thinking out of the box

- Akkor dögölj meg - címezem a fiúknak, és lelépek.
Hát tényleg mindjárt elsírom magam, ha stoppal is kell visszamennem az intézetbe, teszek rá, de Tim hülyeségeit nem bírom tovább hallgatni. Királynői fejmozdulattal dobom el a hajam a szememből, aztán a legméltóságteljesebb lépteimmel elvonulok, és otthagyom őket a vérbe.
- Lorna! - ez az a majom Zach.- Lorna várj már meg, ne siess úgy!
Már két saroknyira járok a plázától, mire utólér, liheg, és bosszankodva néz rám, én pedig felvont szemöldökkel várom, mit akar, nagyot szürcsölve az epres smoothie-ból. Imádom, kétpofára tudnám vedelni éjjel-nappal.
- Mi van. - kérdezem meg végül, mikor nem akar megszólalni. Az emberek ránk se bagóznak, két vitatkozó kamasz, látnak iylet nap mint nap. Kárörvendőn elvigyorodok a gondolatra, mikor konstatálom, hogy aki ránk néz, az azt fogja hinni, Zach a fiúm akit most dobtam ki, és most kegyelemért könyörög. Ha-ha. Barom.
- Na, gyere már vissza, ne duzzogj. - mondja engesztelően - Kezdődik a film.
- Már láttam - moromoltam érthetetlenül a fogam közt tartott szívószál miatt - Csak azért jöttem, mert azt ígérted a majomfasz Tim nem fog ugatni.
- Csak viccel - nyugtat Zach, de abszolút nem meggyőzően. - Mit foglalkozol vele?
- Otthon maradhattam volna ennyi erővel.
- Aztán chateltél volna egész nap, meg a vetkőzőszámaidat gyakorlod. - lehet, hogy piszkálni akar ezzel, de én csak vállat vontam, hát ha valamire magasról teszek, akkor az, hogy Zach Elliot mit gondol a vetkőzőszámaimról, az feltétlen köztük szerepel.
- Több értelme lett volna, mint a kicsinyes marhaságokat hallgatni. - mondom ellentmondást nem tűrve - Jó szórakozást a filmhez, én majd elleszek. Csá. - aztán sarkon fordultam és otthagytam.
Összevissza barangoltam az utcákon, és már lila gőzöm nem volt arról, hogy merre vagyok, vagy ilyesmi. Nem is érdekelt.
...amíg egy sikátorba nem fordultam.
- Add ide a pénzedet öcsi.
A kis szőke srác a fal mellett térdelt, és nyüszítve sírt. Lehetett vagy 16 éves, de sokkal kisebbnek látszott a koránál. Öt tagbaszakadt fickó állt körülötte, és random megrángatták, meg lekevertek neki egy-egy pofont.
- Úrifiúcska, mi?
- CSakhogy most a mi felségterületünkre tévedtél.
- Nézd meg az óráját. Az is egy vagyon.
- Anyuci nem hvott taxit? Ajaj...
FEjcsóválva néztem a jelenetet, kurvára rühelltem, ha egyenlőtlen küzdelmet láttam.
- Te meg mit bámulsz?
Az egyik ogre észrevett, én pedig marhára nem ijedtem meg tőle. Mármint... Láttam ám a fém fukszot a nyakában, ne aggódj.
....aztán gondolhatjátok.

A következő, ami említésre érdemes, az a rendőrautó, a mentők, meg az, hogy valahogy csak én maradtam a helyszínen, meg az ogre, aki elvesztette az eszméletét.
- Csak nem halt már meg... - magyarázom a rendőrnőnek, de az szigorúan összevont szemöldökkel ragadja meg a két csuklómat. Nem félek. Még mindig. Szegény Professzor világéletében kihúzta mindannyiunk formás kis seggét a csávából, úgyhogy a mi generációnk nem igazán tanult meg félni bármitől is.
- Életben van. - mondja a mentős, mikor az ogre köhögni kezdett, de a szeme nem nyílt ki , a bicikliláncra emlékeztető nyaklánca pedig véres lila csíkot hagyott a nyakán.
A kis szőke sokkos állapotban van, csak zihál, és sír.
- Őrültekháza. - mondom megadóan, és hegyezni kezdem a fülem, mikor megüti a "mutáns támadás " szó.

Elise Heart hosszú combjai között dühösen morgott a motor, ahogy leállította. A lány, ahogy kiegyenesedett, és lehúzta fejéről a sisakot, türelmetlenül, a téli szél hidegen égetve csapott a vonásaiba, szőke haját, mintha tábortűz lángjai lennének, lobogva táncoltatva meg a délelőtti gyenge napfényben. Elise lecsapta a sisakot a jármű kormányára, miközben átvetette a lábait a nyergen és megiramodott a villogó sziénák felé.

- Átvesszük az ügyet - mondta egy öltönyös férfi a rendőrnőnek, aki a lány vallomását vette fel. Megrendíthetetlen, szikla-arcokkal nézett le, társaival egyetemben, Lornára. Tökéletes, bespoke öltöny, füleikben tekeredő, fehér rádiós fülhallgatók, hajuk az ügynökök egyenletes, konzervatív férfi-frizurája. A mentő, a rendőrautók, a helyszínelő egyenruhások között állt meg lesötétített BMW-jük. Egy furgon fordult be, fekete, sötétített üvegekkel, a sarkon, egyenletes tempóban közeledve a helyszín felé.
- Tessék? - kérdezte a rendőrnő, felemelve fejét. Arcán hitetlenség és bizonytalanság látszódott. - Kik maguk?
- Körülbelül most fog telefonhívást kapni a felettesétől. Vegye fel. - mondta parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő hangon a férfi, és ekkor csörgött a rendőrnő zsebében a telefon.
Az öltönyösökre pillantott, majd Lornára, majd megint az öltönyösökre, majd előhúzta a készüléket, beharapta az alsó ajkát és füléhez emelte.
- Halló... Igen, igen, uram, kiérkeztünk, és... Igen, értem és... Uram... Igen, öhm...
Miközben habogva hallgatta az elhadart parancsokat, tétován arrébb sétált. Leginkább nem is akart jelen lenni. Amikor felvette a telefont a nő, a képernyő háttere egy férfi volt és ő, a mosolygó férfi karjában egy nevető csecsemő.
Még visszapillantott Lornára aggodalmasan...
... És látszott, hogy neki kik a prioritásai. Hátat fordított.

- Kik voltak a felbujtóid, kik bíztak meg egy civil megtámadásával? - tette fel, Lorna felé fordulva, a kérdést, hideg, emelt hangon a férfi. Közelebb lépett a lányhoz és...
Egész egyszerűen megragadta az ingénél fogva, a kocsinak tolva a tizenévest.
- ... Akárki is volt az, kislány, előbb-utóbb beszélni fogsz. Megvannak a módszereink rá, és... Nem biztos, hogy tetszeni fog.
Az az éhes, mohó villanás a szemében, miközben a lány arcához hajolt, eltéveszthetetlen volt.
A furgon ekkor fordult be a rendőrkocsi mellé. Felnyílt. Azonosító és embléma nélküli kommandósok tűntek fel, amikor felnyílt az ajtó. Odabent a padlóhoz erősített láncok és az egyik kommandós kezében szikrázó, elektrosokk nyakpánt tűntek fel. Az öltönyösök körbevették Lornát, hogy a kocsi felé kezdjék terelni.

- Állj, senki nem megy sehova, különösen ez a lány. Ezt az ügyet személyesen átveszem.
A csengő, mezoalt hang élettelien és erősen zengett.
Elise hosszú lábain sietős léptekkel tartott a helyszín felé.
- Shit - motyogta az öltönyös. - Tegyék be a furgonba, minél gyorsabban...
- AZT MONDTAM, SENKI NEM MEGY SEHOVA.
Egy kommandós lépett az érkező nő elé... És Elise vállától a furgonnak söpörve nyekkent a fémbe csapódva.
- Hölgyem, ez egy szövetségi helyszín, ha zavarja a nyomozást, akár hazaárulás vádj...
- Elise Heart hadnagy, S.H.I.E.L.D. - lépett be a fekete ruhások közé Elise. Motoros bőrkabátja, koptatott farmere éles kontrasztban állt a férfiakkal. Egyenesen a Lornához korábban beszélő ügynökhöz lépett. - Milyen szövetségi nyomozás? Melyik ügynökségtől? Kinek a parancsa alapján?
- Hölgyem... - kezdte volna ingerülten a férfi.
- Hadnagy. A megnevezésem, hadnagy, ügynök, és kérdeztem magától valamit. - Egy pillanat várakozás után Elise megfordult. - De mindannyian tudjuk, kik maguk, ugye?
Egy lépéssel közelebb került. Széles vállaival, szálas, atlétikus termetével azügynök fölé magasodott. - Mit csinál belföldön a CIA? Erről a new york-i kerületi bíróság igen érdekes véleménnyel lesz majd.
- Hadnagy, felhívom a felettesem és a maga felettese telefont fog kapni, ha nem lép...
- Nem a felettesem - válaszolta vehemensen Elise. - Úgy látom, maga a legkisebb mértékben sem érti a helyzetet. Én. Tudja, ki a S.H.I.E.L.D. superhumaná-osztályának a feje?
És most már egyenesen a vezető ügynök arca elé lépett, úgy nézett le az egyen-szögletes vonások közti sunyi, sötét szemekbe. - Én vagyok. És ha a maga felettese telefonál, azt én veszem fel. És emlékeztetem a felettesét azokra az ügyekre, amik három szinttel vannak a maga fizetési kategóriája felett, ügynök. És aztán a maga felettese pedig felhívja magát és közli, hogy választhat, hogy ejti az ügyet vagy pár hónap fizetés nélküli szabadságra kerül.
- Ezt... Ezt nem teheti, mi a nemzetbizt...
- De, igen, megtehetem - felelte Elise. - És ha a CIA valamiért mégis ügynökségek közti háborút akar indítani a S.H.I.E.L.D. ellen, egy ügyön, amit belföldi terepen végzett, akkor fejek fognak hullani. Akkor maga meg én legközelebb egy szenátusi meghallgatáson találkozunk, ahol a főnöke közli magával a folyosón, hogy maga soha, de soha többet nem fog parkolóőrnél magasabb rangban dolgozni az Egyesült Államok kormányzatának. Értett engem??
Az ügynök ekkor kezdett el, meglepő módon, sápadni.
- A felettesének felettese felhívhatja az én felettesemet. Steve Rogers kapitányt. - vetette még oda a férfinak, majd végre villogó szemeivel a lány felé fordult.
Nem szólt egy szót sem, csak megragadta Lorna vállát és hacsak az nem ellenkezett, szelíd erőszakkal kezdte el húzni magával. Elise még kinyújtotta a kezét és a legyőzött ügynökök egyike megadóan ejtette a tenyerébe a bilincs kulcsát.
- Csak egészen nyugodtan, sétálunk tovább, trust me - suttogta az orra alatt, a lányra nem is nézve Elise, vállán tartva a kezét, majd ahogy befordultak a sarkon...
Lorna mögé lépett és kioldotta a bilincset, lekattintva a másik csuklójáról.
- Ez azért közel volt, nem? - kérdezte vigyorogva a másikat. A hadnagy eltűnt, az életteli Elise mosolyogva állt a tizenéves mutáns előtt. Leemelte a motor kormányáról a sisakot és a lánynak dobta.
- Na gyerünk, nem vagy farkaséhes? Mert most reggeli következik.

Jó, lehet, hogy rossz kislány voltam, de azért mégiscsak úgy gondolom, hogy egy leheletnyit, egy egészen aprócska hangyafaszányit ezt hogy is mondjam... Eltúlozzák.
Ja.
Még a rendőrnő egész oké, hát persze, hogy fel kell venni a vallomásom, mert hát mégis csak majdnem megfujtottam egy degenerált majmot, megadóan mesélem el, ohgy mi történt, hát nem akarok én balhét, én csak nyugiban sétálgatok itt, nyugodjon meg mindenki.
De aztán jönnek az öltönyös faszik, és ők nem az a cukrosbácsi kategória.
Először az jut eszembe, hogy kb olyanok, mint a sok Smith ügynök a Mátrixból. (Jézus, de régi film.)
Aztán az jut eszembe, hogy ezek nem szarral gurítanak.
Mit tenne ilyenkor egy ügynöknő, zakatol az agyamban, mit tenne, hát ez szorongatott helyzet, és ilyenkor mindig villantanak egy kis combot, vagy cicit, és... de cseppet sem gondolom, hogy ezeket lázba hozná, fogadjunk, hogy mind impotens. Hát ezért tanultam a szexis riszálásaimat? Meg is fogadom, hogy inkább a verekedésre fogok rámenni, hiába olyan szélsőségesen pacifista a drága X Professzor.
Kik voltak a felbuj... mit akar ez? Egyre közelebb jön, fenyegetően, én meg ösztönösen hátrálok.
- CSak megvédtem a kissrácot. - feleseltem vissza, mert neohgymár még én legyek lekúrva, mert segítettem egy nyominak. - Ezek épp ki akarták rabolni, és meg is verték, nézze csak me... - de ekkor olyan közel jön, hogy érzem a gyanúsan mentolos lehelletét, és látom a kikandikáló orrszőreit, ami totál röhejesen néz ki.
Aztán egyszerűen megragad, és felken a kocsira.
Tágra nyílt szemmel hallgatom, ahogy fröcsög az arcomba, és még mindig nem félek, főleg, ahogy a nyakkendőtűjét, meg az öltönyére tűzdelt rangjelzéseit nézem, mind fémből van, érzem, érzem, ha fenyegetve vagyok, mindig sokkal jobban kiélesednek az érzékeim, és ez a professzor szerint tök természetes. Mert szerinte a mutáció az evolúció miatt jön létre, és az élőlényeg abból az érdekből szoktak feljebb lépni az evolúció létráján, hogy még ellenállóbbak legyenek a külső behatásokkal szemben.
A túlélésért. Egész pontosan.
Szóval, nem, nem mondanám, hogy félek, csak meg vagyok lepődve. Nem értem, mi az istenre akar kilyukadni, de nagyon mondja a pali, és meglehetősen tágra nyílik az orrlyukam mikor meglátom, hogy valami nyakörvvel jön a többi.
Mi a...
A szőke csaj úgy motorozik be a képbe, mint valami nagyon menő, nagyon badass szőke herceg (nő) a fehér (fekete) lovon (motoron).
Határozott fellépéséből egyből kiszúrom, hogy a Szmisszügynökök bajban vannak, és nem is átallok megereszteni egy édes kis vigyort, a gödröcskés fajtát.
- Szarban vagy, öreg - tátogom neki némán, mire elenged, és leáll vitázni a csajjal.
CSak kapkodom a fejem,ahogy a szájkaratét hallgatom, és meg kell vallanom őszintén, baromira nem értem, hogy miről megy a vita, de úgy találom, az én szerény személyem ilyen marha fontos nekik nemzetbiztonsági szempontból. Hát. Igen.
Röhögnék, de én tisztelettudó lány vagyok.
Haha.
A bilincs ott fityeg a csuklómon (hülyék ezek? Tizenhét vagyok, szőke, és vaságyastul negyven kiló, mégis mit várnak? Hogy nem tudom gond nélkül kihúzni a kezem a felnőtt bilincsből? ) Elképzelem a fater itt most mekkora vérengzést vágna.
Hát, hallottam róla eleget.

Végül persze a csaj győz, engem pedig úgy visz magával, mintha a kedvenc kishúga lennék, és még a bilincset is lepattintja rólam. Végülis. Én is megtehettem volna, de elég volt ennyi bűvésztrükk mára.
- Hát, ő , hello. - köszönök neki, te jó ég, milyen magas csaj, pedig én sem tartom alacsonynak magam. Egyébként meg kérdéses, hogy ez a nő most tényleg zsaru -e vagy valami szupermodell, mint a Beépített Szépségben - Kösz, hogy megmentett hölgyem. - hatósági személynek tűnik, úgyhogy nem tudom, hogy a francba szólítsam. - Kicsit berágtak rám, pedig én csak azt a nyomi kissrácot akartam megvédeni. Szerintem mindenki a saját súlycsoportjával kezdjen. - vonok vállat, és felcsillan a szemem, mikor a kezembe nyomja a bukósisakot. - Naná, mehet... izé, éhes vagyok, igen. Most.. komolyan elmegyünk valahova? Hát ez tök király.

Elise érezte magán a szócsata közben a tizenéves leányzó szemeit, de nem volt vele ideje törődni. Ahogy hagját emelte feljebb, és a feszültség nőtt mindkét oldalon, csak a neki ellenszegülő ügynökökre figyelt, Majdnem fel sem tűnt a feszültség, az izmainak megrándulása, a szorító érzés, hogy mellkasában, és főleg hátában szűkebbé kezd válni a bőrkabát...

Egyébiránt, győztesen vonultak el, a sápadt, januári, new yorki napsütésben, a vert ügynökök gyűrűjéből. A lány alig bírt visszatartani egy diadalmas vigyort...
De azért... Próbálj legalábbis hozzávetőlegesen felelősségteljes felnőttet tettetni, Elise. Ez egy tini. Istenem, egy tizenéves. Röpke... Mennyi, talán két-három évvel korábban még te álltál volna ott az ügynökök között. Úgyhogy... Legalábbis csinálj úgy, mintha tudnád, micsinálsz.
Miután a karperecek lepattantak a másik csuklójáról, a leányzó megköszönte a segítséget, és Eő pedig rögtön sarkon pördült, hitetlen arccal nézve a pimasz szöszkeségre. Szemei elkerekedtek.
- Hölgyem? - kérdezett vissza leplezetlen döbbenettel, majd megköszörülte a torkát. - Yea, no. Call me Elise, sweetheart - válaszolta msot már egy vigyor kíséretében és kacsintott a leányzóra. A zsebeiben kutatott a kulcsok után, miközben felpillantott, hogy hallgassa a magyarázatot.
- Aham, és ha jól hallom, rámutánskodtál egy sort. - A vigyor elszélesedett. - Jól hallom?
Bólintott mellé.
- Igen, igazad van, mindenki a saját sújcsoportjával kezdjen. És megvédeni a gyengébbeket... Tíz pont a Griffendélnek, lendületből. Ezt alá kell írjam.
Sóhajtott, és felpattant a motorra. Hátranézett.
- Persze, hogy komolyan reggelizünk. Szabad bármikor is a reggeliből viccet csinálni? Na, pattanj fel, nyomás - intett maga mögé a nyeregbe, és ha a lány már felszállt, átkarolva a derekát, felpörgette a combjai közt doromboló motoron a gázkart.

Csikorgó kerekeiből füstöt eregetve lőtt ki a sportmotor. A gyorsulás rövid időn belül nyolcvan mérföld per órára lökte fel őket, és a lány a Hetedik Sugárútra kiérve felpöccintett egy kapcsolót, mire kék, villogó, megkülönböztető fények tűntek fel elöl és hátul a motoron. Jobbra és balra dőlve, cikázva vágott át az autók között, egy-egy meredekebb és szorosabb kerülés után egyenes iramban robogott a Brooklyn-híd felé, míg perceken belül a halovány, téli nap fényétől csillogó Hudson hullámai felett repültek. Nem telt bele sok időbe, és Brooklyn oldalutcáin egy bár előtt álltak le. A cégéren szolid jelzés:
Gorilla's Loft

Bátorítóan intett a lány felé Elise és felnyitotta az ajtót. Odabent halk rockzene szólt a háttérben és csak intett a pultos felé, aki épp a pult mögötti táblára írta fel az italakciókat. Elise teátrálisan intett az egyik box felé és ledobta magát, majd Lorna elé csúsztatott egy menüt.
- A hamburgereik, az összes, világra szóló. Sőt. A legjobb az univerzumban, eddigi tapasztalataim alapján. Ezen a bolygón pedig egészen biztosan - kacsintott újra Lorna felé és a pultra pillantott.

Elvigyorodok, mikor visszautasítja a hölgyem megnevezést, és máris kellemesebben érzem magam. Fogalmam sincs, mi fog ebből kisülni, de hát ki a fene gondolkodna bármin is, mikor hozzávágnak egy bukósisakot, és intenek, hogy pattanjon nyeregbe? Biztos nem én leszek az.
- Elise. - visszhangzom engedelmesen a nevét, miközben felcsatolom a bukósisakot. Következő kérdésére ajakbiggyesztve vállat vonok csak.
- Miért ne tettem volna? - kérdezem színpadiasan - Öten voltak. Én meg egyedül. Szőke vagyok, nem hülye... Ők se játszottak tisztességesen, de amúgy én nem mondanám, hogy tisztességtelen lettem volna. CSak.. kiegyenlítettem az esélyeket. . aha, na ez jó, a Profnak is így fogom elmesélni a történetet. Van ez a hülye szokása, hogy mindig megkérdezi, mi történt, mit csináltál már megint, stb stb, pedig fölösleges annyit magyarázni róla, mikor kb már előbb tud mindent a fejedből, mielőtt hazaértél. Na mindegy.
- Egyébként Lorna vagyok. Lorna Dane. - kicsit gondolkodok, aztán arra jutok, hogy a csaj valami mutánsjogi akárki lehet, így némi töprengés után hozzáteszem a mutánsnevemet is. - Polaris, ha épp érdekel.
Nincs időm elgondolkodni, hogy eddig hány vadidegennek mutatkoztam be a mutánsnevemen, mert maga mögé invitál, átkarolom karcsú derekát - karcsú, de közben érzem, hogy bivalyizmos - aztán felberreg alattunk a motor - fú , de sárgulna most az a majom Tim, ha látná! - aztán csikorgó kerekekkel megindulunk.
Visítani tudnék az extázistól.
De aztán nem visítok, csak kussoló elragadtatottságban kapaszkodok.

A hely, ahova visz, egészen hangulatos, ilyen helyet eddig talán csak a tv-ben láttam, ami mondjuk intézetisként nem is hangzik olyan meghatóan, mint azt én gondolom.
- Tíz pont a zenéért. - jegyzem meg, mikor belépünk, aztán körbenézek, és csak akkor huppanok le az egyik bokszba, mikor Elise odakalauzol. De jókat lehetne itt bandázni, meglehetősen élvezném, meg szerintem a srácok is.
Elémtolja a menüt, én pedig gyorsan átfutom.
- Mivaaaaan - kerekedik a szemem, ahogy olvasom, mik vannak a különböző összetételű hamburgerekben. - Fú. Hát. Szívesen meghallgatnám, hogy te mit ajánlasz, de ezt itt muszáj megkóstolnom! - bökök az egyik hamburgerre, amiben - a menü szerint - nincs olyan hagyományos reggeli elem, ami nem megtalálható. Sonka, tojás, bacon, sajt, hozzá a hús, összefut a nyál a számban, ahogy olvasom, és megkordul a gyomrom, eszembe juttatva, hogy ma még csak a smoothie-t ittam, ámbár az izgalmaktól akkor is megéheztem volna, ha tele a hasam.
- Én már kitaláltam. - mondom áhítattal, mintha imát mondanék, aztán félretolom a lapot, és karba tett kézzel várom, hogy ő mit választ.
- Szóval, mit keresünk mi most itt? - teszem fel végre a nem is olyan költői kérdést - Miért hoztál el? És mit akartak tőlem azok az ipsék? Marhára nem érdekel a nemzetbiztonság meg az ilyen ökörségek. Csak móresre tanítottam egy gorillát. Amúgy kösz, hogy kihúztál a csávából, mikor azt a nyakörvet hozták, akkor már azért úgy megfordult a fejemben, hogy egy kicsit talán túlspilázza a tag. Persze, nem mintha a kedves Professzor nem húzott volna ki slamasztikából, csóró, azóta biztosan napirendi programja, mióta én a szárnyai alatt vagyok, és akkor én még nem is vagyok egyedül... - már megint összevissza pofázok. - Mindegy, szóval X intézetes vagyok. Moziba indultunk a többiekkel, de aztán összebalhéztunk, és sétára indultam. Aztán, most itt vagyok. Annyira nem vágom az ok-okozati összefüggést...

Elise csak bólogatott arra, amit a lány mondott és várta, hogy felszálljon mögé a motorra. Nem ott, az utcán akarta megbeszélni, úgy, hogy egy sarokra még CIA ügynökök voltak tőlük, akik valószínűleg még azon sakkoztak, hogy tényleg igaz volt-e, amit a nő mondott, vagy sarkukra kellett volna álljanak. A S.H.I.E.L.D. név önmagában elget mondott. A csillogó jelvény is. A S.H.I.E.L.D.-től megszokta mindenki más, hogy megjelennek, kommandósokkal, quinjetekkel, mindenféle specializált ügynökökkel és még ki tudja, mivel, és átveszik az ügyet. És az ügyek megoldódnak.
És pletyka terjengett minden ügynökség között, hogy valami árnyékellenséggel háborúzik a S.H.I.E.L.D., egy szervezettel, ami a legmagasabb szintekig jutott el. Ez pedig még jobban fokozta, ha lehet, a S.H.I.E.L.D. renoméját.
Senki nem akart egy árnyékháborúban a két oldal tűzvonalába kerülni.

Ahogy helyet foglaltak a Gorilla's Loftban, csak csendben hallgatta a lányt, bólogatott, és amikor a pultos eljött az asztalig - Odafordult hozzá.
Karcsú, rágógumi-kék hajú, orrpiercinges és sötét rúzst viselő, igazán 2000-es éveket idéző lány volt.
És a szemei állandó jelleggel vörösben parázslottak.
- Liz - mondta barátságosan.
- Villa. - válaszolt Elise, és ökölpacsival üdvözölték egymást. - Hogy van a bátyád?
- Jövő héten kiengedik, szépen forrnak a sebei - válaszolta meglepően szép, alt hangon a pultoslány. - Komolyan, sister, tartozunk neked is meg Amerika Kapit...
- Villa, - szólt gyorsan közbe Elise, a fejét rázva. - Ne, tényleg, ne, csak hívj legközelebb is, ha bármi kell, oké?
- Okézsoké - bokszolta még mosolyogva vállon a lányt a pultos rocker, majd Lornához fordult.
- És ki a tini amazon? Óóó. Csak nem... A szőke haj megvan hozzá! - kerekedtek el a szemei.
- Nem, nem. Lorna, ő itt Villa, a Loft pultosa, Villa, Lorna Dane, X-es.
- Úúúúh, klassz, az menő. Jó helyen vagy, kölyök - válaszolta vigyorogva a pultos, barátságosan nézve Lornára.
- Szóval.
- Egen. - mondta Elise, megfeledkezve majdnem az ételről.
- A szokásos?
- Ha lehet - jött a viszont vigyor.
- És neked, sugar? - kérdezte noteszét előkapva a pultos csaj Lornát, majd amikor felvette a rendelést, mosolyogva bólintott és elindult a konyha felé.
- Hé, hé Dan, kapd össze a segged, rendelés van, remélem, nem a konyhában füvezel megint, mert ha igen...

Elise visszafordult a forgóajtók mögött eltűnő lány felől Lornához és magyarázólag elmosolyodott.
- Mutánsok, Inhumanek, és egyéb hasonlók gyűjtőhelye, tudod. - vont vállat, majd jobbra dőlve megint kutatott a zsebében és előhúzta a jelvényét.
Letette a fémesen csillogó pajzsot a lány elé.
- Tehát. Teljes nevemen, Elise Heart vagyok, és S.H.I.E.L.D. ügynök. Hadnagy, illetve. És mindenért, ami superhuman, én felelek.
Sóhajtott és hátradőlt.
- És... Most jön a hegyi beszéd része a dolognak. Én is utáltam mindig, de hidd el, a Professzorotoknak igaza van, amikor azt mondja, óvatosnak kell lennetek.
Előre dőlt és a hangja egy fokkal komolyabbá vált.
- Lorna, nem tudom, mennyire... Feltűnő ez az Intézetben. De a mutánsok, Inhumanek körül... Nos... Növekszik a feszültség, mondjuk azt. Nem mindenki ... Akar jót. Óvatosnak kell lenned.
A lány szemébe nézett elgondolkodva, fejét oldalra billentette, majd belső zsebébe nyúlt és lerakott egy névjegykártyát Lorna elé.
- Tudod mit? Hiába mondom, felteszem, unalmas felnőtt kárrogásnak tűnik. Felnőttnek. Jézusom. Talán három évvel lehetek idősebb nálad... Mindegy, mindegy, nem ez a lényeg. Ha bármikor bajba kerülsz... És bajba fogsz, mert ránézésre pontosan olyan tűzről pattant vagy, mint én, - folytatta valami egészen ... Talán büszke vigyorral Elise - Hívj. Tényleg. Itt a számom. Semmi para, semmi további hegyi beszéd, semmi felnőttködés.
Sóhajtott egyet, majd hátradőlt. Most már igazi izgalom tükröződött az arcán, ahogy vigyora a füléig ért.
- Na. Ki vele. Most már el kell mondanod. Te egészen pontosan mit csinálsz és hogy törölted fel az arcukkal az aszfaltot?

Irtó menő a csaj, aki odajön felvenni a rendelést, és láthatóan nagyon jóban van a csajjal, aki elhozott ideáig. Illedelmes csöndben hallgatom végig a beszélgetést, és csak, amikor hozzám fordul oda felvenni a rendelésem, akkor nyögöm ki:
- Irtó menő a hajad! - elragadtatva szemlélem sötétkék tincseit, és arra gondolok, ha iylen színű lenne a hajam, és nem zöld, akkor talán be sem festeném szőkére. DE hát, kinek milyen lapot oszt az élet ugyebár.
Aztán a szőke csaj beszélni kezd, én meg figyelmesen hallgatom.
Alig észrevehetően elfintorodom, mikor a hegyibeszéd szó elhangzik, de szerencsére tényleg rövidre fogja, és csak aprót biccentek, hogy megértettem.
- Egy embert ugyanígy felhúzott volna a dolog. - jegyzem meg azért, csak a rend kedvéért, nehogy már szó nélkül hagyjam az egészet. - Azzal a különbsééggel, hogy ha ember lettem volna, akkor engem vernek szarrá, meg a srácot. Úgy, hogy én jót akartam, a kiscsávó meg valószínűleg semmit nem csinált, amivel kiérdemelte... Akkor már inkább az bűnhődjön, aki szar alak volt. - teszem le a voksomat, majd elgondolkodva kibámulok az ablakon. - Egyébként honnan veszik, hogy bárkit is érdekelnek? - fújtatok sértetten - Miért utálnám az embereket? Az én anyám is ember volt - az volt. A legjobb ember a világon. - És hát anyám is szerette őket. Mármint a mutánsokat. Ebből lettem én - eltűnik a feszkó az arcomról, és elégedetten hátradőlök az ülésen.
Oké, nem mindenki volt ilyen szerencsés, hogy az anyja úgy imádja, mint engem imádott szegény asszony. Sokan vannak az X Intézetben, akiket úgy tettek ki otthonról, vagy szándékosan dugtak el a Professzor birtokán, vannak köcsög alakok közöttük. De az én anyám sosem tette volna. Abban biztos vagyok.
Sugárzó mosollyal jutalmazom a számának felajánlását, és biccentek hozzá.
- És ha bejelöllek fészen? - veszem elő a telefonomat. - Mit is mondtál, hogy hívnak? - de ez csak megszokott kérdés, máris pötyögöm be a nevét a keresőbe - Így gyorsabb - magyarázom, és miközben keresem, hallom a következő kérdését.
- Tényleg érdekel? - kérdezek vissza, felnézve a telefonból. - Hát... igazából nem nagy cucc. Én.. izé, szóval, a fémeket manipulálom, meg a mágneses mezőket, meg mindent, ami ezzel kapcsolatos. Még nem mnodanám olyan marha erősnek magam, mint mondjuk a faterom, de egyszer majd csak eljön az is, deeee... - végignézek rajta, valami fémet keresve, aztán rákoncentrálok a kabátjának a cipzárjára, és lehúzom a gondolataimmal, és vissza. - Ilyesmi. - vonok vállat. - A csávókon ilyen fuksz volt, tudod, ami olyan mint a WClánc... Nem volt nehéz rászorítani a nyakukra, gondolhatod, aztán vannak olyan fiúk, akik valahogy nem bírják elviselni, ha nem kapnak levegőt. - vigyorgok gonoszul - De hát egyiket sem sajnálom, sejtheted.
Közben megtalálom a facebookon, és diadalmasan felfüttyentek.
-Áhá, megvagy! - koppintok rá a nevére, és megtanulmányozom a profilképét. - Nagyon menő. - lengetem meg az orra előtt - Fociztál, vagy mi?

A pultos lány szemei elkerekedtek, szája füléig szaladt.
- Ó! - mondta élénken. - Ó, és nyelve is van, de milyen, de édes... Mondd csak édes, nem gondolkodtál még azon, hogy egy mutáns bárban legyél pultos, esetleg...
- Villa - szólalt meg Elise.
- Mi? Én csak arra gondoltam, hogy suli után, tudod, zsebpénz meg ilyenek - folytatta a kékhajú rocker lány. Elise csak forgatta a szemét és hasonló vehemensiával válaszolt.
- Villa. Kaja most, flörtölés a kiskorúval, ha elmúlt tizennyolc. Éhes vagyok.
- Gyáá. Liz, mintha te lennél itt a nagy öreg, és...
Elise felnézett a lányra.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy én, én, Elise Heart, kell legyek itt a felnőtt.
Ezt képtelen vagyok elhinni.
Steve Rogers, téged okollak ezért.
Már nyitotta volna a száját egy kellően temperamentumos visszavágásra, amikor a pultos megadóan felemelte a kezeit és elsietett.
- Oké, oké, tűzszünet, Liz, tűzszünet, szó szerint, please!

Visszafordult Lorna felé. Hallgatta, amit a lány mondott. Ahogy mondta. Figyelte, amit tesz az ő cipzárjával. Amikor a tini lázadó képességéről esett szó, és látta, amit tesz, csak elkerekedtek a szemei egy pillanatra.
Várjunk, mi?
Micsoda?
Úgy jutott eszébe az akta, mintha ott lenne előttük, az asztalon.
Nem. Az nem lehet. Gyerünk Liz, háromszáz millió ember él ebben az országban, hánynak lehet magnetikus képessége?
.... Őszintén?
... Nem tudom.
Miután a lány az arca elé lengette a telefont, elvigyorodott.
- Igen - válaszolta. - Igen, az én vagyok, és igen, foci.
Sóhajtott újra és folytatta a vigyorgást.
- Déli lány vagyok. Suliban, ami csak megjegyzem, egy-két éve volt, tényleg talán három évvel lehetek idősebb nálad, nem sok választása volt az embernek. Tennessee. Vagy kocka vagy, és a fiúk egy kicsi része elismer. Vagy pedig ugyanaz a tingli-tangli tinilány, mint a legtöbben. Az, mondjuk... A középosztály. Mondom. A legtöbben. Aztán voltak a lázadók, mint... Te. - gesztikulált Lorna felé.
- És akkor, voltak azok, akik a lámpafényben voltak mindig. A pompomlányok. Ugye. Minden fiú kedvence, mindenki őket akarta megdönteni.
Vállat vont.
- És néhány lány.
Újra vállat vont.
- Ami azt illeti, egész ügyesek és kreatívak, azt hinnéd, csak csinibabák, de az a sok hajlékonyság és edzettség... Khm.
Majd elvigyorodott.
- ... És akkor, azok a lányok, akik nem voltak soha pompomlányok alkat, a harcos típus... A sportolók.
Továbbra is vigyorogva nézett Lorna szemébe.
- Találd ki, melyik voltam én. - Sóhajtott. - A sportolók és a kockák egyike, igen, rám nem vonatkoztak a szabályaik. Egyszer kaptam ki, amikor egy quarterback mutáns volt, mint te - gesztikulált a lány felé.
Felpillantott újra Lorna szemébe.
- Legközelebb nem kaptam ki ellene.
Azt a részét kihagyod a történetnek Liz, hogy azt gondoltad akkor, te is mutáns vagy. Mindegy. A sztori szempontjából mindegy, és amúgy... Mikor álltál neki hegyibeszédeket mondani? Basszus... Oké, nem ismerek magamra, de akkor most már...
Előre dőlt és most már lassan elkomolyodó arccal nézte a lányt, kék szemei nem rezdültek, amikor mezoalt hangja élettelien, de komolyan csendült fel újra.
- ... Aminek az a tanulsága, Lorna, hogy te is ember vagy. Nem vagy törhetetlen. Ember vagy, mint azok a srácok az utcán, vagy a fiú, akit bántottak. És az emberek sokszor félnek attól, amit nem értenek. Nézd, okos lány vagy és... És már majdnem felnőtt. A Professzor lehet, hogy most engem megnyúzna érte, mert szeretné, hogy békében aludj, de leteszem az asztalra eléd, ami van. Szerintem... Elég idős vagy, hogy egyenlőként beszéljünk.
Egy pillanat szünet után folytatta.
- A világ sosincs három lépésnél messzebb a háborútól. A feszültség, ami ma felettünk cikázik, az, hogy superhumanek létét még emg sem erősítette senki, de már gyűlölet-csoportok vannak a neten... Épp csak néhány nagyobb, mutáns-incidenns kell. Épp csak pár hétköznapi ember kell meghaljon. Nem kell igazuk legyen. Lehet neked igazad. És nem kell te kezdd, mindegy lesz.
Sóhajtott és hátradőlt.
- Persze, hogy jól tetted, hogy azt a fiút megvédted. Hell, én magam álltam volna melléd, ha ott vagyok. De ha valamit a Professzor jól mond, az ez: Akiknek erejük van, a gyengék védelmére és nem mások megfélemlítésére kell használják. A hatalomnak inspirálnia kell, vezetnie, fényt hoznia és nem sötétséget.
Vállat vont és a lány szemébe nézett, újra.
- És én nem fogom megmosni a fejed, semmi jogom hozzá. Akár egy éve még én is ugynezt tettem volna. Nem, én úgy beszélek veled, mint felnőtt a felnőttel. Én nem azt mondom, hogy rejtsd el az erőd, én nem azt mondom, hogy mit kéne csinálj. Én azt mondom, mire vagy képes és mik a döntési lehetőségeid.
Hátradőlt, pont akkor, amikor Villa feltűnt a tálcákkal.
- A döntés a tiéd. - mondta még, kacsintott, majd az érkező ételre figyelt.
Lorna elé lekerült a tálca a hamburgerrel, Elise elé pedig a szokásos három tálca, hat hamburger, egy hatalmas halom krumpli és négy fél literes üdítő.
- Végre. Na és te? - nézett fel újra. - Merről jöttél? Mióta ismered a képességed? És mi mást tudsz még, a kabátom cipzárának huzogatásán kívül? - kérdezte pimaszan, mielőtt beleharapott az első hamburgerbe.

Érdeklődve hallgatom, ahogy Elise felvázolja a déli államok középiskoláinak hierarchiáját, és elvigyorodok, amikor lányokra célozgat, mert engem aztán nem tud megbotránkoztatni ilyesmivel, legyintek is rá egyet.
- Sportolók? - kérdezek vissza -hát akkor biztos menő voltál. De mi a helyzet a művészekkel? Nálunk abból is akad egy szép rakattal, énekelnek, meg táncolnak, meg drámajátékok, úúúh, a Professzor imádja, annyira sajnálom szegényt, mert.... - elakad a szavam, és nem folytatom, hogy "mert az én apám miatt nem tud járni, és az én apám bánt úgy el vele, amihez képest egy elárulós szakítás semmi..." - de nem mondok semmit, csak szipogok egyet, mint mindig, ha zavarba jövök.
A fatert nem is ismerem, de mindig zavarba tud hozni.
Főleg, ha belegondolok, mit tett a Professzorral. És a Professzor hogy áll bosszút? Sehogy. FElneveli Erik Lehnsherr kezelhetetlen kölykét. És még szereti is.
Ha magányomban jut ez az apró adalék az eszembe, akkor gyakorta könnybe lábad a szemem, de most társaságom van, így eszem ágában sincs elsiratni a professzort.
Inkább visszakapcsolódom a szotriba.
- Miért, te mi vagy? - ráncolom a szemöldököm, mikor a quarterback mutánsra terelődik a szó. - Mármint, a mutánsjogi nem tudom minek a feje vagy gondolom.. Vagy legalábbis az ügynöke... Azért ott gondolom csak mutánsok dolgoznak? -kicsit elbizonytalanodik a hangom, ebben nem vagyok száz százalékig biztos, a Professzor nem sokat beszélt róla az óráin. Elintézte annyival, hogy nemzetbiztonságilag sok függ a S.H.I.E.L.D.-től, és nagyon sok az infó, amit nem hozhat nyilvánosságra.
Aztán komolyba fordul a hangja, és azon veszem észre magam, hogy önkéntelenül is közelebb hajolok, és figyelmesen hallgatom, amit mond, mintha titkot mondana, pedig dehogy ,pont arról beszél, hogy mindenki tudja.
Amikor a fiúra terelődik a szó, elmosolyodok, a tenyerembe támasztom az arcomat, és kibámulok az ablakon egy pillanatra.
- TUdod - mondom lassú, ábrándozó hangon - A srác akár Amerika Kapitány is lehetett volna... Tudod, amikor még fiatal a képregényekben. Ja - nézek újra fel -Imádom a képregényeket, te nem? Mindegy, szóval... úgy hasonlított arra a jelenetre, mikor megverik a sikátorban Brookylnban, aztán jön a srác és megvédi... Most én jöttem! - mondom diadalmasan - ki tudja, nem -e a jövő szuperkatonáját védtem meg.
Végülis.
Komolyan bólintok, mikor mondanivalója végére ér.
- Én ezt értem. És akkor is döntöttem. ÉS újra, és újra így döntenék. Ha meg az emberek emiatt háborúzni akarnak... - vállat vonok - akkor basszák meg, ha iylen hülyék.
Az emberek már amúgyis kihúzták párszor a kibaszott gyufát, elég, ha csak Kubáig visszanézünk a történelemben.. Ehh, idióták.
De akkor megjön a kaja, és a rögtönzött apró feszültésg egy csapásra elszáll az asztaltól.
- Jessz. - nézek áhítattal a kajára, akkora a hamburger, mint a fejem. - Köszi! -villantok ezerwattos mosolyt a kékhajúra, aki ránk kacsint, és magunkra hagy minket. - Te jó isten, te azt mind megeszed? - kérdezem az őszinte, tisztelettetljes döbbenet hangján, mikor Elise adagjára nézek, aztán inkább beletemetkezek a saját hamburgerembe, és majd elájulok az élvezettől, ahogy az első harapás a számba kerül.
Ám Elise újra kérdez, én pedig teli szájjal válaszolok.
- Mi, hogy én? Honnan jöttem? - ezt a sztorit nem szeretem mesélni soha, mert nem akarom, hogy sajnáljanak, vagy azt higgyék, ezen drámázom egész életemben, mert abszolút nem. - Hát, sokra nem emlékszek, de a sztori úgy szól, hogy még nem voltam öt, mikor a Professzorhoz kerültem. EGy repülőn utaztunk a szüleimmel, ám veszekedni kezdtek, mert még az indulás előtt, apám fényt derített rá, hogy nem az ő lánya vagyok. Először csak suttogtak, aztán egyre hangosabban veszekedtek, és a légiutaskísérők nem nagyon akartak rájuk szólni, mert hát anyám a kollégájuk volt... De aztán tényleg bedurvult, fojtogatni kezdte, és akkor nagyon ... megijedtem. - magam is meglepődök, milyen tárgyilagos bírok maradni. - A gép tönkrement ott a levegőben, és lezuhant, és csak én éltem túl, mert úgy igazítottam magam köré a mágneses mezőket, hogy ne essen bajom. A hajam is ekkor lett zöld, de ez most nem látszik - bámulok le gondosan festett szőke tincseimre, aztán felnézek ELise-re. - szóval, nem egy vidám sztori... a legenda úgy szól, hogy a vér szerinti apám talált meg, mert megérezte az erős mágneses mezőt amit kavartam, és utána jött, és ő vitt el a Professzorhoz. - elfintorodok. - Ez is milyen buziság tőle, hogy mindenek után még volt képe szívességet kérni Xavier Professzortól. - utálkozok, és nem jut eszembe, hogy még egyszer sem neveztem meg az öreget, így Elise-nek nem feltétlenül kell egyetérteni velem.
- Szóval, azt hiszem, a honnan jöttem, és a mire vagyok képes kérdésedre máris megkaptad a választ - mondom fapofával. - Aztán most a Professzor nevel.

Elise hátradőlt, miközben az első burger maradékát rágta, összehúzott szemekkel, gondolkodva hallgatva a lányt. Rágott, miközben Lorna kérdésekkel bombázta és először is megfelelő mennyiségű krumplival társította az első hamburgert, majd kézbe vette az első üdítőt és hosszan csürcsölte. Mire lerakta, már több választ és kérdést is kapott és a lány szavai mögött érezni vélte...
Valamit.
A tüzet. A szenvedélyt. Az indulatot. Keserűséget? Magányt? Szégyent? Nehéz volt megmondani. De ott parázslott a felszín alatt, a kíváncsi szemekben és mintha csak tükörből válaszolt volna az ő lángjaira. Sóhajtott és mosolyogva felelt.
- Nos, először is, igen, művészek is voltak... Nem sokan. Zenészek, meg voltak, akik rajzolgattak... A maguk világa. Másodszor is, mit is kérdeztél? Ja igen. Hát a S.H.I.E.L.D.-nél vannak mutánsok is, nem mutánsok is, Inhumanek, egyéb érdekességek. Minden előfordul.
Olyan könnyedén söpörte el a témát, mintha nem lett volna egyenesen a mellkasának szegezve a kérdés.
- De egyvalami fontos. - mondta, és most újra a lány szemébe nézett. És ahogy beszélt, ahogy mezoaltja nyugodtan és dallamosan csengett, érezte megint, érezte a forróságot, az érzést a lapockái között, azt a viszketést, azt a feszültséget...
- A mutánsok emberek. Te is ember vagy és ezt nem szabad elfelejteni. Hidd el... Elég szakavatott vagyok a témában.
Letette az ételt és hátradőlt megint. Hosszú ujjai köröztek az üdítő papírpoharán, elgondolkodva. Majd pár pillanattal később folytatta.
- És az emberek szeretik megosztani egymást. Lehet, hogy Te meg tudod védeni magad... Lehet, hogy van, ami neked is sok. De sok más mutáns nem, akit elérnének a háború lángjai. És sok más hétköznapi ember sem, akik ártatlanok voltak. Ha épületek omlanak, ha utcák folynak megolvadva, ha holttestekben gázol a két oldal... Akkor nem mindegy végső soron, kinek volt igaza és ki volt hülye? Akkor mindenki vesztett, de legfőképp az ártatlan áldozatok. Mutánsok, nem mutánsok, egyaránt. És az emberi élet mindennél, mindennél értékesebb, Lorna.
Elise észre sem vette, hogy szenvedély szivárog a szavai mögé, hogy arca kipirul. Lepillantott és megragadta a második hamburgert. Hallgatta a lányt, miközben azt és a harmadikat befejezte. Krumpli már nem maradt a szomszéd tálcán. A negyedik italba csak belekortyolt, mielőtt visszatette.
- A szüleink sok mindent tesznek, amit nem értünk. - felelte csendesen Elise. Figyelmesen hallgatta a történetet. A szavai visszhangozták azt a választ, amit magának is időről időre mondott. - Nem mi tehetünk arról, kinek és aminek a világra hoztak, hogy előtte mit tettek, hogy értünk mit tettek. Csak egyvalamit tudunk befolyásolni.
Kifújta a levegőt, mielőtt befejezte a mondatot.
- Azt, hogy a jövő mi vagyunk, te, én, mindannyian. Ez a világ a miénk, és tőlünk függ, az eljövendő dolgok alakját hogy szabjuk meg.
Kifújta a elvegőt és befejezte a negyedik hamburgert. Leöblítette üdítővel, közben Lornára nézett, aki talán a reggelije felénél járhatott.
- Na, okés, nem akarlak siettetni, - folytatta most már vidáman, most már újra Elise-hangon, vigyorogva. - ... De korog a gyomrom és ennék még és a desszertjeik kiválóak. A nutellás-juharszirupos-mogyoróvajas palacsinta Villa művészetének a csúcsa.
Szürcsölgette még az ital legvégét és közben halkan dúdolgatott, majd felnézett.
- Igen. Képregények. Jaja, szoktam olvasni... Elég vicces mostanság, mert a mindennapi életünk tök pont olyan, mintha képregényekbe találták volna ki. Vagy filmbe? Képregényben vagy filmben lennénk jobbak? A titokzatos S.H.I.E.L.D., a hihetetlen mutánsok, a gonoszkodó gonoszok, mert persze ez a dolguk, hogy fontorlatosan gonoszkodva gonoszkodjanak... Már csak egy szuperhős-csapat hiányzik.
Szemeit összevonva nézett ki az ablakon.
- Valami... Liga. Igazság-Liga. Nem. Megmentők... Nem, az béna. Meg mostanság úgy érzem, a munkánk fele inkább bosszúállás, másik fele papírmunka...

Lepattintja a választ, nem bánom , miért bánnám. Mindenkinek lehetnek titkai, nekem is vannak, bár igazából nem szoktam magamban tartani, ha rákérdeznek. Kit izgat. Senkinek nem nagy információ az én életem bármelyik darabja, nem is viselkedek úgy, mintha nagy dolog lenne.
Persze, a S.H.I.E.L.D. az más. Azt megértem .
A mutánsok emberek, mnodják. Pontosan tudom, hogy nem mindenki gondolja így. Xavier professzor mindig nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy ne csak az ő világnézetét, hanem másokét is megismerjük. ezért teszem azt, sokszor hallottam a saját vér szerinti apámnak is az eszméit. Némiképp ijesztőek néhol.
Nem felelek, eszem inkább a fantasztikus hamburgercsodát, amit a kedves pultoscsaj elémtett, és totál meg vagyok elégedve perpillanat az életemmel.
Egyre nagyobb szenvedéllyel beszél, és ez mi tagadás, tetszik nekem. Szeretem, ha valaki szívét lelkét beleadja a mondanivalójába, nem véletlenül vagyok X Professzor elkötelezett híve azóta, mióta képes vagyok felfogni azt, amit mondanak nekem.
Aztán rátér reakcióiban az én történetemre, és csak teli szájjal mosolygok.
- A szüleim emberek voltak. Mármint anyám és a férje... És én newm akartam őket bántani, ez volt az utolsó dolog, ami a motivációim között szerpelt. Mégis meghaltak, pusztán azért a tényért, hogy rámijesztettek a viselkedésükkel. Tehát a nemzőapámnak valahol igaza van. Mi veszélyesek vagyunk az emberekre, ha akarjuk, ha nem. Most már felelősségteljesebben tudom irányítani mindazt, amit kaptam a születésemkor, de nem garantálom, hogy nem fordulhatnak elő balesetek, így nem csodálom, ha az emberek félnek tőlem. Tőlünk. Bárki megértheti.
De a jövő valóban mi vagyunk. Ez nem vitás. Az evolúció egy következő lépcsőfoka.
Jön pár perc csönd, amikor csak a rágás hangjai hallatszódnak, meg a fogaskerekek, amik valószínűleg mind a kettőnkben erősen dolgoznak.
Amikor megint megszólal, a kajáról kezd el beszélni, semleges vizek, úgyhogy biztatóan rávigyorgok.
- Kidurranok. - vallom be, pedig még egy pár falat hátravan, de üsse kő, egyszer élünk. - Viszont olyan meggyőzően beszélsz, hogy mi tagadás, kicsordul a nyálam a gondolatra... Bevállalom! - hősiesen küzdök az ínycsiklandó hamburgerrel, és úgy vagyok vele, hogy majd csak helyet csinálok a gyomromban annak a palacsintának.
- Képregények... Jaja! Írhatnának belőlünk is egy képregényt - mondom lelkesen, és a világháborús képregényekre gondolok, ahogy Amerika Kapitány képen törli Hitlert. - Olyan kevés a jó képregény mostanában... Én írnék szívesen, de az az igazság, hogy nagyon szarul rajzolok. - árulom el egyik legnagyobb szívfájdalmamat. - DE rólad is írnék szívesen... Tiszta amazon vagy, mindenképp érdemes lenne papírra vetni. - mondom lelkesen.
Összeráncolt szemöldökkel hallgatom az ötleteit, és rázom a fejem.
- Nem, ezek nem jók, de tényleg csak egy kurvajó cím kéne, ami kipattan a fejedből, és frankón lehetne képregényt csinálni belőle. Mindenképp szólj, ha eszedbe jut.. Keresek hozzá rajzolót. - vigyorgok teli szájjal, és eltüntetem az utolsó falat hamburgert is.

Elise inkább nem forszírozta tovább a témát - Hiszen a lány már nagy lány volt. Ő elmondta, amit gondolt, szóval könnyed mosollyal vállat vont és miközben belapátolta a maradék sült krumplit, még mindig farkaséhesen utána döntötte a maradék üdítőt.
Előre hajolt és a lány kezére tette a saját kezét. Lorna, ha nem kapta el, kezén érezhette, hogy Elise bőre jóval, jóval forróbb az emberi testhőmérsékletnél.
- Nézd, tudom, hogy ez nehéz, tudom, hogy rohadtul nincsenek válaszok a kérdéseidre, tudom, hogy néha ijesztő mindenkinek. Hidd el, tudom. Ha tudok neked bármiben segíteni, csak szólj.
Majd a kiérkező pincérlány a tálcákat rakosgatva nézett hol egyikükre, hol másikukra. Láthatólag elégedett volt törzsvendége folytatólagosan kiadós étvágyával.
- Desszert?
- Hát persze.
- Szokásos?
- Hm, most elég éhes vagyok még. Legyen dupla. Ja és Lornának hozz már légyszi abból a hihetetlen indokolatlan borzalmasan fennséges szentimentális nutellás palacsintából.
A lány csak bólogatott és távozott, Elise pedig vigyorogva hallgatta a képregényes felvetés folytatását.
- Hát őhm, oké, persze. Szuperőrség. Galaxis Őrzői ... Nem. Szuperhőscsapat tuti, hogy nem használna olyan nevetséges nevet, hogy Galaxis Őrzi. Bosszú... Liga? Bosszúliga? Valami ilyesmi esetleg?

Ekkor szólalt meg a telefon a belső zsebében. Elise továbbra is vigyorgott, ahogy előhúzta - Ismeretlen szám. Felvette és beleszólt, majd - Egyenesen Lornára nézett.
- Halló? Igen... Igen, Elise Heart. Igen, jó reggelt, Xavier professzor.
Fejét oldalra billentve nézte a lányt, miközben az aggodalmas érdeklődés és szóáradat csak úgy ömlött a másik oldalról.
- Hogy Tammy adta meg... Igen. Öhm, ami azt illeti, igen, Lorna velem van, és... Igen, itt ül velem szemben... Nem, ne aggódjon, minden rendben van.
Elise összevonta a szemöldökét.
- Rendőrök? ... Nem, nem, nem kellett volna felhívják, tényleg, a S.H.I.E.L.D. mindent kézben tart és...
Elise sóhajtott és közben lefele forduló szájjal nézte a lányt, mintha cinkostársak lennének valami galibában. Majd megköszörülte a torkát.
- Nem, professzor. Ami azt illeti, nem keveredett bajba, épp ellenkezőleg. Öhm... Egy nyomozásban segített nekünk. Igen... Igen, nyomozásban, mutáns elkövetők voltak és Lorna szemtanúja volt, ezért segített nekem, de abszolút az én hibám, hogy ennyi ideig távol maradt az intézettől. Viszont neki köszönhetően New York utcái továbbra is biztonságosak maradtak, szóval... Igen... Igen, értem, az intézet tanulói nem S.H.I.E.L.D. ügynökök... Igen... Nem, nem fordul elő többször, hogy... Igen. Igen, ami azt illeti, nagyon bátran helytállt, csak a rendőrök nem mindig tudják megfelelően kezelni az ilyesmit, ezért húzódott el a... Igen... Rendben. Rendben, természetesen hazaviszem.

Elise letette a telefont és sóhajtott egyet.
- Damn girl, Xavier professzorotok igazi apatigris, ha rólatok van szó.
Majd a lány szemébe nézett.
- Csak hogy a sztorijainkat egyeztessük, nem kevredtél semmilyen bajba, a S.H.I.E.L.D. nyomozásban segítettél, és ... Általában véve, ha lehetséges, ne nagyon kötöszködj a rendőrséggel az elkövetkezendő egy-két hétben, oké?

Közben a pincérlány visszaérkezett és letette a nagy tányér, gőzöldő, nutellás-csokis palacsintát Lorna elé, illetve a két tálcányi, nagy kupac juharszirupos-csokis palacsinta-hegyet Elise elé.