt lenne, a szeme tűzkarikákat szórna az angolokra, a segge pedig mennydörgős ménykűt!
Mindannyian szerették a Rettenthetetlen című filmet. Édesapjuk még valami skót ősökkel is büszkélkedett, így ő egyfajta hazafias érzéssel csodálta Mel Gibson szereplését. Nem úgy a gyerekek, akik leginkább a viccesnek szánt momentumokra figyeltek. Claynek pedig különös tehetsége volt filmek egyes részeinek megjegyzésében, és testvére szórakoztatására rendszerint élt is ezzel a képességével. Lehetséges, hogy ez volna az ő természetfeletti képessége?

- ... miért kell ezt csinálnod? Jól van, akkor... forogjanak csak vérben a szemeid és csattogtasd az agyaraidat! Komolyan mondom, felelőtlen és gyerekes vagy, méghozzá a legrosszabb pillanatokban!

Amyt egyáltalán nem szórakoztatta az idézés és a bohóckodás a bátyja részéről. Szellemileg lefáradt, idegileg kimerült volt. Sok volt neki ez hirtelen. Ugyanakkor érezte magában az erőt, hogy végre talpra tud majd állni.

- Szólj, ha lehet veled értelmesen is beszélgetni! És ha lehet, addig se dobj rám buszt meg ilyeneket, főleg ne a megkérdezésem nélkül!

A lányból ritkán jött ki ez a súlyosan komor hangnem, ami szinte ellentmondást nem tűrő volt. Ha Clay most nem is beszél, talán majd egyszer, de most, ebben a pillanatban semmi kedve nem volt bohóckodni.
Hátra sem nézve, elindult egy nagyobb kupac roncs felé. Nem nézte, hogy közben takarásba került bátyja elől, és nem tudhatta, követni fogja-e, vagy hagyja lehűlni a fejét. Igaz, a lila ködtől még ő sem látott tisztán.
Amikor úgy érezte, hogy már eleget ment, nem is nézve maga elé, lehuppant a földre. A fejét belehajtotta a vállai közt a karjai alá, a két térde közé szorítva, miközben kezeivel saját vállaiba kapaszkodott. Lehunyta a szemeit. Ezt még gyerekkorában tanulta az edzőjétől - ha rosszul lett az erősítéseken vagy futásokon, ezzel a módszerrel mindig hamarabb elmúlt a szédülés.

Egy idő után felnézett, és abban a pillanatban meglátott egy vasrudat a földön. A jobb karjával kinyúlt érte, és maga elé véve méregette. Lehetett vagy egy méter, olyan két hüvelykujjnyi vastagságú. Az agya közben kiüresedett, és a külvilág is megszűnt. Az egyik végén elkezdte begörbíteni a rudat - habár az erejét használta, nem tudatosult benne, mit csinált. Teljesen önjáró, tudatkontroll nélküli volt azokban a pillanatokban. A nyugodt sötétség a fejében teljesen kikapcsolta. Ebből az édes nihilből kellett kijózanodnia, mikor zajt hallott a háta mögül.

Egy kutya volt ott. Valószínűleg nem telepőrző, mert a szájából kifolyó habos nyála, a torkából előtörő morgása mellett nem volt rajta nyakörv vagy annak nyoma, ugyanakkor a hátán felborzolt bundája nem volt csapzott. Amy felvette vele a szemkontaktust. Ne pislogj, ne pislog, ne pislogj... Közben megpróbált egyszerre lassan és határozottan felállni. A kutya erre hangosabban morogva megmoccant, Amy pedig abban a pillanatban meglengette maga előtt a vasrudat, és dobbantott egyet a lábával. A távolból közben más zajok is hallatszottak - a lány ezekre még nem figyelt fel, de valószínűleg mások is kijöhettek a roncsterepre szórakozni kicsit.

Bár Clay nem szívesen okozott fájdalmat senkinek - különösen drága kicsi húgának nem - sem lelki sem fizikai értelemben, most mégis nagyon jól tudta, sikerült többszörösen sokkolnia hőn szeretett testvérét. Attól függetlenül, hogy szükségesnek érezte, mégsem tudta teljesen függetleníteni magát ettől az ott bujkáló kósza bűntudattól. Különös tekintettel arra, hogy tulajdonképpen az ő hibájából csöppent bele szegény lány ebbe a kaotikus, lelket tipró hős-gonosztevő-mutáns világba.
Úgy döntött hát, hagy számára némi időt, míg feldolgozhatja a nemrég átélteket. Ha nem megy a szokásos módszerrel, hogy megnyugtassa, hát akkor magától kell megoldódnia ennek. Clay újra és újra kénytelen belátni, hogy mindent bizony ő sem tud megoldani. Bármit sem feltétlenül, de bármit megoldani még mindig sokkalta könnyebb, mint mindent.

Így hát nem szólt semmit válaszként Amy sértődésére. Inkább próbált valamiféle jövőképet, megoldásokat, lehetőségeket felrajzolni magának. Ahogy gondolatai szerteszét szaladtak, egészen hamar eljutott egy pontra, mikor muszáj volt elmosolyodnia. Ruhákra gondolt ugyanis. Jelmezekre. Szuperhős jelmezekre. Kettőjük jelmezeire. Valahogy minden koncepció egy inkább vicces mintsem félelmetes, dicső és főként nem komoly hangulatú volt.

Clay mozgása megtorpan, orrlukai kitágulnak. Szag. Verejték szaga. Harag, feszültség, támadó szándék. Egy kutya. Nincs egyedül. A többiek odébb vannak. Nem biztos, hogy összetartoznak. Az eb szaga Amy felől érkezik. Clay szája mosolyra húzódik, majd gondolatban lemond róla, hogy még valaha dolga legyen ezzel a kutyával. Lába inkább a másik irányba viszik, egyelőre sétatempóban. Valami huligánok lehetnek. Ahogy jobban odafigyel, érzi olcsó parfümüket, összeizzadt régi dzsekijeik szagát.

A kutya továbbra is vicsorogva morgott, Amy pedig felkészülve várta, hogyha szükséges, a kutya felé legyint a kezében tartott rúddal. Azt nem tudta megmondani, hogy képes lenne-e bántani, de mindenesetre elkezdett moralizálni magában a helyzeten.

Eközben a távoli morajok egyre hangosabban kivehető beszélgetésekké alakultak át. Kellemetlen, prosztó stílusú férfihangok. Az egyik szólongatta is a kutyáját, nem éppen szeretetteljesnek mondható hangon.
- REX?! HOL AZ ****BAN KÓDOROGSZ?! GYERE IDE!

Az eb azonban nem mozdult, csak meredten szuggerálta Amyt. Ő megpróbált hátrébb menni egy lépést. A kutya erre mélyen felugatott. Komolyan, miért nem szeretsz te engem?! Agyalt el a lány. Aztán felbukkant egy sziluett.

A tipikus kiöregedett motoros rocker figura egy antipatikus mintapéldánya lépett elő a roncskupac mögül.
- ÁÁÁH, mit látnak szemeim? - Egy füttyentés keretében lejjebb tolta a szemüvegét, és egy foghiányos, valamilyen vigyor és vicsor közti mimikát eresztett meg. - Rex, mi a csudára leltél itten? Hé, gyertek csak ide! - Azzal rácsapott a kutya hátára, aki szinte azonnal összerezdült és beigazodott a gazdájához, de továbbra is agresszíven figyelte Amyt. Eközben a lány kissé rémülten és megdöbbenve mérte fel a vele szemben állót. Ugye most csak valami rossz vicc...? Ilyen nincs!
Nem akarta megvárni a társakat, így gyorsan körülnézett, merre tudna elmenekülni. Amint kiszúrta, hogy van szabad egér út, nem is habozott, és nekilódult, vissza sem nézett. Egy "Hé!" kiáltást még hallott maga mögött, de nem érdekelte, szaladt, ahogy a lábai bírták. Aztán egyszer csak rántást érzett a bal lábszárán.
Rex volt olyan kedves, hogy a földre segítse. Hatalmas szerencse, hogy csak a nadrágot kapta el, és nem Amy lábába mélyesztette az agyarait - viszont a nadrágszárat rendesen rázta és húzta a lába közt. A lány oldalt fekve, gondolkodás nélkül ütött a rúddal. A mozdulatsorból ő annyit észlelt, hogy a kutya elengedte a nadrágját, sőt, valamivel odébb landolt elfeküdve. A rúd véres volt.

Amy szemei kikerekedtek és megfordult a fejében, hogy eldobja a vasrudat. Ám a közeledő hangok alapján úgy érezte, hogy jobb, ha még nála marad. Rex teste felé nem mert nézni, ahogy felállt és tovább szedte a lábait. Istenemistenemistenemistenem...

Clay agya pillanatok alatt átkapcsol a különböző tréfás és kreatív jelmezek képéről az itthez és mosthoz, azaz a lehető leggyorsabb megoldást találta meg az álruha kérdésre: Egy igazi badass mozdulattal húzta arcába pulóvere kapucniját. Az Assassin's Creed megirigyelhetné ezt az eleganciát, ami ráadásul változatos, tartósan élvezhető játékmechanikával is rendelkezik. Fizetett politikai hirdetést olvastak. Kérem kapcsolja ki. Blablabla...

Előredől, két lépés után már rohan, kicsúszva fordul a sarkon. Végül eltűnik két nagyobb, féloldalt pihenő furgon roncsa között. Csend következik. Mondhatni a szokásos, vihar előtti, gyengébb idegzetűek szívritmusát próbára tevő fajta.

A baseball ütő búgó süvítéssel szeli át a levegőt, ahogy elsuhint pontosan időben lehúzott feje felett, hogy aztán hősünk alkarjával találkozva fékeződjön le fél lendülettel folytatott visszaútján, tompán magas hangú koppanással. Csont és fa találkozása önmagában nem lepné meg a támadót, ám a hárító rezzenéstelen, stabil tartása ezek után annál inkább. Nincs ideje azonban túl hosszan tátani a száját, mert egy mellkas elé felhúzott láb előre nyúlás közepette teli talppal szegycsonton köszönti, melynek következtében a menekülő hősnő előtt egy fél busz falába csapódva ájulásba gyorsulja-fékezi magát. Mondhatni azonnal és még inkább rettentő gyorsan. Hangos dübbenés következik eztán, ahogy a busz felnije nyugtázza az érkezést. Ekkorra a srác is a porba huppan, arccal előre.

- Bocs, Tesó - morogja Clay betmenesen a testvére felé -, nem számítottam rá, hogy vándorcirkusz is érkezik ma. Mocskos dolgok tudnak lenni ezek a bohócok - Kapucnija alatt gonoszan elmosolyodik. Nem volt benne biztos, ám hamar nyugtázhatja, hogy egyszerű provokációja célt ért.
- Ki a fasz vagy te, és ki a faszt nevezel te bohócnak? - kérdez vissza egy bőrdzsekis alak. Leakasztja derekáról a sufniláncot, és egyik kézfejére tekeri azt, kis lelógó részt hagyva - Majd adok én a pofátokra!

Két fogdmegje áll meg mögötte. Láthatóan bíznak a főnök erejében, és/vagy eszük ágában sincs megkockáztatni, hogy büntetést kapjanak, mert engedély nélkül beleszóltak annak ügyeibe.

Az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie az előtte becsapódó tagot egy lefékezéssel, amit egy meglepett felkiáltás kísért. Tekintetével visszakövette az arc röppályáját, és közben meg is hallotta a testvére fura hangján elmondottakat.
Mi az ördögnek mélyíti el a hangját...? Nézett egy pillanatra laposan. És ő láthatóan ezt... miért élvezi?!
Közben gyorsan körülnézett. Még többen felbukkantak. Éééédes f...om.

Aztán Amy meglátta a lendülő láncot.
- NA AZT NEM! - Hördült fel, és nekilódult a bandafőnöknek. Tudta, hogy Clay képes megvédeni magát, de azt sem akarta, hogy a bátyja gyilkossá váljon. Ő még talán azzal meg tud birkózni majd később, hogy egy kutyát súlyosan bántalmazott - még magában sem akarta kimondani, hogy elpusztult és valószínűleg ő miatta... de egy ember élete már sokkal súlyosabb vétség még neki is.

Ahogy futott, fellökte a két fogdmeget. Mindkettő repült majdnem akkorát, mint a korábbi társuk, csak ők valahogy könnyedén és a levegőben megpördülve csapódtak a talajba. Az egyik a kutyát szólította, amitől a lányon végig futott a hideg. Eközben Amy ráugrott a vezér hátára, és átölelte a nyakánál, egyik kezében még mindig markolva a véres fémrudat, mintha csak hozzá lenne nőve a kezéhez... Ha valahogy le tudnám rántani..
- MIT KÉPZELSZ, TE CSITRI?! - bődült fel a tag, és fél kézzel ledobta Amyt a hátáról, aki egy tompa, mégis erős puffanással landolt a porba. Éles fájdalom nyilallt bele a bal vállába, amitől felkiáltott. Mondd, hogy csak ficam, mondd, hogy csak ficam... A bandavezér a háta mögött állt, és csapásra emelte a láncot.

Clay nem várta el, hogy Amy is számoljon az esetleges titkos identitás hasznosságával, ám saját magára oda kellett figyelnie. Egyszerűen biztos volt benne, hogy az önkontrollja gyengül, amennyiben a testvérét kell megvédenie. Így a minimum az volt, hogy takarja az arcát, és elváltoztatja a hangját. Ó és persze minél kevesebbet beszél. Igen, a hallgatag, kőkemény figura. Azzal lehet, hogy még ezek a bandatagok sem szívesen packáznak. Már ha kellően kőkemény, ugye. És természetesen nem olyan egyszerű a helyzet megint csak, mint azt remélhetnénk. Össze-vissza csereberélődnek a helyek, és egyre többen vannak a rosszfiúk.

Nem különösebben örül neki, mikor Amy-t látja rohamozni, ám ahogy fellöki a két alakot, hát meglepett vigyor kúszik az arcára. Ez van, na. Azért csak örül neki, hogy húga meg tudja védeni magát. Még akkor is, ha tökéletesen szokatlan és abszolút zavaró számára az egész szituáció. Azt viszont tisztán érzi, hogy hasonló pezsgés indult meg a vérében, mint mikor legutóbb érezte veszélyeztetve hőn szeretett testvérét. Igaz, még nem akkora intenzitással, ám még így is óvatosságra inti a dolog. Amennyire persze a testvérét féltő, lelke és teste mélyén ösztönlény óvatos lehet saját indulatainak kontrollja kapcsán.

Mondhatni kissé elbambult, így egészen közel kúszik el teste előtt a kés, amivel oldalba akarta bökni - ostoba módon, lendületből mozdulva - az egyik alak. Elkapja a kést tartó csuklót, és fordít rajta egyet, ami esélyesen valamiféle repedéseket okozhatott annak porcaiban, vagy szakadást a szalagokban. Amíg kiáltva térdre rogy, Clay szemeinek tükrében az Amy-t támadó fickó kerül a középpontba. Keze reflexszerűen mozdul a benne maradt késsel, mely rövid suhanó hanggal ér célba. Illetve néző pont kérdése, hogy sikeres volt-e a dobás avagy sem. Minden esetre a férfi meglepetten figyeli lábához eső fülcimpáját, majd pillanatnyi, remegő hangú nyögdécselést követően teli torokból felüvölt. A hatás fokozása céljából - minden bizonnyal ezért - fejét még hátra is veti, hogy indulatát az éjszakai égboltnak címezhesse.

Amy valóban nem foglalkozott gondolatokban olyasmivel, hogy az arca takarva, hangja torzítva legyen, hiszen első körben nem is számítottak másokra a roncsterepen; másodszor, zöldfülűként – mégha sok filmben ez az elem meg is jelenik – esze ágában sem volt, hogy neki rejtőzködnie kellene arcilag ebben a helyzetben; illetve, most kellően be is volt ahhoz tojva, hogy ilyesmivel ne foglalkozzon. A vállába nyilalló fájdalom jobban lekötötte.
Clay közbeavatkozása meglepte, de ettől csak a szája elé kapta a jobb kezét. Az egész jelenet, főleg az azt kísérő üvöltés egy életre beleégett a tudatába. Gyorsan felállt - a bal válla picit előrébb állt, mint kellett volna, úgyhogy valószínűleg ficama lett. Zsibbadni kezdett.
Édes f...om.

A korábban Amy által félre lökött tagok közben felálltak - Clayé valószínűleg még mindig csillagokat látott, ám közben a főnököt és a kábultat leszámítva még négyen voltak körülöttük. Gyorsan lehajolt, és jobb kezébe vette a fémrudat, amit eséskor kiejtett a kezéből. Na nézzük, ezzel a kezemmel mire megyek.
Ekkor előkerült egy fiatalabb arc. A karjai közt a kutya testét szorongatva szaladt be a jelenetbe. A megjelenése alapján a bandához tartozott, de lehetett huszonéves. Amyvel összeakadt a tekintetük. A fiú kiszúrta a kezében a véres rudat. A fiatal tag arca elborult, és letette a tetemet, miközben a lány hátán végigtáncolt a hideg.

Közben ketten Clay felé indultak meg, ketten Amy felé. Az egyik – egy kifejezetten antipatikus, izmos-pocakos, napszemüvege mögé rejtőző rosszarc megszólalt:
- Add fel kislány, neked itt most vége a játéknak.
Csak szeretnétek. Emberelte meg magát a lány. A beszóló, látva, hogy a lány megmakacsolva beállt egy alap harci állásba, nekiszakadt. Amy - ahogy az önvédelmen tanulta - az utolsó pillanatban odébb lépett, és épp jobb alkarját maga elé behúzva ép végtagja teljes erejével hatalmasat lökött a kétballábas tagon - egészen faltörő kos jellege volt, ugyanis megint sikerült az erejét használnia. Az arc így újra a porban hempereghetett. Amy meg sziszegett fájdalmában, hiszen az ütközés erejét a kificamodott bal válla is érezte. Egy pillanatra fehér és fekete csillagok táncoltak át a látóterében. Legszívesebben ordított volna, de helyette csak még inkább szorította öklében a vasrudat.

Közben Clay felé pillantott - és ezt nem kellett volna. Ugyanis ezalatt a másodperc alatt a legfiatalabb bandatag (olyan nyolc méterrel odébb indulva) futva megindult felé, a másik idősebb pedig lassan, cserkésző mozdulatokkal közeledett a lány háta mögül az ő irányába.

Clay ha nem is szerette, volt már része bőven verekedésben. Igaz, ezek jellemzően nem arról szóltak, hogy bárki halálra - vagy ahhoz közeli állapotra - üsse a másikat. Sokkal inkább kamaszok csoportjai közötti, olykor túlságosan is indulatos rivalizálásról. Ettől függetlenül tisztában volt az alapszabályokkal, mint senkit se hagyj a hátad mögött, vagy aki nem fekszik, az üt, de legalábbis fog. Így hát finoman halántékon paskolta cipőjével a térdeplő, roppantott csuklójú srácot - ezzel álomba ringatva azt -, majd kapucnija alatt a közben testközelbe ért főnök arcába vigyorgott.

Némi pimaszság csodákra képes, jól tudta. Ellenfele ha elveszti maradék türelmét is, hibázni fog, hamar és sokat. Akkor pedig jóval fájdalommentesen lezárhatják végre ezt a váratlan pizsamapartit. Kis terpeszben, szemérmetlenül lassan guggol le a horog elől, és lép a motoros figura mellé. Zsebéből kiveszi az első tárgyat, amit ér, szinte észrevétlenül. Ez nem kézügyességének, sokkal inkább az illető az ő elpusztítására fókuszálódó figyelmének köszönhető. A tárgy, melyet Amy settenkedőjének fejéhez vág egy öngyújtó. Benzines, kellően nehéz darab. Amaz fájdalmasan felkiált, és kissé megbillen.

Clay befordul egészen testes ellenfele mögé, hátukat egymásnak vetik. Az fordulna utána, de a fiú már fordul is tovább. Fordulna a másik irányból, ám Clay addigra visszabillen. Majd leguggol, és kiegyenesedve lendületesen golyón fejeli a másikat. Reflexből rántaná össze lábait, ám két hegyes könyököt kap térdhajlataiba válaszul. Majd újból talpon a pulóveres buldózer, és már térden is rúgja hátulról a szerencsétlent.

Les még valaki hősünk skalpjára, de egyelőre zavarában vagy az alkalomra várva egyelőre megfigyelői pozícióban várakozik.