Név: Lorna Sally Dane
Alias: Polaris
Avatar: Amber Heard
Adatok: 17 éves
Karakter-alkotó pontok: :
Plusz egy nyelv: Lorna egész jól beszél németül, mivel X Professzor fontosnak tartotta, hogy legalább ennyivel hozzájáruljon ahhoz, hogy a kislány visszataláljon a gyökereihez. (0 pont)
Alapszintű ismeret: Ez most hülyén fog hangzani, és valószínű nem is számít ide, de de titokban, a youtube előtt megtanult mindenféle erotikus vetkőzőszámot, mert ügynöknő akar lenni egyszer, és úgy látta a kémfilmekben, hogy a legjobb sztorik mindig a bárokban kezdődnek... (0 pont)
Fegyverhasználat: Nagyon érdeklik a revolverek, a birtokon megtanult bánni velük lent a kiképző pincében, ahol persze csak felügyelet mellett gyakorolhat. (0 pont)
Képességek: mágneses mezők irányítása, fémek manipulálása. Még van hova fejlődnie, de mivel második generációs mutáns (Magneto lánya), ezért alapból is igen erősek a "kezdetek" nála. (3 pont)
Foglalkozás: gimis, mellette meg amit ér, pincérkedés, bolti kisegítés, mikor mi.
Titulus: -
Tudnivalók: Mint fentebb említésre került, Lorna a nagy Magneto, és egy fiatal légiutaskisérő rövid románcából született, örökölve nemzőatyja képességeit. Kívülről mi sem látszott rajta, gyönyörű, cserfes szöszke kislány volt, mindig elkísérve édesanyját a repülőutakra, azonban egyszer tragédia történt : a gép lezuhant, a rémült kislány képessége meg napvilágot látott, és ezzel megmentette őt - Lorna volt az egyetlen túlélő a repülő roncsában. Xavier professzor kastélyában nevelkedett, a többi mutáns gyerek között.
Képessége megjelenésével a külseje is módosult egy aprósággal: a haja zöldre változott, ezt azonban, ahogy kamaszodik, mindig igyekszik elrejteni különféle hajszínezők mögé.
Előtörténet:
- Itt vagy Lorna? Bocsánat, hogy rádtörtem, csak meg akartam nézni, minden rendben e. De akkor...
- Szép vagyok, Xavier professzor? - szegezem neki a kérdést, és nem hagyom, hogy tapintatosan becsukja az ajtót, és elkerekezzen.
- Persze, hogy szép vagy, Lorna, és a mi kicsi Lornánk napról -napra szebb lesz. - Xavier professzor hangja ellágyul, mint mindig, amikor a buta hisztis kiskölykökhöz beszél.
- Jaj ne kábítson már, Professzor - vágok közbe, hiszen hamar elvesztem a türelmemet. - Zöld a hajam.
- Ne szégyelld. - mondja szeliden. - Ez is csak különlegesebbé tesz.
- Röhögnek - mondom, és dühös könnyek szöknek a szemembe. - Nem tűröm, hogy röhögjenek rajtam. - csitítóan közelebb gurul, felnyúl, és két tenyerébe veszi az arcomat.
- Figyelj ide Lornácska. Gyönyörű nagylány vagy, és egyébként is mindenki ilyen hajkoronáról ábrándozik. Édesanyádtól örökölted, hogy ilyen dús, ugye?- tudja, hogy ha a mamára tereli a szót, akkor könnyen kezelhetővé válok.
- Igen. - vonok vállat. - és az orrom is tisztára az övé, ugye?
- Megengeded? - kérdezi, és szemét lehunyva koncentrál az emlékképeimre a mamáról. - Nagyon szép nő volt édesanyád, és napról napra jobban hasonlítasz rá. Igazán büszke lehetsz, hogy...
- A Mama nem volt ilyen magas. - szakítom félbe - Nem volt agresszív, és türelmetlen. És sosem volt ilyen világos a szeme.
- A szemedet, és a radikalizmusodat.. mind apukádtól örökölted. - válaszolja csendesen, és mint mindig, most is belerándul annak az embernek az említésébe.
- Apám biztosan egy szar alak. - fújtatom - Egy gyilkos. És még a képességem is tőle van. Én nem akarok olyan alja ember lenni, mint ő, érti, nem akarok hasonlítani rá.
- Lornácska, ne olyan hevesen. Apukád egyáltalán nem szar alak. - sóhajtva elengedi az arcom, és inkább idegesen gesztikuláló kezeimet fogja meg, bénult térdére fektetve összekulcsolt kezeinket. - Csak nagyon rossz tapasztalatai vannak a világról. De egyszer talán te is megismered őt. Azt pedig ne szégyelld, amit az ő génjeiből magadra szedtél, hiszen csak a jót adta át neked. Mindenki szeretne ilyen magas, vékony, nemes arcélű csinibaba lenni, mint magácska, Miss Dane. - rám mosolyog villámkék szemeivel, és ettől nekem is mosolyognom kell. - És a szemed is gyönyörű szép. A képességedet meg nem csak rombolásra lehet használni, csodás dolgokat építhetsz vele. Ezt tartsd a fejedben, és nem lesz semmi baj. Na most pedig sipirc, a többiek már vacsoráznak...
***
- Játsszunk Kubásat!
Kiskölykök voltunk még, 8-10 évesek, a Xavier birtok parkjában játszottunk tanítás után, és nagy néha valamelyik bedobta, hogy milyen menő lenne eljátszani a kubai háborút, aztán persze mindegyik ment a nyomában.
- Én leszek a Professzor - mondta lelkesen az egyik szeplős, barna srác, Chris, akinek vakító kék szemei valóban a Professzoréra emlékeztettek. Ő volt az egyik legnépszerűbb szereplő, mert a telepataságot könnyű "eljátszani", és a Professzort is mindenki imádta természetesen.
Magnetot azért már nehezebb.
A rakétákat pénzérmékkel, vagy csavarokkal szoktuk helyettesíteni, de akkor jó a játék, ha ugyanúgy lebegnek felénk, mint a rakéták a valóságban, és valaki vissza tudja tartani őket a becsapódástól.
- Legyen Lorna Magneto! - kiabál lelkesen Cody, akinek Hank Professzor megtisztelő szerepe jutott a játékban. Én a nagy fa alatt gubbasztva néztem őket, mogorva arccal, zöldes hajam két kurta varkocsba fonva, a fehér masni repkedett szeplős arcom körül.
- De Lorna lány, nem lehet Magneto. - vágta rá féltékenyen Liam, aki utált engem az első pillanattól fogva, mert halálosan irigyelte a képességemet (pedig azért szerintem az ő tűzköpősége se kutya.)
- Igaza van, nem lehetek Magneto - vetem oda foghegyről, és tovább rajzolgatok a porba. Magneto nem volt hős, se antihős számomra. Csak egy apa volt, aki elhagyta a mamát, meg a kislányát. Engem. Egy gyilkos. Aki megnyomorította a jóságos Xavier professzort.
- Hogyne lehetne?- mondja kedvesen Cody - ugyanazt tudja, mint ő.
- Így van, Cody. - szólal meg mellettem hirtelen egy jóságos hang, és megérzem a Professzor kezét a vállamon. Mikor felnézek, tolókocsija ott áll mellettem, ő pedig mosolyogva néz le rám, de még a naiv gyermek is látja, hogy a szeme... A szeme mennyire borzasztóan szomorú.
- Lorna tudná a legjobban eljátszani őt. - mondja halkan, soha, soha nem hívta Magnetonak apát. Mindig csak "Erik" vagy "ő", így reflektál rá. - Gyerünk, kedves. - néz rám - most te írhatod a történelmet. - próbál tréfálkozni.
Én pedig engedelmeskedek.
Miközben játszunk, a szemem sarkából látom, ahogy a Professzor rezzenéstelen arccal figyel minket, és megfordul a fejemben, hogy de hát élete tragédiáját játsszuk el, azt a napot, mikor egyszerre vesztette el legjobb barátját, és a lábait is. Ez nem szép dolog tőlünk, meg is fordul a fejemben, miközben erőlködést mímelve tartom vissza a lebegő pénzdarabokat, hogy hagyom az egész játékot a csodába, aztán jobb ötletem támad.
Amikor Chris a professzor szerepében a derekához kap, és hangosan feljajdul, majd próbál lassítva zuhanni a földre, azonnal hozzá szaladok, és az ölembe húzom a fejét. A pénzdarabok nagy csörrenéssel esnek a földre, és először látom a szemem sarkából, hogy a Professzor arca megrándul.
- Az én oldalamon akarlak. - mondom mélységes beleéléssel, megsimogatva Chris haját. "most te írhatod a történelmet" visszhangzik a fejemben a Professzor előző mondata.
- ... úgyhogy veled maradok, Testvérem. - mondom határozottan.
Döbbent csend, szinte hallani a tücskök ciripelését, az általános döbbenetben pedig megkeresem a Professzor tekintetét, és ráragyogok. Mintha... nagyon halványan mosolyogna.. De akkor miért könnyes a szeme?
Fogalmam sincs róla,
hogy egy réges régi idősíkban
Charles Xavier
csak vérzik,
csak vérzik,
csak vérzik a kubai homokban.